Paszternák Ferenc sosem volt békétlen ember, de amit immár negyvenhárom perce látott a pályán, az mértéktelenül dühítette.

Azon morfondírozott a meccs előtt, hogy voltaképpen miért csinálja ezt már harminckilenc éve, minden héten ugyanaz a hülyeség, meg persze a kedd-szerdai kupameccsek – abból legalább sose volt sok egy adott szezonon belül, a csapat még egyszer se jutott túl a harmadik körön, ahogy az legalábbis elvárható egy harmadik-negyedik osztály között liftező külvárosi egyesület részéről. A Fradi elleni az mekkora volt, emlegetik ma is a hozzá hasonló, a korhadt kispadoknál is sokkal öregebb szurkolók.

De Paszternák mégsem tudott szabadulni attól, hogy szombaton vagy vasárnap két és fél órát tömegközlekedjen a város túlsó végébe. A Reykjavík-Athén távolság nem volt ekkora arányaiban, elindult a Fóti úti réteken túlról, és majdnem nekiszaladt az áthúzott Budapest táblának, de azt már a város legdélebbi részén. Nem egyszer késte le a kezdést a harminckilenc év alatt, ha egy híd és egy fél rakpart le volt zárva, jó ha odaért a harmincadik percre. Mindig akkor alakult így, ha a csapatnak éppen ment a játék, vagy legalább egy akkora gól született aznap, amit sok évig emlegettek még utána. Paszternák összesen két ilyet látott a harminckilenc év alatt.

Paszternák sosem veszekedett buszsofőrrel, villamosvezetővel a késés miatt, mint annyi minden sorsfordulást az életében, ezt is vita nélkül elfogadta. Egyetlen fajta emberrel veszekedett életében: a meccseken sípoló játékvezetőkkel, velük viszont ordenáré módon és tényleg teljesen felesleges hangerővel. Nem is húzódott oda hozzá soha, senki a szurkolók közül a dél-budai pályán: elkönyvelték, hogy egy ideges hülye, és ezzel elég is volt. A közönség jó része persze háromszor cserélődött a harminckilenc év alatt, Paszternákról legendák születtek a szurkolók nemzedékei között: hogy hivatalnok volt, színésznőket és a környék elvált asszonyait is szédítette valaha. Valaki tudni vélte, hogy zsidó, de ezt senki nem tudta biztosan: aztán a téma ennyiben is maradt, nem firtatta senki. Beszélgetni Paszternákkal nem jött meg a kedvük.

Paszternák ezeket nem hallotta vissza, hiszen ő sem beszélgetett senkivel: ahogy minden vasárnap (vagy szombaton, ha oda esett éppen a bajnoki), most is elővette a boltban megvásárolt szotyit, teátrális mozdulatokkal kibontotta, hogy aztán az egész mérkőzés alatt talán három szemet, ha elropogtasson belőle. Ez le is foglalta két kezét, egyikkel tartotta a kis sárga zacskót, a másik benne volt a kilencven percből legalább hetvenet. Ugyanaz volt mindig a zacskó sorsa a meccsek végén is: Paszternák egy finom, mégis erőteljes mozdulattal összegyűrte az immár csak 297 grammot nyomó zacskót, és a közönséghez közelebb álló partjelzőhöz vágta.

Paszternák ezen a szombat délelőttön időben odaért a kezdésre, ami legalábbis a nagy gólok tekintetében rossz előjel volt: egy szurkoló jól hallhatóan mondta is az őt körülvevőknek, hogy ma nem kell kamerákkal szórakozni, nagy gól nem lesz, ideért mindannyiunk kedvence időben. Néhányan udvariasan nevettek.

Paszternák ekkor még nem üvöltött, azt csak a tizenharmadik percben kezdte egy rosszul megítélt kirúgásnál: szokása szerint a szögletzászlóval egy vonalban állt a lelátó felső lépcsőjén, tisztán látta, hogy a védő lábáról ment ki a labda. Paszternák vörös fejjel ordított tehát, de mint a történelemben soha, nézői bekiabálás most sem lágyította meg a játékvezető szívét: a bíró kifelé intett, a vendégek kapusa pedig előrebikázta a labdát, a játék folytatódhatott. Paszternák hangjára azonban felfigyelt  a nézőkhöz közelebb álló fiatal partjelző, kissé hátra is fordította a fejét, hogy biztosan jól hallotta-e, kihez tartozik a hang. Nem csalódott: az ócska kabátban, összeszáradt munkásbakancsban pontosan felismerte a felesége első férjét, azt a szerencsétlent, akit ott hagyott őérte, és ennek már tizenöt éve. A partjelző pontosan tudta, kit hagy el a nő azért, hogy vele legyen: egy életét a futballra tevő, külvárosi senki, elfogadhatatlan fizetéssel. Vagy legalábbis jobbhoz szokott nőnek elfogadhatatlan.

Paszternák már tizenöt éve nem tudta, kiért hagyta el a nő, szokása szerint ez sem érdekelte, mert az ügynek nem volt köze a futballhoz. Mikor a felesége közölte vele a tényeket, Paszternák egy szót sem szólt, megvonta a vállát, majd mint huszonnégy éve minden szombaton, most is elindult a meccsre;  a partjelző most visszafordult a pálya felé, majd az emlékek hatására, s mint hogy felismerte az általa is felszarvazott szurkolót, röviden elvigyorodott.

A mérkőzés túl járt a hatvanadik percén: Paszternák már egy ideje nem ordított, a szünet óta elégedett volt a csapat játékával, ilyen ellenféllel szemben a döntetlen állással bőven megelégedett, legalább most nem esünk ki, gondolta, milyen közel voltunk hozzá most is. Már több éve nem jártak a negyedik vonalban, a harmadik ligában stabil közepesnek számított a gárda, ez csak idén rendült meg kissé, de a mai eredménnyel biztosítottak még legalább egy év harmadosztályt. Paszternák olyasmit csinált, amit évek óta nem: több szem szotyit evett meg háromnál, az őt ismerő szurkolók csodálkozva figyelték, persze ők is örültek neki, hogy most nem a pályát kell nézni feszülten.

Látszott a játékosokon is, hogy megelégedtek az eredménnyel: lassan passzolgattak a pálya közepén, mint akiknek már kedvük sincs játszani. Hajtaniuk nem volt miért, a klub már évek óta nem fizetett győzelmi prémiumot. Az ellenfél elkeseredetten próbált rohamozni, nekik sürgős volt: a kis falu, ahonnan érkeztek, történelmi tettet produkált volna a másodosztályba jutással, és amióta a milliárdos polgármesterük vette át az elnökséget, minden neki nem tetsző meccs után szigorúan büntetett.

A mérkőzés legvégén járt a két csapat, Paszternák már összeszedte holmiját: úgy gondolta, akár a lefújás pillanatában is elindulhat, akkor éppen kiérne a buszmegállóhoz, és nem kell majd várakoznia. Ekkor azonban kiabálni kezdett a maroknyi szurkoló: az ellenfél labdát szerzett a félpályánál, még a középső védőjük is elindult felfelé egy utolsó rohamra. A labda a fedezethez került, felnézett, kinek adhatná: választása a középcsatárra esett, aki azonban bőven a leshatáron belül álldogállt, érthetetlen, hogy nem fogta senki. A hazaiak döbbenetére azonban a center megkapta a labdát, és a kirohanó kapust egy leheletfinom bokamozdulattal átemelte. Minden szurkoló döbbenten bámult a közelebb álló partjelzőre, de az nem emelte zászlaját, sőt meg sem mozdult: a labda hálóba gurult, a játékvezető pedig bízva asszisztense ítéletében a kezdőkör felé mutatott: a vendégek ezzel biztosan győztek.

A hazai szurkolók néma csendben álltak a betonlelátón, évek óta nem fordult elő, hogy ilyen égbekiáltó csalást kövessenek el az ő pályájukon. Egyetlen ember volt csak, aki most sem maradt csendben; Paszternák magából kikelve, vöröslő fejjel ordított a partjelzővel, hiába figyelmeztette a rendező  és jóindulatúan az egyik rendőr is.

Paszternák fékeveszett dühében maga sem tudta, hogy mit csinál, aztán ahogy mindig, most is eszébe jutott a kínálkozó megoldás: összegyűrte a kezében tartott zacskót, és teljes erejéből a partjelzőhöz vágta. Az megzavarodva és dühösen megfordult, így a szemébe nézett egykori ellenfelének. Intett a játékvezetőnek, aki kiszaladt hozzá: a partjelző a fülébe súgott valamit, mire a bíró visszasétált középre, karjával integetni kezdett, és idő előtt lefújta a meccset. A bírói hármas a rendezők gyűrűjében vonult az öltöző felé, a hazaiaknak eszébe sem jutott reklamálni, pedig ez azt jelentette, hogy hosszú idő után ősszel újra a negyedosztályban kezdik az idényt. Paszternákot két rendező is figyelte, a férfinak azonban esze ágában sem volt dobálni: fejcsóválva figyelte a közeledő játékvezetőket, nyugodtan állt, amíg a lest elengedő partjelző oda nem szólt neki: szurkolónak is olyan hülye vagy, mint férjnek…

Paszternák előrelendült, ökle a partjelző arcába csapódott: a férfi vérző szájjal esett hanyatt, a rendezők és a rendőrök azonnal Paszternákra ugrottak, hárman vitték ki a kapálózó szurkolót. Először egy gumibotot érzett a tarkóján, aztán lassan, módszeresen rugdalni kezdték: egy idő után nem érzett semmit, elájult. Ekkor sem hagyták abba.

Paszternákot többé nem látták a dél-budai pályán. Valaki úgy tudta, három évet kapott, két évre felfüggesztve, de sem a környéken, sem lakhelyén, a Fóti úti réteken túl nem találkozott vele többé senki.

