Címke: vers

város a díványon

hogy még sincs rá eleven isten
aki megesküdjön
hagyom.
esküszöm én majd holnap elha-
gyom. sikít. fényes térd.
hagyom.
hallod ahogy menekül? kará-
csony. sült zene. szájfény.
hagyom.
emberül pár pillanatig rád
gondolok. ezüstülsz.
hagyom.

város a díványon hullik szét
neon erezete.
halál.
felkapcsolom a téli égő-
ket, aranyosodom.

kilépek a gyanús fényből, sötét
márka az üvegen.
egyszer összekapaszkodunk Eszter-
láncba. hullik szét a
párna
a város ahogy a díványra ülsz.
hagyjad

Tollaslabda

Erős, szenvtelen ember volt nagypapa. Érzelgést
nem tűrt, sírást megvetett, ha jónak látta, kegyetlenül
büntetett. Hitte, gyerekből embert csak ő nevelhet.
A bolond, szótlan, púpos fekete árnyat, nagymamát
szigorúan fegyelmezte: ha túl sokat matatott,
büntetést kapott.

Kicsiny folyosói kiszögellés, üvegajtón fekete kendő.
Bent nagypapa ágya, falba épített, mobil koporsó,
cserépben apró pipacs, búzakalász.

Még mindig látom, nagymama fekszik az ágyon,
két szeme, egy-egy réz kétforintos, tompán megcsillan
a lámpafényben. Fekete harisnyás lábfeje, két hegyes,
plafonra meredő szemrehányás. Nagypapa könnyet nem
ejt, imádkozik, fésülgeti egész éjen át nagymama
hosszú, fehér haját.

Egyszer játszott csak velem, a szemben lévő szürke
tömbház mögé terelt. Új világ volt ott: a földön túli
fény a lila felhők közé furakodva a gigantikus hegyek
csúcsait itt-ott megvillantotta.

Tollasoztunk, rettenetes erővel suhant a fehér
üstökös, a labda ide-oda. Óriás, sötét, hosszú kabátos
nagypapa, a hegyek fölé magasodva nyújtózkodott,
hajlongott, fel-felugrott, a labdát sosem tévesztette el.
Sötét kalapja fegyelmezetten a fején maradt.
Aztán kezemet erős markába szorítva hazavezetett.

Szótlan alszik el

A falu lassan álomba szenderül.
Sötét van nyolc után… Most veszem észre,
Hogy már nincs soká… hogy csendben elvegyül
A tájban a nyár egy-két csepp vére.
Utcánként bejárja az éj a falut.
Valahonnan a dombok közt szökött be.
Elaltat mindent, csak a koszos főút
Zajos néha még, belezúg a csöndbe.
Magatehetetlen, hűvös este van.
A természet áll, és bénultan figyel,
A derűs nyár csak tűri hangtalan.
Hogy vérzik, aztán szótlan alszik el.

2004. augusztus 31.

“Ars Poetica”

Egyszer sétálok az utcán, hát
nem szembejöttem magammal?
Nem. Ez hülyeség. Miért
tettem volna ilyet?
Köztudott, az ember útja
egy irányba visz. Plusz minden
út Rómába. Tehát, ha én fogom
magam és neagyisten elindulok
a tizenegyesen Leányfalu
felé, akkor…
Hopp, elkalandoztam, no de hát
ilyen az élet. Mint az
átszállójegy: átszállhatok egy
másik járműre, de visszaútra
nem jogosít.
Így történt, hogy nem jöttem
szembe magammal.

Guiraut Riquier: Hozzám nem való az ének (Be’m degra de chantar tener)

Hozzám nem való az ének
mert nem öröm de fájdalom
ujja pihen a torkomon
s szab irányt a szenvedésnek
s mert emlékszem boldogabbra
minden okom megvan arra
hogy a jelen korra már csak
könny függönye mögül lássak

Örömeim messze járnak
nem hozhatnak fényt a dalba
hiába mért Isten arra
hogy hangommal a tudásnak
és a benne ébredésnek
adózzak ha szól az ének
s múljon mindenem a dalon
későn jöttem úgy gondolom

Költészetért nincs jutalom
s az udvari fülbe tévedt
jól fizetett érzemények
forrása póri cimbalom
dicsérőink hadban állnak
önmagukkal s összezárnak
nem áldoznak már a dalra
mert a világ lett eladva

Szeretetlen gőgös fajta
űzött minket hét határnak
mögöttük az Isten állhat
Szent Helyünket messze hagyva
virágunk már csak kurta gyom
tőlünk volt színes rég a Hon
de a virág ellenséget
is vonz nem csak tarka méhet

Hírét adjuk a veszélynek
két halál ül az ormokon
a szaracén Hold nyom agyon
s régi Napunk is ledérebb
önmagával kelve harcra
magát minden sírnak adja
s kik sorsunktól megóvnának
vezéreink tapsra várnak

Mi hittel van összetartva
az Úr nagyszerű hatalma
fénnyel adózik a tájnak
s e fény haszna a bűnbánat

Könyörület Asszonyanyja
méhed Megváltónkat adta
értünk hoztad ezt az árat
s a mi hálánk a bűnbánat

Szálinger Balázs fordítása