Egyetlen halk szusszanással, pillanatra megtorpanva, finoman és halvány színekkel irányt vált a habok puha összeluccsanását simogató gyümölcsillatú, fényes tengeri szél, tanácstalan és a végtelen kékségben magányosan úszkáló selymes felhőcskéből rézsút és bizonytalanul, néhol csak derengve, máshol meg metszőn és pengeszerű élességgel (Fireblade) aranysugár tűz, forró, valószínűtlen tengelyét a csendesedő fuvalom épp csak meglegyezi, amint visszahajlik, majd sűrű bodrokat, remegő ellenhullámokat kavar a nyugalmasan hömpölygő hűvös víztömeg felszínén, aztán árnyszerű, szárítkozó kormorán tollába fut, a félig kibontott, föltartott szárny hegyes csontszögellései alá, amelyek kétoldalról ingatag szimmetriába rendezik az S alakban hajladozó fekete, nedvesen csillámló nyak kényeskedő elfordulásait, némelykor pedig tehetetlenül megrázkódnak, akárha le akarnának válni az orsó formájú, könnyű test áramvonalas görbületeiről. Ilyenkor az ékalakú, keskeny fej merőlegesen az égnek mered, és a kettéváló hosszú csőrből szaxofonlélegzet hallatszik, rekedtes, mélyről föltörő vibráló élethang, amely a megnyugvó szárny lassuló lökéseit fojtott, rikácsoló, de egyre komorabb zajgömbbe, végül tompuló dübörgésbe vonja, mintha az ébensszínű ügyetlen madár könnyű teste is csak valami illékony, nyirkos álomlét volna, amit megérint és elpárologtat a zenitre kuszó kíméletlen Nap.

Az ananászosan csurgó érlelő és édes fénycsóvák, mint amikor fúvódó-összeeső, kikerekedő és rózsaszínbe laposodó oxigéntömlőcskék ágasan-bogasan parafaszerűen lyukacsos, meleg lebenybe futnak, töppeteg és megnyíló véres hörgőcskék, nyújtózó és összehúzódó, sötétbe zárt nyákos-váladékos tüdőmadár tétován-billegőn, csontok közé szorítva szárítkozik és csapdos, világosak, határozottak és tiszták, a sziklákra érve lassan elveszítik színüket és ikrássá fakulnak, aztán ezüstporként belepik az olajfákat, sókristállyá csomósodnak a záróvonal mellett, amely fölforrósodott hegyi szerpentin szűk kanyarjaiba fordul, helyenként megszakad, majd teljesen eltűnik, akár egy hajladozó mondat titokfonala, végül, épp a legrosszabkor, mégis visszatér, és a tenger verejtékéből kicsapódó sókristályok alatt síkosan, észrevétlenül az első kerék alá fut, és a térdkoptatóra fektetett kétkerekűt harántirányban kimozdítva pályájáról forróságával előbb a pupillába, az állkapocs izmaiba, a verejtékmirigyekbe, a molyhos kókuszhéjjá keményedő herezacskóba és a gilisztaszerűen-tehetetlenül visszatekeredő szivacsos hímtagba, utoljára a koszorúérbe rohan, és a rettenetes hevületben, amely olyan, mint amikor úszkáló-eltévedt, párnás felhő mögül előbújik az olvadozó mediterrán Nap, a megriadt tüdőmadár szétbontja szárnyát…

Az elgyötört, de boldog Gendajú, hosszú, kíméletlen lovaglás után egy tobozformájúra összegyűrt-pikkelyesre repedezett műanyag flakont ásott a délibábokba mosódó, tökéletes felületű aszfalt melleti kavicságyba, és a pattogva-percegve hűlő Fazer 190-es hátsó gumiabroncsát előre-hátra hintáztatva az oldalálvány kiszélesedő papucsát óvatosan a már olvashatatlan matricára engedte, és megvárta, amíg a finoman berugózó tömeg megnyugszik, kétkerekűje biztonságosan föltámaszkodik, majd épp csak kesztyűjét dobta le, és összezárt gerinc-, vesevédővel, szegycsontig zippzárazott kabátban, bukósisakosan Spidi hevedere alól dísztelen, de opálosan vakító, forradásos medvekoponyát keresett elő, amelybe üledékes, lángoló, májbarna bort töltött szivárgó, hozzávetőlegesen bekötött, lapos tömlőből, és bal kezével kínkeservesen leküzdött sisakjára telepedett, arccal a locsogó, langyos tenger felé.

