Címke: filológia

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (IV. rész)

Nincs menekülőút (ügynökregények)

Az áruló (2003)

 

Az élettörténeti „filmregény” jelenleg is nyilvánosan hozzáférhető az interneten, a két utolsó, a szerkesztőségben eltűnt fejezetet leszámítva (Széplaky Gerda szerint így is befejezetlenül maradt).

 

 

Kenedi Az árulóval kapcsolatos vádjait alátámasztja, hogy Tar a történetvezetést és a dramaturgiát is alárendelte annak, hogy szinte tételesen magyarázatot adjon őt ért vádakra.

Tar olvasói, rajongói számára ez teljesen új volt. Eddigi műveinek alapvetően az élettér, a létállapotok bemutatása önmagában a célja, nem az, hogy egy későbbi eseménnyel, cselekvéssel didaktikus párhuzamot vonjon. Jóllehet, egy-egy esetben ismétlődik Tarnál valamilyen következménnyel záródó történetmodell például az állattá válás folyamata, majd az állattá válás, mint végzet (Szilvia, Előtted a küzdés, A rosszlábú Váradi kertje, …). De ezúttal már első fejezetének legelején a vulgárfreudizmus ingoványára téved, ami, korábbi művei alapján tudjuk: idegen volt tőle.

Alteregója, Sólyom Zoltán eleinte családja által súlyosan neurotizált, ám lelkes úttörő kisgyerekként jelenik meg. Amikor néhány falubelinek arról beszél, hogy a szülei is félnek tőle, nem csak ő tőlük, majd megkérdezik, hogy miért, erre azt válaszolja, hogy félnek, „hogy feljelentem őket.”

Tar fenntartotta magának a jogot, hogy szépirodalmi szöveget alkot, nem önéletrajzot, habár értelemszerű, hogy az olvasók az a korábban megszokottnál több valóság-referenciára számítottak. Esterházy Péter a Harmonia Caelestisben egy lánytestvért szerepeltet, hogy emlékeztessen: a regénybeli E. P. író nem lehet azonos Esterházy Péter íróval, neki ugyanis nincs húga. Ehhez hasonlóan az Árulóból „kííratik” Tar nővére, csak bátyját szerepelteti, ami ugyanezt a funkciót tölti be. Csakhogy Esterházy éppen ügynökregényével „látogatott át” először egy realistább elbeszélésmódhoz. Ezzel szemben Az árulóban Tar ismerői apró jelekből felismerhetik a fikció gyakori bevonását. Zoltán anyjától tudja meg, hogy apjának rákja van, és hamarosan meg fog halni. Úgy tudjuk, az Állambiztonsági Szolgálat „fizetsége” volt Tar Sándornak ez az információ, a történetbe viszont nem érezte szükségét bevonni, bármilyen morbid és szemléletes az eset.

A címadással Tar belehelyezkedik a legáltalánosabb szerepelvárásba: a bűnhődő gazember, aki vallomást tesz. Az egymásra következő fejezetekben ehhez képest mást látunk. A kényszerhelyzet bemutatásában túloz, a beszervezéshez kapcsolódó erőszak mítoszát is tovább fokozza (Sólyomot kidobnák az emeleti ablakból). Ugyanakkor az erkölcsi értelemben vett bűnt oly mértékben bagatellizálja, hogy írása már-már egy bűneset nélküli krimi felé sodródik.

Illeszkedik mindehhez az a jelenet is, amelyben Zoli nem köpi le a később általa Kenedi János apjának vélt férfit. Vonaton kényszermunkára ítélt rendszerellenségek érkeznek a pályaudvarra. Sorbaállítják őket egy sor kivezényelt úttörővel szemben. Minden úttörőnek le kell köpnie az épp vele szemben álló internáltat. Zoli megpróbálja, de végül csak végigfolyik a nyál az arcán. Felnőttként egy későbbi fejezetben Simonnal (Kenedi) beszélget, aki elmeséli, hogy édesapját Hajdú-Bihar megyébe vitték el kényszermunkára. Egy rövid személyleírás után egyetértenek abban, hogy akár Simon apja is lehetett az ember, akit Zoltán gyerekkorában nem tudott leköpni.

Az úgy nevezett árulás maga valahogy így jelenik meg Az árulóban:

„/Nagy vonalakban kiderül Gáboréknál[1], kik ők, semmi falrengető./

/És mi róluk a véleménye?/

/Nekem ez egy más világ./”

Amikor tartója neveket sorol, kik besúgók:

„/füle zúgni kezd/

/Ne folytassa, nem akarom hallani, nem akarom tudni!/”

Tar mindig arról beszélt, hogy számos volt ügynököt tudna nevesíteni, ismert személyeket is, de úriember marad, és nem teszi. Az efféle összevetéseknek azonban nincs sok értelme. Az áruló épp olyan stratégiákat működtet, mint amelyeket egy bírósági tárgyalás vádlottja, amikor vallomást tesz.

A szépirodalmi szerző számára általában megengedett, hogy azt hangsúlyozza, kisebbítse, fikcionálja, vagy hallgassa el, amit csak akar, így van ez a realistáknál is. De előfordul olyan sajátos helyzet, mint ez is, amikor az írói szabadság a történelemhamisítással ütközik, ahogy Esterházy is felismerte a maga ügynökregényének megírásakor.

Az elhallgatások által keletkező űrt Tar eddig tőle szokatlan típusú naturalizmussal, látens homoszexualitásról szóló képekkel igyekezett kitölteni.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a szerző eredetileg nem tervezte feldolgozni a konkrét történetet. És arról sem, hogy Tar Az árulót külön felkérésre dolgozta ki (Gothár Péter filmrendező ötletére és felkérésére született a „filmregény”).

Láthatjuk tehát, hogy az előzetes elvárásoknak végül nem felelt meg Az áruló. Csakhogy eleve hamvába holt elvárásokról beszélünk. Tarnak személyes ihletettségű történetet, egy társadalmilag mélyen elítélt erkölcsi bűnesetet történészi hitelességgel kellett volna megírnia, úgy, hogy eközben a besúgás lélektanáról is mély és lehetőleg minél sötétebb képet fest. Bár rengeteg az ellentmondás Tar személyes és irodalmi megnyilatkozásaiban, az bizonyos, hogy alapvetően áldozatnak tekintette magát, ami eleve lehetetlenné tette, hogy a címnek megfeleltethető módon beszélje el a történetet.

Az árulóról általában nem szoktak megemlékezni Tar Sándor életműve kapcsán, a kivétel Kálai Sándor, aki két életműrajzában is említi.[2]

 

Szürke galamb (1996)

 

1996-ban került először kiadásra a Szürke galamb[3], bűnregényi műfajmegjelöléssel.

Ez a fél-szürreális rendőr-„eposz” alapvetően egy vízió a jóságról és a gonoszságról, globális látásmódot kibontakoztatva – hiszen ekkor az alkotás még nem szorult előre megadott tematika keretei közé. A Szürke galamb célzott didaktikusság nélkül arra emlékezteti olvasóit, hogy rendszerváltás(ok)tól függetlenül a jó és a gonosz csírája mindenkiben ott lapul, és adott körülmények között bárkiből válhat akár gyilkos, de akár megmentő is. Tar az új „világrendet” nem érezte jobbnak semmilyen másiknál, inkább az embertelenségnek egy új, másféle arcát látta benne. Felix Dzserdzsinszkij képe helyén a rendőrezredes irodájában már csak egy szürke keret-lenyomat maradt, a Lyotard-i tételre emlékeztetve: a kapitalizmus az a rendszer, ami semmiben nem hisz, míg a szocializmus egy hit.[4]

Utólag a Szürke galamb olvasatában egyes részletek valamivel fontosabb csomópontokká váltak, mint Borbán ezredes, ahogy „betegesen kutatta, üldözte a korábbi szervezetek felfedett múltú, átigazolt elrejtett aktivistáit”, vagy Molnár, akiről kiderül, hogy besúgott az alvilágnak.

Lassan bontakozik ki egy valaha volt titkos különleges alakulat, amelynek egykori tagjai ha nem lennének „ma” is, akkor a gonoszság végleg elszabadulna a városban.

 

Vadászat (2004)

 

A Vadászatban Tar megtalálta azt az elidegenítő effektust, amellyel a többi feldolgozáshoz képest szabadabban tudósíthatott a teljes kitaszítottság, sőt, itt már az őrület pokoljárásáról is. Saját története helyett egy falusi besúgó történetét beszéli el, tragikus romantikus szüzsével. Ezen az elidegenítő effektuson alapszik az is, hogy a kényszer-motívum itt kapja a legnagyobb (a lehető legnagyobb) hangsúlyt. De ezzel, és a szirupos befejezéssel együtt is, az ügynökmúltra reflektáló művek közül a Vadászat az a mű, ami a legközelebb áll ahhoz az életműhöz, amit Tar Sándor kivételes novellisztikájaként ismerünk.

 

Fogást találni (2002)

 

Ebben az írásban[5], amelyben részben valószínűleg hiteles képet kapunk a debreceni belső elhárítás szervezettségéről, Tar tartótisztjének újabb portréját dolgozza ki, lerombolva az Indul a nap-féle, részben heroikus, paternalista képet. A volt ÁVÓ-s, opportunista Batiz őrnagynak itt nem csak butasága, hanem szellemi restsége is kiderül, csakúgy, mint biciklilopás-ügye (ő maga lopja el, hogy „ne legyen üres a dossziéja”), alkoholizmusa, és már indításképp (és övön aluli ütés módjára) a „baltával faragott vonások”. A Sólyom (Tar alteregója, ismét) beszervezése ügyében érkezett Rendi nyomozó perspektíváján keresztül Tar elidegenítően jeleníti meg a III/III-as tisztek vidékies, uram-bátyámos, pálinkavedelő képét. Végül egy ijesztően infantilis szervezet rajzáig jut el, ahol munkájuk végzése helyett is inkább bilinccsel játszadozva heccelik egymást a rendőrök, miközben az alagsorból a megkínzottak nyögése, ordítása hallatszik.

A Fogást találni egy tervezett önéletrajzi regény része lett volna, amelyből két fejezet jelent meg az Alföldben, a másik a Zoli gyerekkora című, talán a regény kezdő fejezete lett volna. A Polnerrel való levélváltásában Tar azt állította, hogy a regény nem létezik, a tévhit pedig onnan indult, hogy Keresztury önkényesen átírta interjújának szövegét (lásd fent).

A két ismert fejezetből mindenesetre látható, hogy a regény-szerű feldolgozással talán közelebb kerülhetett volna a kialakult írói munkamódszereihez, mint a filmregénnyel.

 

Egyéb művei

 

Nem térünk ki részletesen minden olyan írásra, amely láthatóan, vagy valamivel rejtettebb módon az ügynökügyre reflektál.

A Fohászban[6] az elbeszélő pszichiátriai ágyán álmában egy rideg Jézussal találkozik, akinek vétkei miatti pokoljárásáról vall, mire a Jézus-figura szenvtelen tárgyilagossággal közli vele: számára nincs feloldozás.

Az Indul a nap[7] sejthetően egykori tartótisztjének portréja, amelyben utánozhatatlan hitelességgel tudósít az elnyomó oldal perspektívájából.[8]

Kevéssé ismert, írásban eddig kiadatlan hangjátéka, A hang alapvetése, hogy a hatalomnak csak az arca cserélődik, álnoksága állandó.

Nehéz nem észrevenni, hogy az írás, mint aktus Tarnál a jelentéshez hasonlóképpen működött. Egy részlet Az árulóból, amelyben Barakkal, azaz Csalog Zsolt alteregójával beszélget az író:

„/Te magnóval dolgozol?/

/Sólyom füllent/

/Már nem. Nem viselkednek természetesen./

/És akkor?/

/Sólyom most találja ki némi töprengés után/

/Hát… Megtanulom az illetőt./”

A Tar-interjúk gyakran visszatérő kérdése, hogy mit szóltak ismerősei, hogy az irodalom szereplőivé váltak. Tar elmondta, hogy kezdőként szereplőit túl felismerhetővé formázta, amit azok gyakran nem vettek jó néven, így egy alkalommal például gyári munkatársai az úszni nem tudó Tart a Keleti főcsatorna vizébe lökték, majd lécekkel elverték – a rítus után pedig már együtt sörözték át az estét. Ezután viszont jobban ügyelt az elidegenítő effektusokra.

Általában véve elmondhatjuk a már lezárt életműről, hogy ritka benne az olyan darab, amelyben Tar szoros értelemben véve önnön sorsát dolgozta fel, ahogy az többé-kevésbé a valóságnak megfeleltethető (kivételek: Mi késztet élni?, Fohász, félig az Apánk még élt). Nem véletlen, hogy novellisztikájában a leggyakrabban előforduló foglalkozás az ilyen vagy olyan műszerész, mégis, láthatjuk, hogy Tar egy távolságtartó perspektívát kedvelt, akkor is, ha részben magáról vallott.

