Mágikus posztmodernizmus

Bánki Éva Döbröghyné Ludas Panni című novellájáról

Az ÚjNautiluson (http://ujnautilus.info/?q=node/10) közzétett novellának már a címe is sokat elmond. A magyarul olvasó emberek körében ugyanazt a háttértudást hozza mozgásba, és tartja is ott a történet végig. Az ismerős, de radikálisan új felállásban olvasott név úgymond „multifunkcionális”. Tudatja, hogy egy ismert mese újraírásáról, de legalábbis valamilyen szinten arra való reflexióról lesz szó (ezzel mozgósítva a posztmodern irodalom rajongótábora), másfelől a címben megidézett házastársi viszony egy egyszerű, primér olvasói motivációt is felébreszt: a kíváncsiságot: hogyan is fogunk oda kilyukadni?

Az ismerős bosszútörténet a népmese történetmechanizmusának újraírását használja a szöveg fő működtető elveként. A Ludas Matyi-mese, mint pretextus ezzel belénk is plántál egy olvasási stratégiát, amelytől nem szabadulhatunk. Függetlenül attól, hogy itt egy párttitkárból sikeres kastélytulajdonossá avanzsáló kéjsóvár Döbröghyt és egy, talán leginkább manga-, vagy Tarantino-hősre emlékeztető Ludas Panni csap össze; tudjuk, mi fog történni, az olvasás izgalma így egy szinttel fentebbről adatik: a hogyan fog történni, vagy inkább: hogyan fogja ezt Bánki Éva megírni? – kérdések felől, tehát (divatos fordulattal élve) a szöveg újra(meg)írásának történetét olvassuk. Nem a szöveg jelentéséért, hanem a szövegmondás, írás, mesélés átéléséért, izgalmáért, történik meg az olvasás. Saját örömére, idézőjelbe téve. A mesehallgatás kéje, avagy a szöveg rituális olvasata, mint műélvezési stratégia, az olvasás hedonizmusát nyújtja ebben a novellában.

A gótikus-krimiszerű, elliptikus szerkesztés során a lényegi történéseket csak hangsúlyos utalásokból tudjuk kikövetkeztetni. (Például azt, hogy Ludas Panni rátalál Döbröghyre, ebből tudjuk meg: „A kis hölgy – aki magát okleveles építésznek mondta…” –hiszen kicsit feljebb már megtudhatjuk, hogy Panni felvételizett a Műegyetemre, és ennyi elég is.) A narrátor éppen a kulcsinformációkat nem mondja ki, átadva ezzel nekünk a történet tényleges megkonstruálásának feladatát. Egyfajta feszes vibrációt adva ezzel a szövegnek.

Az elbeszélés sorozatos elbizonytalanító, saját magát megkérdőjelező technikája is ezt a hatást erősíti. Ide sorolható a Panni bosszújának indítékáról elejtett megjegyzés: „Tudni vélték többen is, hogy Ludasné a konyhában könyörgött Panninak, hogy mutatkozzék hálásabbnak.” Majd egy időben előrekacsintó megjegyzés: „Ez az amatõr fotó számított a Ludas kontra Döbröghy-ügy egyetlen kézzelfogható bizonyítékának.” De több olyan félmondat is, mint például: „A következõ órák történéseit már csak a rendõrségi jegyzõkönyvek õrizték meg.” Vagy: „Hogyha leszámítjuk a kalandos fantáziájúak értesüléseit”, „Egyesek szerint…” Ezek minden hangsúlyos ponton megtörik a naiv olvasó narrátor iránti bizalmát és a szöveg folyamatos átkódolására késztetik.

A mesére, mint metanarratívára való utalás, néhol direkt módon jelenik meg, például már a mű elején olashatjuk: „18. században egyik õse, Döbröghy Lõrinc volt Hajdú-Bihar alispánja”, majd ennek a – feltételezhetően „mesehős” – ősének portréját ki is helyezi a falra.
Majd Pannával kapcsolatban is megjegyzik a hatóságok: „az események és kiváltképp hõsnõnk lánykori neve egy réges-régi mesére emlékeztette”. Tehát a pretextus a novella világában is ismert, ez azért hangsúlyozandó, mert ekképpen a novella nem egyszerű át- vagy újraírás, hanem tulajdonképpen a Lúdas Matyi-történet kései folytatása, melyben a hősök – feltételezhetően – a mesehősök leszármazottjai, akik ugyanúgy a determinált mesemechanizmusok szerint képesek csak működni, mint elődjeik, a szó bizonyos értelmében nem is különböznek azoktól. Hiszen minden szerepük kimerül egy történet újrajátszásának rituáléjában.

Ezt az olvasatot erősíti a szöveg, ha nem is a konkrét mese irányába, de általában véve a múlt felé mutató „díszletezése”, hogy egy képzavart használjak. Ilyenek lehetnek: az antikvitás iránti vonzalom Döbröghy unokaöccseinél, Döbröghy vadászkastélya, de Panna férjének dolgozattémája: “Feudális viselkedésjegyek a rendszerváltás elõtti és utáni Határvidéken”, ezek nem csak afféle sormintaként szolgálnak, folyamatosan elidegenítik az olvasót a jelenidejűségből, hiszen szinte bekezdésenként van valami apróság, amely kapcsán – legalább áttételesen a régmúlt felé asszociálhat az olvasó, erősítve a déjá vu – érzést.