Virakocsa volt a meleg és a fény, és Virakocsa volt a hideg és a sötétség, ezért Virakocsa volt Tauapaka, a kezdete mindennek, és a teremtője mindennek, és a vége mindennek, és a pusztítója mindennek, szétszórta a növények meg emberek magvait a földön, és kiégette az életnek sarját, szakadékot hasított a hegyek közé, iszapot szórt a tengerbe, aztán forrást fakasztott a sziklából, LED csillagokkal világította be az éjszakát, és marcipánholdat rajzolt az öblök fölé, megerjesztette a szőlőlevet és Tauapaka volt Virakocsa, borzas ölű asszonya a mindenségnek, aki hátára fekszik, és tenyerét arca mellé fekteti, és combjával rácsavarodik a lihegő halál medencecsontjának titánium protézisére, halántékát a moszatos föveny hullámdombocskái közé ejti, amelyeken ondótajték sistereg és örvénylik, és Virakocsa volt a reszketés és ráják zsibbasztó, narancsos kéje, Virakocsa volt a zuhogó mélység, Tauapaka, a fehér-sűrű nyirokmerülés, szederfekete, részegítő gyümölcs pépmelege, gondolta Gendajú, aztán ropogó csontokkal fölállt, és a vérszínű csepekkel kigyöngyözött koponyát a szirteken lármázó kormoránok közé dobta.

Az átfolyás erős, nem lehet megkülönbözetni

Sima arcú, fekete átlátszó kísértetek. Itt biztonságban vagy, összeszedted magad, aztán azt mondtad, mindennap le kell feküdni. Simahajú lányok, soha oda ne jussatok, hogy nem bírjátok. Mindannyian tudták, nincs mit beszélni. Igen, mert ez még akkoriban volt, amikor feljöttél hozzám, én próbáltam kiigazodni. Kedvesen mesélted, csináld, szükségem van rá. Ezért lettünk kifordított halak, remegő húsok, mondjad. Akkoriban a vízfolyás sokkal kézzelfoghatóbb lett. Verebek. Megyek az utcán, ülök az irodalmi esten, zuhanó szubjektumok, remegő húsok találkoznak. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.

A fák, ezek a hallgatag tündérek, magasak. Sötéten, komoran állnak, tekintetük az ítélet. Esetleg feketék, mindenhol szerepelnek, naphosszat gondolkodunk, hogyan lehet őket kiengesztelni, szükség van rá. Szépek, vidámak, üvegesek, itt vannak, nézhetjük, magányosak, magukért élnek. Tudtam, nem kellene találkoznunk, túl sok mindent beszéltünk meg. Egy kiterített fehér medúza arca, kiveszik, mégis hagyom élni, kicserélik a szemét, leszednek egy darabot belőle, aztán hagyják úgy, betoldják, átrendezik, másik medúzák, mindennap elmondják, ezt nem jól csináltad, tudod, megint nem jól csináltad, érzékeny ütődés, a fények bennem mindig elemekké válnak, oda kell jutnom, legjobb, oda kell adnom, ha ez a szívem lesz. Ha életben akar maradni, hagynia kell, a kislány ma született bárány, nem szeret mást, mint rostokolni, aztán mindig elélvez. Akkoriban sokmindent mondtál.

