Mit jelent ma orosznak lenni? Mennyiben állják meg a 90-es évek posztszovjet valóságában az évszázadok alatt Oroszországgal kapcsolatban felhalmozott klisék, sztereotípiák?

Aligha akad még egy ország, amely annyit foglalkozott volna saját identitásának meghatározásával, mint Oroszország, ahogy minden bizonnyal kevés olyan nép van, amelynek mibenléte annyit foglalkoztatta volna a külföldieket. A „Mi is Oroszország és hova tart?”, „Mit kezdjen Oroszország saját magával és múltjával?”, „Van-e egyáltalán orosz haza?” – és más, ehhez hasonló kérdések elementáris erővel jelentkeztek a szovjet birodalom széthullását követően.

 

Már a magyar rendszerváltás nyomán kialakult társadalmi és morális közállapotok számbevétele sem egyszerű, ám mennyivel bonyolultabb arról fogalmat alkotni, hogy hogyan festett mindez egy olyan országban, ahol a rendszerváltást a hidegháború és a befolyási övezetek, a világhatalmi státus, a szovjet birodalom és az állam széthullása kísérte. Ebben a tekintetben feltétlenül tanulságos Jerofejev regénye a magyar olvasók számára is, amely irodalmi kísérletként is figyelemreméltó.

Az orosz irodalmi újhullám egyik legismertebb képviselője, Viktor Jerofejev 1999-ben írt, és 2006-ban, magyar fordításban is megjelent regénye a fenti kérdéseket igyekszik körbejárni.

Az orosz lélek enciklopédiája, ahogy címe, (és különösen alcíme Regény enciklopédiával) jelzi, sajátos posztmodern műfaj-kísérlettel van dolgunk. Miként Milorad Pavić 1984-ben megjelent Kazár szótár című műve a szótárral kísérletezik, Jerofejev az enciklopédiát választja regénye keretéül. Mind a szótár, mind pedig az enciklopédia azzal az igénnyel lép fel, hogy egy adott dologra vonatkozó tudásunk összegyűjthető, valamiféle értelmes rendbe foglalható. A szótár-, vagy enciklopédia-regény különösen alkalmasnak ígérkezik letűnt birodalmak sajátosságainak archiválására.

Az enciklopédikus szemléletre utal Jerofejev regényének szerkezete is, hiszen a mű fogalmak, nevek köré, valamint négy nagyobb egységbe rendeződik. Ám ez egyben az enciklopédia paródiája is, hiszen az orosz lélek „tudományos igényű” leíráshoz segítéségül hívott fogalmak, úgy, mint számjelvény, munka, fáradtság, festőiség, célpont, Nyura néni, beleszarás, büszkeség, illemhely, Lenin, alsónemű, történelem, haza, fekáliatelep stb., kiválasztásában csak annyi a logika, hogy a szerző mindegyikről az oroszokra asszociál. Elrendezésük pedig már végképp teljességgel önkényes: a szerző az abc-rendezőelvtől is eltekint. A könyv így igazi hiperszöveg, a négyes tagolás ellenére sincs igazán vége vagy eleje, az olvasó bárhol belekezdhet, és kedve szerint ide-oda lapozgathat benne. Jerofejev regénye aforizmák, aranyköpések, bölcsességek, ugyanakkor mély filozófiai összefüggések, másutt ügyes vagy annál laposabb poénok hevenyészett gyűjteménye. Ám a műből minden töredezettsége, befejezetlensége ellenére is kihámozható valamiféle cselekmény is.

A regény egy összesküvés története, amelynek célja Oroszország jobb útra térítése. Ehhez pedig az orosz képlet, az orosz Formula-1., azaz az igazi orosz, Tahó megtalálására és meggyilkolására van szükség. Tahó kiiktatása ugyanis azzal az eredménnyel kecsegtet, hogy végre megszűnik Oroszország mesedimenziója, zavarossága, s ezzel megnyílhat az út egy új orosz fejlődés előtt.

