Címke: Libri

A kiterjesztett szubjektum terei

Dunajcsik Mátyás második kötetében izgalmas témát feszeget. Balbec Beach című elbeszéléskötetében 13 olyan történetet közöl, amely tematikájában érdekes és problémagazdag koncepciót mutat. Érdemes megfigyelni a különböző tér- és helyleírásokat, azok játékba hozását, összefüggésrendszerét a személyiség-problematikával. Mégis hogyan ragadható meg mindez?

 

Valamennyi novella központi eleme egy bizonyos tér körvonalazása, s benne a szubjektum meg- vagy éppen meg nem ragadhatósága. Már a címadó darabban is érzékelhető egy olyan tér-elgondolás, melyben egy ismeretlen levél(író) készteti az elbeszélő képzeletét saját valóságvonatkozásának létrehozására és élettérszerű felépítésére. A láthatatlan Budapestben pedig a magándetektívnek öltözött narrátor az őt felbérelő énekesnőt a tér folytonos szűkítésével (Múzeum körút, Fuharos utcai bérház kapuja, majd egyik emeleti lakása) vezeti az elhagyott bérlakás sötét és dohos szobájába, melyben a nő saját történetének és életének megértésével próbálkozik – sikertelenül.

 

A rövid, könnyen befogadható elbeszélések újra és újra felbukkanó szereplőket, összefüggő szálakat nem sorakoztatnak fel, jellegzetes, ismétlődő és szövegalkotó egységeket, motívumokat azonban bőven találunk a szövegekben. A kötet legelején olvasható mottó sem véletlen választás: „Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság szempontjából nézzük, azok a helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el az igazi életünkben, mint az a hely, ahol tényleg vagyunk”. Talán nem túl merész kijelentés, hogy a kötet élére helyezett Proust-mondat egyfelől költői programot hirdet, másfelől útmutatót nyújt a különböző szövegek megragadhatóságához. Ezen felül egy olyan elemként is szolgál, amely implicit módon akár, de fellelhető a történetek mindegyikében, s amely vezérfonalként az értelmezés középpontjában is állhat. A tér, s annak betöltése vagy – éppen ellenkezőleg – be nem tölthetősége alakítja a novellák motívumhálózatát. Legyen szó egy képzeletbeli, fiktív térről (túlvilági gondolaút a Piccolo Nivicoban), egy intertextus által megidézett tér átjárhatóságáról (Thomas Mann Halál Velencében című kisregényének környezete – Átkelés a Lidóra), vagy egy valós hely megjelenítéséről (A láthatatlan Budapest). Az elbeszélések által létrehozott közös szövegvilág tehát erősen provokálja a térbeli valóság és formaiság körvonalazódását, s mindennek előhívására olyan komponenseket alkalmaz, amelyek olykor egészen pontos képet, sőt a topográfiai adatolás illúzióját is kelthetik.

 

A szövegek különlegessége – mellyel közelebb kerülünk a személyiség tematikájához -, a bemutatott tér-motívumból ered. Hogyan kapcsolható össze azonban a személyiség problematikája a novellákban feltűnő terek kibontásával? Elegendő arra utalni, mennyire hangsúlyos szerepet kap egy-egy város(rész), épület, utca, szoba vagy éppen a tengerpart és a repülőtér a szereplők számára önmaguk megközelítésében: „Vajon mikor lett ez a város ennyire sötét és idegen?” – teszi fel a kérdést nemcsak a városra, hanem önmagára is vonatkoztatva Vadász Henrik, az Elefánt című szöveg főszereplője. Érdemes odafigyelni tehát arra, hogy ezeknek a tereknek milyen funkciójuk van a szövegben szereplő figurák szubjektumának kidolgozásában. Minden felvonultatott tér valamilyen kommunikációs közvetítőként értelmezhető. Természetesen csupán annyiban, amennyiben elfogadjuk Marshall McLuhan gondolatmenetét, amely szerint a különböző közvetítő közegek – a mi esetünkben az ember alkotta tér és annak eltérő, de egymástól nem független módozatai –, a szubjektum kiterjesztéseként értelmezhetőek. A legszemléletesebb metafora erre talán Budapest mint a Duna által kettészelt város képe, amely nem csupán egy novella központi helyszíne. Ebből a szempontból pedig nem elhanyagolhatóak az írásokban megjelenő kettősségek, amelyek mindezt alátámasztják, s amelyek provokálják az én-szakadás jelenségét.

