TIHANYI IMÁDSÁG
fekete kökörcsin
fekete drágakő
Óvár vártán nyíló
eltört dallamok tudója
egy pacsirta dalol a csend
rejtőző izzású közepében
gejzírkúpok aranyszögei közt
Isten csukódó tenyerében
JELFÁK
tisztás szélén korhad
mennykő sújtott torzó
halott gyökereken
vadrózsát dajkáló
–
mező közepén kínálja
fanyarédes gyümölcsét évről-évre
megviselt törzsét érintem most
az alázat örök jelével, amen
(Illusztráció: Magdalena Kalieva: The lightning tree)
Hóvirág
búvó hóvirág
gyöngyház fehéren izzó
manólándzsahegy
–
Martilapu
tűnő aranya
foszlik fehér kalappá
az árokparton
–
Odvas keltike
fahéjillat száll
lilásfehér szirmokból
zöld hullámokon
–
Leánykökörcsin
napkeleti dal
mellénykéjét vetkező
büszke leánytest
–
Törpe nőszirom
lilaruhás hölgy
ó, rangrejtve tündöklő
tündéri fátyol
–
Fürtös gyöngyike
üde gráciák
tengerkék leple borul
hajnali rétre
–
Kankalin
kigyúló lámpás
a szurdok kapujában
útba igazít
–
Pitypang
a gyermekláncfű
nyakán a csipkegallér
bizony hófehér
–
Gyöngyvirág
nyíló gyöngyvirág
te Mária – illatú
rejtőző ima
–
Kígyószisz
kígyószisz erdő
borszeszláng kékje lobog
sziklaperemen
–
Turbánliliom
gót bükkös mélyén
rubinfényben felizzó
tündéri virág
–
Vitézkosbor
kristálypalota
a vitézkosbor szirmán
reszkető vízcsepp
–
Magyar zergevirág
fák árnyékában
búvó sudár fényhozó
sejtelmes tündér
–
Kornistárnics
kék tárnicsvirág
tündérfátyla meglibben
búvó darázson
–
Őszi szegfű
már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem
–
Miserere
Isten kigyújtott
színei közé egyszer
hazatalálunk
–––
(Illusztráció: Coltsfoot: Tussilago farfara)
ÁLDOZATHOZATAL
holdzuhanás az ablakon
éjszakák infúzió áramlása
fényesre száradt falakon
az alkonyat különleges
barázdált arcok fordulnak
roncsolt erdei bogárként
a rejtőző csend elérhetetlen
levéltakarója felé
aláhulló magasságban
sűrűsödik a műszerek hangja
lidérces sápadt derengés
terjed megállíthatatlanul
a kórtermeken át
a hajnal holdfény színű messzeségben
égő homlokokon
forró cseppeket kondenzál
a fény
MISERERE
málló kőlapok
tört korpusz megfeszítve
kereszt, hegyélen
–
csak a keresztút
maradt nekünk: letörlöm
az arcod, kedves
–
ó, asszony, asszony
kitartásod keresztje
vízre íratott
—
(Illusztráció: Matt Philleo: Breakfast With the King)
bükkök gót ívén
lángoló monstrancia
a felkelő nap
–
ház előtti hárs
axis mundiként feszül
oldás és kötés
–
folyópart, fűzfa
gyökéroltáron ülő
hajléktalannal
–
díszruhás király
gyémánttüzű harmatban
az öreg platán
–
holt bükk hegyélen
útszélre leborulva
levele sincsen
–
ős törvény szerint
a mamutfenyő lobog
föld és ég között
–
madárcseresznye
habfehér köntösében
szökken az égre
–
erdőhatáron
bíbortüzű prelátus
tavaszi vérbükk
–
szurdok falához
gombolyult holt juharból
sarjad egy fenyő
–
szarvasbogár harc
ébredő tölgyóriás
hajnali erdőn
–
cinkék a nyárfán
az utolsó aranynap
gyönyörű búcsú
–
ősöreg tölgyfa
terebély lombján suhan
angyalszárny idő
–
hieroglifát
rajzol megdőlt fatörzsre
a csiga útja
–
fenyőtűk hegyén
ingó kristálycseppeken
tüzet gyújt a nap
–
szélfútta tölgyes
kopogó szimfónia
őszül az erdő
–
pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék
–
késő őszi szél
Silvanus rőt palástját
hordja szerteszét
–
téli varázslat
gránátokkal rügyező
vadgesztenyefa
–
vörösfenyőág
érzi a fagy illatát
ébred a napon
–
egy tündérkönnycsepp
téli ágról, reszketve
arcomra hullott
(Illusztráció: Leonard Aitken: Menagerie)
napvirág mester
felé fordul zizegve
arany sziromerdő
–
ősöreg tölgyfa
terebély lombján suhan
angyalszárny idő
–
most állj meg idő
aranytükrödben suhanj
ne múlj, tündértánc
(Illusztráció: Jim Tsinganos: Flower Hand)
A haikut, ezt a japánok által felfedezett és tökélyre vitt, általában a pillanatnyi lelkiállapotot tükröző önkifejezési formát az impresszionisták importálták Nyugatra. Viszont ez a hagyományosan háromsoros, tizenhét morás/szótagos, rendkívül tömör versforma máig megosztja a nyugati kultúrkörben szocializálódott olvasókat. Vannak, akik kifejezetten élvezik a tömör szerkezetet, az utalásokat, a pillanatnyiságban rejlő végtelenség érzékeltetését; egyesek főként azt, hogy egzotikus kifejezéseket (ikebana, szaké, bonszai, szamuráj stb.) olvashatnak egy-egy ilyen versben; megint mások – elutasítván az egészet – bántóan üresnek, divatos felszíneskedésnek gondolják a haiku ilyen mértékű nyugati elterjedését, felvirágzását a 20-21. században (véleményem szerint nem minden alap nélkül). Éppen ezért nevezhető hiánypótlónak egy ilyen antológia összeállítása, ugyanis ebben a mérhetetlenül nagy (és változó minőségű) termelésben szükség van valamilyen szűrőre, hogy ne menjen el végleg a kedvünk a haikutól.