A partjelző sokáig feküdt kórházban, Paszternák ökle állkapcsot talált, időbe telt, mire egészen rendbejött: még a következő szezon előtt beidézték a fegyelmi bizottsághoz, az egyik rendező ugyanis elmondta, mit szólt oda akkor Paszternáknak. A partjelzőt örökre eltiltották az elengedett les és a szurkoló provokálása miatt: nem sokkal később a nő, akit tizenöt esztendeje megszerzett, továbbállt egy vállalkozóhoz.

Az a dél-budai csapat soha többé nem jutott feljebb a negyedik osztálynál.

 

 

 

(Illusztráció: snflwrsd)

 

Amikor az ember munka nélkül tengődik Budapesten közel egy éven át, minden lehetséges melót elvállal. Szórólapozás, részvétel pszichológiai kísérletben, görnyedés futószalag mellett egy drogéria biatorbágyi elosztó-központjában. Egyik rosszabb, mint a másik. Szó szerint. A gyárban legalább békén hagyják az embert, ragasztja a címkéket, amíg megszólal a csengő, belapátolja az ebédjét, aztán vissza a darálóba. Ellenben a szórólapozásnál a főnök árgus szemmel figyeli, milyen gyorsan érsz el a sarokra, és, ha túl lassúnak ítéli meg a tempód, lecsesz a szürke aszfaltig. Arról nem is szólva, mennyi lepusztult alakkal kerülhet párba az ember. Bár az is igaz, egy költőt is ott ismertem meg, de, ahogy mondani szokás, ez már egy másik történet. Lényeg, ami lényeg, az összes munka közül, amit végeztem akkoriban, egyértelműen a statisztálkodást élveztem a legjobban.

Kezdjük azzal, hogy nem is fizetett rosszul. Egy napra hétezer forint, és még enni is adtak. Frontline-ban, ha közvetlenül a kamera előtt álltál, kilencezer-hatszáz. Kiemelt statisztaként tizenötezer. Ezek nem voltak rossz pénzek akkoriban. Mondjuk jók sem. A csúcsnak a fénydublőri pozíció számított, amit azok kaptak meg, akik pontosan olyan méretekkel rendelkeztek, mint az egyes sztárok, így ők helyettesíthették a színészeket a kamerák beállításakor. Persze engem sosem ért olyan szerencse, hogy kiválasszanak. Maradtam az alacsony fizetési kategóriában több száz társammal együtt. Kérek még egy pohár bort, kiszáradt a szám. Ne tegyél bele annyi szódát, köszönöm!

Hol is tartottam? Igen, a mellékszerepeim. Egy év alatt rengeteget utaztam, térben és időben egyaránt, miközben ki sem mozdultam a megyéből. Felszolgáltam a londoni Vörös Oroszlánban, miközben jótékonysági kardvívó-bajnokságot rendeztek a brit veteránoknak, és Van Helsing figyelt minket a karzatról. Nem, Drakula gróf akkor nem volt ott, biztos nem ért rá. Szolgáltam a spanyol inváziós seregben Németalföldön, huszonnégy órán át masíroztam fel-alá a havas esőben lándzsával a kezemben, miközben csak egy lehetetlen színű harisnya, meg egy csíkos bugyogó védett a hidegtől. Órákon át ültem a Rózsa Bisztróban, vagy miben a Barátok közt forgatásán, és vagy százszor kellett innom a világ legrosszabb narancslevéből, mert az egyik lány képtelen volt elmondani az ötsoros szövegét. De legtöbbször a Borgiák sorozatba hívtak el. A tizenhatodik századi Nápoly és Róma csodálatos díszletei, igazi lovak és kecskék. A városi koldusokat a pesti hajléktalanokból válogatták. Kétlem, hogy lehettek volna ennél autentikusabbak. És persze a világsztárok, akikkel együtt dolgozhattam!

Tudjátok mi az a Kevin Bacon szám? Még a huszadik században találta ki néhány ráérő egyetemista. Észrevették, hogy az a régi színész, Kevin Bacon milyen sok filmben szerepel, és elkezdték osztályozni a többieket az alapján, hogy milyen messze állnak tőle. Akivel volt közös filmje, annak egyes lett a KB száma, aki játszott együtt olyan színésszel, aki szerepelt együtt Baconnal, annak kettes és így tovább. Érthető? Akkor jó. Nyilván, ez nem olyan előkelő mérce, mint az Erdős-szám, de sokkal többen ismerik.

Szóval, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy én nem színészként, csak statisztaként jelentem meg a sorozatban, akkor nagyapátok Kevin Bacon száma három. Ugyanis egyik alkalommal nagyjából tíz méterre imitáltam a harsonafújást Jeremy Irons-tól, akinek a KB-száma kettes. Látjátok, milyen híres ember unokái vagytok? És most sipirc lefeküdni!

 

 

 

(Illusztráció: Andrew Nawroski)

Pedig tizenkét évesen már sokaknak.
Tizenöt évesen már majdnem mindenkinek.
De ez nem jelent semmit, ugye. Van, akiknek soha. Sokan úszni nem tanulnak meg, valami ellenáll bennük a víznek. Valaki fél szemmel vagy csak egy vesével él. Valakinek nem két petefészke van, hanem egy, esetleg négy vagy egy sem. Hogy a szüleimmel soha nem beszélgettünk ezekről a dolgokról, az még nem jelenti, hogy ne szeretnénk egymást, vagy hogy ne lennének bizalmas, meghitt szokásaink. Nem tudom, hányas lába van apámnak, de ettől még őszintén ragaszkodom hozzá. A szüleim életmódja megkövetelte, hogy hamar önálló emberré neveljenek. Az a te bajod, ha elkésel az iskolából. Az a te bajod, ha fáj a fogad és nem szólsz. Az a te bajod, ha nem intézed, ha nem gondoskodsz, ha nem csinálod. Nekem már akkor is saját fürdőszobám volt, amikor még a nagymamám vigyázott rám.
Igy a természetes, szokta mondogatni apám.
Ráadásul anyám szenvedélyes temperamentumával sem fért össze az örökös aggodalmaskodás. Kislánykoromban nyáron gyakran egyedül hagyott a kutyákkal, néha olyan hosszú időre, hogy azt hittem, a világ is véget ért. A félelem olyan, mint a magaslati levegő, meg lehet szokni, én talán mást nem is tudnék belélegezni. És ugyan nem szoktunk a szüleimmel egymás egészségéről faggatózni, de ők azért iskola-ügyekben nagyon figyeltek rám. A szüleim Görögországba küldtek régésztáborozni, Olaszországba nyelvet tanulni, a nagynénimhez Londonba elereszteni magam, más levegőt szívni, kinyújtózni. Ha itthon voltam, járhattam gitározni, jógázni, balettozni, üvegfestést, hindu kardtáncot, dokumentumfilm-készítést tanulni. Anya a rá jellemző odaadással felügyelte az iskoláimat: három gimnáziumból vett ki, mert elégedetlen volt az iskola szellemiségével, az osztályfőnök hozzáállásával, a kötelező olvasmányokkal, a történelem tanárral.
De talán velem volt leginkább elégedetlen.
– Ugye, azért szeretsz? – szoktam kérdezni tőle.
Anya sértődött arcot vág, de ilyenkor azért megölelgetett.
– Életre-halálra, nyuszibogár.
Anyukám örök-elégedetlen, forradalmár típus, így kell elfogadni. Valamin minden nap felháborodik, csapkod, ordítozik, aztán elneveti magát.  A londoni nénikém szerint egész életében ilyen túlzóan, ilyen szeretetreméltóan, ilyen primadonnásan szenvedélyes volt. Én mindig úgy éreztem, anyukám azért ordítozik és csapkod annyit, hogy ne érjenek hozzá.
No de ez a londoni nénikém volt az, aki elcsodálkozott, hogy nekem nincs sportmelltartóm. Hogy nincs rendesen levágva a lábkörmöm. Hogy nem hallok rendesen a jobb fülemre, hogy még sohasem voltam nőgyógyásznál – sőt nekem még meg sem jött.
– De hát tizenhat éves vagy? Hogy lehet?
Mikor legközelebb Budapestre járt, és a belvárosban sétáltunk, és ő meglátta az osztálytársnője bátyjának a réztábláját: dr. XY nőgyógyász. Rögtön fel is hívta a volt osztálytársnőjét, mire ő elintézte, hogy a bátyja egy órán belül fogadjon minket.
A nénikém szerencsére nem jött be velem a rendelőbe. Hogy egy rakás terhes nő között kellett ücsörögni, lelohadt a lelkesedése. De kioktatott, mit mondjak, hogy viselkedjek.
– Nem jött meg – mondtam bent a nőgyógyásznak szemlesütve.
Az orvos fáradt volt, és láthatóan kicsit ingerült, hogy nyakába sóztak egy külön beteget.
–  Terhestesztet csinált?
Mondtam, hogy nem. De a jövő héten. Majd az is meglesz.
– Akkor várom a jövő héten.
A nénikém gálánsan kifizette a húszezer forintot. És megnyugodott, hogy előbb-utóbb lesznek majd „további kivizsgálások”.

