Hajón jöttünk, és már napokkal korábban elkezdődött a készülődés. Itt Szicílián jól megvagyunk egyedül, mindenki ismer annyi embert, hogy ne legyen szüksége külső segítségre, és a főurak sem utasítgatnak minket, így a szokásos kereskedelmi hajókon kívül, – melyekről csak a posztók, az illatszerek és a kegytárgyak érték el a szárazföldet, a tengerészek s (legfőképp) a hírek sohasem, – nem volt mindennapos az utazás a nagy földrész felé. Különben is hallottuk, ha valaki mégis rászánta magát, furcsa helyzetbe került. Idegen volt otthon, hiszen a nyelv és a nemzetség közössége eltörpül a hagyomány és a megszokott kapcsolatok, titkos vagy nyilvános, sötét vagy tisztaszívű ismeretségek mellett. Nem értette a visszatérő utazókat senki itthon sem, amikor nem csak a lelkendezés hangjait fedezhettük fel az útinaplók papírvékony lapjain, vagy az elbeszélőknek a csalódottság és lenyűgözöttség kettőssége miatt halovány fátyolossá vált hangjából. Én sem értettem. És nem is kérdeztem. Kétségeim mindig is sötét felhőt vontak körém. Visszatekintve mai megnyugvásomból már látom, micsoda szerencsétlen vagy álnok az a felettem álló ok, amivel ez magyarázható. A közemberek, a szolgálók előtti megjelenésem elvárt tökéletessége jéggé fagyasztott kívülről, és későn jöttem rá, hogy e tekintetben nincs különbség a tanult vagy nemességet örökölt és a póriabb sorba született szem között – férjem sem láthatott mást, csak ezt a hidegséget, így lépésről lépésre vesztettük el azt, amiért együtt éli le két ember az életét, és ez a sötétségbe burkolt mindannyiunkat, majd végül az egész elátkozottnak hitt és most hátrahagyott rideg házat.Azt remélem Uram, én leszek az első, aki elmondhatom: Itália megváltott, és én megválthatom a kétkedő embereket gyötrelmeiktől, ha leírom, mi történt velem, és hogyan hagytak el árnyaim a szárazföldön, ahová mindenki a megváltásért indul, de kevesen térnek vissza úgy, hogy megtalálták.”
Andolini nemes úr felindultan olvasta a piros könyvet, amelyet a kezében tartott, és minduntalan meg kellett állnia, mert nem tudta az erős szél miatt, vagy valami felsőbb hatalom miatt, amely érzelmeit keríti hatalmába, de folyton megremegtek az ujjai. Középkorú szicíliai nemes volt, és először ment el egész udvartartásával a húsvét ünnepére Itáliába. A hajóút hazafelé is csendes és napsütötte volt, Andolinit most mégis megnyugvás és boldogság töltötte el, habár idefelé, és előtte már évekig, úgy érezte, az érzések korából egyszerűen kinőtt. Olyan ez – gondolta – mint asszonynál a gyermekáldás. Egy bizonyos koron túl az ember már nem számít rá. Minden asszony kinő abból a korból, mint ahogy a férfi az érzelmeit hagyja el, és az értelemnek adja át a helyet a fejben. Éppen ezért volt, hogy az utóbbi néhány nap eseményeit a Keresztelő Szent János születése körüli csodás eseményekkel hozta párhuzamba, mintha az angyal a megszokott idő elteltével neki még hozott volna olyan boldogságot, melyeket megszokott esetben kora már nem tudhatna magáénak. Visszavette kezébe a kis könyvet, és leült egy árnyékosabb helyre az árboc mellé, nekitámasztotta a hátát, és folytatta az olvasást.
„Első nap kikötöttünk, nagy a zajongás, a szolganépek keresztül-kasul taposnak ilyenkor mindenen, és különben is hasogató fejfájást kaptam attól a szúró meleg napsütéstől, ami erre az országra jellemző, s amitől én a hosszú évek alatt házam homályába burkolva mégis elszoktam. Ünnepséggel fogadtak minket, ami engem azelőtt inkább fárasztott, mint szórakoztatott, így már a partraszállást megelőzően, jó előre próbáltam alvást színlelni, hátha megúszhatom a hangoskodást és a köszöntőket.