Végül: több olyan vonása van az életműnek, ami a feltárt üggyel kapcsolatban új kontextusban is értelmezhető. Ilyen a különösen gyakori Tar Sándor-i névkonfúzió, vagyis a saját névtől való megfosztottság (A mi utcánkban ez még az utcára is vonatkozik!). Ez a létállapot az ügynöki világban is fennáll. Aki besúgásra adja a fejét, az a nevétől megfosztva ténykedik, valódi neve csak az áldozatainak maradhat meg.

 

Esterházy Péter:

 

Javított kiadás (2002)

 

Kényszerű alaphelyzetből kellett kiindulnia Esterházy Péternek is a Javított kiadás[9] című regény megírásakor: az (irodalmi) apakép-felépítő Harmonia Caelestis előkészítése a nyomdai levonatoknál tartott, amikor Esterházy értesült róla, hogy édesapja nem kevesebb, mint huszonkét éven keresztül, teljes titokban, a Kádár-rendszer besúgójaként dolgozott (az átlag szolgálati idő négy év volt!).

A szerzői én és a valós én különállását talán mindenki másnál nyomatékosabban hirdető Esterházy számára ugyanez a probléma egy új problémát szült. Hiszen nem az elbeszélő én apja volt besúgó, hanem a köztünk élő emberé. Így aztán minden korábbi terve ellenére hozzá kellett fognia az első tényregényének megírásához. Társadalmi szempont lépett életbe: ha ugyanis családi emlékeket vegyít fikcióval, azt jóhiszeműen szépirodalomnak nevezzük, ha viszont az aktákkal teszi ugyanezt, azt hazugságnak, történelemhamisításnak.

Végül többé-kevésbé a kritika is elfogadta, a maga nézőpontváltásának szükségét: fölösleges próbálkozás posztmodern hermeneutikával megközelíteni a Javított kiadást, mint ahogy sokak közt Bojtár Endre, Bán Zoltán András, Radnóti Sándor is leszögezi, valóban realista regényként elfogadva a művet[10].

„Alkalmazkodnom kell a valósághoz. Eddig szavakhoz kellett” – mondja, máshol: „Minden forma. Csak most formának a (civil) őszinteséget választottam, kellett választanom”.

A szerző idegenkedik a kényszerű új írói szereptől, így az autoszkepticizmus alapvető vezérfonala a regénynek, kis túlzással: az utolsó pont kitételéig viszi a kételkedését, miszerint nem fogja tudni megírni ezt a regényt:

 

„Ez a realista próza nem fekszik nekem.”

„Miért nem Mészöly, vagy Nádas apja besúgó? Sokkal pontosabban le tudnák írni az egészet (…).”

„A szegény kis realista klapec nyöszörgései című ciklusból”

„A viviszekciós szekció többet tudna ezzel az anyaggal kezdeni, Mészöly, Nádas, Kertész, Bodor. Ahogy Nádas megfogná, mint egy tárgyat (…). Úgy volna személyes, vagyis hiteles, hogy nem látnánk őt.”

 

Máshol: „Én most nem is az okokat keresem, hogy például nehéz gyerekkora volt, és azért, én csak mutatom, ami van.” – a szkepticizmus felenged, majd visszatér, és ez végighullámzik a teljes regényen. Ezáltal kapunk anti-fejlődésregényt, nem a visszafejlődés, hanem az egy helyben maradás értelmében, de hihetően ábrázolva ezzel, hogy a probléma nem túlléphető, és nem is megoldható.

Mint a fenti idézetekből is kitűnik, ugyanilyen nyomasztó a nehezen kibontakoztatható vágy, ami egy objektívebb, sterilebb, távolságtartóbb szemléletre irányul: a kapott történetet „hidegvérrel” kéne megírni, ahogy – talán – Capote riportregényére is utal. Nyomasztó, mert ez a törekvés a helyzetből adódóan (valódi édesapjáról lévén szó) eleve kudarcra van ítélve:

„K. mondja egy íróspicliről (…): A mázlista! Micsoda anyag! (…) Közvetlen közelről, mintegy bensőségesen tanulmányozhatja az aljasságot!” – hangzik el nagyjából a regény harmadánál, ahol az olvasó már eléggé beavatott, hogy értse a feltevés abszurditását. Tar Sándor neve is ezzel kapcsolatosan kerül képbe egy helyen: „Az árulás mértékéről az áruló tudna beszámolni, de nem tud beszámolni. Épp Tarról, a novellái kapcsán írtam egyszer: Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”

Tar Sándor nevét egyébként négy helyen említi a regényben, és, nem meglepő módon, igen nagy óvatossággal. A helyzet kelletlen sajátossága ezúttal az is, hogy bár társadalmi témáról nyilatkozik, mégsem engedheti meg magának a túlzottan öntudatos véleményalkotásokat („hogyan lehetséges esztétikai választ adni egy merőben etikainak tetsző kérdéshalmazra?” – Bán Zoltán András). A miniszterelnökre is név nélkül utal: „diktatúrában a kém nem tisztességes foglalkozás, elvileg se lehet az”. – ez is sokkal inkább apjáról szól, mint a miniszterelnökről.

A feladatra való kínosan óvatos, tudatos, körültekintő felkészülést jellemzi, hogy a 23. számozott, a 18. „konkrét” oldalon nevesíti először a problémát (de annál inkább kíméletlenül): „Gyermekeim. Nagyapátok eddig gróf volt, most meg egy nímand spicli.”

A Javított kiadást egyfajta nyelvi szkepticizmus is jellemzi: Esterházyt állandóan az foglalkoztatja, milyen mondatokat lehetne mottóvá, első mondattá, vagy épp utolsó mondattá avanzsálni. A kényszer-realizmusból való részleges meneküléssé válik, hogy a regény jelentős részben arról szól, hogy hogyan kellene megírni ezt a regényt. Az ügynök-témából következően adja magát, hogy egy szépprózai megközelítés a detektívregény, krimi felé mozduljon el. Nem hiába volt ez így Tar Sándornál sem, az első, még „szabad” feldolgozás, a Szürke Galamb esetében. Esterházynál két ízben nevesül is, hogy „az új könyv quasi krimiszerű”, „ahogy egy krimihez illik”. Ez a krimiszerűség elsősorban az állandó paranoián alapul: vajon hányan tudják már, kik azok, akik tudják – („és átéli egy dekonspirálódástól reszkető ügynök minden kínját” – Radnóti Sándor). Másodsorban „quasi krimiszerűvé” teszi az elbeszélést az is, természetesen, hogy adott egy bűneset a múltban, és egy nyomozás a jelenben: az aktaolvasás, majd a pesti italozók végigjárása, amelyekhez a kétségbeesett Esterházy Mátyás menekült annak idején, szégyene elől.

A végső probléma nem a megformálás lehetetlensége, hanem az apakép halála. „Holnap még lesz egy Harmonia felolvasásom Tatabányán. Utoljára fogják az emberek úgy látni az apámat, ahogy mindig is szerettem volna.” A Javított kiadás olvasója a Harmonia Caesestis Esterházy Mátyás-képéből kiindulva értelmezi az akták által feltárulkozó önfeladást, olykor jelentéktelennek tűnő eseményekből is. Amikor a tartótiszt megbízást ad: az ügynök nézzen utána az antropozófia mibenlétének, az rábólint, talán ezzel is időt nyerve. Habár erre nincs külön utalás, világos, hogy „az ügynök” blöffölt: külön utánajárás nélkül is tudja, mi az antropozófia: éppen ez a többlet különböztetné meg őt tartóitól – egészen addig, amíg ebbe a játékba is belemegy. Körülbelül ugyanez a korai Spionnovellában, még mint könnyed vicc: „Eszembe jut első jelentéseim egyike; még súlyt kellett vetnem arra hogy hülyébbnek látszódjam, mint valójában. Azóta sikerült elérnem, hogy a saját nívómon vagyok ostoba.” Az ügynöki világban formálisan azé az ész, akinél a hatalom van – nem véletlen, hogy mindkét mű reflektál erre a problémára!

 

Ha a kisujjunkon fájó seb keletkezik, az egész napunk annak jegyében fog telni, hogy felfedezzük, mi mindenhez hozzáér akaratlanul a kisujjunk: Esterházy így válogatja át a múlt írói „alapanyagát”, és kiszűri mindazt, ami az új megvilágításban a legfeltűnőbbek számára, mint például a kilencedik születésnapjának emléke: „A következő találkozó a születésnapomon van, egy órakor a Nyugatinál. Én meg sértetten csodálkoztam, hogy mért késik, vagy hogy úgy be van állítva, hogy vihogva elfújja előlem a tortáról a gyertyákat, mind a kilencet egy fújásra, és még büszke is erre, na látod, pupák, így kell ezt.”

Ugyanígy akad fent a szűrőn, mindaz, ami utólag „csak” ironikus: apja kedvenc olvasmánya Szász Béla Minden kényszer nélkül című könyve volt. Egy ízben pedig a még fiatal író ezzel dedikált apjának: „Ismeretlenül is szeretettel”.

 

Spionnovella (1977)

 

Hasonlóképpen idézi emlékezetébe a Javított kiadásban az 1974-ben megjelent Spionnovelláját[11], amelynek írása közben apja „egy fintorral nem befolyásolt”. A mű mottója: „’KUSS’ (gróf Esterházy Mátyás), lábjegyzetben: „Szerzőt több ízben kérték (satöbbi), hogy változtassa meg az idézetet, mert az így félreérthető és idétlen, de ő erre hajlandó nem volt, röhögött a markába”.

A Spionnovella azért is érdekes, mert itt még működhetett az objektív perspektíva. Az, hogy egy besúgó szólal meg, és meséli el karriertörténetét, egyébként is csak egy „ürügy” egyfajta hatalmi őrület bemutatására, és a nyelvi játékra, ez a „foglalkozás” akár felcserélhető lehetett volna valami másra:

„A pincértörténeteimről például azt mondom: a formáról akartam írni, és a szakmáról. (Mint olyanokról.) És ha így, akkor így tovább: az itt következő spionnovellában is ugyanezt járjuk körül (górcső alá venni?), csak a színek lettek otrombábbak, ijesztőbbek.”

Így aztán az sem jelent problémát, hogy ekkor még az írónak szinte semmiféle képe nincs arról, hogy valójában milyen egy igazi jelentés szövege.

Már a Javított kiadás is tanulságul szolgál, hogy nem lehetetlen humorral megközelíteni ezt a témát sem. Esterházynál, szokásos módon, a nyelv szinte adja magát, mint humorforrás: „leírtam apámat”, és más hasonló, többszörös szemantikájú nyelvi formák. Az ügynöki világ „az uralmi erőszak által átjárt, büntetési, fegyelmezési, megfigyelési technikák szövevényeként megformálódó élettér”( – Szabó Gábor)[12]. A hozzá kapcsolódó nyelvi fordulatok is magukban rejtik az irónia lehetőségeit, ami nem is marad kiaknázatlanul: „Feladatom volt, hogy hugyozzam”, „P. I.-ék nyaraltak, így momentán besúghatatlanok.”, „Azt kell tisztázni, hogy életünknek van-e operatív értéke.” „Benyomott egy felest, azt tehát nem bírta elhárítani, viszont még ott ültében egy kémet elhárított – elég már!” (Javított kiadás). „az örvény nevében”, „Téged jelöljön a következő sorozat: RATATATATA.” (Spionnovella).

A Spionnovellában természetesen ennek a kém-humornak sokkal nagyobb „játszótér” áll rendelkezésre.

Az Esterházy-féle groteszk eszköztárában szerephez jut a matematika nyelve is: amikor logikátlanságot a matematika nyelvi kódjaival próbál megértetni az elbeszélő, abból komikum lesz: „bárki veszélyességi foka az általa űzött tekli-mekli mérvének négyzetivel arányos”.

A harmadik rész koholt bírósági tárgyalásában már ahány megszólaló, annyi nyelvi kód beszél (el egymás mellett).

 

A Spionnovella a morális relativizmus nyelvi relativizmus által való bemutatása. Előbbit már az elbeszélő bemutatkozó mondata tudatosítja: „Afféle nyalka fickónak és kis besúgónak indultam, amelyből – mint hallom – tizenkettő egy tucat: ha tehát valaki úgy beszélt egy politikusról, mintha azt mondaná: ’Elkurvult a házmester leánya’, azt jelentettem, ha pedig a házmester leánya testét hitvány pénzért vagy más díjért  effektíve áruba bocsátotta, szereztem hitvány pénzt vagy más díjat”.