Szeretem a szüleimet, a nénikéimet és a bácsikáimat, és soha nem szoktam őket szándékosan becsapni. De tiltakozni nem tiltakozom, ha valamit félreértenek. Mert tisztában vagyok vele, hogy csak csillapítani akarják a velem kapcsolatos csalódásaikat. Apám mindig azt mondja, elbűvöli a törékenységem, az őzike-természetem. Anyám szerint még nem fejlődtem ki igazán, és ilyenkor – de csak ilyenkor – megsimogatja az arcomat. Úgy mosolyog, mintha a hátam mögött valakitől elnézést kéne kérnie. A szüleim nehezen bocsátják meg, hogy nem tanultam meg jól egyetlen nyelvet sem, hogy „nem állok ki magamért”, hogy nehezen olvasok. Persze tudok olvasni, csak egy-két lap után elkalandozik a figyelmem, és azon kapom magam, hogy a szüleimre gondolok. Koreai nyelvet tanulok az egyetemen, mert megnyugtat, hogy anyám ebbe nem szólhat bele, és persze koreaiaul mindenki dadog. Bejárok az órákra, készülök, igaz, az alapvizsgát még nem sikerült letennem.
Talán a hiányzó, az alvó vagy nem-tudom-milyen petefészkemmel vagy a fejletlenségemmel függ össze, hogy legszívesebben kertészként dolgoznék. Nem kerttervezőként, ahogy anyám ajánlgatja, hanem átlagos kertészként, akit a szomszédok felfogadnak, hogy locsolja meg a muskátlikat, vigyázzon a növényekre, lélegezzen velük. Mikor a szüleim számára világos lett, hogy a kertek valamennyire érdekelnek, fel-alá hurcoltak különféle kastélykertekben. Elmagyarázták az egyes parkok eszmeiségét, stílusát, filozófiáját, és apám lefényképezett mindenféle kúp alakúra nyírott bokrok és romos szökőkutak előtt. Én persze ideálltam, odaálltam, mosolyogtam is, hisz nem akartam senkinek csalódást okozni. Pedig én biztos nem tudnám az életemet ilyen mértani alakzatokba kényszerített növények között leélni.
A mi otthoni kertünk olyan, mintha a gyümölcsfák, a bokrok, a virágok csak vendégségbe jöttek volna hozzánk. Ideállnak, odaülnek, kihallgatnak bennünket, aztán átsétálnak egy másik kertbe.
Mind a négy nagyszülőm a Duna mögé magasodó hegyen született. Édesanyám nem, a nagypapám híres karmester volt, ezért nagymamámra épp egy salzburgi operabemutatón törtek rá a fájások, és aztán – ha már így történt – a nagyszüleim tizennégy évig kint maradtak Ausztriában. Mikor Gilda halálos sebet kapott a Rigolettóban, szegény nagymama méhét is „éles kések kaszabolták”. Szégyellem kicsit, hogy nálam sohasem fognak semmilyen fájások elindulni, senki és semmi nem fog kaszabolni, és talán nem is lesz olyan férfi, aki elvisz magával a salzburgi operába.
Szégyellni szégyellem, de nem tudom, sajnálom-e. A növényekben azt szeretem, hogy nincs vérük, nem jajgatnak hangosan, és soha senkivel nem erőszakoskodnak. Elég sokat sétálok a kertek között, mert a szüleimnek elég nagy fájdalmat okoz, hogy nem olvasok, hogy nem zongorázom, hogy nincsenek barátaim. A második gimnáziumban, ahova jártam, volt egy barátnőm, az ő anyjának fodrászüzlete volt a Bécsi úton, gyakran jártunk át oda, a végén még Klári néni kuncsaftjai is a nevemen szólítottak. Érettségi után visszamentem ebbe a fodrászüzletbe, vittem egy csomag mazsolával töltött csokigolyót, de Klári néni nem állt szóba velem. Azt hitte, a szüleim azért vettek ki a gimiből, mert összebarátkoztam a lányával.
Kicsit ácsorogtam, letettem a papírzacskót a tükör elé, aztán eljöttem.
A barátnőm édesanyja amúgy téved: anyám nézeteivel egy ilyen döntés teljességgel összeférhetetlen lenne. Csak arról van szó, hogy a szüleim nem nagyon ismerik ki magukat az emberek között, és mindig azt hiszik, meg kell engem menteni valamilyen elnyomástól.
Az aggodalom, ez az ő fő bajuk. Félnek, hogy túl kicsi vagyok, hiszen huszonegy évesen sem nézek ki többnek tizenötnél, félnek, hogy minden elmegy mellettem, hisz az ő barátaik lányai már színdarabokat rendeznek, áriákat fújnak, tömegeket vezetnek. Vagy legalább vajúdni kezdenek, mikor Gilda a végén rázendít.
Én gyalog jövök le a hegyről és gyalog megyek föl, hogy teljék az idő, és a szüleim azt higgyék, vannak barátaim. Egy csomó koreai vagy másmilyen egyetemista. Apámnak azt mondom, hogy nem akarok nagyzolni, ezért nem hívom be őket a házunkba. Jól megvagyunk, csak nem vágok fel, tekintettel vagyok az érzékenységükre.
Az érzékenység a jó szó. A szüleim mindenki érzékenységére tekintettel vannak, ezért járnak állandóan tüntetni. Együtt indulunk el, aztán valahol útközben elfeledkeznek rólam, amit nem is bánok különösebben, ha látom, hogy már találkoztak a barátaikkal. Ilyenkor kényelmesen hazaindulok. Veszek kólát, pattogatott kukoricát, elnézegetem a Bécsi utat, majd visszakapaszkodom a hegyre. Néha a legtetejéig felsétálok, ilyenkor átélem, hogy nem hallom a zenét a salzburgi operában, de érzem a sejtjeimben. Örülök annak, hogy volt egy barátnőm, és szeptemberben újra látom a szegény koreai lektort, aki pont olyan zavarodott, mint én. Negyvenéves nő, de úgy téblábol ő is, mint akinek nem jött meg. Soha nincs egészen ott. Aki mindenhol úgy viselkedik, mint én a mazsolás csokigolyókat szorongatva Klári néni üzletében
De nem adhatom át magam a boldogságnak órákig.
A szüleimet jobban kell félteni, mint engem: nekik az a rögeszméjük, hogy mindenki szereti őket.
És hogy ők mindenkit szeretnek.
Kora ősszel akkor vagyok boldog, ha megérkeznek hozzánk a vendégek, kiviszem nekik a jégbe hűtött fröccsöt és limonádét, és hallom, hogy mindenki egyetért mindennel.
Egy kicsit ki is festem magam, hogy anyám megnyugodjon.
– Aztán ne maradj sokáig! – kiált utánam apám kópésan.
– Nem maradok! – ígérem.
Mindig a két utcával lejjebb lakó Aranka nénihez megyek. Játszom a macskáival, meglocsolom a virágait, meghallgatom, hogy egyszer – majd valamikor – eljönnek hozzá látogatóba az unokái. Hogy minden jó lesz, csak türelem.
Mint valami árnyas, kényelmes fogolytábor. Várunk valamire.
– Hát hogy lehet, hogy neked még mindig…?  – faggatózik Aranka néni. –  Nem kéne valamit, angyalom?
Nem szeretem ezt a témát, de valamit persze mondani kell.
– Mit csinálnék? Még nem jött meg.

 

A kódexeket megint össze-vissza forgatta egy, a folyosók közt láthatatlanul közlekedő ismeretlen, de az új, pihekönnyű kéziratlapokhoz, melyek futkosó hangyákhoz hasonló betűivel úgy felbosszantották, hozzá sem ért.
A huzatban most is könnyedén lélegeztek az áttetsző, fehér lapok.
Más dolga már nem is nagyon akadt, mint visszatérni a sziget ősidejéhez, a háborgó elemekhez.

Vulkánok, tengerárak, sziklák, hátságok, gleccserek!Riolda latinul, szászul, keltául is olvasott, és már hozzászokott, hogy fáradtságosan hüvelyezze ki az értelmet a mondatokból, ám a nagyképű beszámoló megint próbára tette a türelmét. És ez a sok idegen szó! Praxiciteleszek, menocipitrumo, izocitátumok…, ó, jaj! Mintha Nagy Károly tógás hivatalnokai duruzsolnának a fülébe. És ezek a dölyfösen ide-oda röpködő évtizedek és évmilliók! A mániákusan tudálékos krónikás, aki minden gleccsert, vulkánt, fűcsomót, sziklát, kavicsot megszámol! Aki végtelen gőgjében úgy hiszi, hogy a víz, a föld, a tűz lelketlen lények! De szerencsére hamar búcsút vett a gleccserektől, vulkánoktól és évmillióktól, és rátért a sziget „milliók képzeletét” megmozgató, rejtélyes ősi építményeire, melyekre I. Bandemag, az Ulsterből jött ír hódító építette fejedelmi székhelyét.
Már megint ezek a milliók, bosszankodott Riolda; mintha legalábbis sokan lennének kíváncsiak az őrült Bandemag szellemkastélyára! Ám az egyik lap szélén talált egy alaprajzot, amiben – meglepetésére – épp arra a kastélyra ismert, amelynek könyvtárszobájában éppen olvasgatott. Felismerte a fogadótermet, a körbefutó labirintushoz hasonló folyosókat, a híres tizenhét lépcsőfokot, amely alatt most ott hever a szőke fürtös Shiobian összetört holtteste. De a palota szárnyait olyan keresztfolyosók is összekötötték, amiket soha nem látott a saját szemével.
Hát ez hogy lehetséges? A tagjaiból megint kiszállt az erő, elzsibbadt a lába, a keze, a nyaka, és úgy érezte csak tehetetlenül lebeg a palota alaprajza felett.
Titokzatos őslakók! A hangyákhoz hasonló betűk megint összefolytak a szeme előtt. Ezek szerint nem Corcból és Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket az irdatlan falakat! Ezeket a felesleges boltíveket, óriási termeket, pókhálókhoz hasonló keresztfolyosókat? I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta!
Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból, a lezárt keresztfolyosókról szellemeket, tündéreket vélt hallani? Nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? Meglehet, nem ő, Riolda az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok élik az életüket.
No de megint a számok! A nyavalyás krónikás, valamelyik távoli idő szülötte, mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, összeszorzott, mintha számok tartanák ezeket a falakat, nem a hit, a szorgalom – egy elveszett nép rejtélyes akarata. Addig-addig szorozgatott ez a bölcs férfiú, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet! Hát hogy lehetséges ez? A mindenható vagy mindentudó krónikás sem tudta. Ha más szigetekről idehurcolt rabszolgamunkások dolgoztak a falakon, akkor hol vannak az ő csontjaik?
Igy vagy úgy, ez a démonok, szorgok, tündérek vagy rabszolgamunkások építette palota örökös befejezetlenségre ítéltetett.