Tervem azonban rögtön kudarcba fulladt, amikor a távolból megláttam Itália partjait, a sokat látott utcákat és a szikrázó napsütésben hunyorgó sötét szemű világos házakat. Semmit sem tudott ez a hely rólam, és semmit sem tudhattam még róla. Hirtelen rámtört a gondolat, hogy amikor talajára lépek ennek a földnek, semmi más nem vár itt, sem árny, sem köd, csak amit én hozok magammal múltamból. Azt hiszem, a változás lehet hirtelen, nagyszabású, és lehet lassan beköszöntő, aminek nem látjuk a végét, csak érezzük, hogy bekövetkezett. Én valahogy mégis úgy éreztem abban a pillanatban hogy változhatom. Emlékszem az érzésre, mert akkor töltött el először, amikor a kis házak közt megláttam a hatalmas templomot bölcsen a tengerre kémlelni. Ő köszöntött engem azon a reggelen, amikor Andolini nemes úr és egész udvartartása megérkezett a húsvét ünnepére Itáliába.”
Andolini zavarban volt. Kikötés előtt ő is a templomra bámult, bár teljesen egyedül érezte magát a hajó tatjában, és csak egy kabinablak félhomályából tekintett fel az épületre. De kezdte sejteni, hogy az évek során nem ez volt az első alkalom, amikor tekintetük így sodródott el egymás mellett.
„A partraszállási ceremónia és az ünnepség pedig egészen máshogy zajlott, mint ahogy arra számítottam. Nem tűznyelők és gyümölcskosaras asszonyok vártak ránk, hanem csendesen álló sereglet, közepén a papsággal és a kolostor főapátjával, aki a templom püspöke is volt egyben. Amikor kiszálltunk, csendes áldással fogadtak, majd lassan és gyalogosan indultak el velünk előre eltervezett szálláshelyünk felé. Mi is akaratlanul csöndbe burkolóztunk, habár nem értettem pontosan, miért ez a gyászos túlvilági hangulat. Csendben haladtunk egészen a szálláshelyünkig, ahol hangulatos kertbe vezettek minket. A szolgálókkal felküldték utazóládáinkat és úti kosarainkat, majd az apát úr két kőpadra mutatott a kert egyik árnyasabb részén, az egyikre le is ült, maga mellé vonva egy szerzetesi beavatás előtt álló papot. Én és még néhány ember leültünk velük szemben. Próbáltam kivenni az apát arcának mozzanatait, de – talán a sűrű fátylam miatt – nem sikerült pontosan megfigyelnem az arcát. Ami viszont azonnal megragadott, az a csendes, mégis ércesen zengő, határozott, ugyanakkor simogató hangja, ahogy megszólalt.
Rövid imát mondott, megköszönve az Úrnak szerencsés megérkezésünket, és kérve, hogy továbbra is ő legyen a mi áldásunk. Azután illendően köszöntött minket, majd megkérdezte, nem vagyunk-e túlzottan megfáradva az utazás nehézségeitől, tudnánk-e csatlakozni hozzájuk az esti vesperásra a főtemplomba, mert a város nagy eseménye következik ma este. Minden évben eléneklik ugyanis a világ gyásznapján, feltámadás vasárnapja előtti pénteken a megváltó anyjának fájdalma előtt tisztelegve a hagyomány és hit szerint neki tulajdonított imádságos éneket. Majd meg is ismertetett minket az ünnep itteni szokásaival, beszélt nekünk ezeknek a napoknak a sajátos jelentéséről és szentírásbeli vonatkozásairól, végül pedig az imádságos ének szövegével is megismertetett minket.
Rám, nem is értettem miért, megmagyarázhatatlan módon megnyugtató hatással voltak szavai, amelyek a béke hangján, bölcsen beszéltek olyan dolgokba bevezetve engem, amelyekről eddig igen kevés tudással rendelkeztem. Elmagyarázta, hogy az imádság szövegét miért ilyenkor éneklik el, és megvilágította a szenvedő szűz szavait a Biblia különböző textusain keresztül is. Addig át nem élt gondolatok tolultak fel bennem, és éreztem, nem véletlenül öntött el furcsa érzés már a partraszállástól kezdődően. A szenvedő anya alakjára sohasem gondoltam még a húsvét alkalmával, sohasem köszöntem még meg neki magának, hogy fiát, úgy, mint azt ahogyan az Atya kívánta tőle, kérésére önként engedte feláldozni. És hogy mégis mennyire megszenvedte ez az asszony, hogy a világ bűneit épp az ő méhéből származó csecsemő kellett, hogy elvegye. Áldás ez és átok, kegyelem és büntetés, irgalom és kegyetlenség egyazon időben. Kegyelem a szolgának, büntetés az anyának, áldás a hívőnek és átok az asszonynak. Eszembe jutott két otthon hagyott gyermekem is, és az addig ki nem mondott szavak, amelyekkel tartozom nekik. Ez volt talán az első húsvét, amely az én húsvétom is volt. Nem csak szertartás, hanem ünnep. Együttérzést, csodálatot és imádságot váltott ki belőlem az az asszony, akire keveset gondolunk, pedig mindent odaadott ennek a világnak. És ahogy az öreg apáttal együtt az ő imádságának a szavait énekeltem, kezdtem megérteni, miért kellett hajóra szállnom, miért történik velem mindaz, ami szokatlant megéltem ilyen rövid idő alatt ezen a parton. Pedig ennyi meglepetés az előző húsz évemre összesen nem jutott.”