A jelentésszolgáltatás a Spionnovellában mint kényszerbetegség jelenik meg, az ügynök túlzó részletességét néhol a Kemény Zsigmond-szerű próza paródiája ábrázolja. Elbeszélőnk inkább mindent leír, mint hogy ne legyen jelentésében operatív értékű anyag, inkább feljelenti a jótündért is, biztos, ami biztos. Miközben alig tud többet annál, hogy feladata: rendszerellenségeket kiszűrni. „- Hogy mi van a jelentésben, az másodlagos. A fontos a van. A van-ság. És bízz a feletteseid olvasatában.” Akié a hatalom, azé az ész, és akié a hatalom, az birtokolja a szavak jelentését is (- Nietzche, Foucault!).[13]

Szabó Gábor elemzése szerint a Spionnovella a Wittgenstein-féle használatelvű nyelvfilozófia (egy szó jelentése: használata a nyelvben) parodisztikus előadása, mint ahogy az ügynök és neje esti beszélgetéséből sejlik: „Lám-pa. Lámpa, látod? – le, majd fölkapcsolta, a fényre (és a sötétségre) odafordítottam a fejem. – Úgy. Most már ezt is tudod: lámpa. (…) kattingatni kezdtem én is kapcsolót. – Nézd! Szecs-ka-vá-gó! (…) Íme, ennyit ér”.

 

Polner Zoltán: Vacsoravendégek (2003)

 

A Tarral való levelezése okán már említett szegedi költő, Polner Zoltán 2003-ban publikálja rádiójátéknak szánt négyjelenetes művét[14], melynek alcíme: „Példázat a gyónás gyötrelméről”.

Fent már bővebben tárgyaltuk, hogy „Aki a Kádár-rendszerben élt, így, vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett”.[15] Az önmagukról valló szerzőknek választaniuk kell: vagy ennek a kényszernek adnak írásaikban nagyobb hangsúlyt, vagy énképük egy sötétebb oldalát bontják ki. Az idő általi meghaladottság itt nem menekülőút, de az irodalmi álnév sem: az olvasó azzal fogja azonosítani a karaktert, aki aláírja a művet.

Polner a Vacsoravendégekben így fogalmaz:

„Talán félreértettétek, amikor azt mondtam, semmi közöm az egészhez. Azt próbáltam jelezni, hogy külső körülmények miatt kerültem kínos helyzetbe.” Máshol: „úgy éreztem, hogy akaratomon kívül történt mindez. Mintha nem is én jelentettem volna.” Megint máshol: „Fogalmam se volt, milyen együttműködést szorgalmaznak”. Ennek ellentételezései azért mégsem maradnak el a két vacsoravendég válaszaiban, például: „Az ördög fő ravaszsága, ha arról győz meg, hogy nincs – mondta Baudelaire.” A vacsorázók csak arról beszélnek, ami az ügyet érinti, mindehhez hozzátartozik, hogy két kérdező van jelen, így a Vacsoravendégek szövege rendőrségi kihallgatás-szerűvé válik – stílszerű és adekvát módon.

Az utolsó jelenet végén egy futár táviratot hoz, a Magyar Televíziótól: „nemigen volt példa arra, hogy az ügynökök meséljenek beszervezésük történetéről. Szerkesztőnk holnap felkeresi önt.” A szerző a megnyílás nehézségét festi le, és az önmentő stratégiák túlerejét, így valóban „a gyónás gyötrelméről” értekezik, és a mű végén a vallomás lehetőségéig jut el.

Nem is a sors, hanem a magyar hétköznapok fintora, egyébként, hogy pályaműként a Vacsoravendégeket az akkoriban Kondor Katalin által vezetett Magyar Rádió bírálta el, és nem találták feldolgozásra érdemesnek.

 

Csurka István – Rákosy Gergely: Így, ahogy vagytok! (1972)

 

Csak filológiai érdekessége okán teszünk említést arról, hogy egy spionkönyv szerzője nem feltétlenül tudja magáról, hogy egy spion-köny szerzője, legalábbis egy ilyen példánk biztosan van. Az 1972-ben kiadott Így, ahogy vagytok![16] című köteten két szerzője egy évig dolgozott. A könyv az akkori budapesti lóversenyezés szociográfiája. Novellaszerű betéteiben helyt kap az is, amint „P.” és „G.” (értelemszerűen: Pista, Gergő) egymást megfigyelik a lóversenyeken. Rákosy Gergely viszont nem tudott róla, hogy alapvetően barátja mi okból járt lovizni, és hogy könyvük ennek irodalmi „haszonra” fordítása is egyben.

 

Zárszó

 

A hagyományos irodalomtörténet-írás soha nem tagadta, hogy Balassi, Zrínyi, Ady, és mások ugyanolyan bűnös emberek voltak, mint egyes kortársaik. De alkotókként ők igyekeztek a „nemzet lelkiismereteként” viselkedni, amit a recepció, a kritika, és a történetírás sem tekintett különösebb képmutatásnak egészen a posztmodernig. Később romantikus szerepekkel ruházták fel az ilyen írókat, ahogy például Csáthnak az elkárhozott, csábítóan romlott művész Byron-i szerepe jutott. Az iskolai tanterveknek, irodalomszemléletnek köszönhetően a hazai köztudat számára egyelőre továbbra is általános a „nemzet lelkiismerete” – típusú, a nemzeti romantikában gyökerező, majd vulgármarxista módon leegyszerűsített elvárás és hit. A posztmodern teoretikusok ezzel szemben azt hangoztatják, hogy az írónak nem feladata, hogy erkölcscsőszként működjön, vagy akár az átlagosnál erkölcsösebb legyen, egyáltalán: semmilyen mellékszerepe nincs, kizárólag az írói szerep.

Az itt tárgyalt művek alapján láthatjuk, hogy léteznek az irodalomnak olyan szigetei, ahol a szerző számára egyszerűen nincs menekülőút: önmagát, mint a köztünk élő embert képviselve kell jelen lennie a művében, ráadásul morális számadást is kell adnia. Másfelől: az ehhez hasonló témák első kézből megkísérelt irodalmi feldolgozásai nagyobb buktatókat hordoznak magukban, mint gondolnánk.

 


[1] Simon Gábor Kenedi János alteregója.

[2] KÁLAI, Sándor, Jegyzetek a Te következel című novellaválogatás kapcsán, In.: Debreceni Disputa, 2009 11-12. szám. KÁLAI, Sándor, Csodás kivétel, In.: Ex Symposion, 2006, 57.

[3] TAR, Sándor, Szürke Galamb, Magvető, Budapest, 1996. Fontosabb Szürke Galamb-recenziók: BÉNYEI, Tamás, Kisvárosi apokalipszis, In.: ÉS, 1996 május 31. Irodalmi kvartett, beszélget ANGYALOSI Gergely, et al., In.: Beszélő, 1996 június. GYÖRFFY, Miklós, Az író rabló-pandúrt játszik, In.: Jelenkor, 1996 október. SNEÉ, Péter, Szürke Galamb, In.: Kortárs, 1997 március. KOVÁCS, Dezső, Szürke Galamb, In.: Kritika, 1997 április. GEROLD, László, Váltászavar, In.: Alföld, 1997 november. BENYOVSZKY, Krisztián, egyenruhás madárjósok, In.: Kalligramm, 2006 február. BÁNKI, Éva, Hard-boiled-hagyományok a magyar krimiben, In.: Új Nautilus, 2008 szeptember.

[4] Lásd: KÁLAI, Sándor, Az apa és a gyár, Alföld, 2000 március

[5] TAR, Sándor, Fogást találni, In.: Alföld, 2002 április

[6] In.: TAR, Sándor, Az alku – gonosz történetek, Noran, 2004, Budapest

[7] In.: TAR, Sándor, A térkép szélén, Magvető, 2003, Budapest

[8] Lásd: KÁLAI, Sándor, A kiszolgáltatottság narratív variációi (Tar Sándor: A térkép szélén), In.: Alföld, 2004 május

[9] ESTERHÁZY, Péter, Javított kiadás, Magvető, 2002

[10] BÁN, Zoltán András, A realizmus diadala, In.: Magyar Narancs, 2002 május 23. RADNÓTI, Sándor, Kelet-európai diszharmónia, In.: Népszabadság [NOL], 2002 május 25. DOBOS, István, Az értelmezés lezárhatatlansága – Mediális játékterek az önéletírásban, In.: Alföld, 2003 március

[11] In.: Pápai vizeken ne kalózkodj!, Magvető, 1977

[12] SZABÓ, Gábor, A spion jelentése, In.: Tiszatáj [online]

[13] Lásd: SZABÓ, Gábor, i.m.

[14] POLNER, Zoltán, Vacsoravendégek, In.: Tekintet, 2003 II. szám

[15] UNGVÁRY, Krisztián, Áruló, vagy áldozat: Ügynökök Magyarországon a Kádár-rendszerben, In.: <http://www.tte.hu>

 

[16] CSURKA, István, RÁKOSY, Gergely, Így, ahogy vagytok!, Magvető, 1972

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (3. részlet)

1. Levélváltás besúgott és besúgó közt

Az Élet és Irodalomban elhíresült „Levélváltás besúgott és besúgó közt” után több kommentátor[1] mélységes undorát fejezte ki, tekintve, hogy Kenedi János, a „besúgott”, úgymond, előre megbocsát, és legott áldozatnak titulálja barátját: „a tettes pedig az Állambiztonsági Szolgálat”.

 

Kenedi itt arra kéri Tart, hogy vele együtt küzdjön, „amíg az állambiztonsági iratok általános amnesztiában nem részesülnek. Ha nem küzdök az iratok teljes felszabadításáért – veled együtt, Sanyi – akkor tebelőled egy senkiházi lesz, belőlem viszont egy szarházi.”

 

Tar Sándor különös, különösen rövid vallomástévő levelében szinte csak magát a tényt vallja be, ami ekkor már fél éve nem hatott az újdonság erejével. Gyávának, zsarolhatónak vallja magát, és alig burkoltan áldozatnak.
A következő ÉS-számban Ungváry Rudolf emlékeztet: Tar egy szót se szólt arról, hogy veszélyeztette besúgottjait, vagy arról, hogy a mellékelt jegyzőkönyvi idézetek alapján valószínűleg soron kívül is jelentett, a kialakult terminológiával: túljelentett.
Eörsi szerint: „a hősiesség bámulatra méltó tulajdonság, de senkitől sem követelhető meg”. Tar önsajnáló attitűdjét ostorozza, és azt, hogy csupán „lépéskényszerben vall a spicli”.
Korniss Mihály[2] „ügyvédi” szerepben csodálkozását fejezi ki, hogy az az Eörsi ítélkezik, aki Brecht Koldusoperájának, Szecsuáni jólélekjének, és Ginsberg műveinek fordítója. (Dés László hasonló megszólalással csatlakozik ehhez: Eörsi István olvasson Dosztojevszkijt, Tolsztojt, hátha fejlődik a katarzis iránti érzéke.)
Egy újabb irodalmi példával: „Ha Nyilas Misi megvonja a vállát, az elégséges. Ha te, az elégtelen.” – üzeni Korniss Eörsinek.
 

2. „Szappanköltség nélkül”

Az ÉS-vita folytatásában Tamás Gáspár Miklós értekezik hosszasan arról, hogy az ügynökügyek nálunk a legnagyobb társadalmi-politikai anomáliát képezik, amelyben „csak az erősebb joga számít”. „Tar Sándor a diktatúra ellenfele,” – mint írja – „a diktatúra szociális hazugságainak leleplezője”, míg a mérsékelt középfajú reformszocialista társadalombírálat képviselőit (Fejes Endre, Szakonyi Károly, Gyurkovics Tibor, Moldova György, Kertész Ákos, Somogyi Tóth Sándor, Jókai Anna) soha nem kellett piszkálni. Kenedihez csatlakozva vallja, hogy a politikai rendőrség szellemiségében körülbelül ugyanúgy tovább él, a gyűlölet az áldozatokra irányul, míg például az egykori cenzor Nemeskürty István[3] semmilyen morális felelősséggel nem tartozik. Végkövetkeztetésében oda lyukad ki, hogy nem vagyunk érettek a nehéz morális probléma etikus kezelésére, és Kenedi-antitézist fogalmaz meg: „ördög vigye az önrendelkezést, ha ez az ára”, „a Duna fenekére” az állambiztonság teljes irattárát!
Közben a külföldi sajtóban is felbukkan a téma, Wilhelm Droste[4] az ügy szerencsétlen összetettségét emeli ki: Magyarországon véletlen szinte a rendszerben, hogy kiről derül ki ilyesmi.[5] Tarról pedig úgy szól, mint, aki A mi utcánk, és a Szürke galamb ottani sikere után nem idegen a német közönség előtt sem.
Eörsi István többszörösen megszólítva érzi magát, és a december 10-i számban ismét üzen támadóinak. A címet, és az utolsó mondatot összeillesztve valahogy így: „Katarzis magyar módra” – „megtisztulás szappanköltség nélkül”.
A karácsonyig tartó sajtóvitában Kis János szólal meg utolsóként, rámutat, hogy szinte nincs is miről vitázni, amíg fogalmunk sincs arról, hogy egy ügynök milyen kiindulásból kezdett jelenteni. Jutalomért tette? Megfélemlítették? Megzsarolták?…
„Remélünk egy igazabb levelet. Továbbá, ha az a levél megszületnék, akkor nemcsak a besúgóról lenne tisztább képünk, hanem a gépezetről is.” – így zárja üzenetét, és a vitasorozatot.

