Dömhec tartályok villognak égre –
A csillagokat felhőkké darálja
egy komor kéz: sem arcra, sem imára
nem emlékszik. De nem lesz igénye

a sakállá visszazökkent ebeknek
nevére, udvarára, kutyatálnak
hűvös vizére, immár az aszály vad
képei a léptével fenyegetnek –

Tovagörög fémesen egy világ.
Milyen magok lisztjével roskadozzon
az ég alatti henger: fény-nyaláb?

Mert mérgezett a gyökér, lomb, csírák,
s amíg rágódik roncsolt gén a csonton
az őrlemény elsötétíti bolygóm.