Ám a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a kidőlt-bedőlt palota az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? A történetük falakban, ajtókban, folyosókban elbeszélve…
Rioldának most tényleg kedve lett volna végigrohanni a folyosókon, és a haldokló Benjaminnal nem törődve végigkopogtatni a falakat, szétzúzni a bevakolt ajtókat, de tudta, annyira legyengült, hogy ha valahogy lábra áll és kisétál, többé nem térhet vissza. Átlapozott hát egy csomó számítást, unalmas és nagyképű magyarázatot (igen-de-mégsem-tulajdonképpen), míg végre odaért A sziget története a legendák tükrében-fejezethez.
Ez a nyomorúságos szikladarab, fejtegette a szerző, amit a középkori krónikák a Nyugati szél szigetének neveztek, volt az otthona a kor egyik legendás királynőjének, aki a mesék szerint bejárta Indiát, Kínát, hajózott a Níluson, és kísérletet tett, hogy megdöntse a hispániai emír, majd a bagdadi kalifa uralmát. A szerző hosszú-hosszú oldalakon át taglalta az ő létezésére vagy nem-létezésére vonatkozó bizonyítékokat.
Igen-de-mégsem-tulajdonképpen.
Rioldát aztán nemigen érdekelte az ilyen olcsó tudálékosság, úgyhogy unottan továbblapozott. Hisz a vulkánok gondolatait is ismerő, mindent gondosan méricskélő krónikás soha életében nem hallott a II. Bandemag népét sújtó átkokról vagy a szorgokról. Képes volt pontosan kiszámolni, hogy mennyi felnőttet és hány birkát tarthat el a sziget, miközben fogalma sem volt az az éhezők tudásáról: ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, nem látott még „elfelejtett gyermekeket”, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban, átaludni a teleket. Talán nem is sejti, hogy néha a szerelem vagy egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember!
És már egy titokzatos módon feltűnt üstökös és egy kicsit hűvösebb nyár már elég ahhoz, hogy a családok felbomoljanak, a birkák elpusztuljanak és egy önfeladással járó kór kezdődjön.
De a számok varázslója talán tud valamit a gyerekei jövőjéről!
Riolda szívdobogva továbblapozott, utána összekulcsolta a kezét, ahogy a szelekkel és üstökösökkel hadakozó Rigoberta úrnőtől látta Normandiában. Ám még mindig csak unalmas részletek következtek valami Riolda-töredékből, majd a megszokott konklúziók: igen-de-mégsem-tulajdonképpen. Az ő történelmi létezése mellett szóló egyik legfőbb bizonyíték, hogy a Feröer-szigetek első királya, Kyd „egy bizonyos Rioldát” tartott az édesanyjának. Riolda szíve nagyot dobbant, mert a remény a félelemnél is erőszakosabb. Kyd! Feröer-szigetek… Istenem, ugyan merre lehet?
Az okleveleket megszállottan bogarászó krónikás aztán egy másik furcsa adatra is rábukkant. A Germantes-Chaussy-család ősanyja, a hétgyermekes Fiona úrnő egy olyan oltárterítőt adományozott az általa alapított sambrillaci apácakolostornak, mely a mesebeli Riolda királynő tengeri átkeléseit örökíti meg. A lap szélén Riolda az oltárterítő rajzát is megcsodálhatta: keresztet szorongató koronás asszony egy apró ladikban, körötte vidáman ugráló, kék, piros, sárga delfinek. A Fiona ír név, vélte a krónikás, Normandiában ráadásul meglehetősen ritka, úgyhogy nem teljesen elképzelhetetlen – vagyis igen-de-mégsem-tulajdonképpen – hogy az őrgróf felesége a Brit-szigetekről hozta a tengereket bejáró királynő kultuszát.
Apácakolostor, oltárterítő! Az én kis feketerigóm! Hogy mik vannak!
Letérdelt az asztal mellé, és gyorsan elmormolt egy hálaimát a saját tornyába zárt Rigobertáért, aki talán bemutatta Fionát valamelyik rokonának, és persze a sok munkásnak is, akik éjt-nappallá téve dolgoztak, hogy a kis Csacsi visszavihesse Kydet a történelembe. Reménykedve olvasott tovább, de a krónikás újra belegabalyodott az oktalan számolgatásba, és a valóban érdekes dolgokról pedig megfeledkezett: elfelejtette leírni, Kydnek születtek-e gyerekei, hogy hány év adatott meg a nevezetes Germantes-Chaussy úrnőnek, hogy az unokákkal mi lett.
De a Germantes-Chaussy család címerét lerajzolta: az arabeszkhez hasonló vizililiomok közt egymásba simuló, két szerelmes hattyút. Jette, hát mégis, suttogta magának Riolda.
Tovább lapozott, de már egyre jobban zavarták a krónikás masírozó hangyákhoz hasonló, egyforma betűi. És ez a sok-sok idegen név! Az egyre több furcsa esemény és az egyre több értelmetlen összefüggés (igen-de-mégsem-tulajdonképpen) – mintha a tudóskodó szerző alattomban nyelvet is váltott volna! Riolda lassan már az igéket is alig értette a mondatokban, de furcsa mód a neve (ilyen-olyan átírásban) a legtöbb fejezetben előbukkant. Bár a betűket aránylag könnyedén elolvasta, de a jövőről szóló beszámoló, ahogy távolodott önmagától, egyre kuszább lett.

 

De ami bizonyosan hiányzott a beszámolóból, amit a mindentudó krónikás is rosszul tudott, az is nagyon érdekes volt. Őt magát minden képen hullámos, szőke hajjal ábrázolták, mert persze a szőke haj királynősebb, előkelőbb, mint a fekete. Ezek szerint a szorg túlélők felolvadtak a környező népekben, és pár száz év múlva már senki sem emlékezett, hogy milyen különleges lények éltek a szigeten. A sok Jack, John, William között egyetlen arabos csengésű név nem akadt, az invázió nyilvánvalóan nem folytatódott – tehát nem volt miért kikutatni, hogy melyik emír megbízásából jött ide Benjamin. Nincs az a mindentudó krónikás, aki a saját jelenétől megszabadulhatna.
Most már csak egy kérdés motoszkált benne, amit régi tanítója, Illighaen hagyott az egyik kódex szélén: „Lehet-e a jövőre emlékezni?”
Lehetni lehet. Ám aligha tudunk ezzel mit kezdeni.
A figyelem szinte kiszívta minden erejét, úgyhogy a kéziratlapokra bukva bóbiskolt pár percig.
És ha minden nemzedékben mindig ugyanaz történik?
Ha mindenkinek egyformán kevés szabadság adatik?
Hiszen kevés birka és kevés ember fér el egy ilyen kis szigeten. Néhányan kitörnek, tanulnak, aztán visszatérnek, mert a kontinens sokkal tágasabb és izgalmasabb, de mindez csak látszat: ott is pontosan annyi ember élhet, ahányat a föld eltart, a számok (vagy inkább az éhes szájak) ott is mindenkit felfalnak. A múlt belakhatatlan számunkra, de azért az emberek mindig a származás, vagyis a legelfogadottabb mese alapján osztják szét a javakat.
Hiszen nem magunké vagyunk, hanem a halottainké. Még akkor is, ha nem tudjuk, kik a nemzőink, vagy hogy melyik asszony hordott a szíve alatt.
Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjék. Riolda érezte, ha a gyilkos féreg, az éhség nem rágná a belsejét, ha gondosabban tanulmányozná ezeket a futkosó hangyákhoz hasonló betűket, még a születése titkára is fény derülhetne.
Ő tényleg II. Bandemag gyereke? A tébolyult és gonosz I. Bandemag unokája? Tényleg a palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt a sunyi és gonosz II. Bandemag az örökösének? De ma már senkire nem haragudott, senkinek nem akart igazságot szolgáltatni, úgyhogy semmi oka nem volt, hogy újra visszalapozzon a születése idejéhez. Egyetlen dolgot sajnált, hogy életének legtitkosabb szereplőjéről, N. hercegről nem tudott meg többet.
De ezen talán nem is sajnálkozott annyira.
Nem jár egy titkos költő minden asszonynak?
És persze mérhetetlenül hálás volt a sorsnak (a tündéreknek, az Időnek, az ismeretlen, talán a jövőből üzenő krónikásnak, a falak mögött lapuló ismeretleneknek), hogy ő tehet pontot a saját sorsa végére.
Tollat és tintát kotort elő, és szép, szabályos betűkkel odaírta az utolsó lap aljára.

Ma reggel meghalt a legkedvesebb fiam. És ma végeztem a fogadott gyermekemmel. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom én is a világtól. Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője

Letette a tollat, és az éhség üres káprázatában, amely szinte felemelte a székéről, ábrándozott egy kicsit. Mert hiányzik még valami, amiről egy lelkesen számolgató krónikás nem tudhat, a boldog jövő képe, a vágyakozás, ami rokonít a földön élő az összes emberrel. Hisz enélkül csak katonák vagyunk, egymást lökdöső, szorgosan menetelő hangyák, akik engedelmesen masíroznak a vég felé.
A remény lehetősége nélkül még meghalni sem lehet.

 

A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött
állatokat. A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy ő is újjászülessék, megtanulja
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják
az erdőket, rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas.
A holdfényben állatcsorda hömpölyög, talán
az éj sötétjétől, az örökös sötéttől menekülő
bárányfelhők. Kis pásztor, ne félj!