 3. A bűnösök lázadása

„Tar Sándor gyötrelmes vallomására senki nem volt kíváncsi” – mondta a Magyar Hírlap-főszerkesztő Szále László Tar temetése idején[6]. „Hogy nincs bocsánat, megértem, de az meglep, ha egy írót nem érdekel, valaki miért csinál valamit, hogy jut el az önkéntes vállalásig, vagy a belekényszerítés elfogadásáig. Ó, ha Dosztojevszkijt nem érdekelték volna Raszkolnyikov tettének mozgatórugói…”
Tar erkölcsi megítélésének nagy lökést adott a lejtőn a Magyar Hírlap, az által, hogy lázadó tárcacikkeinek hasábokat szolgáltatott. Ezért Szále talán úgy érezte, magyarázattal tartozik, és részben ellentmondásos, de mégis elmélyült nekrológot írt: „Élete utolsó évében Tar Sándor állandó tárcaírónk volt. Rossz szerző volt, megbízhatatlan. Sose tudhattuk biztosan, küldi-e a tárcáját, napokra, hetekre eltűnt, nem vette föl a telefont, mindig kellett egy tartalék tárca. Soha nem találkoztam vele személyesen, nem tudom, milyen ember volt, csak azt, hogy jó író. Nagyon jó.”
„Szerkesztési elvünk, hogy semmilyen céllal és indokkal nem adunk helyet más emberek méltóságát sértő – legyenek azok bűnözők, vagy politikusok – megnyilvánulásoknak. Tar Sándort, ha ilyet írt, többször lebeszéltük róla, de azt nem akartuk megakadályozni, hogy a bűnhődő lázadásának dokumentumai ne kapjanak helyet hasábjainkon. Egész életében olyan elveszett, szerencsétlen világról tudósított, amelyről a „művelt világ” keveset tud, miért cenzúráztuk volna, mikor saját lelkének poklából tudósított keserűn, torzan, olykor talán részegen.”
„Csak ismerje meg a művelt és bűntelen világ, hogy gondolkodnak, hogy magyarázkodnak, hogy szenvednek a bűnösök, s hogy lázadoznak olykor, amikor látják, hogy egyesek a világot bűnösökre, és bűntelenekre akarják osztani.”

4. Júdás nélkül nincs megváltás

Tar új rovatában 2003-ban, karácsony napján „uniós töprengéseivel”, pontosabban uniós ellenérzéseivel, és egyben a rendszerváltással kapcsolatos kritikájával debütál: „szó sincs itt tehát rendszerváltásról, egyszerű bankművelet volt az egész, az ország jelzálog tárgyává vált”. „a demokratikus ellenzék kiegyezett elnyomóival” és „nem történt semmi falrengető”.[7] Tárcájában az Európai Uniót is teljes mértékben a hitelekkel, bankközpontúsággal azonosítja, „szabadok lehettünk volna” – mondja –, „de már késő”.
Később eleget tesz vélt kötelességének, hogy saját múltjáról valljon. Egy barátja lakásában talált légycsapóról emlékezik meg, aminek a közepén szokatlan módon lyuk volt, különös felirattal: „adj egy esélyt a légynek is”. Az asszociáció: „bizonyos akták kiemelése, eltüntetése bizonyos tárolókból, a megfelelő időben újak előkerülése, melyek tárgyának aztán végképp semmi esélye, szétlapul a csapás alatt. Lyuka ugyan neki is van, csak máshol, azon át nem menekülhet, sőt, ha tehetné, inkább belebújna.”[8]
A rá következő alkalommal már múltjáról beszél: „rovott múltú egyén vagyok, aki annak idején csak III/III-ig tudott számolni.” Önmagát a semmiből feltört tehetségként állítja szembe vádlóival, akiknek „bűntelen” gőgösségét állítja pellengérre. Végül visszatér bevezetőjéhez, és szóvirágos mondatokban utal arra, hogy Neumann János, Szilárd Leó, vele ellentétben, képzettek voltak, milliókig is tudtak számolni, ennek következményeképpen meg is öltek százezreket, milliókat.
Tar a témát végül azzal zárja, hogy „Ha Júdás becsületes marad, és nem árulja el Jézust, akkor nincs kereszthalál, nincs megváltás, nincs feltámadás.”
„A bűnhődő lázadásának dokumentumai” közé illeszkednek a Polner Zoltán által Tar halála után publikált levelek is, melyek egyikében egy hasonló helyzetbe került írótársáról is megemlékezik, nevesítés nélkül, mégis egyértelmű a neheztelő sorok alanya: „Manapság a menők, sztárok vallomásai dívnak, akik elcsukló hangon ismerik be apjuk, anyjuk és egyéb felmenőik, azaz mások bűneit, sajátjukról szemérmesen hallgatva”.
5. Kenedi: „Tévedtem!”
Kenedi 2000-ben még válogatta és szerkesztette Tar aktuális novelláskötetét, a Nóra jönt[9]. A lelepleződést követő ötödik évben viszont újra a nyilvánosság elé állt az ÉS-ben, azzal hogy teljesen átértékelte korábbi álláspontját, és nem hajlandó a továbbiakban hallgatni arról, amit már jóval régebb óta tudott, hogy Tar jócskán „túlteljesítette házi feladatát”. Nem titkolta azt sem, hogy felháborodását több másféle tényező is kiváltotta, például egy Litera.hu-n megjelent interjú[10], amiben Tar azt sugallja, hogy Kenedinek kapcsolata volt a kémelhárítással, és Tar tárcarovatának olyan megfogalmazásai, mint például ez: „Sajátos iparág van kialakulóban, vannak, akik abból próbálnak megélni, hogy őket megfigyelték”. Ungváry Rudolf ekkor így reagál: „Iparágat valójában ő tart fenn: az ártatlan besúgóét”.[11] Kenedi is hasonlóképpen látja:
„Adtam egy bármikor beváltható biankó-csekket Tar Sándornak a saját besúgó múltjával való nyilvános szembenézéshez, s ehhez felkínáltam segítő részvételemet (…) a felajánlott segítséget Tar menlevélnek használja a beindult áldozat-bizniszhez. Áldozatnak én neveztem őt, elhamarkodottan.”
Tévedtem címmel közölt panaszában sorra veszi az időközben megismert 110 ügynökjelentés… érdekesebb pontjait, amelyek után mondhatjuk akár, hogy ez az igazi lelepleződés. Ez után már nem csak a ténnyel számolunk, hogy Tar jelentett, hanem a dossziék bizonyos tartalmaival, amikből nem éppen egy hétköznapi ügynök képe rajzolódik ki:

6. Tar jelentései

„Kocsis Zoltánnak, a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) számára felajánlott jótékonysági koncertjét még idejében jelezte Bezzeg alezredesnek ahhoz, hogy az Állambiztosági Szolgálat közbeléphessen” – kezdi a sort Kenedi.
Tar egy látogatása során Kenediéknél hibátlanul megjegyezte, és lediktálta Fejtő Ferenc Párizs melletti lakcímét, ezzel segítve a szervet, hogy akadályozza a demokratikus ellenzék külföldi áthálózottságát.
„A ’Libertárius’ álnéven publikáló polgári radikális publicista, Szalai Pál Magyarország 1984 című pamfletjét úgy sikerült kölcsönkérnie az Állmbiztonsági Szolgálat számára, hogy Udvari Ernő főhadnagynak csak annyi jelentenivalója maradt a III/III-as főnökségnek: „a kézirat másolatát elkészítettük, dekonspiráció nem történt.”
„Tar nem csak a kéziratos irodalom udvari szállítójaként vált be” – mondja Kenedi –, hanem az Állambiztonsági Szolgálat postai feladatainak ellátására is” Budapest és Debrecen között.
„Tanulékonyságánál csak besúgó önállósága, és kreativitása tűnt bámulatosabbnak”: Szilágyi Sándornak (a Beszélő alapítójának) új munkahelyével kapcsolatban az ügynök kiegészítő megjegyzése: „az irodaház esetleg lehetőséget ad géppapír és más sokszorosító anyagok beszerzésére is.”
Előfordult olyan is, hogy feljelentette orvos szomszédját, mivel szerinte az orvosi fizetéshez képest túl gazdagnak tűnt.
Amikor beteg erdélyiek Magyarországról vártak orvosságot, és Kenediék próbáltak kicsempészni, Tar nem csak a gyógyszer dobozát mellékelte jelentéséhez, az elkobzáshoz is adott tippeket. (Ez a vád különösen súlyos: mivel szívgyógyszerekről volt szó, emberi életek múlhattak rajta.)
Cáfolja Tarnak azt a híresztelését is, hogy ne kapott volna ellenszolgáltatást: megnevez egy összeget, ami III/III-as fizetése volt, hozzátéve, hogy ironikus módon a Jókai-ösztöndíja, amelyet az ellenzéki mozgalom harcolt ki számára egy ugyanekkora összeg volt.[12]
A két ÉS-oldalas cikk nagyobbik része történeti értekezés arról, hogy Tar milyen nagyot tévedett Szilárd Leóval kapcsolatban (lásd fent). Végül Szilárd Leó személye azért is kapóra jön, hogy Kenedi olyasmit sugalmazzon, amit nem mond ki. Leegyszerűsítve: amikor Szilárd Leó az amerikai titkosszolgálat, vagyis az FBI célkeresztjébe került, megrettent, hiszen letartóztatni, internálni is akarták eleinte, egy idő után viszont élte az életét, és azt tette, amit tehetett. Ha észrevette, hogy sétája során egy kém követi, lerázta, és ment tovább.
Tar válasza: „A múltkori írásomban szarvashibát ejtettem Szilárd Leó tevékenységével kapcsolatban[13], melyre egy szemfüles történész azonnal reagált egy másik lap hasábjain, egyéb tevékenységemet is mérlegre téve. A szomorú csak az, hogy néhány részlettől eltekintve igaza van”. Az említett „néhány részlet” kifejtetlenül marad.

7. „Hiányzik a citrom”

Végül még egy okot említ Kenedi azzal kapcsolatban, hogy miért illette végül kemény szavakkal Tart.
„Nemhogy szembenézett volna tetteivel, önsajnálattól szirupos filmforgatókönyvet bocsátott áruba. ’Előbb a katarzis, aztán az üzlet’ – feleltem Tarnak, amikor nekem is részt kínált a bizniszből.” Amikor megkérdezték, beleegyezne-e a forgatókönyvből a film megvalósításába, kategorikus nemmel válaszolt, „mert a Literában folytatásokban közölt irodalmi limonádéban változatlanul túl sok a cukor, és hiányzik a citrom.”[14]
Ez a Kenedi-féle fordulat teljesen visszhang nélkül történt. A 2006-os Ex Symposion Tar-különszámban például Szűcs Zoltán Gábor ad közre egy elemzést a vitáról[15], ami az utolsó ÉS-hozzászólásig jut el, ott azzal áll meg, hogy „A vita még folytatódott, a mi szempontunkból éppen elég azonban ennyi is” (!). Bár elsőre meglepő ez a hallgatás, nem nehéz megtalálni az indokait.
2002-ben sokkolta a közvéleményt a Keresztury-interjú a maga súlypontjaival (pszcihiátria, alkoholizmus, öngyilkossági kísérletek).
Időközben más ügynökügyek kerültek a nyilvánosság elé, jelesül Szabó Istváné – ezzel a Tar-ügy hivatkozási ponttá zsugorodott.
Tar halála (2005 február) után látható, például az Ex Symposion és a Debreceni Disputa Tar-különszámai alapján is, hogy egyfajta morális rehabilitációra[16] formáltak igényt mindazok, akik Tar kanonizációját féltették. Általánossá, konszenzusossá vált az a viszonyulás, amit Szále László fogalmazott meg: „Mélyen hiszem, művei túlélik őt, s a besúgóság sírba száll vele.”[17] Mások, például Kálai Sándor inkább az ügy befagyasztását látják ésszerűnek, egészen addig, amíg a képmutató titkosító politika végre felszámoltatik. [18]
Mivel Tar Sándornál az életmű erősen kontextusfüggő (Az áruló, a Vadászat – ügynökmúltjának irodalmi feldolgozásai – után már egyértelműen), ezért a „sírba száll vele”-típusú magyarázatok fél lábon állnak. Az elutasító felháborodottságot viszont a magyar viszonylatok alapján kell megítélni: mivel a volt szocialista Európában általában jellemző totális nyilvános szembenézést nálunk a politikai vezetés húsz éve akadályozza, ezért a közvélemény formálói egy-egy esetből, mint a Tar-esetből próbálják kipréselni a példaértékűt, a mindenre vonatkoztathatót, etikai, esztétikai, történelmi és minden egyéb létező aspektusban.
De különös az is, hogy tulajdonképpen Tar volt az egyetlen hazai „közszereplő”, akinél a (művészi) szembenézés kifejezett elvárásként jelentkezett (ami abból is látszik, hogy külön felkérést is kapott Az áruló[19] – a filmforgatókönyv – megírására).

