Lánynak sem volt normális. Zsilettel hegedült a karján. Szép, mi, mutatott róla néhány régi, barna fotót. A harmincas évek közepén, kilenc évesen. Okosabb volt az mindnyájunknál. A politikusoknál, még Horthynál és Rooseveltnél is okosabb volt, kilenc esztendős korában… Az anyánk két héttel később, akkor hozták haza valamelyik pesti klinikáról, addig látni sem akarta, megtiltotta, hogy bármelyikünk bemenjen hozzá vagy édességet, gyümölcsöt vigyünk neki. Apánk mehetett csak be, egyszer a hivatalos dolgokat elintézni meg valami pénzzel. Kemény és korlátolt asszony volt. Amikor megjött, először hagyta, hogy egyen, csúnyán lesoványkodott szegényke, majd megkérdezte, miért. Aztán hallgatott, egy vázába töltött friss vizet, visszarendezte a nárciszokat, szerette a nárciszt, más virágot meg sem tűrt maga körül, állítólag kivágta az udvarlóit, akik nem nárcisszal hízelkedtek neki, meg francia krémessel (a krémes szeretetét bécsi nagyanyja hagyta rá), még a járási bíró fiát is, pedig az aztán szép férfi volt, bálokba járt, Pesten tanult, két idegenül is beszélt. Idegesítően hosszan tudta állítgatni a nárciszait, így büntette az egész családot, a hallgatásával, hüllőtürelmével, torokköszörüléseivel. Nézett kifelé az ablakon, két keze járt a virágok körül, és nem evett, nem takarított, nem főzött, nem csinált az az ég világon semmit, amíg meg nem kapta, amit akart. Még le sem feküdt, ha bírta, inkább összecsuklott a kimerültségtől, nem engedett. Szegényke leejtette a kanalat is, úgy sértette a levegőt a kérdés. Remegett, mi az ajtóban kuksoltunk, bátorítottuk egymást. Remegett, nem félt, pedig kilenc évesen nem normális nem félni, egyáltalán nem normális nem félni. És nem ismerted anyánkat…

Remegett, a düh remegtette. Aztán elcsendesedett, ilyet sem láttam még, az egész teste csendesedett el, valahogy úgy, ahogy egy gépet kapcsol ki az ember. Felvette a kanalat, szépen megtörölte, leült, egyik lábát keresztbe kígyózta a másikon (az egész család nagyon hajlékony, gyenge csontú), anyámra emelte a tekintetét, édesanyám… és a maga kilencéves beszédével elmagyarázta anyánknak, hogy mit fog zúdítani Európára a náci Németország, még azt is mondta, hogy Hitler majd megöli magát. Mi, idősebbek, kerek szemmel figyeltük, azt se tudtuk még akkor, talán harmincöt lehetett, hogy ki az a Hitler, micsoda az a náci Németország. Mi a szomszéd srácokkal, a babáinkkal és anyánk szeszélyeivel voltunk jóllakatva. Kilenc éves húgunk a világpolitika tragikus fejlődésén eszmélkedett, és felvágta az ereit tiltakozásul egy távoli ország idegen politikusa ellen. Hogy foghattuk volna fel ezt akkor? Meg egyáltalán…

            Két évvel később egy klinikára vitték, mindenfélét beletömtek, egy német orvos beszélgetett vele, sakkoztak is, azt hiszem. Egyszer hazaengedték, talán negyvenkettőben, a háború miatt, nagy szegénység volt akkor, össze kellett tartanunk, ez a hallgatag és kezelhetetlen kis idegen megkeserítette a nyomorunkat, szétzilálta az állandó rettegést, végignézte, ahogy a menekülő katonák megerőszakolják két nővérét, majd megmérgezte a kutat, döglöttek is utána, a falubeliek és mindenki. Amikor anyánk megtudta, hogy ő volt, arcon ütötte. Ököllel, mint egy férfi, megcsontosodott és kiszáradt a háború alatt. A teste és a lelke is. A felszabadítás után úgy nézett ki, mint egy kóró. Szegény, mindent kifacsart magából, hogy túléljük. Ő hasba szúrta, egy átkozott petrezselymes késsel, a saját édesanyját…, az anyánkat. Mi álltunk az ajtóban, mindez kint történt, az udvaron a lugas alatt, és néztünk, először fel sem fogtuk, mi történt. Este volt már, majdnem sötét, azt hittük, végre megbékültek és most összeölelkeznek. Csak amikor szétváltak és anyánk megtántorodott, néztünk össze, hogy a másik is bajt gondol-e. Ottmaradtunk, nem mertünk közbeavatkozni, annyira tartottunk anyánktól, hogy hagytuk volna megdögleni, hagytuk volna, hogy az a szemünk láttára koncolja fel.

            Aztán elment. Fellélegeztünk, örültünk, amennyire akkor lehetett, az első este megittunk egy üveg pálinkát, csak a lányok és az anyánk. Kicsit sirattam, mintha temettünk volna. Éjjel, titokban sírtam utána, egyik nővérem is, egészen biztos, közös ágyban, közös paplannal aludtunk, hogy melegítsük egymást, sokáig rázkódott, remegett azon az éjszakán. Visszagondolva, igen, azt hiszem, külön-külön mindnyájan megsirattuk. Még anyánk is, a maga módján.