N. herceg kéziratkötegében már csak ez az egyetlen vers maradt. Vagy több vers is van, de ő ezeket nem láthatja? Az éhség nagyon alattomos, gondolta, meglehet, olyan, mint a hóesés, hófehéren káprázik, és eltakarja előlünk a képeket és a szavakat. Láthatatlanná teszi a semmihez vezető úton a nyomokat.
Könnyedén felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen – ha még lehetséges – az ő szigetére, ahol se az állatok, se az emberek nem érezték otthon magukat. De ez mégiscsak otthon volt, az ő otthona. Behunyta a szemét, mert a szívét ki akarta nyitni arra a másik valóságra, ahol mindenki otthon lesz majd, és egyetlen kis pásztor sem fél újrakezdeni a világot.

A szemünket becsukhatjuk, de a fülünk, a legigazabb érzékünk nyitva marad halálunkig – nem engedi, hogy a saját szívünkbe meneküljünk.
Rettentő csend a szigeten.
Se csoszogó lépések, se jajkiáltások, se nyögések. Most először a hullámok zaját se hallja, mintha halálfélelmében a tenger is megmerevedett volna. Csak a köd hömpölyög alattomos, lassú neszezéssel.
Csengő kislányhang a köd szívéből. – Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.
– Indulj csak, kedvesem! – mondta Riolda.
A gyerek elszaladt, a hang beleveszett a puha, nehéz fehérségbe.
Sehol senki. Sehol semmi.
– Menj csak! – sóhajtotta magának Riolda, és érezte, hogy a hullámzás, ahova N. herceg és a halottak tartoznak, lassan magával ragadja.

 

 

– Vége, nincs tovább! – kesergett Petike. – Most öt évig nem látom Beácskát. Pedig az irtó nagy idő, még tán el is fordul tőlem aközben.

– Az bizony megeshet – fejtette ki gondolatait a cipész józanul. – Akár veled is, ha még te sem szereted tiszta szívedből. Hát most kiderül. Ha hű marad hozzád, rendben van, ha nem, adj hálát istennek, hogy nem azután derült ki, hogy feleségül vetted a kisasszonyt. Az apja tudja-e, milyen szándékaid vannak a lányával?

– Hogyne.

– Képzelem, mennyire örül neki a vén harcos.

– Az ő dolga. Beácska most már nagykorú, ezért nem is izgatja, ránk adják, vagy nem adják áldásukat az ősei.

A fiatalember viszonylag hamar talált munkát egy szerviznél. S miközben szorgalmasan dolgozott, mint számítógépes szakember, mindennap kapcsolatban lehetett a leánnyal.

Soós mester elégedetten szemlélte, hogyan emberesedik és boldogul a nemrég még sima állú, cérnavékony hangú legényke. Annál kevésbé Vécsey úr, akinek a fia év végén olyan szépen elhasalt, hogy a teremőr majd széthasadt a méregtől. Persze csak úgy magában, mert egy úriember sohasem mutatja ki, ha haragszik. Ezzel szemben nem volt rest besétálni a dékánhoz, hadd magyarázzák meg neki is, miért buktatták meg a kisfiát.

– Egyszerű! – világosította fel a pakombartos, büszke tekintetű vezető. – Az ön fia, tisztelt Vécsey úr, elfelejtette, hogy a jogi karon, mint bármelyik karon egyébként, nem elég a jelenlét, időnként teljesíteni is kellene.

– Magától értetődik, és Palika teljesített is, dékán úr, csak… csak a tanárok pikkelnek rá, ez a baj.

– Állítja ő.

– Állítja, és én hiszek a fiamnak, mert az én fiamnál nincs jobb gyerek az egész világon. Ő tudja, mivel tartozik önöknek és nekünk is ahhoz, hogy ne feledkezzék meg magáról.

– Attól tartok, nem tudja, és a jelek szerint füllent is – cáfolta meg önérzetesen a teremőrt. – Mi, tisztelt apuka, senkire sem szoktunk pikkelni. Ha nem veszi rossznéven, ajánlom, beszélgessen el még egyszer a fiával, és kérdezzen rá többek között arra is, miért pikkel ő a karunkra!

A teremőr megzavarodva kullogott haza aggodalmasan várakozó nejéhez.

– Van egy kis probléma – közölte gyászos arccal, komoran.

– Ne ijessz meg, bökd ki gyorsan, mi a gond!

– Félreismertük a fiúnkat. Beszéltem a dékánnal – tért egyenesen a tárgyra, amint kérdőre vonta Palikát. – Elárulnád nekem is, miért gyűlölöd annyira a professzor urakat?

A fiú úgy hallgatott, mint süket disznó a búzában.

– Jó, kérdezhetem másként is: elárulnád, fiatalúr, miért hazudtál az apádnak?

– Miért, más nem hazudik? – robbant ki a válasz, mint a bomba a fiúból. – Nézd meg a tévét, hallgasd meg az ilyen-olyan reklámot, politikust, elnököt. Hazudik itt mindenki, beleértve…

– Mondd csak ki bátran! Úgy látom, ez itt most az igazság órája.

– Beleértve téged is.

A teremőr szívébe hirtelen belenyilallt valami, és úgy meredt a fiára, mint egy vadidegen emberre.

– Folytasd!

– Nem akarlak bírálni, esetleg jogom sincs hozzá, de ami igaz, az igaz, még akkor is, ha fáj, vagy nem tetszik.

– Taknyos! Mit tudsz te az igazságról, életről.

– Nyilván kevesebbet, mint te, de az idő repül, és a macskakölyköknek is kinyílik egyszer a csipájuk.

– Ki. Aztán, hm, mit látnak szerinted?

– Hogy… Őszintén? Nem lenne jobb, ha inkább nem bolygatnánk? – bizonytalanodott el Palika; szerette ő az apját, meg sajnálta is egyfelől, talán mégsem kellene ennyire lerohanni.

– Biztosítalak, kibírom, mi több: elvárom. Egy Vécsey mindig bátor és maximálisan őszinte.

 – Az a baj veled, apukám, hogy valahogy nem abban a világban élsz, amibe születtél – mondta ki lassan, óvatosan azt, amire maga is csak az utóbbi időben döbbent rá tulajdonképpen.

– Érdekes affirmáció.

– Másrészt itt van Peti és a kishúgom. Ennél ideálisabb párt el sem tudok képzelni. Csak neked nem imponál, kizárólag azért, mert mindketten, mármint Péter meg az apja is szimpla melósok, diploma alma, pénz a bankban nuku, de még csak egy nyamvadt vitéz ősük sincs.

A teremőr felhördült. Eddig bírta cérnával, az utolsó szavaktól azonban az ő arca is lángra gyúlt.

– Elég! Majd egy ilyen mihaszna, bukott kölyöktől kérek tanácsot, kit válasszak vejemül. Volnál szíves inkább azzal törődni, mihez kezdesz ezek után magaddal! Miután ennyire utálod a jogtudományt, nem igen látom értelmét, olyan szekér után szaladni, amit utol sem akarsz érni igazán, ergo válassz magadnak sürgősen egy megfelelőbb szekeret, különben gyalog folytathatod az utadat: si ruota defuerit, tu pede carpe iter.

Ebben viszont a teremőrnek volt igaza. Csakhogy milyen szekeret válasszon, ha egyik szekér sem érdekli?

– Teremtő Atyám, ezek a mai fiatalok! Mi legalább hittünk valamiben. Elismerem, hogy nem mindig abban, amiben kellett volna, de hittünk, miközben ti csak úgy tengtek-lengtek céltalanul a világban. Ebben az esetben szépen itthon maradsz, és addig kilincselsz a munkaügyi szerveknél, amíg oda nem löknek neked is egy morzsát az Úr asztaláról.

Így is lőn, azzal az apró különbséggel, hogy még az a morzsa sem akart onnan lerepülni.

– Egyet se búsulj, mire valók a jó barátok! – jött diszkréten a segítségére Soós Peti, és csekély fizetség fejében apró-cseprő munkákkal bízta meg Palikát.

Ez tényleg csak morzsa volt, de hozzáadva a munkanélküli segélyhez, zsebpénzre és egy-két pohár búfelejtő itókára még futotta. Sajnos az egy-két pohárból fokozatosan több is lett, amit a „kastély” ura nem is hagyott szó nélkül.

– Figyelj ide, amice[1]! Én megértem, hogy csalódott vagy. Bizonyára te is más életet képzeltél el magadnak. Az is igaz, hogy nagykorú lettél, aki akkor iszik, amikor kedve tartja, de ha így folytatod, legfeljebb borlovag lehet belőled.

Szegény Palika, ezt jól megkapta! Hát még, amikor a folytatást is meghallotta:

– Egyébiránt az az opinióm,[2] hogy nemcsak tanulni, de dolgozni is utálsz, hiszen közel tíz hónapja keresel munkát… hasztalanul. Bezzeg, ha tanultál volna… !

– Ugyanide jutottam volna – jegyezte meg halkan, keserűen korához mérten szokatlan érettséggel.

– Nem egészen, de ebbe most ne menjünk bele. Abba se, hogy milyen reményeket fűztünk hozzád, de ha nem megy, nem megy. Mi ezt is elfogadjuk, csupán arra szeretnénk megkérni, költözz el tőlünk – jelentette ki a teremőr szintén halkan, ám annál határozottabban.

 Pali meghökkent. Mi ez: ijesztgetés, üres fenyegetés, vagy tényleg komolyan gondolják?

– Oké! – szorította össze a száját makacsul. – Még ma elköltözöm.

Egy pillanatra sem tört meg, nem sírt, könyörgött, ahogy a legtöbben tették volna. Férfi lett a gyerekből, és aszerint is viselkedett.

– Kemény fiú! – ismerte el Vécsey önkénytelen respektussal. – Csakhogy világos legyen: ez nem büntetés, bosszú stb., csupán anyád is én is úgy gondoljuk, ha eleresztjük a kezedet, hamarabb magadra találhatsz. Ezért, ha el is eresztünk, csak az udvar végéig. Magyarán: van a mellékkijárat mellett egy aprócska építmény vízzel, gázzal ellátva. Költözz oda, aztán … meglátjuk.

– Ez nem lehet igaz! – hüledezett Péterke, s még aznap riadóztatta a Skype-on egyetemista jegyesét.