 


[1] Egy levélváltásról [vitasorozat], In.: Élet és Irodalom, 1999 november 12.-december 10.
[2] Korniss megemlíti, hogy ő is Tar jelentettjeinek névsorán szerepel.
[3] Haraszti Miklós pedig hozzászólásában Kardos György irodalomcenzori szerepére emlékeztet.
[4] DROSTE, Wilhelm, A sebek és az akták: egy író mint az állambiztonság kémje, In.: Élet és Irodalom, 1999, december 3., fordította SERESS, László
[5] Németországban az ügynök-dokumentumokat teljesen nyilvánossá tették, és külön intézetet, a Gauck Intézetet hozták létre kutatóközpontként.
[6] SZÁLE, László, Az utolsó szó okán, In.: Magyar Hírlap, 2005 február 8.
[7] Nb. Kenedi János a rendszerváltás szignifikáns szereplője volt.
[8] Másfelől, In.: Magyar Hírlap, 2004 december 18.
[9] TAR, Sándor, Nóra jön, Magvető, 2000
[10] Litera.hu-interjú
[11] UNGVÁRY, Rudolf, Kinek köszönhető a feltámadás?, In.: Magyar Hírlap, 2004 december 7.
[12] Tar a Keresztury-interjúban: „Egy idő után végképp összezavarodott bennem, hogy a díjaimat akkor most az ellenzék vagy az elhárítás járja-e ki.”
[13] Pontosan Szilárd Leó volt ugyanis az atombomba bevetésének legfőbb opponense. Petíciót küldött Roosevelt amerikai elnöknek annak érdekében, hogy ne vessék be az atombombákat. Másoknak leveleket írt: például Robert Oppenheimer válaszra se méltatta, Teller Ede pedig így válaszolt: „Gondolkoztam a katonai felhasználás ellen szóló érvein. Úgy döntöttem, nem teszek semmit.”
[14] Szigorúan nyilvános iratok [Kunstár Csaba interjúja Kenedi Jánossal], In.: Népszabadság, 2004 február 23.
[15] SZŰCS, Zoltán Gábor, i.m.
[16] Lásd: SZŰCS, Zoltán Gábor, i.m.
[17] SZÁLE, László, i.m.
[18] KÁLAI, Sándor, Jegyzetek a Te következel című novellaválogatás kapcsán, In.: Debreceni Disputa 2009 11-12.
[19] TAR, Sándor, Az áruló, In.: Litera.hu.
A filmregényként megjelölt művet a portál 2003 április 3. és 2003 december 3. között adta közre folytatásokban. Úgy tudjuk, Tar Az árulót nem fejezte be, de ezzel együtt is a két utolsó fejezet eltűnt a portálról. A szerkesztőség (Nagy Gabriella) technikai okokra hivatkozott, az elveszett zárófejezeteket visszaállítani nem tudták.

 


 

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (2. részlet)

 

Ahogy Révész Béla Állambiztonság és pszichológia című tanulmányában bemutatja, a pszichológiai hadviselésnek hivatalosan is kimondott[3] kettős céljának első része az ideológiai, azaz: „intézkedéseket kell tenni „az imperializmus »fellazító« taktikája hatásának csökkentésére”.[4] A másik a preventív kriminológiai cél, ami „a bűncselekmények csírájában való elfojtását, lokalizálását, végrehajtásának megakadályozását” jelenti.[5] Az „’56 után is domináns represszív-kriminalizáló jellegű állambiztonsági munkát – a Kádár-rendszer stabilizálódásával – fokozatosan felváltotta a túlnyomórészt preventív-operatív tevékenység”.[6]
Hasonló okokra hivatkozik, meglehetősen leegyszerűsítő fogalmazással Tar Sándor is a lelepleződés után öt évvel, halála előtt kevesebb, mint két hónappal, 2004 decemberében. „A világon minden hatalom arra törekszik, hogy a lakosság minden szegmenséről a lehető legtöbbet tudjon, ez egy célratörő politikai magatartás, és gazdasági-politikai döntések alapvető alapfeltétele is lehet.” – írja a Magyar Hírlapos tárcarovatában, hozzátéve, hogy természetes, hogy mindig a lakosság „izgágább” csoportjai kerülnek a megfigyelések központjába.[7]
 „[A] szovjet állambiztonsági szervek már az 1920-as években alkalmazott pszichológiaként kezdték kimunkálni az operatív pszichológia tudományos diszciplínáját.” – írja Révész, és idéz egy 1924-ben Moszkvában kiadott állambiztonsági tankönyvet: „Napjainkban, amikor a fegyverek minden fajtájánál új, nem mindennapi felfedezések és találmányok jelentek meg, nem szabad elfeledkezni egy olyan régi, de nem elöregedett, örökké megújulni kész, élő fegyverről, mint a pszichológia.” „Az alapvető motívumot mint mindig, így a titkos munkatársak beszervezése során is, a pszichológia, a pszichológia és még egyszer a pszichológia jelenti.”[8]
Nyilvánvaló, hogy az államok rendőrségei valamilyen módon és fokon mindig a kormányzó hatalom befolyása alatt állnak, Kelet-közép Európában viszont ez sajátos képet mutat. A magyar rendőrséget a Habsburg-adminisztráció (Metternich!) hozta létre rendszer- és Habsburg-hű „elemekből”. Kezdetektől fogva feladatuk volt a „másként gondolkodók” megfigyelése is. A Kádár-kori rendőrség nemcsak szovjet mintára dolgozott, hanem folytatta, amit egyébként korábban is tett: megfigyelés alatt tartotta a társadalmat.
 
2. A presszió kérdése
 
1996 óta a Történeti Hivatal állambiztonsági dokumentumai, igaz, a lehető legkorlátozottabban kutathatóak, de már nem száz százalékosan titkosak. Azokról a beszervezett személyekről, akikről fennmaradt az írásos dokumentum, a több száz kérdésből álló „6-os kartonok” dokumentálják a beszervezés és az együttműködés eredményeit, körülményeit. Ám az igen gyakori manipulációk miatt soha nem lehetünk biztosak abban, hogy egy beszervezett milyen mértékű presszió hatására dolgozott. Az utókor történészének nehéz dolga van, amikor megpróbál eligazodni a spektrum két vége: az önként jelentkezők és az életveszélyesen megfenyegetettek között.
„Az utóbbi idők ügynökbotrányainak érintettjei általában kényszerhelyzetükre hivatkoznak. Aki a Kádár-rendszerben élt, így, vagy úgy, de elmondhatja, hogy kényszerek hatására cselekedett.” – hívja fel erre a figyelmet az állambiztonság-történet-kutató Ungváry Krisztián. „Az ügynökiratok tanúsága alapján azonban a kényszerpályákon belül is nagy volt az egyének mozgástere.” – teszi hozzá az Áruló vagy áldozat… című tanulmányában[9].
Időrendben az első felmerülő kérdés Tar Sándorral kapcsolatban, hogy mennyire lett volna esélye arra, hogy a beszervezést valahogy elkerülje. Ungváry Krisztián megállapítja, hogy a rendszer puhulásával ezen a területen a fluktuáció a kívánatosnál gyorsabb volt, átlagban két évig alkalmaztak egy személyt, és például 1974 és 1977 között a hálózati személyek 40 százalékát zárták ki. A tanulmány a kizárások okait mutató statisztikával illusztrálja, hogy jelentős volt azok száma, akik megtagadták a szolgálatot, és például 1973-ban az újonnan beszervezettek fele ugyan aláírta a nyilatkozatot, de a második tartótiszti találkozóra már el sem ment. Emellett a jegyzőkönyvekből több olyan szemléletes esetet idéz, ahol a megbízás alóli kibújás relatíve már-már nevetségesen könnyűnek hat: „Arra hivatkozott, hogy a beszervezése óta nagyon nyugtalan, attól fél, hogy őt is megölik, mint az általa olvasott kémregényekben szereplő ügynököket.” Máshol: „Felesége féltékenységből eredően felfigyelt távollétére, ezért ruházatát titokban többször átkutatta. Az egyik alkalommal a találkozón tartója nem jelent meg és az informátor az előre elkészített jelentését gyanutlanul[sic! – S. Á.]a zsebében hagyta. Felesége ruházatát átkutatva a hálózati jelentést megtalálta, férjét felelősségre vonta, azt az informátor jelentette. Az asszonyt felkerestük, és mivel ellenezte férje velünk való kapcsolatát, titoktartási nyilatkozatot vettünk tőle, férjét a hálózatból kizártuk.” Más szempontból figyelemre méltó az olyan kizárási ok is, ahol például megállapítják, hogy „A beszervezés után gyávának mutatkozott. Lelkiismereti problémái voltak. Arra hivatkozott, hogy felesége előtt nem tud titkot tartani.” De Az ügynök élete[10]című új dokumentumfilmben is elhangzik, hogy egy „fecsegős” jelző elegendő volt, hogy a szervek haszontalannak nyilvánítsák a jelöltet. Az operatív pszichológiai és egyéb oktatóanyagok szerint ugyanis a hálózati személynek ideális pszichológiai alkattal, ideális tulajdonságokkal kellett rendelkeznie. Ha a munka során ennek az ellenkezőjéről győződtek meg, akkor a személyt ki kellett zárni. Tar esetében például a beszervezést követő súlyos alkoholprobléma is egy lehetséges ok lehetett volna a fentiek közül a kizárásra, de a jelek szerint nem vették figyelembe, sőt állítólag tartótisztje külön kérte, hogy lakásában mindig legyen kéznél egy „kis” pálinka, ezzel megalapozva a „családias” légkört a jelentések során. (Tar lakását egyébként „T-lakásként”, bázishelyként használták a szervek, gyakran jártak nála saját kulccsal, az alatt is, amíg Tar a gyárban dolgozott.)
Jobb esetben az ideális vagy kizáró okot jelentő tulajdonságokat viszont már a beszervezés előtt feltárták a nyomozók. A beszervezéseket minden esetben nulladik lépésként a környezettanulmányozás előzte meg. Így tehát megkeresték Tar volt iskolatársait, gyári munkatársait, és szomszédjait.
Tar elmondása alapján ekkor történt, hogy egy üzemi titkárnő kártyából jósolt neki, mi szerint hamarosan egyenruhásokkal fog találkozni, és ez hatalmas balszerencsét jelent számára. A jóslat nem hókuszpókusz volt, hanem burkolt figyelmeztetés, ami a titkárnő elképzelése szerint még nem sértette meg az általa aláírt titoktartási szerződést.[11] Tar viszont nem vette a lapot.
Nem rendkívüli az sem, hogy már célzottan azzal keresték meg ismerőseit, hogy tegyenek olyan vallomásokat, amelyek bármilyen szempontból terhelőek lehetnek rá. Tar szerint erre a célzott eljárásra azért volt szükség, mert korábban már két alkalommal is megpróbálták beszervezni, sikertelenül:
„– Vendégmunkásként kint dolgoztam az NDK-ban, mikor hazajöttem, megkerestek egy olyan ajánlattal, hogy nem lenne-e kedvem Nyugatra beépülni valahová. Kimondatlanul is a Szabad Európa rádióról lett volna szó, mert adtak egy könyvet, amit Szabó László írt, mikor oda beépült. Persze ez nyíltan nem hangzott el.
 – Akkor nemet mondott?
– Igen, azzal, hogy nem tudok eléggé németül. Azután volt egy másik kísérletük is. Azt mondták, megtesznek egy nagy gyár külkereskedelmi osztályvezető-helyettesévé; azt mondták, az ilyen jellegű külkereskedelemmel kapcsolatos osztályvezető-helyetteseket legtöbbször ők szokták kinevezni. Semmi más dolgom nem lenne, csak ezekről a külföldön zajló tárgyalásokról kellene összefoglalót készíteni, és a többit majd megbeszéljük. Ezt is ugyanezzel sikerült elhárítanom, hogy nem tudok eléggé németül. Már régóta a látószögükben lehettem.”[12]
 
A többszöri sikertelen beszervezés szintén olyan alapvető kizáró indok, ami után a hivatalos irányelvek alapján le kellett volna mondaniuk a Tarral való kooperációról.
De a legkifejezettebb ütőkártya amivel az író rendelkezett, – elviekben – az párttagsága volt, párttagokat ugyanis tilos volt beszervezni. A Tarral történtek is hozzájárulnak a mítosz lerombolásához. Ugyanis máig élő tévhit, hogy ezt a szabályt be is tartották.
 