A fentebb vázolt szempontok tükrében nyilván nem okoz különösebb meglepetést, hogy a Döbroghyné Ludas Panniban nem beszélhetünk a klasszikus értelemben vett karakterekről sem, a két főszereplő híven hordozza pretextusbéli alteregójának tulajdonságait némileg fokozva is azokat, Döbröghy gátlástalan, de nem csak az evésben (noha „hatalmas hasát” itt is megőrizte), de a szexben is. Ludas Panni, pedig ugyanolyan bosszúvágyó, mint Matyi, de átváltozóművészi teljesítménye is megmaradt, persze itt női csáberővel fűszerezve. (Mindezt gender-perspektívából vizsgálni külön tanulmány célja lehetne.) Itt ugyanis három klasszikus női szerepben tűnik föl Panni.
Először csinos fotósként teszi tönkre, Döbröghy hiúságát, és szexuális mohóságát egyszerre kihasználva. Másodjára, anyáskodó, szőke természetgyógyászként találja meg, majd kemény, „Nyikita”- típusú nyomozóként lesz Döbröghy felesége. Amit jobb bosszúnak tart a gyilkosságnál. Elegáns megoldás.

Bánki Éva a mai környezetbe helyezett, akció-krimiként is olvasható, azonban a mese szüzséje, szabályszerűségei és ritmikája által működő, plasztikusan a pretextushoz rögzülő prózáját legjobban talán a mágikus posztmodern jelzővel írhatnánk le.

Folt (Lift I.)

A lift egy hatalmas toronyházban könnyítette meg az emberek számára a közlekedést. Erre szükség is volt, hiszen a ház emeleteit nem csupán lakások (nem is akármilyen lakások), hanem irodák, üzletek és éttermek foglalták el, és naponta több száz, sőt ezer ember is megfordult itt. A lift csak egy volt a többi között. Szép, ezüstösen csillogó fémből készült, nyolc személyes lift volt, az ajtóval szemben, a falon nagy tükörrel. A kapcsolótábla csak abban különbözött a falaktól, hogy a fémfelület matt volt, nem csillogott, a gombok feketék voltak, és rajtuk ezüst számok jelölték az emeleteket, illetve az olyan funkciókat, mint például az ajtónyitás és –zárás. A világításról beépített fénycsövek gondoskodtak a falak felső részén. Ugyanolyan lift volt, mint a társai: ide is behallatszottak a ház hangjai; emberek beszédfoszlányai, a zene a hangszórókból, de minden hang tompa volt, az ember itt úgy érezte, kilométerekre van a külvilágtól.

Elsőként Kae szállt be. Gondosan hidratált ujjával benyomta az egyik gombot, és érdektelenül nézte, amint becsukódik az ajtó. Az utolsó, amit még látott, egy hatalmas szobanövény volt. Valami pálmaféle.

Kae körme frissen volt festve: halványrózsaszín, felül pedig egy fehér csík; francia manikűr. Ő is a körmét nézte, és arra gondolt, hogy három-négy nap múlva újra kell majd festeni, mert addigra elkerülhetetlenül elkezd majd lekopni. Nem baj, majd megoldja. Úgyis el akart menni abba az új szépségszalonba. Elvégre az teljességgel kizárt, hogy a kolléganői csinosabbak legyenek nála! Egyértelmű, hogy nem hagyhatja! Belenézett a tükörbe, és elégedetten nyugtázta, amit látott: tökéletes smink, gyönyörű, csillogó haj, tegnap vágatta le, mert a fodrász meggyőzte, hogy ez az új fazon milyen jól áll majd neki, és tényleg… A ruhájával is minden rendben volt: a piros kosztüm talán most van rajta harmadszor, a cipő és a táska pedig vadonatúj, tegnap vette, az egyik itteni üzletben. Ó, de a szemfestékkel valami nagyon nem stimmel! Igen, bár csak egy icipicit, de mégis elkenődött! Te jó ég! Gyorsan, itt a tükör (legalább végre valaki értelmes dolgokra is használja…), de még kell egy zsebkendő is. Aztán csak óvatosan… Igen, igen, sikerült eltüntetnie az árulkodó foltocskát, a hiányt pedig villámgyorsan helyreigazította. Ilyen vacak szemfestéket viszont nem vesz többet, abszolút megbízhatatlan: mi van, ha egy kényesebb helyzetben hagyja őt cserben?

Ismét leellenőrizte magát a tükörben, és megkönnyebbülten felsóhajtott: minden rendben. Lehunyta a szemét, de ekkor érezte, hogy a lift megáll, az ajtó pedig kinyílik. Méltatlankodva nézte, amint egy középkorú férfi beszáll. Persze tudta: esély sincs rá, hogy az egész utat lefelé egyedül tegye meg, a dolog mégis kissé felmérgesítette. Természetesen arca ezt nem tükrözte, hogyan is tette volna, hiszen akkor ráncolnia kell az arcbőrét, azt pedig ugyebár nem tanácsos. Csak annyit engedett meg magának, hogy egy megrovó pillantással végigmérje új útitársát.