A lány megerősítette. Ez bizony igaz, ő is tud róla, de hát a szülei is nyakasok, nem lehet őket meggyőzni. A legtöbb, amit ebben az esetben tehetnek, ha Péter gyakrabban ugrik be Palihoz, hadd lássa, nincs-e szüksége valamire szegénynek.

Ebben maradtak, amikor egy szép napon begyes, erősen kisminkelt arcú nő nyitott ajtót Péternek.

– A barátnőm – mutatta be Palika a nála egy fejjel magasabb hölgyikét.

– Nikolett.

– Soós Péter.

– Erre innunk kell! – kapart elő egy üveg Chiantit.

– Mire?

– Micsoda kérdés! Hogy ilyen szépen összejöttünk így négyesben. Yes, most mit stírölsz? Kvartett lett a trióból.

Ittak, beszélgettek, amíg rájuk nem köszöntött az éjszaka.

– Maradj itt! Minek botorkálnál haza ilyen sötétben? – marasztalta Petit ekkor a jó fiú. – Elég széles ez az ágy ahhoz, hogy elférjünk rajta mindhárman. Igaz, Nikolett?

– A számból vetted ki, faszikám.

Lefeküdtek. A fiúk egymás, Nikolett ki a szélre Pali mellé. Alig telt el fél óra, Petike matató kezet érzett az ágyékán. Elnyomta. Csak nem kezd ki a barátja csajával!

– Mi az, nem kellek? – sziszegte a lány dühösen, s mint egy folyondár tapadt a fiúra.

– Pszt, hagyj békén! Ő a barátom. Mégis mit képzelsz!

– Menj a picsába! – hengeredett vissza a részegen hortyogó Palihoz.

– Baj van, pintyőke – jelentkezett be Péter másnap a Skype-on Beánál, és elmesélte, mi történt.

– Már csak ez hiányzott! – fintorgott Beáta. – Az az érzésem, hogy ez a repedtsarkú kiskurva még nagyon sok galibát fog nekünk okozni.

Profetikus jóslat volt. A fekete hajú éjtündér, amúgy szobalány egy másodrangú hotelben, úgy belopta magát Pali szívébe, hogy a fiú már élni sem tudott nélküle. Nos, ez nem is lett volna baj. Ha Nikolett szereti. Csakhogy nem szerette, fűvel-fával megcsalta, s még csak lelkifurdalása sem volt emiatt. Hogy akkor miért ragaszkodott Palihoz? Természetesen a „kastélyért” – kottyantotta ki egy borgőzös állapotban a hölgyike. Aztán a család ősei sem akárkik: nemesek, államférfiak, kívánhat-e egy parasztlány előkelőbb famíliát magának!

– Gógyis jány! De az én eszemen így sem fog túljárni! – fogadkozott Beáta. – Valahogy add be a ribinek, hogy kizárták a végrendeletből a testvérem. Ha szereti, valószínűleg fütyöl rá. Ha nem, úgy otthagyja, mint rinocéroszt a gyorsvonat.

– Remek tipp! – kapaszkodott az ötletbe a számítástechnikus, és bizalmasan megsúgta Nikinek, milyen igazságtalanul semmizték ki barátját a szülei.

Eltelt egy hét. A lány maradt. Csupán a második hét folyamán robbant a pokolgép, de akkor akkorát, hogy azonnal földhöz vágta az ifjút.

– Úgy tűnik, nem vált be a stratégiánk. Pontosabban bevált, csak a ribivel együtt Palika is felrobbant – újságolta Peti online Beának. – Már két napja próbálok beszélni a fejével, de olyan részeg, hogy már belőlem is kettőt lát.

– Tiszta delírium [3] – tördelte kezét Beáta a képernyőn. – Az isten szerelmére, Petike, ne hagyd magára a bátyámat!

– Nem, persze, hogy nem, de mit tegyek, ha újabban már be sem akar engedni magához?

– Törd rá az ajtót, vagy… Ne, inkább keresd fel az apámat, és ismertesd vele a helyzetet. Majd telefonálok neki, hogy fogadjon.

– Ez a kőszívű, nemesi csökevény? Bocs, elfelejtettem, hogy a fatered.

Az öregek fagyos arccal fogadták.

– Ki mit keres, megtalál. Ha ennyire nem bír magával, viselje a következményeit is! Alászolgája, és, nyomatékosan megkérünk, ne zaklass többé bennünket.

Ugye, megmondta! Nyomás vissza Palihoz! Bezörgetett az ajtón. Semmi válasz. És másnap sem. Bent van, alszik, nincs itthon? Petikét rossz sejtelmek gyötörték. Amikor pár nap múlva újfent bekopogott, Pali bágyadt mosollyal nyitott ajtót a fiúnak.

– Te vagy az? Isten hozott, barátom!

A szobában furcsa szag terjengett, s már a küszöbön mellére ugrott egy kismacska.

– Mi ez, állatkert? Honnan került ide ez a sok négylábú?

– Ez az én családom – simogatott meg Palika egy félszemű, sánta spánielt. – Egy kutya, kis akvárium, két macska és egy papagáj.

– Jól vagy? – simogatta meg a spánielt Peti is. – Na, nem azért, de nemrég még elég rossz bőrben láttalak.

– Kösz, jól vagyok.

– Nikolett… visszajött?

– Nem. De már nem is érdekel.

– Ez komoly? – roskadt egy székre megkönnyebbülten a jó barát. – Nem hazudsz? Néha elég nehezen igazodom ki rajtad.

– Már te is kezded? Nikolett a múlt: eltűnt, szublimált, mint az apám vagy a Vécsey-féle szellemek – kapta fel Palika az egyik kiscicát. – Éhes vagy? Ne adjak egy kis tejkót, Cilikém?

– Nagyon helyes. Nem is érdemelt meg téged az a tejcsarnok. Tudod, hogy fűvel-fával lefeküdt?

– Tudom.

– De azt biztos nem, hogy velem is kikezdett.

– Eredj szépen játszani! Plútó, foglalkozz egy kicsit a Cilivel! Bocsáss meg, mit mondtál?

– Tudtad, hogy Nikolett velem is kikezdett?

– Ki az a Nikolett?

– Oké, megértettem! A papád? Még mindig nem békültél ki az apáddal?

– Nikolett, apa? De furcsákat zagyválsz itt ma este! – ereszkedett négy lábra, és Plútó felé fordulva el kezdett ugatni.

– Ej, ne bohóckodj! – futott végig Peti hátán a hideg. –  Jövő héten találkozunk. Addig vigyázz magadra!

Amikor legközelebb bezörgött, a dörömbölésre egyszerre két kutya is reagált. Borús októbervégi délután volt. A nagyházból muzsikaszó hallatszott.

Csak nem kávézott be megint ez a szerencsétlen! – lesett be Peti az ablakon. Palika ott feküdt az ágyban, és az ablak felé, egyenesen rátekintett. Vagy csak neki tűnt úgy?

– Nyisd ki az ajtót, Einstein testvér!

Utolsó szavát elnyomta egy hatalmas égi csattanás. Mindjárt vihar lesz, ez ott bent meg meg sem moccan. Ezek szerint megint piás, vagy… Vagy ki tudja! Végső soron akár beteg is lehet!

– Hahó, én vagyok!

Nem hallja. Most aztán csakugyan betöri ezt a vacak bükkfa ajtót. De mit szól majd a teremőr hozzá? Másrészt, ha beteg, ő az apja, miért ne tudna ő is erről? Újabb dörgés, villámlás, majd megnyíltak az ég csatornái. A fiatalember bizonytalan léptekkel indult a „kastély” felé. Az fix, hogy újra kizavarják, de akkor is kötelessége értesítenie őkegyelmességét.

A házban tíz, tizenöt elegáns, idősebb ember keringőzött. A házigazda névnapját ünnepelték. Amikor Péter felbukkant, a teremőrt a guta kerülgette.

– Már megint mit akarsz itt? – förmedt az előtte lecövekelt technikusra. – Már számtalanszor megkértünk, méltóztass bennünket békén hagyni.

– Beteg a fia, Vécsey úr.

Egy régi magnószalagon felcsendült a hajdan közismert dalocska:

Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Kicsit belém szállt a boldogtalanság, Kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek, Kinek elvették a játékát.

Á, törődnek is ezek Palikával! Legjobb, ha hazasöprök, és csak a Beát értesítem – gondolta. Csupán a lábai vitték más irányba. Odasétált a magnóhoz, és, mirnix dirnix, lekapcsolta. A vendégek megbotránkozva meredtek a félrefésült hajú fiatalemberre.

– Haldoklik a fia, Vécsey úr – lódította, mert ha nem hazudik, ezek itt még agyonütik.

–Tessék?

Palika anyja hangtalanul szédült férje karjaiba.

– Nyugodj meg, kérlek! Máris odamegyünk.

– Hozzanak egy kulcsot, mert belülről bezárkózott.

Amikor beléptek a helyiségbe, nehéz, bódító virágillat csapott az orrukba. A helyiségben tömérdek, különböző, csodálatos színekben pompázó virág illatozott. Az ágy előtt két kutya szökdécselt. Az egyik nyomban megugatta őket, a másik, egy félszemű, sánta spániel gazdája arcát nyalogatta. A teremőr könnyeit nyeldesve iramodott Palikához.

– Palikám, kisfiam! Én vagyok itt! Én és az édesanyád.

A fiú nem mozdult. Péterke megrendülten tapogatta ki a pulzusát. Alkoholszagot nem érzett, tehát ittasság kizárva. De hogy meghalt volna, arra nem is mert gondolni. Hiszen nemrég még kutyabaja sem volt. Talán csak elájult, vagy túl sok altatót vett be, vagy ez a sok virág bódította el valamiképp. Olvasott ő már olyasmiről, hogy elaludtak bizonyos virág illatától.