3. A hazai beszervezések sajátosságairól
 
A terhelő adatokkal való beszervezés viszont általános, megszokott eljárás volt. Az ügynök élete című dokumentumfilm egy korabeli, belső használatra szánt oktatófilmből egy részletet mutat be, melynek lényege az lenne, hogy hogyan szervezzük be a jelöltet a bevált, klasszikus módon, azaz zsarolással. A jelölttel, joviálisnak tűnő férfivel, a kihallgatáson közlik: tudnak vidéki vonatutazásáról, amire üzemi pénzen ment, és valójában nem a bevallott tanulmányutat, hanem a rokonoknál szervezett disznóvágást takarja. A jelöltnek gyöngyözni kezd a homloka, majd félénk, megsemmisült hangon kiböki: „kérem, tegyék lehetővé, hogy jóvátehessem a hibámat.”
Jellemző kép ez, akkor is, ha a realitás helyett inkább a beszervező vágyálmáról árulkodik.
A beszervezések gyakorlata éppen annyira követte az irányelveket, mint a létező szocializmus a kommunizmus elvi eszméjét, vagyis alig-alig. A terhelő adatokkal és az erőszakkal való beszervezés hazánkban az indokoltnál sokkal gyakrabban fordult elő, ahogy azt az Ungváry-féle tanulmányban is láthatjuk: „Bár az állambiztonsági szervek hálózati munkájának alapelveit rögzítő 1972-es belügyminiszteri parancs leszögezte, hogy szigorúan tilos a hazafias alap mellett bármilyen nyílt vagy burkolt pressziót alkalmazni, a gyakorlat ennek ellentmondott. A Rendőrtiszti Főiskola 1982-es jegyzetéből kiderül, hogy a „hazafias alap” mögött is gyakran zsarolás állt: „törekednünk kell arra, hogy a jelölt lehetőleg minél rövidebb időn belül a terhelő adatok alapján kilátásba helyezett felelősségre vonás helyett a hazafias meggyőződés alapján szerveink segítségét válassza.”[13] Ugyanez áll az 1970-es BM utasításban is: „A terhelő vagy kompromittáló adatok bizonyos mértékben kényszerítő erővel bírnak. A jelöltenek azonban ebben az esetben is értésére kell adni, hogy választhat a titkos együttműködés és a felelősségrevonás, illetve a várható következmények között.”[14]
Konkrét példák, mint Tar Sándor író ismertté vált beszervezése is azt bizonyítják, hogy az állambiztonsági szervek minősítései nem adnak megfelelő tájékoztatást az ügynökök motivációjáról. Ebből következik, hogy a „hazafias” alapú beszervezések önmagukban semmit sem jelentenek.
Tar így számolt be beszervezésének napjáról: „1976-ban a hazai szamizdat előzményének számító Profilban Kenedi Jancsi révén megjelent a díjnyertes szociográfiám, miután a Mozgó Világból az Alföldi Nyomdában ki lett cenzúrázva. Nem sokkal utána a gyári rendőrségi összekötő felkeresett otthon – lázasan feküdtem, tele gyógyszerekkel –, hogy fáradjon már velem, Tar elvtárs, be a rendőrségre, van egy kis probléma, valami gyári lopás, nem nagy ügy. Az épületben kinyitott egy ajtót, előre engedett, csak mikor becsukta, akkor vettem észre, hogy ő kint maradt. Aztán – a rendőri szakzsargonnal szólva – kézrátétel történt; a bal fülemre azóta is nagyot hallok. Mire magamhoz tértem, már fésültek, majd átvittek egy másik helyiségbe, lelöktek egy székre, velem szemben a parancsnok III/III-as helyettese, B. L. őrnagy ült, és mosolygott. Mögötte a falon Felix Dzserzsinszkij[15] arcképe díszelgett, az életben nem felejtem el. Innen csak két ajtón lehet kimenni, Tar elvtárs, közölte, miután ismertette az előbb említett vádpontokat. A baloldali ajtón, mutatott rá, amelyik a börtönbe vezet, vagy azon, amelyiken bejött ide hozzánk, ehhez viszont alá kell azt írnia, amit most diktálni fogok.”[16]
 
4. Anomáliák a Tar-ügyben
 
Azt, hogy az írót pontosan mivel zsarolták, sokáig nem kívánta elmondani, csak magát a beszervezés tényét. A nyilvános vita nagyjából e tény, az ügynökmúlt ténye körül forgott, majd elhallgatott. Egy-két év alatt lezajlott az átmenet: a vitakérdésből eset lett, hivatkozási pont.
A fizikai presszió kérdése viszont újabb érdekes példa az ellentmondásokra. Tar ugyanis csak egy bizonyos idő elteltével, évekkel a lelepleződés után állt elő azzal, hogy meg is verték. Eladdig kategorikusan az ellenkezőjéről számolt be.
Az Élet és Irodalomban való első nyilvános megszólaláskor[17] a beszervezés idején viselt betegségét (lásd fent) a laborleletekig kiterjedően hangsúlyozza a meglepően rövid levélben, de ezt nem. („Egy óra múlva már a padlón voltam, és nem a szó fizikai értelmében.”) A kezdeti vita tehát úgy robbant ki, hogy a jelentések bizonyos részleteit (nagyon keveset) lehetett tudni, és a tényt, hogy Tar is elismerte a vádat, ennél sokkal többet nem. Nehéz olyan indokot találni, ami megmagyarázhatja: ha megverték, miért hallgatta el az elhíresült levélben, miért hagyta, hogy e nélkül ítélkezzenek a már sorban állva várakozó hozzászólók: ha ez nem számottevő körülmény, akkor mégis mi az?
Nézzük meg a 2000-ben készült interjút:[18]
Ketten voltak a szobában?
– Nem, még vagy négy ember állt mögöttem.
– Fenyegetően álltak?
– Mögöttem voltak végig…, nem tudom. Civilben mind, nem beszéltek, és nem is mozogtak. Csendben, rezzenéstelenül álltak. (…)
– Félt?
– A félelem semmitmondó kifejezés ahhoz, hogy leírjam azt a légkört.
– Próbálja meg…
– Azt a nyomasztó és képtelen helyzetet nem lehet visszaadni. Semminek nem éreztem magam. Érti? Semminek, nemhogy embernek.
– Egy patkánynak?
– Nem, a patkány az egy élőlény. Semminek, egy tárgynak. Egyszerűen megsemmisültem. Ha Kafkát, Orwellt és Beckettet összegyúrnánk, az se adná vissza azt a légkört, az is kevés lenne. Nem hiszem, hogy abból a szobából abban a helyzetben ki tudtam volna jönni úgy, hogy nemet mondok.
– Verték?
– Nem. Hozzám sem értek, de a pszichikai eszközeik a fizikainál sokkal durvábbak voltak. Még ma is úgy gondolom, hogy élve nem jöttem volna ki onnan. Persze ezt utólag nehéz bebizonyítani, mivel igent mondtam.”
A félelem leírásának kísérletét persze érdemes volt az idézetben hagyni, hogy egy pillanatig se felejtsük el: ezek az „elbeszélgetések” ritkán voltak teadélutánokat idézők, még akkor is, ha esetleg a fizikai erőszak utólagosan komponált mítosz.
A tény, hogy Tarnak kétféle, egymást kizáró állítása volt ezzel kapcsolatban, elegendő, hogy belássuk: nem kezelhetjük beszámolóit (ami a legfontosabb: az irodalmiakat sem!) objektív tényfeltárásként, sokkal inkább a közvéleményt befolyásoló stratégiaként.
Az ügynöki kötelezettségből egy másik kézenfekvő – vagy annak tűnő – menekülés lehetett volna, ha Tar „véletlenül” felfedi magát a besúgottjai, vagyis Kenediék előtt, így használhatatlanná téve magát. Az elmondás szerint félelmeit, helyzetét megírta Száraz Györgynek, legfőbb hívének (Kenedi mellett, persze), írói karrierje legfőbb támogatójának, egy levélben, virágnyelven (hiszen a postát figyelte a rendőrség). Száraz válaszleveléből úgy tűnt ki, értette az utalásokat, és javasolta, hogy lehetőleg ne, vagy keveset találkozzon Kenediékkel. Azt azonban ő javasolta volna utolsóként, hogy az írásnak is fordítson hátat. Tar viszont ebben látott egy részleges kiutat, Száraz halála után méginkább: „Az egyedüli menekvési irányom az lett volna, ha nem leszek író. Akkor nem kellett volna találkoznom Kenediékkel, és nem is tudtam volna jelenteni. Az első kötetem 1981-ben jelent meg nagy nehezen, a második csak ’89-ben. Ez azért van.”[19] Itt háttérismeretek nélkül is világos: majd egy évtizedet végighallgatni, egy első kötet megjelenése után, az után, hogy az Élet és Irodalom karolta fel, az tulajdonképpen lemondás a jövendő irodalmi karrierről, ennek komoly oka kellett, hogy legyen.
 
5. A Keresztury-interjú
 
Tar 1999 után, részben érthető okokból, eleinte csak olyan személyeknek adott interjút, akiket minden kompromittáló szándéktól mentesnek tartott: először a debreceni Hetek fiatal szerkesztőinek 2000-ben, majd Keresztury Tibornak 2002-ben. Igazán kényes kérdések így nem kerültek terítékre. A beszélgetések mindenek előtt azt célozzák meg, hogy egy elképzelhetetlen pokoljárásról, az író nyolcvanas évekbeli (majd pedig az akkori) szenvedéséről számoljanak be. Ez viszont igen meggyőzően sikerült is.
Az egész ügyhöz kapcsolódóan egyértelműen az első helyen hivatkozott beszámoló a Keresztury Tibor-féle, a Magyar Narancsban megjelent interjú. Azóta ismerünk viszont egy Tar által írt levelet, amelyben az interjú hitelességét bírálja.
Az eset röviden: mintegy két évvel Tar lelepleződése után derül ki Polner Zoltánról, a szegedi költőről is ügynökmúltja (ő önként tesz vallomást). Polnernek az az ötlete támad, hogy levélben megkérdezi Tart: mit javasol, hogyan kezelje ezt a helyzetet. Polner Tar halála után, 2006-ban a Tekintetben közreadja a kapott négy válaszlevelet, amelyek közül az elsőben Tar így emlékezik meg a Keresztury-interjúról: „Őszintén szólva én már megbántam azt a kitárulkozást, életem egyik legféltettebb, egyben leggyalázatosabb, ugyanakkor talán legtragikusabb szakasza vált vásári sajtótermékké abban a tálalásban, ahogyan a Narancs elkövette.
Az interjúer nem használt magnót, jegyzetelt, majd a maga narancsos stílusában kissé újrafogalmazta, (…) áthelyeződtek a csomópontok, súlypontok, amit én pl. csak zárójelben mondtam (műf…, stb.), azt külön kiemelték, mint lényeget, ugyanakkor lényeges dolgok „terjedelmi okokból” kimaradtak.
Azt se én mondtam, hogy a regény a könyvhétre megjelenik, hiszen előbb meg kellene írni.
(…) Azt javasolnám tehát, hogy kétszer is gondold meg, mielőtt a jelenkori sajtó útszéli, már-már kegyeletsértő gőzhengerére bízod a sorsodat, mert ezeknek minden mindegy, csak szenzáció legyen.”[20]
Hogy a Keresztury-interjú máig a leghivatkozottabb, annak részben az az oka, hogy bűnügyi nyomozás helyett egy ember szenvedését próbálja közvetíteni – méghozzá naturalista részletességgel. (Eleve adott, és külön hangsúlyt is kap, hogy az interjú egy pszichiátriai osztályon készült, ahova Tar második öngyilkossági kísérlete után került be megfigyelésre.) A másik ok, hogy a beszervezéssel kapcsolatban ez a legrészletesebb vallomás, arról is itt beszél először az író, hogy mivel zsarolták meg. „1956 novemberében a kétnapos sztrájk idején a debreceni gépipari technikum kollégiumában laktunk, fiatal, felfegyverzett, éretlen gyerekek. Egyébként senki egy lövést se adott le azokból a fegyverekből; mikor jöttek, leadtuk, mondván, a játéknak vége. A sztrájk alatt nem volt fűtés, összezsúfolt vaságyakon kettesével-hármasával húztuk ki az éjjeleket, hogy egymás hegyén-hátán ne fázzunk olyan rettenetesen. Én egy lelencfiúval feküdtem egy ágyban, aki (…) később öngyilkos lett. Amikor mint ellenforradalmi tűzfészket, szétverték a kollégiumot, néhányan a srácok közül fegyvereket dugtak el, sosem lehet tudni alapon, s később, mikor ápolónőképző lett a helyből, természetesen megtalálták az összeset. Felkutatták, bekasztlizták a tetteseket. A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok, miattam lett öngyilkos az a gyerek, másrészt hogy úgy úsztam meg a számonkérést, eddig, hogy én súgtam be a fegyverrejtegető társaimat. Mint közölték, már az egyik elég, hogy egy életre tönkretegyenek.”
A mintegy tíz éves együttműködés után végül Tar csak 1988-ban jutott el oda, hogy megtagadta a további jelentéseket. Kenedi János számára viszont hamarosan történészi kutatómunkája egyik fókuszává váltak a Kádár-kori állambiztonsági szolgálatok tevékenységei. Így szinte biztosra vehető volt, hogy a lebukás nem sokáig késik már. 1996-tól pedig a jelenleg is hatályos törvényben kutathatóvá tették az ügynökdossziékat azok számára, akik szerepelnek benne. Kenedi egyelőre úgy gondolta, hogy objektív szakmai látásmódját megőrizendő, nem fog betekinteni a személyére vonatkozó jelentésekbe.
 