Nyilván rengeteg pénze van, gondolta Kae. Ez látszott a férfi öltözködésén: méregdrága öltönyt viselt, és a nyakkendője… Elegáns volt, és fiatalos, nyilván festeti a haját, vonta le Kae, mert ilyen barna színe ugyebár a természetes hajnak nincsen, pláne nem egy ötvenes férfinál. És milyen arcátlan, hogy nem szégyelli megbámulni őt, Kaét sem!

A férfi valóban alaposan megnézte magának a fiatal nőt. Egészen olyan, mint Sue, csak a lába hosszabb, és kicsit vékonyabb. Ő, Wan a teltebb nőket szereti. De azért ez sem rossz itt, szívesen elszórakozna vele. Na, mindegy, erre most nincs idő. Sietnie kell, nem ér rá holmi nőcskéket nézegetni. Este úgyis találkozik Sue-val. Visz is neki valami szépet. Mondjuk egy nyakláncot. Nem, nem már a múltkor adott neki egy fehérarany nyakláncot, amit egyenesen Firenzéből hozott… Megvan! Akkor kapjon egy hozzávaló karperecet, és hogy ne tűnjön olyan kevésnek, még egy pár szép fülbevalót is, nagy, fényes hegyikristályokkal, az egészen olyan, mintha briliáns lenne. Biztosan örülni fog neki. Olyan jó látni a kis arcát, amikor boldogan mosolyog, és megcsókolja, úgy mond köszönetet minden ajándékért. Olyan fürtös, göndör szőke haja van és bájos arca, mint egy angyalnak. Igazán nem nagy dolog az a kis pénz és az ajándékok, amiket ad neki, cserébe a szeretetéért. Nem úgy, mint a felesége, Seira, aki állandóan veszekszik vele mindenért, és csak a hibáit képes felhánytorgatni. Nem baj, ma este találkozik Sue-val, és ez mindent megér. Sue szép, még ennél a nőnél is szebb.
Újabb megálló, pedig még az épület közepén sem tartottak. Az ajtó ismét kinyílt, és ezúttal ketten szálltak be: egy fiatal lány, és egy fiatalember. Kae szeme ismét villant egyet, elvégre ő siet, nem igaz, hogy mások is használni merik a liftet!

A rövid szünet után a lift továbbindult lefelé. A bent lévők csak egy hangot hallottak: a lift búgását. Monoton volt, de korántsem idegesítő, inkább álmosító. Kae lehunyta a szemeit, és újra sóhajtott. Remélte, nem áll meg a lift többet, hanem majd csak a földszinten. Hiába: búgás, a lámpa villant egyet, a lift pedig megállt. Újra, gondolta Wan. Pedig nem mentek még négy emeletet sem! Felháborító! Miért? Miért nem juthat le a földszintre kicsit gyorsabban?

Az ötödik utas egy negyven év körüli nő volt, a kezében két hatalmas szatyorral. Látszott rajta, hogy nagyon kimerült, és hatalmas sóhajjal lépett be a liftbe. Kae hátrébb lépett. Túl sokan vannak már bent, gondolta. A lift ajtaja pedig becsukódott, és ismét érezték, hogy indulnak lefelé. Aztán hirtelen egy kattanás hallatszott, és a lift megállt. Kae megengedett magának egy dühös arckifejezést, Wan pedig hangot adott csalódottságának:
– A fenébe is! Hát mindig meg kell állnia ennek az átkozott liftnek? Hát sosem jutunk le a földszintre? Elegem van ebből az egészből! Inkább gyalog megyek!

És mintha csak erre várt volna, a lift megállt, az ajtók kinyíltak. Wan, aki a lift hátuljában állt eddig, most nem törődve a többiekkel, előrefurakodott, hogy elsőként léphessen ki. Kint jól hallhatóan fellélegzett. Nyomában kilépett a fiatalember és a lány is, nem éppen jókedvűen, nyilván Wan viselkedése miatt.

Az idősebb nő két emelet múlva szállt ki. Kae felsóhajtott. Nem tetszett neki, ahogy a többiek nézték: főleg Wan. Lerítt róla, hogy milyen gazdag, és mennyire lenézi őt, valószínűleg családja van, és mellette szeretője, aki nyilván szép, fiatal, és csak Wan pénze kell neki. Persze neki sem lett volna nagyon ellenére, ha egy ilyen férfi tartja ki. Egészen jóképű, végül is…, gondolta, és tűnődve nézte az éppen aktuális emeletet kijelző piros fényt a gombok mellett. Azért imponált neki, hogy mások is elismerik, milyen szép. De jó lenne végre találni már valakit… Aki jóképű, sok pénze van és fiatal, és lehetőleg nincs családja. Ez olyan nagy kérés? Kae szeretett volna férjhez menni, persze csak majd úgy harmincéves kora után. Addigra úgysem dolgozhat már a cégnél titkárnőként, és semmi kedve sincs komolyabb munkát végezni, mint kávét főzni, és irodadekorációs feladatokat ellátni (természetesen Kae ezt komoly, fontos, sőt, nehéz munkának tartotta, amely gondos felkészülést követelt tőle nap mint nap), így ha a cégtől „kiöregszik”, háziasszony szeretne lenni, természetesen házvezetőnővel és nagy személyzettel, akik feltétlenül engedelmeskednek neki. Hogy gyereket akar-e majd, még nem tudta. Nem akart elhízni.

