Címke: irodalom

Bejegyzések

Christian Morgenstern: Ő, L’art pour l’art

Hozzászólás most!

Ő
(Er)

 

Ő tarkóját vakarta tétován
a körmével, amely kisujja-körme
levágva nem volt oly régóta már,
hogy végül is golyóbisát e Földnek
hátul fejéig érve nőtte körbe,
mely rég kopasz lett az idők során
(e fej: egyszersmind cél és akadály) –
nem mintha másképp nem lett volna könnyebb.

 

L’art pour l’art
(L’art pour l’art)

 

Egy megriadt verébfi rebbenése
Korfot műalkotásra lelkesíti,
mely pusztán arcjátékból, gesztusokból
áll össze. Jönnek műszerekkel,
hogy fölvegyék; de Korf „az alkotásról
nem tud”, már nem tud semmiféle műről
egy „izgatott verébbel kapcsolatban”.

Havasi Attila fordítása

Bejegyzések

Csalogányok és pacsirták

Hozzászólás most!

Nincs furcsább, bonyolultabb dolog az emberi lékeknél. Ezt példázza a következő egyszerű történet.
Weiss Fercsi szerelmes volt. No hiszen, ki nem volt! De ő igazán, fülig, mint egy… Szóval nagyon, s ami rosszabb, bizony reménytelenül, miután Aranka rá sem hederített.
– Hagyd a francba! – tanácsolta Ödön a IV. A-ból. – Ezt a pillét, öregem, csak a buldózerek izgatják.
Így hívták a suliban az izompacsirtákat, akikhez képest Fercsi csupán kis vakarcs volt. Vállai keskenyek, karja is vékonyka, egyelőre azonban még bizakodott. Ha másként nem, az eszével hengerli le őket, és akkor majd Aranka is felfigyel rá.
– Hűha! – csóválta meg a fejét Ödön. – Aztán hogy gondolod?
Sajnos ezt maga Fercsi sem tudta. Ír egy-két verset, vagy feltalál valamit? Az ántiját neki, azért ez így sem mehet sokáig! Se lát, se hall, pedig nemsokára nyakán az érettségi. Tanulni kéne, biflázni, biflázni, ehelyett folyton arankázik.
– Tehát sehogy sem gondolod. Akkor idefigyelj! – jött segítségére Ödön. – Röfögj egyet, hátha szerencsét hoz, kukorékolj, ugass, attól észrevesz majd – oktatta ki fölényesen. – Egyedül arra ügyelj, hogy mindenki hallja. Érted?
– Nem.
– Hát a színpadon, te lángész. Erre minden csaj bukik, és te olyan élethűen röfögsz.
– Kösz! Nagy vagy! – ismerte fel a nagy lehetőséget ekkor Fercsi.
Parodizálni tud, az vitathatatlan. Csak éppen színpadon nem produkálta még magát. Az ötletből hamar valóság lett, és három héttel később a színpadra támolygott.
– Bátorság! Itt van – mutatott Ödön a harmadikos lányra.
Ott ült egy sarokban szőkén, kibodorított hajjal két negyedikes buldózer között.
– Kukurikú!
– Éljen! – tapsolták meg a vékonypénzű srácot, aki a továbbiakban közel egy órán át sziszegett nekik, utánozta a medve, vonat, különböző színészek, politikusok hangját.
Utánozta? Parodizálta olyan humorral, diákos szellemességgel, hogy a tanulók kórusban kiáltották:
– Ki mit tud! Ki mit tud!
– Köszönöm, majd jelentkezem. Ha a műsor is jelentkezik – pislantott a fiú Aranka felé.
A leány kipirult arccal mosolygott rá. Szeme csillogott, büszke volt Fercsire, akinek még a tanári kar is tapsolt.
– És most egy szkeccs következik – ujjongott a diák magában; úgy érezte, győzött: kiütötte a ringből az izompacsirtákat. – Képzeljétek el, hogy állatkertben vagytok. Balra elefántok, jobbra majmok és ott elöl – biccentett a tanárok felé – ökrök lambadáznak. Akarom mondani …
Rémülten nyelt egyet, miközben a teremre vészjósló csend borult, aztán valaki elnevette magát, utána még egy, végül mindnyájan jobbra-balra dőltek a nevetéstől.
– Gratulálok! – fejezte ki elismerését előadás után Ödön. Becsszó, te még a Hofinál is jobb vagy.
– Igen, de…
– Aranka? Bukik rád, ne félj, úgyhogy akár holnap a bugyija alá nyúlhatsz.
– Azt hiszem, mi ketten félreértjük egymást – jegyezte meg halkan a gimnazista. – Én… Hogy is mondjam? Szeretem őt, Ödön.