Egy pillanatra megint abbahagyta az olvasást, mert fordult a hajó, és ismét rátűzött a nap. Andolini a felindultság és a megnyugvás közt ingadozott, és visszaemlékezett azokra a remegő elefántcsont-kezekre, amelyek a szent énekeskönyvet fogták ott mellette a padon. Visszaemlékezett azoknak az ujjaknak a remegésére, és az évek óta akkor először hallott hangra, amelyhez foghatót soha nem hallott még és azelőtt már sok évig el is tűnni látszott az életéből. Visszaemlékezett az indulás előtti percekre, amikor kezébe kapta ezt a kis piros könyvet. És visszaemlékezett az apát úr áldására is a hajóra szállás előtt: „Áldott legyen ő és egész háza népe, mert otthonára talál az, aki a meghalt és feltámadott Úrra talál, és szeretetet talál, aki meg tudja osztani azt”. És kezdte megérteni, hogy mi az a furcsa, de lassan is érkezhető változás, amelyről a kezében tartott kis könyv első lapjain olvasott, hogy mi az az érzés, amelyet ajándékként visszakapott az eltelt néhány napon.
„Aznap este az apát úrral és a fiatal pappal együtt a templomba mentünk és együtt hallgattuk meg a misét. Csendes volt és egyszerű, mégis a dicsőség légköre lengte be minden pillanatát. Az apát szavain és a saját érzéseimen gondolkodtam a templom csöndjében. Hosszan és kitartóan ragaszkodtam az érzéshez. Alig tudtam követni a szentmise menetét, annyira lefoglalt ez az állapot, amelyhez hasonlót nem éreztem még azelőtt, és nem is tudtam – most sem tudom – pontosan elmondani. Nem voltam akkor sem térben, sem időben, nem voltam sem nő, sem férfi, nem voltam sem öreg, sem fiatal. Nem éreztem hideget, sem meleget, nem szomorkodtam, és nem nevettem. Templomban voltam, és az Úr kegyelmezettje voltam. Templommá lettem, és az Isten gyermekévé váltam.
Majd megszólalt az a túlvilági békével és nyugalommal telített ének, ahogy a szerzetesek kórusa elkezdte énekelni a Stabat Matert. Önkéntelenül suttogott egy nép, önkéntelenül nyíltak a torkok, önkéntelenül zengett fel egy város. Stabat Mater dolorosa, juxta crucem lacrymosa dum pendebat filius…
És ott a nyugalom templomában templommá lettünk, és így köszöntött ránk Húsvét ünnepének szombatja. Gyászoltuk a kereszten meghalt Istenfiát, imádkoztunk a szenvedő anyához, szavait vettük ajkunkra és nem sírtunk, nem volt ott szomorúság, hanem tisztelet, nem volt bánat, hanem csendesség, mert megértettük: az Úr feltámadt, az Úr valóban feltámadt, áldassék örökkön az Ő neve.
Akkor néztem önre Uram, sok éve már nem néztem önre. Mert akkor abban a pillanatban megéreztem, az Isten közössége megtalált bennünket. Akkor kértem ránk újra a Mennyország áldását, akkor éreztem először, hogy a feltámadott Krisztus, aki idesegített mindkettőnket. Akkor tudtam meg, hogy ha az Úr segítségét kéri, a fagyott lélek felengedhet. Áldott legyen a feltámadott Krisztus és az ő szülőanyja, a Mi Asszonyunk, aki visszavezetett engem az ön házába! Soli Deo Gloria!”
Andolini most nem ment arrébb. Engedte, hogy a nap az arcába süssön. Felesége a hajó tatjának kabinjában a béke álmát aludta. A kapitány a kormányos tengerész mellől lekiáltott neki a parancsnoki hídról, hogy perceken belül kikötnek ismét Szicília partjainál.
Andolini nemes úr elmosolyodott. És soha többé nem állt az árnyékba.