6. „A pályám csúcsán végem”
 
1992-es, a Medicor gyárból történő elbocsátásáról Tar szeretett sokat panaszkodni, de nem feledkezhetünk el a mindegyik novelláskötetében megjelenő, a kapitalizmus számára felesleges ember különböző nevekkel ellátott szereplőiről sem. Tárgyilagos hangon szokta volt munkanélküliként meghatározni magát, ugyanakkor viszont a Holmi szerkesztőbizottsági tagja lett, és a Mozgókép Alapítvány kuratóriumi elnökeként dokumentumfilmes pályázatokat bírált, nem mellesleg a nagy ikercsillagot, Csalogh Zsoltot követve a poszton, annak halála után. („Minden embernek az életét frankón dokumentumra kéne venni.” – mondta egyszer). De ami a legfontosabb: az írás végül első számú feladatává lépett elő. A kilencvenes években indult be lényegében írói karrierje, és 1996-ra a Magvető kiadta regényét, a Szürke Galambot.
Röviddel ez után pedig a Népszabadság egy új sorozatra kérte fel, amiből összeállt végül A mi utcánk, ami máig Tar legnépszerűbb kötete.
Tar egyértelműen írói pályája csúcsán volt, 1999-ben a Frankfurti könyvvásárra, A mi utcánk, és a Szürke galamb német fordításának bemutatójára készült, amikor a múltját leleplező cikk[21] a Budapesti Jelenlét nyári számában megjelent. „Azt hittem, hogy a barátom” – fogalmazza meg csalódottságát a leleplező szerző, Berkovits György, a Mozgó Világ egykori főszerkesztője, majd megvallja, hogy másfél évig töprengett a nyilvánosság elé állás előtt. A cikk címe: „Hajdú” besúg, Tar nevének említése nélkül jelent meg, de megfelelően körülírva a kezdő írót, aki Debrecenből járt fel Budapestre, és mindkét helyen jelentett.
Tar írói és társadalmi ellehetetlenítésétől kezdett félni: „Frankfurtban kezdtem el sejteni valamit, fagyos volt a légkör körülöttem valahogy. Busszal kellett mennem, nem fértem fel a repülőre, nem volt szobám, a katalógusba rossz időpontra írták be a programjaimat. Hazajöttünk, nem sokkal utána robbant a bomba, jöttek az újságcikkek, Eörsié és a többieké. Tudomásul vettem: a pályám csúcsán végem, és ezt csakis magamnak köszönhetem. Jöttek a gyalázkodó levelek és küldemények (…)”[22]
 
(Folytatása következik.)


[1] A Pravda a békés egymás mellett élésről, 1973. augusztus 22. Idézi Bobkov, F. D. – Szidorenko, A. G., i. m.; 25. Idézi: RÉVÉSZ, Béla, Állambiztonság és pszichológia, In.: Beszélő, 2005 május
[2] Lásd: Manipulációs technikák a hidegháború korai időszakában. (Magyarország és a Szabad Európa Rádió 1950–1956.) Szeged, SZTE, 1996. <http://www.mek.oszk.hu/01900/01988/index.phtml#> Idézi: RÉVÉSZ
[3] Lásd például: az MSZMP Politikai Bizottságának különböző ülésein hozott határozatai.
[4] Az imperialisták fellazító politikája és a fellazítás elleni harc néhány problémája. 1966. június 28. BM KI Belügyminiszteri iratok / 1966. 3308. 1-a-1299/1966. Idézi: RÉVÉSZ
[5] Idézi: Az állambiztonsági szervek megelőző intézkedéseinek formái és módszerei. Andrej Georgievics Szidorenko ezredes, a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Állambiztonsági Bizottság Vörös Zászló Renddel kitüntetett F. E. Dzerzsinszkij Főiskola tanszékvezetőjének a Rendőrtiszti Főiskolán 1977. május 24-én megtartott előadása. 160-514/1979. I. sz.: 15-359/1979. RTF, Bp., 1979.TH/ÁBTL Könyvtár 33/1400. Idézi: RÉVÉSZ
[6] RÉVÉSZ
[7] TAR, Sándor, Másfelől, In.: Magyar Hírlap, 2004 dec. 02.
[8] Turlo, Sz. Sz. – Zaldat, I. P.: Hírszerzés, Moszkva, 1924. 21. Idézi: Ivanin, G. I.: Az operatív pszichológia néhány kérdése. Készült az állambiztonsági szervek gyakorlati munkásai, valamint a csekista tanintézetek speciális tudományokkal foglalkozó tanárai számára. Moszkva, 1973. Magyar fordítás. BM 45-17/36/80. TH/ÁBTL Könyvtár 33/2826. ÁBTL ÁB-anyag 280. Idézi: RÉVÉSZ.
[9] UNGVÁRY, Krisztián, Áruló, vagy áldozat: Ügynökök Magyarországon a Kádár-rendszerben, In.: <http://www.tte.hu>
[10] Az ügynök élete (film), 2004, rendezte Papp Gábor Zsigmond
[11] Legrészletesebben a GULYÁS-interjúban, az esetet Tar Az árulóban is elbeszéli. A GULYÁS-interjú 1995-ben készült, majd újra megjelent a Debreceni Disputa In: Debreceni disputa, 2005 márciusi számában.
[12] HAZAFI, Zsolt, TIHANYI, Péter, Lassú teher [interjú], In.: Hetek, IV. évfolyam, 17. szám, 2000. április 22.
[13] Az ifjúságvédelem állambiztonsági feladatai. Ideiglenes jegyzet. 1982 rendőrtiszti Főiskola, Állambiztonsági Tanszék. Írta Tímár Zoltán r. alezr. és Porteleki László r. alezr., idézi: RÉVÉSZ.
[14] MOL XIX-B-1-ai, 1-a-1574/71, 10-70/5/1970. sz. „Az állambiztonsági szervek hálózati munkájának alapelvei.
[15] A lengyel Feliks Dzierżyński (1877-1926) a KGB elődjének, a CSEKA-nak alapítója. Az interjúk tanúsága szerint Tar Sándor erőszakos beszervezésekor bekeretezett fényképe ott lógott az iroda falán, és örökre beleégett az emlékezetébe. Az interjúkon és a Szürke Galambon kívül nem egy elbeszélésben is megjelenik, például: Indul a nap, amely tartótisztjének hasonlíthatatlan érzékkel, stílussal megrajzolt portréja.
[16] KERESZTURY, Tibor, „Ebből nem lehet kijönni”, [interjú] In.: Magyar Narancs, 2002 január 24.
[17] TAR, Sándor, KENEDI, János Levélváltás ügynök és besúgó között, In.: Élet és Irodalom, 1999 november 12.
[18] TIHANYI, HAZAFI, i.m.
[19] SINKÓ, Zoltán, ÉLŐ, Marcell, RUZSIN, Annamária, BENCSIK, Gyula, „A pokol pedig a földön van és életnek hívják.” [interjú] In.: <http://www.klubhalo.hu>
[20] Tar Sándor levelei, In.: Tekintet, 2006/4., közreadja POLNER, Zoltán. Az idézetben a kipontozás tőlem származik – S. Á.
[21] BERKOVITS, György, „Hajdú besúg”, In.: Budapesti jelenlét, 1999 június.

 

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (3. részlet)

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (1. részlet)

A hazai kultúrában az erősen meghatározó posztmodern esztétikum-felfogással párhuzamosan újra egyre nagyobb tért hódítnak a kortárs realizmus mai szószólói, akiket továbbra is címkézünk a már megszokott „népi”, „szociografikus” vagy „munkásírók” megnevezésekkel. Tar Sándor, mint az egyik ilyen szerző, halála után öt évvel egyre jobban kanonizált prózaíróink közé tartozik: már nem csak a magyar, hanem a fordításoknak (német, francia, finn stb.) köszönhetően a nemzetközi irodalomtörténet is ismeri. Miközben a nagyközönség a nevét elsősorban mint ügynököt, saját szavával: árulót idézi fel. Ez az írás is ezt a kontrasztos jelenséget próbálja körüljárni.

 

Tar Sándor harmincnyolc éves volt, amikor – 1979-ben – a debreceni Állambiztonsági Hivatal III/III-as tisztjei két zsarolási tétellel keresték meg, „sikerrel” beszervezték, és ügynökként a Kenedi János[1]-féle ismerősi kör megfigyelését bízták rá. Az együttműködés hosszú és meglehetősen romboló hatású volt: Tar egészsége és induló írói karrierje roppant össze, majdnem teljesen – az egypártrendszer meggyengülésének bekövetkezte akadályozta meg mindezt. Így bontakozhatott ki a kilencvenes években egy teljesen egyedi írói teljesítmény. Tar „előző életének” problematikáját tagadhatatlanul feldolgozta, már a lelepleződés előtt is, művészként. Azt követően viszont egy másféle elvárással találta szemben magát: újra tegye meg mindezt, de ezúttal vallomástevő történetíróként, önéletrajzíróként – egyúttal továbbra is művészként. Ez az írói pályán zsákutcához vezetett. Végül Tar a számára feldolgozhatatlan konfliktusba belebetegedve halt meg 2005-ben.
Ha a Roland Barthes és az angolszász újkritika által kijelölt műelemzési úton indulunk el, akkor egy csapásra megtisztíthatnánk szerzőinket élettörténeteiknek sötét oldalától, már ha egyáltalán ez lenne a kívánatos. Egy Weöres Sándor, vagy Nemes Nagy Ágnes esetében nagyszerűen működhet az elv: kizárni mindent, amit a mű szövege nem implikál. Egy olyan olvasónak viszont, akit komolyan érdekel Tar világa, nincs értelme megfeledkezni „a Bezzeg alezredes, a budapesti barátok és az italbolt közti háromszögről, melynek mértani közepén megszülettek a művek.”[2]
A nagy előkép, Móricz Zsigmond befogadása is együtt jár az írót körülvevő miliő iránti érdeklődéssel. A miliő pedig visszakanyarodik a szerzőhöz. Ugyanez a helyzet Tar Sándorral is.
Tegyük hozzá mindjárt – mert fontos –, hogy a valóságreflexiót mindkettejüknél csak mint szociografikus (nem pedig a riportszerű) hitelességet várjuk el, és egyik esetben sem csalódhatunk. Akárcsak Móricz, Tar is túlmutat a szépirodalmon olyan értelemben, hogy olvasóik úgy érzik, a művek által nemcsak esztétikai, hanem társadalmi tapasztalatokat is szereznek, földrajzi, időbeli gátakon lépnek át. Ehhez csupán az kell, hogy ne tekintsük illúziórombolásnak a szokásos írói eljárást, hogy konkrét megfigyelések, társadalmi tapasztalatok végül fikciós térben állnak újra össze. Ne azt tekintsük fontosnak, hogy A mi utcánk bármelyik eseménye Hajdúsámson Radnóti utcájában, valós személyekkel valóban megesett-e, hanem azt, hogy az ott élők kollektív tapasztalata nem zárja ki, hogy megeshetett. (Az említett regényről tudjuk, hogykarakterei közül némelyiket két vagy több személyből „gyúrta össze” a szerző, másokat a debreceni lakótelepről költöztette be az utcába.)
 A mi korunkban is gyakori, hogy az ilyen szerzők[3] miliőjét és írástörténetét az átlagosnál is nagyobb érdeklődés övezi, ha pedig a szerző egy országos hírű botrány főszereplője lesz, akkor ez egyenesen elkerülhetetlen. Kinek-kinek el kell döntenie, hogy elfogadja-e azt, hogy – a szociografikus hitelességű szerzők esetében – a minél szélesebb spektrumú információszerzés nem mellékútra vezeti a műelemzést, hanem termékenyen hozzájárul. Ami Tar Sándor egyedi esetét illeti: ügyét olyan részletességgel tárgyalta a sajtó, hogy ilyen értelemben már nincs visszaút. Viszont léteznek olyan lényegi információk, amelyek a mai napig nem jutottak el az olvasóközönség nagy részéhez, és nem kerültek be a köztudatba. Akik a témában publikálnak, azok vagy nem tudnak ezekről, vagy – részben nagyon is érthető módon – a kegyelet okán nem hivatkoznak rájuk, vagy pedig, ahogy Kálai Sándor most megjelent életmű-áttekintését vezeti be: „Amíg Magyarország nem teszi rendbe ezt a problémát, addig felesleges és felemás dolog Tar ügyét előhozni (s így ezen írásnak sem kell tovább foglalkoznia vele)”.
A titkosítással kapcsolatos probléma rendbetétele valóban várat még magára Magyarországon. Csakhogy a Tar-ügyre már késő rányomni a hét pecsétet. A jelenlegi helyzetben maga a Tar-ügy felemás, ebből következik, hogy a rá irányuló kép- és – sokak részéről – ítéletalkotások is felemásak. „Céline nagy író volt, és egy eset lett belőle” – panaszolja Esterházy Péter.[4] De nem ugyanilyen szomorú-e, ha végül nem támad igény a teljesebb megismerésre, ha senkit nem érdekel, hogy a „nagy író” elleni vádak honnan eredtek? Innen pedig újabb kérdések vethetők fel, amelyek sem a recepció, sem a kritika számára nem érdektelenek.
Elöljáróban le kell szögezni, hogy Tar megszólalásai ügynök-történetét illetően gyakran hiteltelenek voltak, és egy összetett, elsősorban önvédelmi stratégiát szolgáltak (volna). Egy ilyen ügynél kézenfekvő, hogy a vallomástevő nem az objektív tények feltárására törekszik, hanem egy sajátos stratégiával megpróbálja befolyásolni, hogy a külvilág milyen képet alkosson róla. Erről viszont a Tar-ügyhöz kapcsolódó diskurzus soha nem vett tudomást: az első kézből származó közléseket eddig minduntalan kritika nélkül egyszerűen átvették a maguk szólamaiba a vitázók.
A témában, majdnem azt mondhatjuk, hogy Tar egyedüli tanúként szólalt meg, és ő is kényszeredetten. Sok-sok történetet el akart mesélni. Csak ezt az egyet nem. Habár több ízben az ellenkezőjét állította, a legtöbb jel arra mutat, hogy önszántából soha nem hozta volna mindezt nyilvánosságra. A kényszerhelyzet pedig természetesen rányomja a bélyegét az interjúk, a tárcák, és a szépprózai művek elbeszélésmódjaira.
 