Ödön rábólintott. Hanem a valóságban semmit sem értett. Szereti? Oké, viszont ettől még nyugodtan kefélhetnek.
Valahogy így vélekedett maga Aranka is. De ez a mulya csak nézi, nézi azzal a bamba kék szemével. Kár, mert amúgy elég jó fej, csak éppen… hütyü egy picit.
– Hogy állsz a csajjal? – érdeklődött egy napon kíváncsian Ödön. – Téged dobott vagy a pacsirtáit?
– Engem, pajtás, engem.
– Hát jó! Most az egyszer még segítek rajtad.
– Á, rajtam már csak az isten segíthet.
– Pszt! – töprengett el a furfangos diák. – Tudsz úszni? Nem? Akkor bunyózni fogsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Ehhez mindenki ért. Nem kell hozzá más, mint néhány haver, Aranka és te. A fiúk muszklisak, te gyors, egyszóval megmented a pipidet.
– Ócska trükk.
– De hatásos, pár műrúgás, kis fintor… Majd begyakoroljuk, ami neked, gondolom, egy percig sem jelenthet problémát.
A szót tett követte. Csakhogy mi történt? Alig rugaszkodtak össze, Aranka kurtán felsikoltott – ugyanúgy, mint Görbe Nóra a Linda című filmben –, és keményen megvédte magát.
Fercsi savanyúan nézett a kereket oldó haverok után. Egy alkalommal aztán kimaradt a gimiből. Más gimibe iratkozott? Elköltözött? Beteg? Senki sem tudta, legfeljebb az osztályfőnök, az viszont nem kötötte még Ödön orrára sem.
Teltek-múltak a napok, utoljára mégis Ödön bukkant a fiúra. Egy bárban ült, ült, és iszogatott.
– Fercsi! Hé, nem ismersz meg? Azt hittük, elköltöztél, és nem látunk többé.
– Ülj le!
– Aranka…?
A fiú szeméből kipottyant egy könnycsepp.
– Megmondtam ugye, ne foglalkozz vele.
– Tudtad?
– Mit?
– Hogy Aranka a pacsirtákkal kefél.
– Miért, te csak most tudod?
Fercsi nem válaszolt, előhúzta bicskáját, és az asztalra tette.
– Ezzel meg mit akarsz?
– Nézz meg jól, pajtás! Megnéztél?
– Minek?
– Hogy sose felejts el, merthogy nemsokára tényleg elköltözöm – hajtott fel egy pohár rumot. – Disszidálok, haver.
– Te? – tátogott Ödön. – Hová?
– Valahová messze, nagyon messze, ahol nincsenek sem pillék, sem pacsirták, csak… csak angyalok vannak – húzott elő Fercsi egy doboz gyógyszert a zsebéből. – Altató – mondta, és lenyelte az egész doboz tartalmát. – Állj! – fogta rá a bicskáját, amikor Ödön felugrott a székéről. – Tudom, hogy nem félsz tőlem, de ha egyet moccansz, ezt a bugylit, biz’ isten, beléd hajítom. Jól van, látom, megértettél. Ha rám hallgatsz, te is velem iszol, és mindketten fütyülünk a világra. Szereted a csalogányt? Ő a szerelem és vágy madara.
– Ez most hogy jön ide?
– Sehogy, csak úgy kérdeztem. Figyelj csak! – kezdett ekkor fülemileként csattogni. – Szép, mi? Most próbáld meg te is! Meg maguk is! – süvöltött a lassan köréjük gyűlő vendégekre.
– Gyere, Fercsi menjünk az orvoshoz!
– Na mi lesz? Senki sem tart velem? Ugye, megmondtam: nem szeret engem senki sem. Eláruljam, mi okból?
– Áruld el!
– Mert ők is pacsirták, mint Aranka fiúi, akik el akarják, mit akarják, már el is vették tőlem Arankát.
– Hülyeség. Itt senki sem pacsirta, és te sem vagy csalogány, csupán részeg, barátom.
– Nem igaz. Gyűlölnek, különben mindenki velem csattogna – szegezte szívére a bicskáját.
A vendégek semmit sem értettek az egészből. Valaki elkezdett önkénytelenül füttyögni, őt követte egy másik, majd sorra a többiek. Fercsi kezéből kihullt a kisbicska, s a következő pillanatban minden elsötétült előtte.
– Gyorsan, gyorsan! Hívjuk ki a mentőket!
A kórházban azonnal kimosták a beleit. Rutinmunka volt, hamar végeztek, utána lefektették a fiút, és magára hagyták.
Hogy meddig aludt, nem tudta, de amikor felébredt, Aranka állt az ágyánál.
– Szia, „csalogány”!
A gimnazista motyogott valamit, és maga is meglepődött, hogy a lány iránt ezúttal se vágyat, se szemrehányást, röviden: semmit, de egyáltalán semmit sem érez.