Az Ezer magyar haiku kétszáznyolcvankét magyar költő verseit tartalmazza, huszonöt témakörbe rendezve. A témakörök poétikai és tematikai megfontolások alapján különülnek el egymástól. Különleges az első, az ún. haikuszerű költemények csoportja. Itt Kosztolányi Dezső, József Attila, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor és több klasszikus költőnk olyan verseivel találkozhatunk, amik eredetileg nem haikunak készültek, mégis mutatnak hasonlóságot ezzel a műfajjal. Ilyen Radnóti Miklós kétsorosa is, amely a magyar szerelmi líra legjobbjai közül való: „Fázol? Olyan vagy, mint / hóval teli bokron az árva madárfütty”.
De most nézzük a formailag kötöttebb, szigorúbb, a klasszikus japán haikuval inkább rokonítható magyar törekvéseket. Vihar Judit már az előszóban leszögezi: „a haiku, rohanó korunk kedvelt költői műfaja immár a magyar líra szerves részévé vált”. Ez a határozott kijelentés mindjárt felvet egy kérdést, mégpedig azt, hogy milyen sajátosságok engednek következtetni arra, hogy létezik egyáltalán magyar haiku?
Az antológia ciklusait olvasva nyilvánvalóvá válik: kialakultak olyan sajátos jegyek, amelyek a meghonosodásra engednek következtetni. Ilyen például a címadás hagyománya vagy a rím, hiszen a japán haiku cím nélküli és rímtelen. Az epigrammát idéző bölcseleti jelleg szintén ilyen sajátosság. A témák is a bőségről tesznek tanúbizonyságot: akadnak olyanok, amik az évszakok rendjét vagy a napszakokat jelenítik meg, ahogy a szerelem és a barátság is kifejeződik néhányban, továbbá találhatunk példákat a hazaszeretet, a betegség, az alkoholizmus vagy a mélyszegénység érzékeltetésére – valamint a humoros változatból sincs hiány.
Ebből a tematikai sokféleségből elsősorban a kelet-európai életérzést közvetítő haikukat gondolom leginkább hitelesnek. Ilyenek például (a kétnyelvű) Dalos Rimma versei, amik váratlan és erős képiséggel, ironikus, visszafogott versbeszéddel döbbentenek meg, majd pedig egyből továbbgondolásra is késztetnek:
Egy szív
Egy szív volt
(mondjuk így),
rátenyereltél,
és azt mondtad: pardon.
Én nélküled
Én nélküled: én vagyok.
Mint az a nő a zuhanyban,
a levágott mellű.
(Petri György fordításai)
Kányádi Sándor körömverseiben egy diktatórikus rendszer történelmi léttapasztalata, a bezártság-érzet, a folyamatos félelemben élő ember önreflexiója hat elemi erővel:
Két körömre
Őszi éjszaka
rabszállítóként
csukódik ránk a sötét
őszi éjszaka
üzemelteti
az újratermelődő
szívós félelem
Fodor Ákos egysorosa a modern nagyvárosi bevásárlóközpontok hangulatát közvetíti végletekig tömör megfogalmazásban:
Plázaélmény
vágyfagyasztó bőség
A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy valamire való haiku nem ér véget három sorban és tizenhét szótagban, hiszen egy külön világ nyílik meg előttünk, a kimondott szavak mögött mindig ott van a kimondhatatlan megsejtése is. Én úgy érzem, kevés az igazán jól sikerült magyar haiku (persze a haikuszerű költeményeket leszámítva), szám szerint biztos, hogy közel sincs az ezerhez. A recenzió elején mégis hiánypótlónak neveztem ezt az antológiát, mert megszűri a mára már szinte áttekinthetetlen mennyiségű anyagot. A szigorúbb értékelés lehetőségét viszont átengedi az olvasónak, hogy saját ízlése, belátása szerint válassza ki magának azt a néhány haikut, amely a divattól függetlenül tényleg képes hatni rá.
Ezer magyar haiku. Válogatta, szerkesztette és az előszót írta: Vihar Judit. Budapest, Napkút Kiadó, 2010.