1. „Proli, melós, outsider”
 
Tar egész életére kihatóan csak három szociális közeget tartott meghatározónak: kollégium, katonaság és gyár. Eleinte úgy tűnhetett, hogy Tar Sándor alapvetően a pártállami rendszer kedvezményezettjei közé tartozik. Mélyszegény, tanyasi indulás után szakmát tanulhatott, elmélyíthette műveltségét, miközben egyre nagyobb és nagyobb érdeklődéssel fordult a világirodalom felé, ami egyedüli (de legkevésbé sem lebecsülendő) írói iskoláját jelentette. Amikor viszont még nagyobb kiugrásra nyílt lehetősége Tájékoztató című betiltott szociográfiája után, hiába várta a budapesti értelmiség egy része, az Élet és Irodalom holdudvara tárt karokkal, Tar hamar rájött, amit később is mindvégig hangoztatott: ez számára egy oly mértékben más dimenzió, hogy soha nem fogja sajátjának érezni. Tény viszont, hogy úgy tartja magát a kilencvenes évektől máig az elismertebb szerzők között, hogy az irodalmi életben, a kifejezés szociológiai értelmében láthatatlan maradt, műveivel viszont annál inkább jelen volt. „Én Tart nem ösmerem” – mondja Esterházy Péter – „csak úgy elgondolok magamban egy férfit, aki debreceni szobájában ül, és hírt ad”.[5] Az igazán furcsa az, hogy éppen az értelmiség köreiben a legkedveltebb a mai napig is, ahol mind személyével, mind témáival, mind pedig beszédmódjaival (látszólag) kívülálló maradt. Bizonyítja mindezt, hogy éppen Esterházy véleménye volt, hogy Bodor Ádám után magyarul Tar Sándor tud a legjobban novellát írni.[6]
A Tar-recepció most még elismerőbb, mint a kilencvenes években: A mi utcánkat nem csak antikvárként lehet vásárolni, holott másfél évtized telt el az első kiadás óta. Márpedig a mai könyvpiacon már a legszigorúbban csak arra van kínálat (új kiadás), amire biztos kereslet is van.
1999 végén pedig, Tar ügynökmúltjának lelepleződése után a felháborodott véleményalkotók között is alig akad, aki ne szögezné le: Tar irodalomtörténeti jelentőssége megingathatatlan.
„’Antiszocialista’ prózájával korszakos irodalmi fegyvertényt vitt végbe a szellemi síkon némiképp tanácstalan magyar ezredvégen”[7] – így fogalmaz a maga szemszögéből egy politikai napilapban Csontos János… a lelepleződés előtt néhány héttel. Azután viszont azon tűnődik, hogy talán nem mindegy „kivel reprezentáljuk rendszerváltás utáni irodalmunkat.”[8] Végül szerény javaslatot fogalmaz meg: „A csehek írógéniusza végül galambetetés közben lépett ki az ablakon. Ez is az ügynök egy lehetséges halála.”[9]
Ha tehát az író emberi magatartásával baj van, akkor vesszen az író és az írás is… Kevés ilyen típusú nyilvános megszólalásra akad példa az ügy kirobbanása után, de azért Csontosén kívül is akad még:
„Tar Sándor meg tűnjön el. Az ilyenek tűnjenek el a p…ba. Moldova György volt az, vigyorgott és nevetett hozzá (…). Tűnjön el, ne írjon többé, vannak még jó szakmák, és akkor emlegetett valami gumiforgácsolót meg hajlakkszárítót, hasonló vicces szakmákat, és nevetett.” – idézi fel Ficsku Pál a nem kissé ellentmondásos felszólítást, talán az egyetlen irodalmi közszereplőtől, aki nyíltan ma is a Kádár-rendszer hívének vallja magát.[10]
„Az értelmiség egy része fordult el tőlem” – ahogy a „vádlott” vélte – „az, amelyik igazán soha nem is fogadott be, mivelhogy proli, melós, outsider vagyok.” Az Élet és Irodalomban első körben megszólalók a múlttal való szembenézés mikéntjét, vélt hiányát kritizálták, míg a kalapot soha nem hagyták fejükön az író előtt.
Tar „júdási tette” (Korniss), hogy éppen legfőbb segítőjének lett elárulójává, sokakat meglepett. Mindenesetre nem ismeretlen az irodalomtörténet számára sem egynéhány olyan történet, ahol valamilyen mértékben és módon a patronált az egyébként társadalmi helyzetelőnyben levő patrónusa ellen fordult, ahogy láthatjuk a Csokonai-Kazinczy, a Petőfi-Vörösmarty, vagy a József Attila-Babits párosoknál.
 
2. „És a naptár minden napja hétfő”
 
Az említett, a Mozgó Világ szociográfia-pályázatára szánt tanulmány megírásába Tar úgy kezdett bele, – és ez már irodalmi anekdotakincsünk része (lesz?), miután annyiszor elmesélte – hogy először is kikereste a „szociográfia” szót az Értelmező kéziszótárból. „Abból a nyelvből, amit ez a ’szakma’ anyanyelvi szinten használ, én egy szót sem értek. Én a vas, a tűz, a föld, a flaszter, a verejték dologi világából jöttem, ahol az élet a születés és a halál között átmeneti állapot, és a naptár minden napja hétfő” – ahogy a Gulyás-interjúban (1995) elmondta.[11]
Tar előszeretettel túlhangsúlyozta ezeket a hiányosságait erősítendő a „proli, melós, outsider” imázst. Például azt is többször hangoztatta, hogy a lektoroknak rengeteg munkát ad, mivel nem tud helyesen írni. Az írásaiból most napvilágot látott egy-két faximile-oldal viszont ezt egyáltalán nem támasztja alá. Fenntartásokkal kell fogadni azt a kitartó állítását is, hogy tulajdonképpen ő „véletlenül”, mellékesen lett író. De minden jel szerint nem hitt abban, hogy sokak számára irodalmi munkássága viszonyítási pontok nélkül, önmagában nagyszerű.
A díjnyertes tanulmány az NDK-beli magyar vendégmunkások – nem épp mindenben irigylésre méltó – mindennapjairól számol be. Már a díjátadó után a Mozgó Világ szerkesztői előrebocsátották, hogy legnagyobb sajnálatukra, és semmiképp nem miattuk, de ebben a formában a tanulmányt nem közölhetik majd, kisebb átalakításokra lehet szükség, például ahol a vonatról leszálló fiúkat megérkezésükkor úgy „terelik, mint a zsidókat Auswitz-ban”. Az itt (a díjátadón) megismert Kenedi János, és a második helyezett pályázó, Csalog Zsolt viszont arra bíztatták, hogy ne engedjen egy sort se elveszni, és meggyőzték, hogy a Tájékoztatót engedje át a hamarosan megjelenésre kerülő Profil című szamizdatba.
Ettől kezdve az újonnan felfedezett debreceni írójelölt szívesen látott vendég volt a Kenedi-„szalonban”, azaz Kenediék lakásán, ahol számos ellenzéki gondolkodóval ismerkedett meg. A földrajzi távolság lévén Tar nem éppen minden nap fordult meg itt, de elég gyakran ahhoz, hogy az állambiztonság látóterébe kerüljön, mint ügynökjelölt, akit a Kenedi-féle társaságra állíthatnának rá.
Tar később is mindig hangsúlyozta: azt, hogy itt valamiféle rendszerellenes hangulat uralkodik, eleinte nem is vette észre – ami irreális naivitást feltételezne, hiszen másról se volt szó az összejöveteleken. („A fene tudta, hogy ő [Kenedi] ilyen ellenzéki, meg mit tudom én, micsoda. Akkor ez különösképpen nem is érdekelt.”)
A mai napig úgy gondoljuk, mindent leegyszerűsítve, hogy az állambiztonság alapvetően meg akarta szerezni magának Tart mint ügynököt. Holott rég adott volt már a Kenedi-féle ellenzéki fészek: hogy ezt ellenőrizni kell, az nem volt kérdés az állambiztonság számára, és a feladatra végül Tart találták meg. Mindkét alapvetés igaz. Hogy melyik esett nagyobb súllyal latba, annak eldöntése már természetesen már nem ilyen egyszerű.
 
(Folytatása következik.)


[1] Kenedi János (1947) Pulitzer- és Bibó István díjas író, kritikus, történész. A Profil szamizdatgyűjtemény szerkesztője 1977-ben. A hetvenes és nyolcvanas években a magyar demokratikus ellenzéki mozgalom prominens tagja. Jelenleg az Ötvenhatos Intézet munkatársaként egyik kutatási területe az ügynök-dokumentumok. Az állambiztonsági iratok dekriminalizálásának, az információszabadságot tekintetbevevő új ügynöktörvénynek legfőbb szorgalmazója. 2007 – a miniszterelnök felkérésére, az „ügynökbizottság” elnökeként hat munkatársával elkészítik a Kenedi-jelentést.
[2] KIS, János, Jobb helyzetben vagyunk-e?, In.: Élet és Irodalom, 1999 december 10.
[3] Az előbbiek értelmében: a miliőt a művel kivételesen szorosan kapcsoló szerzők. Ezzel együtt Tar Sándor realizmusa alatt nem kifejezetten „tiszta” realizmust értünk, de ez az írás bővebben nem tér ki erre.
[4] ESTERHÁZY, Péter, Javított kiadás, Magvető, 2002
[5] Idézi: JENEI, Gyula, „Nekünk már nem lesz forradalmunk… dologgá, tárggyá váltunk” – levélinterjú Tar Sándorral -, In.: Eső, VIII. évfolyam, 4. szám (2005. tél)
[6] ESTERHÁZY, Péter, Tar Sándor: A te országod, In.: Hitel, 1988 november.
[7] CSONTOS, János, Az ügynök halála, In.: Magyar Nemzet, 1999 december 17.
[8] Kiemelés az eredetiben.
[9] Bohumil Hrabal a bársonyos forradalom idején megvallotta ügynökmúltját. Galambetetés közben, a prágai Na Bulovce kórház ötödik emeletéről kizuhanva halt meg. Halálát többen hrabali szatirikus, fekete humorral megkomponált öngyilkosságnak hiszik.
[10] FICSKU, Pál, Tar Sándor elment, In.: Homok utca. <vagy.hu> Az idézeten belüli kipontozás tőlem származik – S. Á.
[11] Minden megtörténik: Gulyás Gábor beszélgetése Tar Sándorral 1995-ben, In.: Debreceni Disputa 3. évfolyam 3. szám (2005. március)

 


Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (2. részlet)

Tar Sándor: Az áruló – Ügynökügyek irodalmi színtéren (3. részlet)