Bejegyzések

Valaki Iraklionból

Hozzászólás most!

 

Fotonos porszemeket csapott szemembe a forró élesen fényes szél
Nyár volt és láthatatlan álmok úsztak a mélységesen kék égben
Aphrodite szépséges selyemcsepp fodraival csapkodta a hullámtörő köveket
Pajkos vízcseppecskék ugrándoztak felsírtak majd felolvadtak a tajtékosan játékos légben
Lustán sunyítottak a kövek a tikkasztó hőségben
A sikátorokból puha hangzizzenetek mint lelkek húrzenéi bukkantak elő
Szélharcokkal viaskodott önmagával a hőség

Csendes kissé karcos járással lépegettem s vittem magammal valakit
Lehet már évezredek óta mint magzatát örök terhességre ítélt elátkozott anya
Lelkem gyűrt galacsinjaiba kapaszkodott hosszú szelesen gomolygó fekete haja
Így hozta el a reményt égi csillagokból szomorú hideg alkonyokra
Tejút-csendes járásával suhant sokszor tova s tért meg hozzám vissza
Szertelenül égő égei vágyakkal tüzelve szüntelenül vígasztalva
Arcomat könnyeimtől sós jégkék tengervízben mosta

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap
Csak egy mosoly kell még s itt terem a tavasz”

Mantinada mit mint mantrát mondogattam magányomban magamban
Hívogattam szüntelen jeges idegen télben tavaszokat váltó nyarakban
Hogy érezhessem jelen van sors felforgatta félre-félre csúszó valóságomban
Hosszú fehér lobogó vászonruhájában futva felém nappalok és éjszakák pókfonálaiban
Mert úgy pillantottam meg mikor egyszer Iraklionban a kikötő felől a város felé tartottam
Éreztem jön Valaki Más utánam
Hirtelen megfordultam
Tekintetemmel szelekből szőtt arcában égő fekete szemeibe hatoltam
De elvillant a látvány mint halkan simogató röpke fuvallat-gondolat
Valaki azonban végleg itt maradt – Iraklionból nálam
Mély-lelkemben élő örökös nyaramban

„Szemed mint a tenger arcod mint a Nap”
Nélküled már soha többé nem lesz virradat

Magamban Napban tengerben égben látlak
Ahogy a hajnali párából kiszállsz vagy fénycsóvákból rám virradsz
Érzés-hullámokkal bombázol szét minden kétely-zivatart
Vagy mert vagyok és vagyok mert vagy
Létezel hát mint éj nappal est és virradat
Csakis csak nekem egy halandónak
Öröktől fogva mindörökké

 

(Illusztráció: a szerző alkotásai “Modern Minoszi Művészet” stílusban)

Bejegyzések

Emily Dickinson költeményei V.

Hozzászólás most!

755

To make a prairie it takes a clover and one bee,

 

Pusztaságot csinálni egy lóhere kell és egy méh,[1]
Egy lóhere és egy méh,
És elmélyülés.
Az elmélyülés magában megteszi,
Ha a méh kevés. (1)

(Ld. a csatolt miniesszét: Dickinson és Basó

唐辛子羽を作れば赤とんぼ
tógarasi /hane o cukereba / akatonbo

Csilipaprika
adj reá a szárnyakat:
piros sárkánylégy.