Valósággal sokként érte, hogy a lift ismét megállt. Ezúttal egy harmincas férfi lépett be, egyszerű ruhában, és Kae igyekezett minél feltűnőbben fintorogni, hogy jelezze, mennyire terhes számára a másik jelenléte. És ez a ruha? Nyilván valami vacak turkálóban vette… Uramisten, én inkább megenném a szempillaspirálomat, minthogy valaki is rájöjjön, hogy egy ilyen helyen vásárolok ruhát… Kae hálát adott az égnek, hogy még sosem kellett ilyen alja üzletekben vásárolnia. Ha ilyenre kényszerülne, elbujdosna szégyenében.
És ez is bámulja? Jó, lehet, hogy szép vagyok, de attól még ne bámuljon rám így! Milyen közönséges! És milyen szaga van! Nyilván ivott… És ilyen büdös cigarettát… Remélem, nem fog érződni rajtam a szaga… De így is vennem kell egy kiadósabb fürdőt, ez a levegő nem tesz jót a bőrömnek… szárítja…

A férfi érdeklődve nézte, ahogy Kae megvetően biggyeszti a száját, és megállapította, hogy nagyon kedvére való egy hölgyemény. Közelebb húzódott hozzá, és élvezettel figyelte, hogy a nő undorodva hátrál a fal felé. Hamarosan olyan közel volt hozzá, hogy Kae arcát csiklandozta a lehelete. A nő már nem is rejtette véka alá undorát, de a fal miatt sajnos nem léphetett hátrébb. A férfi ekkor kinyújtotta a kezét, és megérintette a ruháját.
– Elnézést, hölgyem. – mondta szemtelen vigyorral. Kae igyekezett nem levegőt venni. Te jó ég, egyáltalán hogy engedhetnek be ilyen embereket ide? Jelenteni fogom!

A férfi keze lejjebb csúszott, a szoknya tájékára. Kae nem bírta tovább: felsikoltott. És éppen ebben a pillanatban nyílt ki ismét a lift; Kae hatalmasat lökött a férfin, aki kiesett a nyitott ajtón, majd meg sem várta, hogy feltápászkodjon, villámgyorsan lenyomott egy gombot, mire az ajtó bezárult, a lift pedig elindult tovább.

Ekkor eszébe jutott, hogy így mégsem léphet a világ elé, ezért leállította a liftet, kifújta magát, majd a kézitáskájából elővett egy illatosított törlőkendőt (fahéjas illatút), és alaposan megtörölgette a kezét, különös tekintettel az ujjaira. Ezután szemügyre vette az arcát a tükörben: szerencsére nem történt semmi. Kis híja, hogy meg nem izzadt… (De szerencsére nem: erre a deostiftre mindig számíthat.) Nagyot sóhajtott, ismét. Aztán észrevette, hogy a szoknyáján egy aprócska folt van: a férfi keze nyilván mocskos volt, amikor hozzáért! Nyilván azt sem tudja, hogyan kell kezet mosni…
– Istenem, ez… ez nem lehet igaz… Koszos szoknyában emberek közé menni… – suttogta rekedten Kae. – Inkább a halál!
És mintha csak erre várt volna, hangos kattanás hallatszott, és a lift lezuhant, mielőtt Kae még elgondolkodhatott volna azon, mit tegyen a szoknya-probléma orvoslására.