A főkonzulnak hosszú, nagy ruhája van, sokszor nevetségesnek érzi magát, mert van farka és nyugtalan a járásában. Mi megnyugtattuk, nem az. Hagynod kell, hogy odaérjek. Oldalakból kell összerakni. Fényes, jól látható, kinyomtatott oldalakból. Megint oda megyünk. Minden reggel össze kell vele vesznem, már megőrülök ettől, beverem a fejét a kádba. Addíg csinálom, amíg fáj neki, nem beszélem meg vele, de gyorsan, nem bírom kivárni, amíg ráér. Megfürdünk, bársonyos melegség, te nyoszojába csavarsz, jó így nagyon, fel-alá csoszogsz a lakásban, igen a legnagyobb hatású szavam a szeretkezés. Még nem haltam meg, nem, görcseimben ott vannak a nyomok, kódvonalak, piros itatós tinta, csak egy-két oldal van rajtam kinyomtatva. Segítsél.

Szeretkezésünk annyi, hogy semmi sincsen. Meglátod, miben különbözik. Te férfi vagy, hagyom, hogy megdugj, a kislányok mindig hagyják. Ezer találat bennem, mondat kering fel-alá. Ha akarod, mindennap elmondod. Meglátszik a szeretkezésen, Történetünk különbözik a többiekétől, meg kell tartanod magad, egy álom. Azt mondják, belédhatolt, szép volt, el kell képzelnem.
Azt mondják, ezer éjszaka, ezer nappal után nem érzünk semmit. Nem érzel semmit, egy eksztatikus szeretkezéssel más a helyzet. Nehezen hatol belém, valami őrület, én veszlek körbe, végére lyuk leszek. Galamb. Hiszen ugyanazt csináljuk. Nisszán tizedik hónapjában, akkoriban mindenki lefeküdt, bolondok, ne szégyelld magad. A lány újra egy szótár volt, nem tudta elfeledni. Sokat kell csinálni, és rájövök. Hagyd abba, durva, dobni, szél, szivacsok, győzni akarok, mondja. A lány fekete ruhát hordott, a férfiak azt gondolták róla, itt van. A lányok, azt gondolják, ismerik. Reggelenként, amikor belenézett, egyedül találta magát. Mindent el lehet képzelni, ami elmúlik, teste van a fának. A lányok, hagyd, túlságosan gyenge. Az anyukája szőrős volt, és buta, nagy fejű. Mintha üldöznének, nem félt, tudta már vége van akkor a szavaknak, vége van akkor mindennek, hiszen rózsaszín arca nem vakít rám, sátán. Nem fél, ezek ősi szokások. Az áldozatvállalás bosszúja nincsen itt, fáradt, gyenge, kicsigázott, és vonul. Rózsaszín, sebes bugyival van, ha szeretsz, nem vagy úr. Rózsaszín, árnyalt síkság. Itt van, meg kell csinálni. A víz sikít, a testem, ne legyek test, az átok áthatol rajtam, vonaglik, a vonalak is olyan egyértelműen fehérré válnak, mindig erre vártam, az átfolyás erős, már nem lehet megkülönbözetni.
Keménység, felfűzve égő lécen, elpusztult újra. Amikor megismered, kiszeded belőle a lelkét, elpusztítani. A forma, végre vére sincsen. Fekete asszonyok jönnek, mosolyognak. Halott, mindnyájan tudjuk, szívesen áldozok neked egy bárányt. Ő elment, ez egyszer fájt. Áldozzatok bárányokat, felgyújtották az égő falvakat, nem jött értem senki. Fekete, okos, kiátkozott, kettős gyengeség. Ne átkozódjatok, legyetek úr a némaságban. Félt, ezért megteremtette őket, eljössz értem, készen leszünk.

Készen vannak a levelek is, bocsánat uram. Levetkőzünk, valami messziről azt mondja, ismétlek. A történet kezdetekor az anyaföld. Gyökerekből, és szavakból állok, lányok, vigyázzatok mit találtok, a szigeteket, a keserves édenből való kiűzetés után nem tettük vissza. Elmenni, az embereknek adni. Megbeszélt helyeken találkozni, azt mondják, már nem kellek, szüksége van rájuk. Aztán jön egy profi, otthagyni, hadd sikítozzon.