Macuo Basó

1886 május 15-én, 136 éve hunyt el Emily Dickinson, aki végakaratában kérte, ne a város utcáin, hanem a virágzó boglárkamezőn vigyék utolsó útján sírjáig. Koporsójára fenyőtűt szórtak. Minden idők és nyelvek legnagyobb költőinek jeles reprezentánsa, nőművésze. A nyelvet kereteiből kitépte, hogy megalkothassa kognitív folyamatainak tűpontos lenyomatát. Verselése szüntelen meditáció: nem miszticizmus, hanem hiperrealizmus. Kommentár nélküli univerzumai és labirintusai az elmének. (Vers-)filozófiájában akár Basó (1644-1694) örököse, aki hasonlóan tudatában volt, hogy a világot elménk teremti. Dickinsonnál a gondolati érintés feminin mágiája, tapintása női puhamelegsége fokozottan, plasztikusan érvényesül miközben már-már meg-és felfoghatatlanul sziporkázó elme. Basó mindenestül, nőiességig kifinomult érzékenységével – melyben meghatározó szerepet játszik a nagyban Heian-kori nőirodalomra épülő japán hagyomány(!) – maga a szikár macsó, együtt a könnyeivel. Szamurájkönnyek, amit mond metsz! Semmi mézecske, ahogy hinni vélik róla sokan. E két szövegben elméjükkel hasonlóan teremtenek egy világot. Ám kiemelendő, hogy míg Basó gyakorlati receptet ad a piros szitakötő tárgyi megvalósításához egy csilipaprikából, addig Dickinson elvontabb formuláját kínálja a teremtésnek. A kettő közt aligha van értékrendi különbség: a „valóság” bináris aspektusai.)

 

303

The Soul selects her own Society,

A Lélek megválasztja társaságát
Majd az Ajtót behúzza.
Számára színes Sokaság
Immár mit se jelent.

Közönnyel lát Hintót megállni
Kapujánál
Közönyös, bár térdepeljen császár
Lábtörlőjén.

Ismerem őt, dús nemzetből
Egyetlent kiválaszt,
Majd figyelme csápját
Szikla mögé zárja.

 

1058

Bloom – is Result – to meet a Flower

A Bimbó – Fejlemény – Virágot lelsz
És míg egykedvűn nézed
Aligha súgja, gyanítsad
E mellékes Körülményt

Mi segédje a fényes afférnak
Oly rafináltan rendezettnek
Majd pilleként felajánlja
A Délkör Órájának

Gúnyát a rügynek – Hernyótól óvja –
Kapjon mi jár Harmatot –
Igazítson a Hőn – játssza ki a Szelet –
Menekítse portyázó Darázstól

Természetet csalódni ne hagyjon
Kivárja napján Őt –
Virágnak lenni oly mélységű,
Oly Felelős.

 

(656)

started Early – Took my Dog –

Korán indultam –hívtam Kutyám – (1)
És látogatni mentem Tengert –
A Sellők mélyén az Alagsornak –
Mind előbújt, hogy lessen –

És Csatahajók – az Emeletről
Kenderkezük felém nyújtogatták –
Pocok volnék tán vélték –
Mi megfeneklett – a Homok zátonyán –

Hím rám nem hatott ekkorát – mint az Ár
Amint Cipőm mellett elszaladt –
Majd a Kötényen át – s Övemen
Érintetlen fűzőm – sem – maradt

Úgy tett, mint Ki felfal mindjárt –
Mindenestül, mint ködlő Harmatcsepp
Pitypangnak szárát –
Magam is – megindultam – erre –

Ám a Hím – kísért – rám tapadt Ő –
Ezüst Sarkát éreztem
Fenn Bokámon – s cipőm
Túlfolyt ezernyi gyöngyével –

Míg szembe jött a Derék Város –
Ahol kit sem ismert Ő –
Meghajol hát – Kegyes pillantást vet –
Felém – S Tengermedrébe tért –

Villányi G. András fordításai

Erotikus vers? De milyen!? A beteljesületlenség non plus ultrája. Frusztrált Hím-Ár, és a nemiség közeledését visszautasító, attól elmenekült (?) nő. Ám mitől menekült meg, ha sikerült neki? (Hiszen jócskán elázott a habtól…) Létezhet menekülés szexus, szerelem, család, sors, szamszára vonatkozásában? Menekvés közben kacérkodik mégis, amennyiben meglehetős plaszticitással utal az erotikus álomképre. És jelzi szembenállását a sors sztereotip ajánlásával szemben: Dickinson köszöni, nem kér a menüből. Se Hím-Árból, se a szerelmi gyümölcsből. Máshol, ahol a nemiségnél erősebben gyötri hiányérzet elég egyértelműen jelez, hogy a művészi beteljesületlenség kielégületlensége ez, kivált a nyelv okán, amely nem alkalmas arra, hogy a költő kifejezze azt, amit egzisztenciális értelemben-és mélységben sikerült a lét enigmájából feltárnia. Ld. pl. 668.

