Az Állatvanbent egy növény.

Élő organizmus, amolyan állandó nyesegetéshez, folytonos gyötréshez szokott föld feletti növényrészekkel. Ez a növényszár-váz Max Neumann képsorozata reszketeg karcvonalaival, letisztult szó – vagy inkább – vonalfukarságával. Minden, ami látszik, ami már nem mer nagyra nőni, égbe törni, mert úgyis odakap a sors, letöri a végzet. Külalak, megjelenési forma, ami magába zárja, elrejti a növényrostokat.

És ez a meggyötört test odabent, a láthatatlanban, mélyen a föld alatt erős gyökereket vert, mélyeket és szerteágazókat, betűfonalak gyökérszövedékéből, vaskos rostrovátkái szétfeszítik a homogén humuszt és a szövegnövény-test meg a rátapadó élmény-földszemcsék megteremtik a könyv szövegét, az Ént. És mert állat van bent, ez a növény nyöszörög, lüktet és mocorog, halkan jajgat ezertorkú kánonnal. A mandragóra őseredeti hibridje ez. Alvó lélegzeteiben, szortyogva futó növénynedveiben is fejlődik, kiszipkázza a talajvízben oldott élményanyagokat, tekeregve burjánzik, és burjánzott mindig, mióta világ a világ és gondolat a gondolat.

Csak valahogy ez a Krasznahorkai-féle mandragóra kissé neurotikusra és szánnivalóan agresszívre sikeredett. Krasznahorkai végső válasza éhségre, magányra, bezártságra véges és végtelen belső terekre mind az agresszió lenne? Kicsit sok a széttépés ebben hömpölygő gondolatritmusban, és ráadásul nem több, mint utcasarki semmirekellők „emberkedése” az aluljáróban. Kelt ez persze feszültséget, némit, de a szöveg hangjai nem annyira az ösztönvilág mantrákba zárása, mint inkább valami monoton ismétlődésében elviselhetetlen gondolatritmus, ami látszólag a nyelven túlit céloza. Látszólag, én azonban a szégyentelen reménykedők sovány táborát erősítem, és ezt a nyelven túlit árnyaltabbnak képzelem, mint egy bezárt, meg-nem értett, embert szolgáló eb magakrenkölését és beváltatlan fenyegetőzéseit.

Lehet, hogy Colm Toibinnak van igaza, és ahogy a fülszövegben írja, Krasznahorkai a klisék és könnyű befogadhatóság ellen lázad, de mintha alárendelődne ennek a lázadásnak maga a szöveg is, és így a Toibin említette magas feszültségű támadás csak olyan, mintha a saját házam helyett a szomszéd város tornyába húzna a villám: szól az, csak nem elég nagyot. Mintha nem a fülembe csaholna ez az állat bent, csak valahonnan két háztömbnyiről vicsorogna nekem. Erősködik, pedig az első röpke ötoldalnyi odavakkantás eléggé vérfagyasztó lehetne, ha nem követné még huszonegynehány oldalnyi meggondolatlan csaholás világuralomról, színlátásról és athéni szüzekről, csak hogy az ember-állat kontextusba még némi mitológiai félszörnyeteget is belekeverjünk.

Szóval a válasz vagy az, hogy a mögöttes kibeszélhetetlen, és az elrontott kísérlet direkt baklövés csak ennek bizonyítására, vagy tényleg csak feszülő agresszió van egy csenevész nyelv megszikkadt, elhasznált talajába ültetve, ennyi az emberállat és semmi több.

Krasznahorkai lehajolt a sokat szenvedett, mélygyökerű növényhez, néhány gyakorlott csavarintással gyökerestül húzta ki a földből és a nap felé fordítva addig rázogatta, míg ki nem hullottak a kövér anyaföld-szemcsék a gyökerei közül. Mi maradt? Éhség, halálfélelem, bezártság, s minderre egyetlen válasz, a pusztítás ígérete, a fenyegetettség érzésére adott állandó fenyegetés. A többi bennszakadt, a talajban tekereg még párat, míg halk nyüszögéssel elporlad. A mitikus-mágikus léttapasztalat-töredék organizmussá silányult, mozdulatlanul szikkadozik a napon.

Krasznahorkai László – Max Neumann: Állatvanbent, Budapest, Magvető, 2010.