Mint a hústest lelke. Megborzong egy emlék.
Érezni a múlt duzzadó csendjét.
Sejtjeimben zúg a fantáziavilág.
A tudat inspirációért kiált. Eltörtek a dáliák.

Fészkelődik a talány. A bőr alatt rezeg.
Szertefoszlanak a borzas érzetek.
Valami a Galaktikában megrepedt.
S a szövet, ami meghasadt haránt.

A javára fordítja a hiányt.
Őszi tájat vetít a szem a hóba.
Mint tartozás, az évszak is leróva.

Az idő önnön szálait bontja. Göndörödik a gondra.
S a szél az éjszaka haját befonja.
Mint gombot, fölvarrja az égre a Holdat.

S mindezt a paplan alatt elmondja.

(Illusztráció: Marney Ward: Bowl of Beauty II)

11 óra múlt
Már csak lődörgő árnyékok lebegnek
a troli vezetéke alatt –
-eredetüket se lehet tudni-
Emberi együttélésre teljesen alkalmatlanok.
Igen.
Mintha az áramszedők négyzetes találkozásában
Valami hívogató lenne,
Invitáló, hogy bekattanjon egy hang
Hogy belekattanjunk abba négyzetes találkozásba
-Anélkül, hogy repülni tudnánk-
A bolt fénye már csak butítva pislákol
-Mondhatni energiatakaréktalanul-
Az üres trolibuszról már csak egy-egy láb-részlet készül leszállni
A test többi része valahol elveszik a dőlésszög miatt
Valahogy mindig olyan észrevétlenek vagyunk
Mint az utcán ilyenkor
Burkoltan továbbutazó
11 órai árnyék.

(Illusztráció: Kay Sage: Tomorrow is Never,  1955)

A vonaton még érzem magamon a tusfürdődet,
reggel azt használtam zuhanyzásnál.
Ha már folyton úton vagyok, legalább
az illatod kísérjen el néha.
Ennek a versnek is
minden sorát más városban írtam.
Hajnalban kezed, délben már
idegen szél kócolja hajam és
érintésed kihűlt nyomán most libabőr.
Nem kérdezted, mégis válaszolnék de
egyszerre csak pár szó jön.
Ha gondolkodnom kell
rajta, már nem lesz igaz.
Megint vége van valaminek
egy napnak például. November
vége van és ma láttam egy kertet tele
virágokkal. A hangod
itt van, csak te nem. Ez az amit
nem lehet megszokni. A lap szélét amire
a huszadik verset írom rólad ezen
az őszön, eláztatta egy kiwi.
Valahogy minden felhő más
árnyékmintát rajzol az arcodra, mégis
reggel egy boldog gyermek
mosolyára ébredek. Az ágyon ülsz,
kezedben bögre. Kávé. Egy másik ágy,
egy másik bögre, ülök és
ideképzelem azt a mosolyt. A levegő
picit sűrűbb ott ahol a kézfejed
és az arcom találkozni szoktak.
A szétszórt sorok most
olyanok mint azok az összekötős rajzok, ahol
ha követed a számokat
egyszer csak ott lesz egy oroszlán mondjuk.
Vagy a kezed helyén a libabőr.

Ha nincs hó, ha semmi sem selymes-fényes,
egy kis édes íz jár karácsonykor. A rossz borban,
a roppanós cukormázban, a csokimikulás vastag
talpában, az akciós, lekváros-mazsolás-marcipános
piskótában. Robban az öröm a fogak közt,
aztán a torokban, a gyomorban, a vérerekben,
felélénkíti az emlékezetet – kijár a szegényeknek is.
És még szaloncukor sem kell. Egy száraz kenyérdarab,
ha sokáig őrizgeteted a nyelv alatt, megerjed,
lassan édes-otthonos lesz – akciós boldogság,
másnapos karácsony. Közben egy másik világban, 
 angyalok fényesítik az adamant-rudakat,
és köszöntik felemelt orcával az örökkévalót.

(Illusztráció: El Kazovszkij)

azt mondja, fél, hogy elcsúszik,
ezért segítsek neki, mert túl magas a kád széle,
be- és kilépni se könnyű.
megkér, mossam meg a hátát, és a
kezembe adja a fürdős szivacsom,
arra gondolok, többé már nem fogom
használni, és ahogy megfordul, érzem,

ahogy repedezett bőréhez érek, behabzik,
de nem koszos, csak muszáj.
ha kész öblítsem le,  kérlek, mondja.
én meg megteszem, és mint a sebes-körös,
úgy zúdul le a hátán a víz, bele a lefolyóba.
ráncos a bőre, a
mellei megereszkedtek.

segítek neki kiszállni, megtörlöm a hátát,
és ő mesél a körösről,
de én nem szólok semmit,
és azt mondja, köszöni, és nem nézek rá,
csak az eres lábára,
és a vérre ami sebesen lüktet.

este befekszem a kulcscsont árkokba,
amiket tektonikus mozgások okoztak,
azokba, amik akkor keletkeznek, ha
kilencvenhattól kétezerig
ringatsz egy gyereket.

először egy varjú jött.
okos, mint egy hétéves gyermek
:ha engedik, akarják

aztán kacsák,
kikre vártak,
de nem gondoltak

végül egy sirály:
ha kettéválik a tenger,
anyám akkor sem
száraz lábbal kel át