Meglehet a „Hímmel” a fordítói szabadság valamely határig értem, érhet megszólás miatta. Bekalkuláltam. Valahol áldozatot kell hozni. Egy hím és nőnemet bíró nyelv rezdüléseit talán nyersebben lehet megjeleníteni egy ilyen személyes névmásokkal nem rendelkező nyelven. Ettől grammnyival megterhelődhetett a recepció erotikus serpenyője.[3] Sebaj, mert magában is ólomnehéz! Dickinson a pszeudo-remete útját választotta – egyértelműen és élethosszig. Így juthatott olyan életbölcseleti, esztétikai-és alkotói magosságokig, amit másként nem látott lehetségesnek elérni. Ebben is rokon a klasszikus kínai-japán hagyománnyal, melyben művészlétét szerzetesléttel ötvözi, a megvilágosodás lemondással teljes útját az esztétika dimenziójába helyezi a zarándok-alkotó. (V. G. A.)

1 Ebben a versben az „Ár” hímnemű személyes névmást kap a költőtől.

But no Man moved Me — till the Tide
Went past my simple Shoe —
And past my Apron — and my Belt
And past my Boddice — too —

And made as He would eat me up —
As wholly as a Dew
Opon a Dandelion’s Sleeve —
And then — I started — too —

 

 

 

Bejegyzések

Délibáb; Csak egy; A fél világ

Hozzászólás most!

 

Délibáb

Halomban hevernek a kincsek,
a zengő bércek mögött
csivitel a patak, és a hajlongó bokrok
mögül kacsint a rigó.
Rezgő nyárfák suhogása rejti a csendet,
sodrásban csillan a fény,
s az út mentén
kövér bálák köszöntenek,
míg a tikkadt nyári légben
délibábozik a nap.

Érzéki csalódás csupán,
mint a fájdalommentes szülés.
Meddővé tett ébrenlét után,
konyhakőre borulva vajúdunk
vesztett álmokat.

 

Csak egy

Azon a parki padon kezdődött.
Lenge, fiatal fák ontották virágaikat.
Rövid száron hajtottak a pirosló pipacs lányok. És méhkasként, zsongva bongva füst – ködbe burkolózott a jövő.
Fatális tévedés.
Levendulaillat szállt, vagy szürke tüdőbe tolt szivarka hamva.
Első tenyérbe írt karc után,
Egy folt marad, és némi vágy,
egy útra dobott csikk,
és hogy csak ennyi,
Nem kell szívre venni.

 

A fél világ

A fél világ ilyen. Kinéz testéből, hogy nézik-e,
majd eloson a fal mellett,
ajtót keresve, újra önmagába lesve,
vajon nézik-e?
Hol van a csoda, ha a fél világban ott van?
A másik felében, vajon hol van?
Hova rejtették bennünk azt a szikrát,
azt az apró, fénylő pettyet,
amire másban találunk?
Miért matt a tükör? Miért nem látjuk,
hogy a várfalak mögött sokszor gyenge a fő,
vagy az erő csendben egy toronyban nő?
Miért nem lát, ki néz? És néz, ki lát?

A fél világ ilyen. Megsebzett, pőre.

 

(Illusztráció: Elena Tikhostoup: Lavender Field)

Bejegyzések

Szerelmes versek az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből (Japán, 1205)

Hozzászólás most!

[Téma nélkül.]                                                           Minamoto no Sigejuki

Ragaszkodás-hegy:
közeli hegy, sűrű hegy…[1]
sűrű erdőben
mégsem állít meg semmi,
ha mélyére húz szívem![2]

 

Egy hölgynek küldte, akihez egy másik férfi járt.     Ónakatomi no Josinobu

Más valakinek
adtad szívedet, tudom.
Ragaszkodás-hegy:[3]nincs alatta legalább
titkos út hozzád jutnom?

 

Először küldte egy hölgynek.                                     Óe no Maszahira

Epedő szívem,
miről nem tud senki sem,
messze elnyúló[4]
hegyek alatt örvénylő
pataknak vize talán?