 

Az identitás problémája Dunajcsiknál a szétesett ember, a különvált testrészek mintázatában érhető tetten. Mindez talán az Elefánt című bizarr novellában látszik leginkább kirajzolódni, melyben a főhős állatok, és emberi testrészek kitömésével, illetve azok művészi szintre emelésével foglalkozik, munkája során pedig fokozatosan fogalmazódik meg benne test és lélek kapcsolatának mibenléte. Foglalkozásából adódóan szembetűnő az összefüggés: maga a test egy kitöltött tér formájaként tételeződik. Mivel azonban halott állatok puszta testéről van szó, a tér kitöltése deformációt mutat, amely egyben a személyiség torzulására utal. Ezt a már önmagában is „démonikus munkát” tetézi, s mintegy a körbejárt témát kiegészíti Vadász Henrik perverziója és vonzódása az amputált testrészek iránt. Ez az aspektus szintén egyfajta torzítást hoz játékba a személyiség egészében. Nagymamája végrendeletében saját lábát hagyja unokájára, aki korábban gipszből megformázta azt. Ez a különös rész-egész játék a testrészekkel a kettéhasadást idézi, mely a többi szövegben is ismétlődik, például a Formalin című írásban: „Ez a bécsi gyűjtemény azonban inkább a viaszba öntött különböző testi torzulások bemutatásában jeleskedett”. Szerepük korántsem mellékes, hiszen a részek ebben az esetben átveszik az egész funkcióját. Innentől nem meglepő az elbeszélések alakjainak különös viszonya a tárgyakhoz (metrószerelvény, Duna vizével töltött üvegcsék), vagy az amputált végtagokhoz (nagymama lába), hiszen mindig a tárgy felől van értelmezve az ember, illetve ezek az eszközök (terek) mint közvetítő közegek az egyén szubjektumának kiterjesztéseként tárulnak fel.

 

A kötet címadó darabja is illeszkedik a felvázolt tér-konstrukcióba, annak hatásos indítása. Erős érzéki gesztus figyelhető meg a rövid perszonális elbeszélésben, amelyben a megfoghatatlan is tökéletes térbeli alakzatként formálódik, hol illatáradatként a szobát betöltve, hol a szálloda egészében körbezárt épület terébe préselve: „a friss sós levegő úgy áramlott be a szétnyíló üvegtáblák között, mintha be akarná tölteni az egész szobát, (…) A szél tovább keringett a szobában; egyetlen hatalmas hangdoboz volt most a szálloda, melyben fel-alá rohangált a sós levegő”. Azonban felmerül a kérdés, vajon miért éppen a legrövidebb elbeszélés került a kötet élére? Milyen funkciót tölt be – amennyiben betölt egyáltalán – Balbec Beach a többi szöveg kontextusában? Többszöri újraolvasásra sem körvonalazódik a válasz, s talán ebből következtetve megállapítható, hogy kérdéses bárminemű összefüggést, kapcsolóelemet keresnünk Balbec Beach státuszát illetően.

 

A prózanyelvet érintve azonban akadnak kifogásolható és követhetetlen eljárások. A kifejtett tér-szubjektum elgondolást nem kíséri megfelelő nyelvezet. A narrációs technikájában sokszor követhetetlen, zavaros megoldások nem túl átgondolt szövegszerkesztésről árulkodnak. A gyakori én-elbeszélő alkalmazása önmagában jó és találó fogás – nem beszélve a szubjektum kiterjesztésének ebből nyert lehetőségeiről, ezek azonban nem jutnak kifejeződésre, ugyanis elvesznek a klasszikusokat idéző szavak, összefüggések halmazában. Gyakori írói gesztus ugyanis az, amikor az intertextust bástyaként a szöveg terébe idézve eltűnik a saját, egyedi nyelvalkotás. Az elbeszélések sorai között közvetve vagy közvetlenül, de kivétel nélkül megtalálhatóak a világirodalom, a magyar irodalom ismert alkotói, kifejezései, regényeinek szereplői, amelyek beépülve egy-egy történet struktúrájába kiépítik a hozzájuk tartozó gondolatkört – sokszor feleslegesen és túlmagyarázóan. Gondolhatunk a Szerb Antal megkísértése, Átkelés a Lidóra, vagy M. Proust: Emlékeim Sigmund Freudról című írásokra. Amit továbbá az olvasó jogosan nehezményezhet, az az erőltetett, jellegzetes irodalmár-létre apelláló hősök különc magatartása, bevett mozdulataik, a közhelyszámba menő cigarettás „kalandok”.