VÉGE

A kislány rostokolni akart

A kislány nem akart mást, mint rostokolni, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa, meg kell tanulni kiigazodni a dolgokban, hajad néma tűz, a nyelv előtti csend van, a levegő, amikor még nem volt esemény, azóta amit csinálunk a szavakkal, őrület naphosszat, fény ömlik a szobára, bútorok a szürke félhomályban, akartad, hogy könnyen jöjjenek a szavak, a csönd, simogassák kecsesen a bőröm, a gyűlölet arcai, hallom az arcomban kiáltását, a hangtalan hús összeszed, a gondolatok, megtalálni, mint egyetlen egyet, az örökkévalóságig ismételgetni. A klinikákon arctalan fény, az elveszítettek, régen volt már, kékek, lágyan sietni előre mindig, milyen az, arctalan semmi, száz százalékos szavak, betemetett csöndek, milyen az, amikor nem vagy, az örökkévalóságig elvitt ébredések, arcomba vág, sóbálvány, ütések, egy helyben áll, mondd, mióta visszapattan, ha elzárnak. Mosolyogsz, kapsz még egy lehetőséget. A kislány nem akart mást, mint rostokolni, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa. – A szemed kígyó, megígérted, megígérted. – De elmondtam már, hogy nincsen. Szárnyával csapkod, ezer emlék, kék, nem segítettem visszahozni, riadtan csapkod, aranykígyó, zavaró pára, elmondom, nem talállak, sóvár arcuk, nem segítettem visszahozni, halkan, miért sietsz úgy, mikor elégsz. Úgy sietsz, mikor elégsz. Odaadom az éjszakának, a villanásszerű ködnek, és sorvadásnak, oda a fehérré tépő éjszakának, szavak, voltam itt, gondolkoztam a mondatok üvegvirágszerű robbanásán, sérthetetlensége kitépi a csöndet, délutánok, fák, odaadom magam a villanásszerű éjszakának, beszél a némaság, vízgőz és pára, fénytelen nyarakon nem hív fel telefon. Neve felködlik, szárnyra kap, sárga éden, nem gondolkoztam el a mondatok üvegvirágszerű robbanásán, nem tudtam menni, azt mondod függesz, a forróság az sárga fényre vár, egyértelmű legyen a zuhanás. Húztam magamra minden éjjel, nedves levegőben vörös, az élelem, rostokolok, életem teljes kell legyen. Fénytelen nyarakon arctalanok, a kislány rostokolni akart, mégis mindig elélvez. – A kocsmában ültünk, segítettél. – Ugranásszerű szavak, nincsen összefüggés, vissza kell jönnöm érte. Ígértél földet, hogy budapesti otthonunkba besüt a fény, arctalanul köröznek, szólítanom kell, úgy ölellek, odaadom az éjszakának, a mulasztásnak, fekete sikátorok. Kábultan nézlek, szólnom kell. – Történeted teljes kell legyen. – Azt ígérted, teljes kell legyen. – Nem szabad szólnom. – Mondtad, béke lesz. – Éden, kövület. A csönd, szememben sár ég, szavak, kínzó, izgató, sűrű fekete iszap, megtapadnak a szavak, vattacukorrá áll össze az értelem, suttogja fülembe, kislány lesz, cukor, árvalányhaj. Ebből a szempontból nézlek, hajnalban a történetet. A kislány nem akar mást, mint rostokolni, mégis mindig elélvez, mi nem írunk jól, nem szeretnénk szabadságot, általa, kiigazodni a dolgokban, hajad néma tűz, a nyelv előtti csönd van, a meg nem érintettek kiáltása, amikor nem volt esemény, azóta amit csinálunk a szavakkal, a szobára fehér fény ömlik minden reggel, bútorok a szürke félhomályban, suttogás, hang, egy álom, a betű, rózsaszín bőröd arcomhoz ér, szavak, itthagytál a szürke félhomályban. Odaadom magam, oda az éjszakának, a villanásszerű ködnek és sorvadásnak, a megváltozott levegő, fényes, a félelemnélküli lét, egyszercsak kikezdenek velem, vonszolnak magukkal, betemet, a tévedés, nem beszéltem, kiüvölti a csönd, a meg nem érintettek kiáltása, hússá porlad, üres lyukká áll össze az értelem, nincsen otthonosság, a vékony harmatos nyarak, ragyognak, a szánalom, ébredés, csönd, és mozgás, semmi értelme sincsen. A testeden az út, a nyelv megöl. Hasadttá formálnak a szavak, hasadra nyársalt valóság lesz a félelem, a hús rószaszín kaparása rajtam.

Hogyan sétálunk?

A lépéseink, igen, bal, jobb, „menet közben tanulunk meg járni”, a séta valami minimum kamasz-dolog, előtte-utána már megyünk, célképzetesen, mindig valahová, ügetünk, vágtatunk, loholunk, mintha mindig egy kicsit magunk előtt, és akkor van még a kullogás. Barátaim, itt vagyunk 6007-ben, január eleje van, és megint csak ígérni tudok, aminél – mint tudjuk – nincsen veszélyesebb. Ez egy adoniszi sor lett, tá-ti-ti-tá-tá, folytatni szeretném a tavalyi dünnyögést.

Hogy a tárgyra térjek: emlegettem volt az Alexandre Kojeve – alias Kojevnikoff – kapcsán a szintén Alexandre, de Koyrét. Emlékszem, amikor Budapesten volt Jacques Roubaud és Bernard Cerquiglini, és én emlegettem a Kojeve-et, mindketten fölnevettek, igen, mondták, ő egy KGB-s volt, úgyhogy az a gyanúm, valóban az volt. De azzal mentegettem életem másfél évét (azt, amikor kényszeresen és megszállottan lefordítottam az ő félezer oldalas könyvét, a legjobbat tőle, a Bevezetés Hegel olvasásába címűt), hogy emlékirataiban a történelemfilozófus Raymond Aron leírta, hogy ő, a Raymond rengeteg intelligens emberrel találkozott életében, de a legintelligensebb a Kojeve volt. Szóval ha a volt KGB-ben minden második ember Kojeve lett volna, én igenelném az intézményt, általános filantróp elveim ellenére is.

No, a Koyré akkor már régen megkapta a francia állampolgárságot, kikötött az École pratique des Hautes Études-ön, a VI. Tagozatban, ahol egy félelmetes vallásfilozófiai társaság jött össze, eredetileg az az Étienne Gilson hozta létre ellen-Sorbonne-ként, akitől egy-két éve olvasható a középkori filozófiáról írott és szerintem nagyon mély könyve. Mostanság Koyrét fordítok tehát, azt az embert, aki, amikor a másik Sándor befutott Párizsba, átadta a helyét (a fizetését) és elment Kairóba, szerintem nem véletlenül a kairói egyetemre. Egyiptomot csak Micráimnak szoktuk hívni, egyszóval az Örök Keletre vágyott. Amikor Európa közepe kezdte megkedvelni a színek spektrumában a barnát, átment az Államokba, és csak halála előtt tért vissza Franciaországba.