A regény főszereplői egytől-egyig annak a szenvedélynek a foglyai, hogy minden áron meg akarják fejteni az „orosz rejtélyt”. Az elbeszélő, egy orosz író, sehogy sem találja helyét, állandóan az orosz lélek mibenlétén gondolkodik, mígnem maga is az összeesküvés részévé válik, olyannyira, hogy neki kell felkutatnia és megölnie Tahót, minden orosz tulajdonság letéteményesét. Pal Palics, minden rendszer erőszakszervezeti szakija, az összeesküvés kiagyalója, valamint beosztottja, Szása szintén Tahót üldözik. Mindketten igazi túlélő-művészek: Szása például hol zoknikkal csencsel, hol bankokat vásárol fel, a vallásokat és felekezeteket pedig úgy váltogatja, mint más a fehérneműjét. A regény külföldi szereplői is az „orosz rejtélyt” kutatják: míg az amerikai Gregory Peck az Oroszországba küldendő amerikai kémek tökéletes kiképezéséhez az orosz képletet keresi, francia barátnője, a nimfomán fiatal irodalmár, Cécile leginkább érzéki tapasztalatok útján bővíti ismereteit. A regény szereplői, Nyura nénit és a kapafogú menyasszonyt leszámítva, kivétel nélkül hiperműveltek, bármikor képesek filozófiai eszmefuttatásokra.

De ki is az a Tahó, akit mindnyájan üldöznek? A bunkó és brutális, ám szintén művelt Tahó igazi átváltozó-művészként maga a következetlenség: hol önkényúrként kormányozza az országot, hol terrorista, hol meg a demokráciáért vívott harc bajnoka, hol a Szovjetunió hőse, hol mezei gengszter, vagy pitiáner strici, ám minden helyzetben imádja az erőszakot és a könyörtelenséget. Szadista és szentimentális egyszerre: a gyilkolás közben szívesen „megsimogatja az emberiség buksiját.”, vagy ahogy egyik önkényúri utasítása hangzik: „Törjétek el az orrcsontját és öltöztessétek fel rétegesen!” Tahó utálja a zsidókat, és gyerekeket eszik, de könnyedén megbánja bűneit: ha a bűnbánathoz az kell, akár a legfanatikusabb szerzetes-aszkéta lesz. Túl jón és rosszon, állandóan a halállal játszadozik; gyilkol, de önmagát is lerombolja: egyszerűen „kiszúrja az élet szemét.” Néha négy lábon jár, máskor repül, de arra is képes, hogy öregként elaludva másnap fiatalemberként ébredjen fel.

Az „orosz rejtély”, Oroszország jövőjének kérdése maga a rögeszme, amely a „túlvilágon” sem hagyja nyugton a regény hőseit. Miután már szinte mindenki, így vagy úgy, gyilkosság áldozatává vált, beleértve az elbeszélőt is, Tahó és az elbeszélő egy rafináltnak szánt performansszal megalkotják a jövőt, az új orosz világkezdeményezést: felállítanak egy követ az új, ismeretlen Istennek Moszkvára való kilátással.

A regény számba veszi gyakorlatilag az összes klisét, amit az oroszok önmagukról eddig gondoltak és az összes képzetet, amelyet a külföldiek az oroszokhoz kapcsoltak. Ezekből felsejlik mind a különleges, de leginkább az „ördögi és lúzer” Oroszország. A regényben felvonultatott sztereotípiák hol Csaadajev, a francia Custine márki, hol a szlavofilok, a klasszikus orosz írók, vagy német gondolkodók írásaiból merítenek.

Oroszország a minden és a semmi országa, mágikus hely, a mese, az egzotikum, az igazi költészet, a féktelenség és a fenségesség birodalma.  De a balsors hazája is egyben, mintha az oroszokat szakadatlan szerencsétlenségre és szerencsétlenség előidézésére teremtették volna. Az oroszok rendetlenek, slamposak, alkalmatlanok a normális életre, az önelemzésre, a módszeres munkavégzésre és gondolkodásra, és nemcsak az emberi természet szélsőségeit, de a szabadság haszontalanságát is jelképezik.  Az örökös orosz utánzási hajlamnak pedig megvan az ezredvégi változata: a már levedlett nyugati „cool” szánalmas átvétele. Jerofejev aforizmákba tömörítve elemezgeti az orosz lélek különösségét: „A mindent igazolni tudásban rejlik az orosz igazság.”, „Oroszországban az élet az élet ellenére zajlik.”, „Minden elfelejtődik és megismétlődik.”, „Az oroszok morális színtévesztők.”, Az oroszok szeretik a gyilkolást”, „Oroszországban mindenki felesleges.”, „A haszontalanság az alkotókészség nulladik  fokozata.”, „Oroszországot gyarmatosítani kellene, de ki?” 