 

Kétségtelen tehát, hogy a leghangsúlyosabb előnye a Dunajcsik-kötetnek a tér játékba hozása, és ezen túlmenően az, amit a szubjektum kiterjesztéseként elfoglal az egyes elbeszélésekben. Ugyanakkor a narrációs eljárások és a nyelvezet tekintetében – annak ellenére, hogy az én-elbeszélő szerepeltetése jól illeszkedne az egész koncepció kiépítéséhez –, nem nevezhető gazdag, sokrétű kötetnek, sokkal inkább érezhető egyfajta erőltetett írói törekvés.

 

 

Dunajcsik Mátyás, Balbec Beach, Libri Kiadó, Budapest, 2012.

 

Sok bába közt a gyerek

Závada Péter első könyve kiválóan megszerkesztett kötet. Azért is fontos ezt már az elején leszögezni, mert a felépítés, a váz, amire a verseket felfűzték, igen látványosan tudja alakítani az olvasás mikéntjét, de ezzel együtt nem sugall kizárólagos értelmezést. A négy rész többé-kevésbé különböző versvilágokat tár az olvasó elé, noha az átjárhatóság, tehát a nem-lineáris olvasat lehetősége is adottnak tűnik. Ami még mindenképpen megemlítendő pozitívumként hat, az a kötet rövidsége. Elsőkötetes szerzőknél előfordul, hogy olyan szövegek is bekerülnek a válogatásba, amelyek könnyedén elhagyhatóak lennének; szerencsére úgy tűnik, Závada Péter könyvének összeállításakor ezt a prototipikus hibát sikerült elkerülni, s így valóban rövid, de annál feszesebb szövegvilág jöhetett létre a szerkezetet tekintve.

 

Az első két rész két témát hoz újra és újra az olvasó elé: nagyváros(i lét) és évszakok. Az előbbi láthatóan igen jól illik Závada Péter világához, mindezt könnyedén össze tudja kapcsolni a párkapcsolatok megjelenítésével. A szövegekben felbukkanó Másik nem megragadható, mintha valamennyire mindig idegen maradna, az ölelés is egy némafilm pergő filmkockáinak segítségével jöhet csak létre: „Majd néhány őszi vágóképpel később / egy elég bátortalan ölelés jött” (Film helyett). Amennyiben mindezt a városban való lét, az azzal való kapcsolat metaforájának (is) tekintjük – márpedig ez az olvasat könnyedén megengedhető lenne –, akkor ezt a két szálat talán érdemes lett volna hangsúlyosabban összekapcsolni, cizellálva ezzel is az olvasási lehetőségek mikéntjét. A második részből a Pesti sampon című, (reklám) alcímű verset emelném ki. Deák tér, Moszkva tér, Oktogon – az ezekről született négysoros leírások olyan pillanatképek, melyek kapcsolódhatnak az előbbiekben említett filmszerűséghez is. Az évszakok mindig városi környezetben láthatóak/érzékelhetőek a lírai beszélő számára, ez mindenképpen figyelemreméltó, de mivel túl sokszor fordul elő ez a megoldás, nagyon könnyen monotonná válik.

 

A négy fejezet közül a harmadikat tartom kiemelkedőnek. Ezekben a versekben a lírai én egy teljesen más utat választ arra, hogy magáról beszéljen: a saját múltját és ehhez kapcsolódóan a saját jelenét. Érdekes színfolt ez a már tárgyalt városi és évszak-témához képest. Külön kiemelném a leíró részeket, amelyek már nem a nagyvárost, hanem a lakást, illetve annak környékét jelenítik meg. A mikrotér világának megjelenítése erőteljes képeket eredményez: „Szembejön az árnyékuk: egy roncsolt / arcú cigányfiú és egy gigantikus dán dog.” (Klauzália). Remek szerkesztési megoldás az is, hogy a déd- és (apai ágú) nagyapa alakja már az első részben felbukkant két versben (Amíg alszom és Résistance naïve), mintegy előképét adva a harmadik rész anyai nagyapjának (Valami fényes). Izgalmas és sajátosan egyéni versekkel találkozhatunk itt, mindenképpen ezt a hangvételt tekintem érdekesnek a kötet egészét nézve.