Mindennap a konyhában mosogat, ezért otthagyja a fogát. Kísértő szubjektumok, az ezerarcú fény.

Szerinted mit akar majd?

Betonok, ragyogó telepek. Minek is döntünk mi, hiszen akkor le lehet vele feküdni. Úgy döntött, el fogja árulni. Amíg ott állsz a földben, vársz egy hívásra, az már ő maga, nem tudni a végét, nincs. A mosóteknőkben mindig koncentrálni kell. Őszi ébredés, újabb ébredés, a nyelv.

– Szerelmem, azt ígérted ázott galamb leszel.
– Még egy évig paradicsom volt.
– Lassú, konok halott. Az üdvözítő.
– Mosolyogj.
– Szerelmem, mindennap szivacsos lassú teknőkben aludtunk, és úgy próbáltunk téged megtalálni.
– Amíg nem írtam, nem próbáltam semmit.

Szerelmem. Tudom mindennap koncentrál a békákra. Mindennap előlép. Már nem lehet abbahagyni. Dobál, nem te. Az értelmemmel próbál koncentrálni. Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni. Ma is halott. Minden reggel mindegy lesz minden, a paradicsomból való kiüzetés is.

Jeruzsálem utcáinál a lányok mellett gömbök vannak, jól vigyázzatok. Színes gömbök, mosogató vizek, lében áznak, még mielőtt elkezdtek volna egy táncot. De már nem. Gyere ide, és merülj bele. Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni, az öröklétet eltűrő ezerarcú fény, krákogó figyelem, ez az. A szöveg mindig kinyílik valahol, utcákat tép fel benned a figyelem. Úgy érzed, nem lehet megerőszakolni, dermedten néz rád, szemei nem kellenek.

Melyik sikít itt, add meg a kódod. Egy dologra gondoltam, kinek adjam a gondolataimat, gyönyörű, kikristályosodott gömbök, megnéznek, elmennek. Arra mondod, nincs mit megtalálni. A történet, ezerarcú fény, sárgahajú lány, azt mondod, nem unod még. Azt gondoltam, vesztettem. Nem találsz semmit. Azt mondtam, Heidegger. Sikítottam egyet. Az ablakok a kocsmában üvegesek, meredt szemmel bámulok, összesűrűsödnek, elmondják, azután szétesnek. Nem tudhatod, melyik igaz, a bogár vagy az idő. Belemerülsz a századik ütembe, a történetekbe, történetbe, mielőtt elvesznek. Így nem leszel fény. Lelassul, a végén beletalál egy történetbe, szép. Nem lehet eldobni, semmi, csönd.

Belemegyünk, tudod, mi, akiket így kiraktak, megtaláljuk.
Az átfolyás olyan erős, nem lehet megkülönböztetni.

Újra a nő, akit nem lelek, elmegy, mosolyog, elmegy. Csakazértis. Nem lehet felelősségre vonni. Értük. Szelíd szeme alszik, bogár, diktál újra. Abban a fényben felvállalták. Abban a percben, azt mondom. A holnapok nem könnyűek. Igazi vagy. Menekülés, minden percben fény. Ez a nap is el fog múlni.

Kell lennie valaminek mégis. A kapu.
– A kapu szerelmem.

Nehéz lefejteni a mezítelenséget.

Újra találkozni kell. Sűrű szövedékes agyhalál, mindenféle lefagyott kísértés, csakhogy összefogjunk. Elhallgattunk, amikor felgyújtottuk a lámpát, kinyitottuk, nyitjátok az ablakokat, megtaláljuk. Szemembe néz, üveges.

Omladozósak a falai, néma halak, némák.
Az átfolyás erős, nem lehet megkülönböztetni.