– Él? Ver még a szíve? – suttogta az apa porig sújtva.

– Szerintem igen – tapasztotta fülét Pali mellére is. – Kihívom az orvost, talán megmenthetjük. – Halló! Mentők? Jöjjenek ki azonnal! Tulipán utca 10. Igen, igen, lélegzik még. Várjuk. Siessenek, kérem, siessenek!

Odasietett az ablakhoz, és friss levegőt engedett a helyiségbe. Odakint úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Egy kutya felvonított, Plútó kontrázott rá.

– Istenem, mea culpa, mi öltük meg! – zokogott fel Vécseyné.

A következő dörgés úgy megriasztotta az ebeket, hogy egyből elhallgattak. Csend, csak az eső zuhogott. Aztán váratlanul megszólalt a papagáj is: éles, tiszta hangon, ahogy Palika tanította:

– Papa, édes papa!

__________________________________________________

[1] Barátom. (lat.)

[2] Véleményem. (lat.)

[3] Érzékcsalódásokkal járó átmeneti tudatzavar. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: cllllflwr)

 

Péter szerelmes volt, sőt, nagyon szerelmes egyik barátja húgába. A lány egy viszonylag nagy, bár kissé roskatag épületben lakott egy csendes, kis utcában. Bea (így hívták a kis szöszit) szüleit nem ismerte, és a házukban sem járt mostanig. A barátja, de maga Bea is többször megígérte, hogy egyszer elviszi hozzájuk, aztán valahogy mégsem lett semmi az egészből. Pedig de szívesen eljárt volna a leányhoz. De nem csak miatta, érdekelte volna a házuk is, amiről a barátja hátborzongató történeteket szokott mesélni.

– Ez a ház, úgy nézd meg – mutatta be Palika a házukat –, legalább száz esztendős. Még a dédapám, vitéz Vécsei Alfréd is itt született.

– Micsoda? A te dédid vitéz volt? Ezt most hallom először.

– Nem is suszter, mint a tied, öregem. Bocs, nem úgy gondoltam.

– Dehogynem! – sértődött meg Petike, utána két napig szóba sem állt Palival; hanem a kíváncsiság sehogy sem hagyta nyugodni, így ideiglenesen szegre akasztotta a sérelmét. – Szóval vitéz volt a dédnagyapád?

– Az. A mi családunk, és ezt jól vésd az fejedbe, nem volt akárki. Az ükapám miniszter volt, a dédi államtitkár, a nagyapám diplomata, apám…

Egy icipicit megállt, és fürkészően tekintett Petire: vajon tudja-e, hol dolgozik az édesapja.

– Muzeológus.

A tizenhét éves, félrefésült hajú tinédzser nem torkollta le, ráhagyta. Tudta, hogy füllent, hiszen Vécsey úr csak egyszerű teremőr volt. Viszont nagyon jól ismerte Palikát. Úgy túltengett benne a fantázia, hogy sokszor már maga is elhitte, amit velük akart megetetni. Vagy csak neki volt ilyen érzése? Lehet, mindenesetre olyan jópofán lódított, hogy nem tudott rá haragudni. Másrészt csak nem vesz össze pont a Bea bátyjával!

– De sokat tudsz róluk! Ki mesélte?

– Hát az apám, ő is családi feljegyzésekben olvasta: levelekben, naplóban.

– Te mi leszel?

– Én… én… Nem is tudom – zavarodott meg a cingár, szemüveges Palika. – Tévébemondó, énekes, jogász…

– Nem sok ez egy kicsit egyszerre? És a szüleid mit faragnának belőled?

– Faragnának? Nem rossz szó. A jogászattal kibékülnének. Ugródeszkának megfelel, utána jöhet a politika, minisztérium, ilyesmi, és ha minden jól alakul, akár miniszterelnök is lehetek. Az apám szerint legalábbis.

– Ez igen! – füttyentett Péterke. – Nem kisigényű a faterod. És szerinted?

– Mondtam már, hogy nem tudom, és… és ne faggass! – idegeskedett Palika. – Mióta érdekelnek téged annyira a dolgaim?

 – Te kezdted azzal, hogy bemutattad a családfád. Csak egyet nem hiszek: hogy kísértetek járnak nálatok.

– Mondtam ilyet? Nem mondtam.

– Most nem, máskor annál gyakrabban. Vagy már te is kezded belátni, hogy kísértetek pedig nincsenek? – provokálta Peti a barátját, hátha mégis elviszi abba a titokzatos „kastélyba”.

– Már megint tamáskodsz? Üsse kő, gyere hozzánk holnap éjfélkor, amikor elkezdenek kísérteni a szobákban.

– Az egy kicsit késő lesz! – vakarta meg a füle tövét a tinédzser. – No, nem miattam, csak a szüleidet zavarnám. Hacsak titokban nem osonok be hozzátok.

– Elintézzük! De aztán, ha utána is kételkedsz…

– Nem, becsszó, utána minden szavadat elhiszem! – lélegzett fel, de meg is ijedt egyúttal, mert ha tényleg vannak szellemek, amikben egyre többen hisznek manapság, még magukkal vihetik a pokolba.

– Mi van, meggondoltad magadat?

– Viccelsz? Persze, hogy elmegyek. Még csak azt áruld el, kinek a szelleme kísért nálatok? Az ükapádé? Dédapádé?

– Halvány lila gőzöm sincs. Talán öngyilkos lett ott valaki, ilyen régi házakban sok furcsaság szokott történni.

– Ne, kérlek, nem menj el! – kérlelte Petit Beáta, amikor a fiú beavatta a tervébe. – Nincs ott semmi, esküszöm. Az egész mese, fantazmagória, amivel Pali riogatja a fiúkat. Egyébként is tudhatnád, hogy kísértet csak a buta emberek agyában létezik.

– Akkor nagyon sok buta ember lehet Magyarországon. Kapcsold csak be a tévét, rádiót, olvass el egy újságot: Kiszállt a szellem a palackból! Európát ismét Hitler szelleme kísérti. Szellemeskedik a miniszter. A gyűlölet szelleme a magyar parlamentben. A törvény betűje és szelleme. Szellemidézés itthon és külföldön. Nem ismerősök neked az ilyen és ehhez hasonló mondatok?

– De, persze, csak ez más, vagyis részben más. Ez olyan izé… Hogy is magyarázzam?

– Ma éjfélkor meglátogatlak bennetek – vágta el a vitát Soós Peti. – Várjatok meg a mellékbejárati kapuban. Remélem, te is ott leszel.

– Erre ne számíts, illetve… Ott leszek – gondolta meg magát az őzike szemű, hosszú hajú leányka. – Végre bebizonyíthatjuk Palinak, mi a különbség képzelet és valóság közt.

A kis triász alig várta, hogy rájuk szálljon az éjszaka. Persze mindegyik más okból.

– Gyerekség – dünnyögte Peti apja, egy apró termetű, kissé púpos foltozóvarga –, de ti tudjátok. Ha valakibe belebújt a kíváncsiság ördöge, azt elég nehéz belőle kikalapálni. Egyebekben én még mindig azt tartom, keress magadnak más barátokat. Nem jó ám az urakkal egy tálból cseresznyét enni, mert meglövöldöznek a magjával.

Palika szülei hallgattak, miután őket már sem Bea, sem Palika nem avatta semmibe.

 Éjfél. Alig érkezett meg Soós Peti, már nyílt is a kiskapu, majd sorra járták az épület valamennyi kamráját.

– Hát itt egy fia szellem sincs – állapította meg Petike.

– Nincs bizony, úgyhogy, kedves bátyuskám, máskor fontold meg jobban, mit mondasz – nevetett Beáta.

Palika azonban nem lett volna Palika, ha csak úgy, ukmukfukk, beadja a derekát.

– Itt nincs, de nem is a kamrákban szoktak járkálni legtöbbször. Menjünk be a házba, ott nemcsak hallod, meg is láthatod valamelyiket.

– Mi? Ezek szerint több is van? – rázta meg a fejét Palika barátja.

– Egy csudát van! – elégelte meg a dolgot Beáta. – Ne haragudj, de, most már én kérlek, fejezd be ezt a rizsát a szellemekről, árnyakról! Még a végén azt hisszük, hiányzik egy kereked.

– Ti mi a fenét csináltok itt az udvaron? – bukkant elő váratlanul a háziúr a sötétből. – És ez a fiatalúr? – világított egy elemlámpával Péter arcába. – A barátotok vagy kicsoda?

– I…igen – dadogott Palika. – Ő a barátunk. Engedd meg, hogy bemutassam neked a Petikét.

– Örvendek, de akkor sem értem még, mit kerestek ilyen késő éjjel az udvaron.

– Hát… izé… Az a helyzet, hogy…

– Petike él-hal a virágokért, ezért megmutattunk neki egy különleges virágot, amely csak este nyílik a kertünkben – mentette meg a helyzetet Beáta. – Úgy hívják, estike, s mivel nem akartunk zavarni…

– Jó, jó, majd holnap megbeszéljük. Kicsit gyanús nekem ez a história. De most szíveskedjetek visszafáradni a szobátokba, mert holnap nektek is, nekem is korán kell fölkelnünk. Fiatalember! Örvendek, hogy megismerhettelek, és ha tényleg Pali barátja vagy… Vagy a lányomé is?

– Mindkettőjüké.

– Akkor látogass meg a jövőben is – nézte meg magának Petit a feszes tartású, kimért modorú teremőr. – Persze nappal, ha nem haragszol.

Több sem kellett Petinek, és alig telt el három nap, már be is toppant az előkelő családfának örvendő teremőrhöz. Bea ugyan lebeszélte, ő tudja mi okból, Palika támogatta, mi több, ki is tanította, hogyan bánjon az őseivel.

– Először is kiöltözöl. Én tudom, hogy szegények vagytok, de egy ünneplőd csak akad, vagy ha mégsem, kölcsönözz, különben másodszor már szóba se állnak veled, barátom.