Nem is az a lényeges, hogy a Koyrét mindenféle nyelven mostanság nagyon kiadják, vagyis divat, divat tehát, hogy úgy művelt eszmetörténetet, hogy a tudományos gondolkodás történeteként fogta fel az emberi felfedezések múlttörténetét, de szigorúan filozófiai szempontból. Az sem igazán érdekes, hogy rájött, maga az emberi racionalitás-fogalom is időben változó, vagyis más az „ésszerű” vagy a józan ész által belátható Descartes előtt, mint után. És még csak az sem különösebben érdekes, hogy korai munkáiban a német 16. század „gőzös elméjű” spiritualistáival, alkímistáival, heterodoxális (vagyis a felekezeti dogmatikákba be nem férő) gondolkodókkal foglalkozott, egy Sebastian Brandt-tal, egy Schwenckfelddel, egy Paracelsussal, egy Jacob Böhmével, hanem azt mutatta meg, hogy ők mennyire „racionálisak” voltak, alkímiával, prófáciával, látomásossággal együtt. Hanem az az érdekes, hogy 1933 körül Koyré megfordítja a kutatásait: elkezd foglalkozni a Keplerrel, a Newtonnal, csillagászattal, Tartagliaval, geometriával, optikával, ilyesmivel. Képzeljék el, ugye az Értekezés a módszerről optikával kezdődik, A Világról is ott van, Espinoza lencséket farag, persze, keresztény platonizmusból, mert a fénytudomány világtudomány, aki megérti a fény természetét, átlátja a világteremtés természetét is, valami Istenismeretre tesz szert. Szóval a Koyré azt mondja, hogy vegyük észre akár egy – nagyon modern – Laplace-nál a metafizikai mögötteseket, azt, hogy miféle teológiai előfeltételekkel kezdtek a fizikai világban nem egyszerűen tapasztalni (experimentum), hanem kísérletezni (experimentum). És akkor ez az ember csodálatosan fogalmaz: öreges szakszerűséggel, precíz értekező nyelven, és olykor – mint holmi Szigeti – belekeveri a szlenget, a ’30-as, ’40-es, ’50-es évek balparti szlengjét. És akkor az egyértelmű értékítéletei! Ahogyan leírja, hogy a Giordano Bruno – ugye, megvan, a Virágok Tere, és a máglya, mint a place Maubert-en – pocsék matematikus volt, ha számolásba kezd, eleve lehet tudni, hogy a végeredmény rossz lesz, és tényleg. No, most fordítom a Leonardo da Vinci 500 év után című tanulmáűnyát, a jövő héten fönnt lesz itt, ahol vagyunk az áramvezetékben (korábban a NETet a felhőkbe képzeltem, azt hittem, valami mennyei dolog ez, céleste), ő persze Léonar de Venszinek ejti, nevezzük mi is így őt, nomost a Koyré a lebegő idő felől érthető módon nem konzultálhatott a Da Vinci-kóddal, megúszott egy kurrens elmebajt (a halál mint a sunyiság tette, elkerüljük, evitizmus, az életet), és akkor olyan kedvesen írja, hogy a nagy Da Vinci egy zavarosfejű bolond volt, teljesen inkoherens gondolkodó, egy-két idejétmúlta előfeltételezéssel a világról és mindenről. De egészen jól eladta magát. Emlékeznek rá, a csodálatos Giorgio Vasari utolsó életrajza a da Vinciről szól, úgy, hogy a Leonardo még nem méltóztatott meghalni, vagyis még nem nézhetett a reneszánsz ember megtestesítőjére „kerek egészként”, mert még nem hangzott el a gyászmise utolsó hangja.

És tudják, mi a legfőbb baja a Koyrénak a da Vincivel? Hogy ez utóbbinak nem volt elgondolása az időről. Ez valóban alapvető baj. Öregszem, már elég régóta, így vannak némi enyhe (szóval baromira erős) problémáim, nem annyira az idővel, hanem a múlásával. Bánatomban végigolvastam a sláger Paul Ricoeurtől Az Idő és elbeszélés 2. kötetét, benne az európai nagy filozófiai idő-tézisekkel (az arisztotelészi vagy kozmogóniai idő tézise, az ágostoni lélekidő, a kanti segédegyenes az emberi tudatban, a husserli protenció-retenció játéka és a heideggeri hozzánktartozásos), nos, Bergson eleve nem játszik a Ricoeurnél, azt mondja, ezek a „tézisek” egyenértékűek, noná, hogy kizárják egymást, de most étlapról válogatunk (megéheztem), majd van egy elrejtett félmondata. Emlékezetből fordítom: a fene tudja, és nem is tudhatni, mi az idő, ha valamit mondanom kell, egy óriási száj, Kronosz, aki folyamatosan falja a jelenvaló világ lebegő látszatainak objektumait. No, ezzel a tapasztalással felvértezve összejött a Koyré, a szilveszter, én meg egy matematikusnő, és kérdezem ez utóbbit, náluk hogy van az idő. Azt mondta, a számelméletben nem játszik (olvastam Bourbakit, jött), vannak olyan matematikai problémák, ahol az idő fontos, de csak egy faktor.
Kedves Alexandre, ha csak egy faktor, akkor ugye… miről gondolkodunk?