 

Az utolsó rész szonettformában írt verseket tartalmaz. Nem feltétlenül érzékelhető ennek a versformának az indokoltsága a kötet összességét tekintve. Könnyed hang jellemző ezekre a szövegekre, illetve az irónia alakzatának használata is itt teljesedik ki leginkább. Ez utóbbi túlsúlyát nem látom feltétlenül megalapozottnak, ugyanakkor fenntartom annak lehetőségét, hogy ezek a formai megoldások később olyan tartalmi megvalósításokká alakulnak, amelyek akár jellemző sajátosságok is lehetnek.

 

Külön kiemelendő, hogy mind a négy szakaszon átívelnek a részeket lezáró Csak addig című versek. Mintha ezekben a versekben tudná leginkább kamatoztatni Závada Péter az elképzeléseit. Különböző tájak (Olaszország, USA) kapcsolódnak itt össze, s egy szerelmi szál története éppúgy kiolvasható belőlük, mint a saját múlt emlékképeinek értelmezése. Véleményem szerint ezek azok a szövegek, a harmadik rész egy-egy darabján túl, amelyekben leginkább érzékelhető Závada Péter egyéni hangvétele, itt nem találkozunk annyi gyenge verssorral vagy megoldatlan formai megvalósítással sem.

 

Ami viszont folytonosan visszatérő probléma, az a nem túl kifinomult rímtechnika. A hol páros, hol keresztrímes megoldások sok esetben erőtettetek, még akkor is, ha mindez finom (ön)iróniával párosul. Csak hogy néhány jellemző példát idézzek:

 

 „Mit kaptál, csak jellemem.

Külcsín vagyok, semmi más.

Azt remélted, kell legyen

a lét mögött identitás.” (Macskakör)

 

„És akkor az a hűvös rettegés

– úgy lebegett fölöttünk, mint a kés.” (Hiánydramaturgia)

 

Ezek a sorok nyelvjátékként is kevesek, a tartalom közhelyességét most nem is említve. Závada Péter versvilágához úgy tűnik, sokkal jobban illenek a rímtelen sorok, mintha a szövegek sűrítettsége is jobban működne, amikor nem használ rímeket (jó példa erre az utolsó, Konkáv című vers). Szintén visszatérő problémának érzékelem az intertextusok indokolatlan használatát. Az egyik leglátványosabb példa a Jövőre harminc című vers: a Jelenések könyvéből vett mottó egyrészt egy nagyon erős felütést implikálna, erre azonban egyáltalán nem megfelelő a „Vesémbe látsz, Istenem, mint a röntgen” kezdősor. Másrészt a „Jövőre harminc – szívem visszadöbben” (feleslegesen) kurzivált része, mely Kosztolányi Dezső Hajnali részegségéből vett idézet, mintha túlságosan is támaszkodna (a vers egészét is tekintve) a 20. századi költő versére; ahhoz azonban, hogy párbeszédbe lépjen vele, sokkal erőteljesebb képek, sorok kellenének.           

 

Összességében azt gondolom, hogy Závada Péter első köteténél a szerkesztésnek köszönhetően sikerült elkerülni az elsőkötetes szerzők több típushibáját is, ugyanakkor a gyenge, olykor kifejezetten közhelyes verssorok kiiktatása már a következő verseskönyv feladata lesz, mint ahogy a rímek vagy az intertextusok használatának átgondolása is.

 

Végezetül talán érdemes néhány szót ejteni a szókratészi bábáskodás módszeréről is. Bába nélkül nem születik meg a gyerek, ő segíti világra, de a vajúdást kísérő fájdalmakat csak enyhítheti. Jelenlétük tehát szükségszerű, de nem állandó, hiszen a szülést követően már nincsen funkciójuk – igaz kell legyen ez a verseskötet megszületésére is. Tehát nem biztos, hogy szerencsés megoldás, hogy két elismert szerző (Parti Nagy Lajos, Darvasi László) ajánlószövegét is olvashatjuk a könyv hátlapján. Mindezt azért is tartottam fontosnak megjegyezni, mert a reklám, ami természetes velejárója és nyilvánvalóan nagyon fontos része egy-egy könyv útjának, rossz esetben elfedheti a létrejött alkotást is – a könyv mostani fogadtatását nézve ez igencsak aktuális kérdés. A kötetről, a benne lévő versekről tehát szintén beszélni kell(ene), sok embernek, sok szempont szerint. Mert a versek élete, ha már ennél a metaforánál maradunk, akkor kezdődik el csak igazán. S akkor jó esetben a bábák is háttérbe szorulnak.

 

 

Závada Péter, Ahol megszakad, Budapest, Libri, 2012.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/