kivetíti a föld érdes holdkráterekre
árnyékait

fellegek rongyain át bukdosik föl-le
a megérintett égitest

kémények tornyok közt távolodóban
alámerül

hegy-völgyeivel éji tenger alól
újra kibukkan

karimáján át varjúcsapat suhog
északról délre

mézszín mezején odvak lakója
denevér cikázik

éj-napok vándorai írják
elmosódó jeleiket a szélbe

vissza nem idézhető röptük ívét
ahogy a földgolyó

meríti a holdsivatag porába
lankáit hegyeit

peremén a városok tornyait
a palaszín tetőket

az utakat hol együtt kószál velünk
mind aki nincs már

az árnyak baljós szélein
felépül a holdbeli város

terein tolongnak a régi kedvesek
egymásra-tipornak haláltalan

felbuknak fejjel lefelé
koromszín mezőben

látod átváltozásuk színjátékát
közelítő

tánclépésüket ahogy felhorgadnak és
megnyaklanak

koppanásukat nem hallani
szavukat nem hallani

csak ahogy ezer neszből egyetlen énekét
zúgja a folyó

mondják rég-foszlott nevüket
egymásra-torló arcukat mutatják

itt álltak egykor a téli
éjszakában

klarinétmuzsikát hallgatva de
nincs zene már

csak éjszaka mélység-nélküli és
kristály-ragyogású

egyazon éj ott fönn ahogy itt lenn
köveké odvas fáké

holdkrátereken futó kormos árnyaké
fekete falaké

 

 

(Illusztráció: A Most Extraordinary Eclipse, Alan Bean)