Szöveg pedig jönni.

X

Most +tudjátok, milyen a xelem. Nem szívesen nyúlok hozzá, mert a bal kezem tele van lát6atlan, finom tüskékkel vagy szálkákkal, a jobb pedig ragacsos valami élelmixtől, de előx mégis be kell kapcsolni a gépet. Aztán ráklikkelünk a játék ikonjára: Xelem. Átesünk a külsőre és a lelki tulajdonságokra, értelmi képességekre, tempóra, habitusra és nehézségi fokra vonatkozó opciók beállításán, sóhajtunk, és rám1ünk a start gombra. Start.
Mivel öregek, tapasztaltak, elvetemültek és hősi lelkűek vagyunk, és mindenből a legmagasabb fokozatot állítottuk be, és a teljes összeomlás olyan hamar bekövetkezett, hogy semmi örömünk nem volt az egészben, gyorsan restartolunk, de nem állítunk át semmit, hanem minden marad úgy, mert nem alkuszunk, basszus, és baromi jó a zenéje is, szép a grafika, szóval . olyan nehézségi fokon, mint az előbb, nem azért, mert az embert az idegesíti, hogy béna volt, vagy az, hogy a játék túl nehéz, hanem mert úgy érzi, hogy rá lehet jönni, ki lehet tapasztalni, csak kicsit óvatosabban kell, és figyelni kell a tanácsadó modulra is néha, nem csak belerohanni mindenbe, mint az előbb, de így is gyors a +semmisítő vereség. És ha lassú, az a leggy5relmesebb. Akkor mi a helyzet a P billentyűvel? Ez a Pause, így lehet csalni az idővel, el tudsz intézni pár dolgot, amíg a másik fél ideje áll. Majdnem azt mondtam, hogy ellenfél. Igen ám, de ha 1el többféle idő van, az messzemenő következményekkel jár, pl. gondolkodsz 1 kicsit, mielőtt valamit csinálsz, de annál rosszabb, ráadásul gyorsabban örexel, mint ő, a játékban amúgy is eléggé átmosódnak az időkiterjedések, de akkor is használni kell néha azt a gombot, majd ha már nagyon tudunk, akkor nem.
Minden katasztrofális vereség után más hajszínnel próbálkozunk (nehézségi fok marad,) a testmagasság pedig aszerint változik, hogy éppen mekkora az önbizalmunk, és mindig kinevet a szoftver a végén, mint a többi rendes háborús játékban, te pedig höröx 1et, és kinyiffansz. Vér is van. Van külön nevetés mindenféle hajszínhez, az átmenetekhez és a festettekhez is, az összes kombinációhoz külön, pl. eredetileg szőke, őszre festett, vagy eredetileg vörös, mégis vörösre festett, minden, és aszerint is, hogy a hajadottságok hogyan kombinálódnak a testmagassággal, beszédtempóval, vakbélgyulladásra való hajlammal, vallásossággal, kvalifikáltsággal, kéjsóvársággal vagy frigid tendenciákkal és nemcsak az ilyesmikből keveredik ki az a kellemesen gurgulázó vagy fejhangon rikoltozó kacaj, mert az is számít, hogy milyen volt a meccs. Ha sokáig tartott, és jobban mexorongattad, akkor mindig kicsit erősebb és gonoszabb, ha hamar kinyírt, akkor halk és +bocsátó, ha olyan fölényes volt, hogy szinte észre sem vett, akkor néha nem is nevet. Lehet tudni, hogy elvileg olyan is van, hogy sír a végén, elvileg akkor is lehet ilyen, ha győz. Igen, és /sze, hogy nem csak férfiak nők ellen, hanem fordítva is, tehát ha nő ül a gép elé, akkor férfiröhögés van a végén, és játsz6 férfi férfi ellen, és nő nő ellen, és a Xelem II-ben, a továbbfejlesztett változatban úgy is, hogy… de ezt már nem mondom, mert durva. Az is lehet, hogy +büntetnének.