– Megoldjuk.

– A virág minden vizitnél kötelező, ugyanígy a bók, szerénység, etikett…

– Etikett? De hát ki törődik ma már az ilyen múzeumi izékkel?

– Ők törődnek, továbbá az sem ártana, ha bevágnál néhány latin aranyköpést, ami szerintük az igazi műveltség alfája és ómegája.

– Hűha, inkább maradnék! – párolgott el Peti kedve az ismerkedéstől. – Az egészet úgyis csak Bea miatt vállaltam volna, mert mi ketten… Szóval együtt járunk, neked magyarázzam, és az lenne a normális, ha a szüleitek is megismernek. De ha már maga Bea is ellenzi, halasszuk el a találkozást máskorra.

– Kérlek! Ha nektek nem sürgős, nekem még úgyse, de ne felejtsd: ezúttal maga apám akarja, és amit ő kíván, azt tiszteletben illik tartani.

– Akkor essünk túl rajta – sóhajtotta Petike, és legszebb ünneplőjében látogatta meg a tiszteletreméltó teremőrt.

Este hat óra volt, Vécsey úr fogadásának időpontja. Nem volt sok barátja, de annál hűségesebbek, akik rendszeresen eljártak a teremőrhöz teázni, utána kártyáztak, nosztalgiáztak a régi szép időkről természetesen.

– Zavarok? – kopogott be illedelmesen a magas kétszárnyú ajtón Palika. – Elhoztam a barátom, tudod, azt a fiút, akinek megmutattuk az estikét.

– Milyen estikét? Ja! Kerülj beljebb, kisfiam! Soós Péter – mutatta be nejének Vécsey úr a tinédzsert. – Bea és Pali egyik barátja.

A fiú alig észrevehetően meghajolt, és átadott egy csokor virágot az asszonynak.

– Ni csak, milyen figyelmes fiatalember! Palika, tedd vízbe, kérlek, a virágot, te Beácska meg kínáld meg a barátod egy csésze teával! Vagy inkább forró csokit szeretnél.

– Csokit, ha szabadna.

Péter élvezettel kanalazta a folyékony, illatos csokoládét, miközben – apja kifejezett kérésére – alaposan feltérképezte a terepet. Kezdte a „kastély” hervatag, de még mindig mutatós hölgyével. Fekete, csipkével díszített ruha, fekete nyaklánc, haj, szem. Elég komor szín, talán gyászol valakit. A házigazda sötétkék öltönyben pompázott, és ugyanilyen kék volt a szeme is. Akár a Beáé, illetve fordítva. Orra hosszú, hegyes, szája keményvonalú. Nézzük a társalgót! Hogy miért érdekelte mindez a derék lábtyűművészt ennyire? Rejtély. Talán túl sok Sherlock Holmes-filmet nézett újabban. A szalonban intarziás diófa bútorok sorakoztak. Valamennyi ódivatú és összevissza karcolták a hosszú évek folyamán. A falon festmények, egyik-másik annyira sötét, hogy találgatni kellett, mi a túrót is ábrázol. Egy sarokban teljes páncélruha sötétlett, mellette karabély, kard, mordályok. Látszik, hogy műértő, sőt, -gyűjtő is a muzeológus úr.

– Ízlik a csokoládé? – villantotta Petire fogsorát a hajdani szépasszony. – Palika, nagyon nehezedre esne, ha nem szürcsölnél?

– Bocsánat!

– Te hol, mit tanulsz jelenleg? – puhatolódzott a teremőr.

– Szakközépiskolás vagyok a Dózsában. Számítástechnikus leszek, dio volente: ha isten is úgy akarja.

– Szép szakma. Mit mondtál?

– Deo volente.

– Te tudsz latinul? – nézett nagyot a teremőr.

– Egy kicsit, igazából még csak tanulok.

– Látod, fiacskám? Mindig mondtam neked, hogy a latin és görög nyelv minden tudás alfája. Holnaptól együtt fogtok tanulni.

– De apa, angolul már tanulok. Minek oda latin is?

– Quod dixi, dixi[i]: rád nagy feladat vár még, gyermekem. Vissza kell szerezned a Vécsey-ház patináját, hírnevét. Ehhez azonban akarni kell, akarni és tanulni. Nekem sajnos nem sikerült, hála Rákosinak és Kádárnak. De belőled még vitéz is lehet, igen, igen, vitéz is, mint amilyen a dédid volt.

– Az lesz, ne izgulj! – nyugtatta meg a Vécsei-ház fekete ruhás úrnője. – Te minek tanulsz, ha végeztél? – kérdezte kegyes leereszkedéssel Petitől.

– Dolgozni fogok. Hiába, kell a pénz: curia pauperibus clausa est, dat census honores. Magyarul: zárva a tanácsház a szegénynek, mert csak a vagyon szerez tisztséget. (Ovidius: Amores)

A teremőr elkomorult.

– Ránk gondolsz? Honnan tudod, hogy nekünk van? Dolgozni kell, fiacskám, mellesleg hitel is van a világon. A te szüleid mit dolgoznak?

– Anyám meghalt. Apám cipész, Vécsey úr.

A teremőr jókedve egy pillanat alatt elillant. Azontúl mintha megfagyott volna közöttük a levegő. Szerencsére csengettek, megjöttek a barátok.

– Nem értem, mitől savanyodott be apukám? – ráncolta össze homlokát a szemüveges gimnazista. – Pedig az a trükk a latinnal egész jól sikerült. Nem is tudom, hogy tudtál bevágni ennyi mondást latinul. És mégis! Valami nagyon idegesíthette, mert a végén szinte téged is kiszúrt a szobából. Bea, te érted ezt?

A kishugi szomorúan bólintott, s végre megértette Péter is, miért ódzkodott Beácska bemutatni őt az apjának.

– Széna vagy szalma? – érdeklődött otthon a kiscipész.

Petike elmesélte, mit látott, tapasztalt a titokzatos „kastélyban”.

– Bonyolult ügy. Szerintem az öreg sem teljesen normális. Apa és fiú. Találnak, és aki itt a legrövidebbet húzná, az csakis te lehetsz.

– Meg a Bea, úgy sejtem – fogta el a fiú szívét a szorongás.

– Talán. Mindenesetre valami azt súgja, az igazi problémák még csak ezután kezdődnek.

Egyelőre azonban semmi külső vagy belső tényező nem zavarta a baráti trió köreit. Egy mindenkiért, mindenki egyért! – vallották, és ők valóban eszerint is éltek.

Egyszer, úgy érettségi előtt pár héttel, azzal állt elő Palika, hogy feltalált egy tuti fogyószert.

– Mióta foglalkozol te effélével, bátyuskám? – érdeklődött a kishugi.

– Nem mindegy? Feltaláltam, és kész.

– És a szellemek, aura, csillagjóslás? – bazsalygott Petike. – Ezekben már nem hiszel?

– Ugyan, betűleves! A jövő az orvosoké, csak még sokan nem tudják. Nézzétek! – húzott elő a zsebéből egy orvosságosüveget. – Ebben van a mi tőkénk.

– Állj meg, zsenikém! – rémüldözött Soós Peti. – Ha te ezt itt megiszod, lehet, hogy nemcsak tőkéd, de jövőd sem lesz utána, és akkor ki váltja valóra édesapád álmait?

A figyelmeztetés hatott. A fiú egy pillanatra megtorpant.

– Hát én, és pont ezzel, barátom – tette túl magát barátai aggodalmán. – Kérlek, ne aggódj! Tök ártalmatlan szer, amolyan étvágycsökkentő, amit néhány macskán ki is próbáltam már – hörpintett egyet a sárgászöld elixírből. – Fincsi. Kicsit túlédesítettem, de…

Elsápadt, büff-böff, s már szaladt is a mosdóba. Aznap sem nem ivott, se nem evett, másnap is csak alig-alig, hogy aztán harmadnap éhes farkasként essen az ételnek.

– Kíváncsi vagyok, milyen találmánnyal rukkolsz ki legközelebb – derült rajta Petike. – Azt tudjuk, hogy egyetemre mész, prókátor leszel vagy micsoda, de vajon érdekel-e is?

– Téged érdekel a számítástechnika?

– Persze, nagyon is, ezért választottam ilyen szakmát magamnak.

– Engem nem. Engem hidegen hagynak, sőt, utálom az ügyvédeket, politikusokat, tévét, számítógépet. Néha még saját magamat is – révedt Palika üres tekintettel a semmibe.

– Miért nem írsz? Ez az! – ütött a homlokára Soós Peti. – Ekkora fantáziával akár író is lehetnél. Sci-fi író például.

– Bolond vagy, mert én nem? Van fogalmad arról, mivel jár kiadni akár egyetlen regényt is manapság?

– Nincs.

– Nekem sem volt, amíg nem beszéltem egyszer egy íróval. Beszélj te is, és megtudod.

 – Hát… Most mit mondjak? Ilyen hittel aligha lesz belőled lovag vagy vitéz Vécsey.

– És? Ez miért kell engem izgasson, amikor én csak az apám miatt…

– Aha, alakul! Most már kezdem sejteni, mi hiányzik neked, Vécsey.

– Csakugyan, mert nekem dunsztom sincs, a fenébe. Én csak azt érzem, hogy valami nagyon nem klappol ebben a rohadt világban.

Érettségi után csodálatos nyarat töltöttek el hármasban. Diszkó, strand, mozi, kirándulás a Bükk hegységben. Mintha érezték volna, hogy ezzel lezárul életük egyik, talán legszebb korszaka. Aztán, nos igen, elérkezett a válás perce is. Palika jogra, Bea közgazdasági egyetemre iratkozott, míg Peti maradt ugyanabban a városban – a cipészmester legnagyobb örömére.

 

Folytatása következik…

 

___________________________________________________

[i] Amit mondtam, megmondtam. (lat.)

 

 

(Illusztráció: Paul Klee)