Jerofejev úgy tart szemlét az orosz civilizációhoz és lélekhez kapcsolódó sztereotípiák felett, hogy közben nevetségessé is teszi őket, kiváltképp, ami az oroszok kiválóságát, különösségét illeti: „Az orosz esetlensége sikkes. Hebegése költemény.”, a sokat emlegetett orosz festőiség pedig nem más, mint vérszomjjal átitatott szórakozás. Annál komolyabban veszi viszont az orosz jellem démoni vonásait: Oroszország az a hely, ahol mindig kiirtják a jobbakat, az oroszok különösen hajlamosak a becstelenségre: „az orosz az a nép, amely a nagymamát is karóra ülteti ”.

Az egész regényt átszövik a gyakran öncélú trágárságok, a testnedvekre és nemi szervekre tett kendőzetlen utalások, az emelkedett, magasztos dolgok és a legalpáribb testiség összecsúsztatása: „A Vörös tér a tetűség ellenőrzésére szolgál. Ha valakinek tetszik, az százszázalékos pöcs. Akinek nem tetszik, az is százszázalékos pöcs. Elvarázsolt térség. A Vörös téren számtalan népviseletbe öltözött pöcs járkál fel-alá.” „Oroszország egy nagy ázsiai valag.” Az orosz kultúra: ötcsillagos hullaház.” „Oroszország nem boldogult a világgal, ezért belerondít. Környezettudatlan.” Jerofejev Oroszország-átkozódása, és káromlása annyira szélsőséges és kérlelhetetlen, hogy e tekintetben biztosan Csaadajev örökösének tekintheti magát.

Néhol azonban megcsillan, Jerofejev kíméletlenül gunyoros, fekete humora is: „Történelem: Napfényes nap: nuku.”. Vagy másutt Jerofejev kommentárja se utolsó, amikor azt taglalja, hogy a franciákat mániákusan utánzó Oroszország egyszer csak kiábrándul Franciaországból, majd önmaga felé fordult: „Rejszolj hazám, az se rossz!”

Az elmúlt évszázadok során rögzült klisék felvonultatása közepette feltárul a 90-es évek, többség által megélt Oroszországa, az igazi orosz mélytársadalom. Merthogy az ezredvég Oroszországában nemcsak ügyeskedő túlélők, Szásák és Tahók, nemcsak a Côte d’Azur-ön mindent felvásárló újgazdagok vannak, hanem az örökös passzív áldozatok is, olyanok, mint Nyura néni, a Pravda takarítónője, aki egyszerűen átaludta a birodalom bukását és most „mint egy hátára fordított bogár, nem tudja, hogy mi történik vele.”

Az „Élő középkor” szócikk alatt Jerofejev mintha néhány oldal erejéig akaratlanul is kizökkenne a regényt uraló ironikus, trágár hangvételből. Megrendítő sorokban írja le az orosz roncstársadalmat, a romlott ágyútöltelékek hazáját, a lerongyolódott társbérleteket, a foszladozó villanyvezetékeket, az elhagyatott, szánalmas lavórokat, az örökös doh- és gázszagot, a magányos csöveket, a bődületes alkoholizmust, igénytelenséget, kedvetlenséget, az összerondított lépcsőházakat és kapualjakat, a kábult beletörődést, a reménytelenséget és a kezdeményezőkészség totális hiányát. „Ez hát az a népség, amelyik él, azaz nem él, hanem van, és amellyel ritkán számolunk valóságosként.” „Az elhanyagolt Oroszország ez: soha ki nem szellőztették, soha nem méltatták emberi szóra, nem is értette saját fejlődésének logikáját. S hány ilyen ember lehet? Milliók? Tízmilliók? „Csörömpölnek szobáikban silány kis kredenceik.” Moly rágta szét a díszpárnák plüsshuzatát.”

Az orosz mélytársadalom, a már-már állati sorban leledző nép többoldalas leírását a szerző egyébként a kiváltságosokhoz, az orosz értelmiséghez címzett egyfajta vádbeszédnek szánja. Jerofejev szerint az orosz tömeg, a nép, állapota Nagy Péter óta mit sem változott, ma is a legalpáribb demagógia kiváló terepéül szolgál, miközben az értelmiség, beléértve önmagát is, a humanisták, a szánakozók, a pragmatikus felvilágosítók, a pánikkeltők, az örökös népboldogítók rendre kudarcot vallottak. A szerző nem tagadja, hogy neki magának sincs elképzelése arról, hogy a néppel mi is a teendő: „Becsapjuk? Leléptessük? Átneveljük? Kivárjuk, míg kihal? (-) Egyvalami marad hátra: koncentrációs táborokba zárni őket. Csakhogy már úgy is ott vannak.”  Az orosz nép olyannyira ellustult, leépült, hogy már népnek sem lehet nevezni: „A felkapaszkodottak cinizmusa és az alullévők „beleszarása” (-) az, ami legyilkolja az orosz demokráciát.”