Szóval, van a nagy stratégiai térkép, ennek van 1 külön tere és ideje, de vannak külön kisebb terek és idők is, oda bele kell néha menni, és ha ott elvégezted, amit el kell végezni, akkor . ugyanabba a térbe és időbe jutsz vissza, oda a nagy stratégiai térképre, és ott közben nem múlott az idő. Most nézzünk 1 ilyet! 1 ilyen kicsit. Nem véletlen, hogy máig a hadászati-harcászati paradigma nyelvezete uralja a párkapcsolati gondolkodást.
Ahogy Clausewitz, a romantikus stratéga írja híres művében*: “Ha a front balszárnyán támadni akarsz, tereld az ellenség figyelmét a jobbszárnyra intenzív erődítési munkálatokkal, így nem azt fogja gondolni az ellenség, hogy a balszárnyon támadsz, hanem hogy a jobbszárnyon védekezel, tehát arra számít, hogy te a jobbszárnyon számítasz az ő támadására, ezért nem a jobbszárnyon fog támadni, hanem a balszárnyon, ami neked . rossz mert ott te akartál támadni, és így összeütköztök, ami rossz. tehát az egész erődítési tactica mégiscsak hülyeség, de mi van, ha az ellenség eleve kitalálja, hogy te csak falból kezdtél erődítési munkálatokba a jobbszárnyon, vagy észre sem veszi. Akkor mégiscsak jó. Csakhogy!!! ami nekünk balszárny, az az ellenségnek jobbszárny (ugye, mivel 1mással szemben állunk, sajnos, sajna-bajna), tehát, ha mi a jobbszárnyon erődítünk figyelemelterelésből és +tévesztésből, akkor az ellenség tényleg ott fog támadni, . azért, hogy csapatai ne ütközzenek erős védművekbe, és ne szenvedjenek súlyos veszteségeket, de a szárnyak felcserélése miatt éppen így szenvednek súlyos veszteségeket, mert belerohannak a gondosan előkészített sáncaidba, mialatt te a balszárnyon +semmisítő csapást mérsz az ő jobbszárnyára, amit ő balszárnynak hitt xinted, és így véletlenül minden . jó. Ez az egész a szembenállás miatt van. Tehát, összegzésül: Ha a hadviselő ellenséges hadvezér jót akar magának, el kell kerülnie a szembenállást, és haderejét a miénkkel 1oldalon kell felállítania.” Eddig az idézet.
Igen ám, de a Nagy Clausewitz itt igencsak elgaloppírozta magát, mert észre sem vette, hogy már az ellenségnek ad tacticai útmutatást, ezért legjobb, ha magunkat tekintjük ellenségnek, hogy nekünk jó l1en, tehát csapatainkat a sajátjaink mellé sorakoztatjuk, hogy elkerüljük a szárnyak felcseréléséből adódó félreértéseket. Hasznos tanács Xelemhez. Ellenanyag.

*Carl Von Clausewits: Vom Kriege; Rowohlt 1963; IV. rész XIX. fejezet, 311. Horváth Viktor fordítása

Poitiers, 1994.

Úgy mentem Poitiers-ba, mint dzsungellakó a civilizációba.
Az út Keletről Nyugatra csupa izgalom: a párizsi pályaudvaron
a pénztáros, a moziban a jegyszedő mind Madame meg Monsieur.
A koldusok – nincs gennyedző sebhely, félláb, szutykos csecsemő –
a metrókocsiban peckesen kiállva szavalnak – jól értik a retorikát:
amilyen a beszéd, olyan a díjazás. A bliccelőt falra függesztett
hirdetmény fenyíti. (Csupa körmönfont udvariassági formula, mintha
kitüntetés átvételére utasítana.) A megállók neveit bámulom –
íme, a föld alatt él tovább a francia irodalom.

Vonattal megyek tovább Poitiers-ba, jó előre felkészültem az útra.
(Európát itt mentette meg Martel Károly, s itt született Guillaume,
az első trubadúr.) St. Hilaire templomából név szerint ismertem
a szobrokat.
A külváros felé az Hotel de Ville-nél buszra szállok. A Clain folyót
elhagyva időnként megállunk: börtön az első állomás, a vastag falak
tetején szögesdrót, majd hipermarketek, közöttük hatalmas, sivár
temető. Aztán temetkezési kellékek egymás után: kirakatokban művirág,
aranyozott, szintetikus szemfedő, márványlapocskák, “sajnálom” rajta
a felirat (- mind sírra tehető). Majd műláb-bolt: rafinált wc-kagyló, tolószék,
különböző színű láb és kéz, (körömlakkal festhetők az ujjak). Később e
boltok előtt megbűvölten órákat időzök. Nem értesít senki róla, apám
haldoklik napok óta.

A kollégiumnál kiszállok.

Talán itt is a kisvárost kerestem a zalai provinciáról, egy jobbat, mely
a török rohamnak mégis ellenállt. Hatalmasabbakat a sétakert fáinál,
szebben öregedő kertes házakat, egy még zöldebb temetőt gyerekdűlővel,
még fiatalabb suhancok első világháborús sírjait. Színházba, koncertre
ünnepélyesen igyekvő iskolai tanárnőket, vonzóbb Kovácsnét és még
szebb Horváthnékat, (köztük odahaza egy se volt Madame), festett
hajukban lágyabb dauert, szájukon szelídebb rúzst, divatosabb dzsörzé
estélyit. Talán az úttörőházban tartott francia órát kerestem, ahol a tanárnő
nemcsak áhítattal, de helyesen is ejti a szavakat, a gimnáziumból egy igazi
Julien Sorelt, a még ízesebb Jean Valjean-vicceket, a mackónadrágos
szomszédot, aki vasárnap káromkodva nem az öreg Wartburggal piszmog,
hanem csak örül, ha Bonjourral köszönhet.

Ott már nem találtam őket, se az igazit, se a tökéletlent, – s mire hazatértem,
itt is nyoma veszett mindnek.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info