(Szerelmes dalok első kötete, 1013–1015.)

 

Fittler Áron fordításai

 

Minamoto no Sigejuki (源重行)

  1. század vége–XI. század eleje

A IX. századi Szeiva császár (Szeiva tennó, 清和天皇) dédunokája, ő maga azonban középrangú nemesként élte le életét. Kora jelentős vaka-költője, a X–XI. századi költő, Fudzsivara no Kintó által kiemelt harminchat VII–X. századi költő, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Több alkalommal komponált vakákat költészeti rendezvények alkalmával, ezek közül is kiemelkedő egy száz verses ciklus, amely a XII. századtól népszerű meghatározott számú versciklusok (teiszúka, 定数歌) egyik korai példája.

 

Ónakatomi no Josinobu (大中臣能宣)

921–991

Az Ónakatomi klán tagjai hagyományosan a japán ősvallás, a sintó szertartásmesteri tisztségeit töltötték be, Josinobu az Isze szentély (Isze dzsingú, 伊勢神宮) főpapja volt. Kora jelentős vaka-költője, a harminchat költőóriás egyike. Több alkalommal kérték fel versek komponálására költészeti rendezvények alkalmával, ezen kívül egyike annak az öt költőnek, akik összeállították a második  császári rendeletre készült vaka-antológiát, a Dalok későbbi gyűjteményét (Goszen vakasú, 後撰和歌集), valamint a VIII. századi Tízezer levél gyűjteménye (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) egyik első kutatói voltak. Vakáira jellemző a korban népszerű természetábrázolás, amely a képzeleten alapuló elgondolásokban és a természet elemeinek megszemélyesítésében nyilvánul meg.

 

Óe no Maszahira (大江匡衡)

952–1012

Az Óe család a kínai nyelvű irodalomban és tudományokban jeleskedett, Maszahira is kora kínai nyelvű irodalmának egyik kiemelkedő alakja, valamint kimondottan művelt tudósa volt. Felesége a X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője, Akazome Emon (赤染衛門), Gó no dzsidzsú (江侍従) néven ismert lányuk pedig ugyancsak költőnő. Maszahira a vaka-költészetben kevésbé volt jelentős, ám tizenkét ilyen költeménye bekerült császári vaka-antológiákba, valamint személyes vaka-kötete (sikasú, 私家集) is fennmaradt.

Borítókép: Cukuba-hegy (a fordító felvétele)

[1] A Ragaszkodás-hegy a mai Tokiótól nagyjából 80 km-re északkeletre lévő Cukuba-hegy (Cukubajama, 筑波山). A VII–VIII. században a helyiek párválasztó összejöveteleket, ún. dalkerítéseket (utagaki, 歌垣) rendeztek itt, ekkor születtek a korai versváltások. A Cukuba-hegy neve többek között ez által összekapcsolódott a szerelemmel. A vers első két sora továbbá bevezető, amely hangismétléssel kapcsolódik a vaka további részéhez. A sűrű erdőként fordított kifejezés (az eredeti szó jelentése ‘sűrű’, ‘gyakori’, ‘tömött’) a lírai ént szerelme beteljesítésében akadályozó tényezőket (pl. szóbeszéd, a kiszemelt elutasítása, vagy egy rivális férfi) fejezi ki metaforikusan.

[2] Az eredeti szövegben a ‘(hegyek közé) bemegy’ és az ‘elmélyíti az érzéseket’ többértelmű kifejezésen keresztül fejezi ki a lírai én kiszemeltje meglátogatása iránti eltökélt szándékát, kapcsolódva egyúttal a bevezető természeti képéhez. Jelen költemény és a következő Josinobu-vers is a Ragaszkodás-hegy (Cukubajama, 筑波山) című éneket (fúzokuka, 風俗歌) idézi.

 Ragaszkodás-hegy,
közeli hegy, sűrű hegy.
Sűrű erdején, hej,
kinek fia juthat át?
Alatta juss hozzám,
oh, kedvesem, alatta!

[3] A Cukuba-hegy neve és a ‘szívét adja’ (kokoro o cuku, 心を付く) szókapcsolat második fele jelenik meg többértelmű kifejezésként.

[4] A „hegy” szót díszítő állandó jelző, ún. párnaszó (makurakotoba, 枕詞).