Az elfelejtett társadalom bemutatásakor Jerofejev nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy az alullévők sem ártatlanok – attól hogy nyomorultak, nem feltétlenül jobbak, mint a róluk tudomást sem vevő kiváltságosak: „A nép az igaztalan ügy lényegét közvetíti Oroszországban.” Az orosz jövő az elbeszélő szerint csak akkor jöhet el, ha Oroszország kilép a népből, azaz ha szakít az individuumot negligáló  népbálványozással.

Jerofejev regénye horrorisztikus képet fest a 90-es évek Oroszországról, és az orosz emberekről.  A morális lezüllés, a brutalitás, a tömeges bűnözés, felelőtlenség, közöny, a drasztikus népességfogyás, alkoholizmus és a környezetrombolás nyomán kialakult anarchisztikus közállapotokra, a tömeges neurózisra az orosz értelmiségnek valamilyen választ kellett adnia. A 90-es évek végére egyre másra jelentek meg a történelem és Oroszország végét sugalló apokaliptikus írások.

A Jerofejev által képviselt úgynevezett fekete irodalom kimondja, hogy a klasszikus orosz irodalmi és filozófiai hagyomány nem folytatható. Szakítani kell azzal a hipermoralizmussal, miszerint az ember (a nép) alapvetően jó és boldogságra teremtett és bármelyik pillanatban megváltható, míg a gonoszért mindig a külvilág a felelős. Jerofejev szerint, ahogy azt egyik előadásában kifejtette, a klasszikus orosz irodalom morális és esztétikai megfontolásokból „elhazudta” az ember igazi arcát: miközben negligálta testi mivoltát, rosszra való hajlamát is eltagadta.  E szakítási kísérlet eredménye azonban lesújtó: az új moszkvai irodalom a végletes nihilizmus és elidegenedés, a teljes lenullázás irodalma, ahol esztétikai és morális szempontok szóba sem jöhetnek. Nincs megváltás, nincs boldogság, nincs poézis, csak szadizmus, naturalizmus, pőre testiség van. A „testet öltött” ember alapvetően gonosz, semmi fény nem lelhető fel benne.

És valóban az orosz valóság szép számmal ontja azokat a tényeket és jelenséget, amelyek a jerofejevi szemlélet jogosságát látszanak igazolni. Mert milyen ország az, ahol például Dimitrij Mevegyev elnökké választását egy moszkvai művészcsoport, a Vojna nemrég úgy kívánta támogatni, hogy a moszkvai Biológiai Múzeumban nyilvános orgiát rendezett? (Még a magyar sajtó is beszámolt róla, képekben is.) És milyen ország az, ahol e nagy művészi performanszban senki semmilyen kivetnivalót nem talál? Ám a fekete irodalom az irodalmat magát is megszünteti.

Aligha vitatható, hogy a kényszeresen moralizáló, humanizáló, állandóan megváltást, vagy legalábbis reményt ígérő orosz emberképet is súlyos felelősség terheli a huszadik századi orosz történelemért. A Szovjetunió széthullása végső soron a messianisztikus remény csődjét is jelenti. Jerofejevnek minden bizonnyal igaza van abban is, hogy a bolsevik forradalom és a szovjetrendszer rémtettei után nem lehet úgy írni, mintha mi sem történt volna. Ám aligha kerülhető meg a kérdés, hogy a jerofejevi emberkép alternatívaképes-e és nem vezet-e hasonlóan katasztrofális következményekhez. A végtelenített és parttalan „Hányjunk önmagunktól!” – bármekkora népszerűségre tegyen is szert akár külföldön is – ugyanis nem csak irodalmi, de bármiféle értelmes diskurzust lehetetlenné tesz Oroszországgal, de általában az emberi létezéssel kapcsolatban is. Ugyanakkor kérdéses, hogy ezzel az elbeszélőmóddal sikerülhet-e Oroszországot „feloldani a varázslat alól”. A szélsőséges, már-már szakrálisba forduló önátkozódás egy tekintetben a szakítást biztosan megkérdőjelezi: feltűnően jól illeszkedik az Oroszországot mindennek és (/ vagy) semminek tekintő, transzcendens önreflexió hagyományaihoz.

 

( Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája, Európa, 2006, 280 oldal 2700 Ft)