Móricz Zsigmond Tromf című novellájának elemzése
A tromf szószerinti jelentése ütőkártya. Tromfot adni valakinek, annyi mint visszavágni valamiért, amit elkövettek ellenünk. A való életben egyáltalán nem mindegy kinek a kezében van a tromf. És az sem, hogy ez az illető ismeri-e a játékszabályokat, vagy hogy tisztességes játékos-e. Ha az élet játszmájában szenvedünk el vereséget, mivel nagyobb a tét, nagyobb a veszteség is.
De vajon tanulunk-e Móricz novellájának tanulságából. Ezt nehéz megmondani. És nehéz is tanulni a szereplők hibáiból. Ugyanis az olvasóban általában a legutolsó bekezdés, összegzés, mondat, vagy akár egy szó van az ilyen csattanóra kihegyezett novellákban legnagyobb hatással. Az lesz a summája az egésznek, az befolyásolja a leginkább miként vélekedünk. De jelen esetben az utolsó sor: „Mit? Sose törődj te azzal. Egy jó tromfot csináltam, s azon röhögök.” Nem tapasztalunk bűntudatot, inkább kaján örömöt, szétfeszítő boldogságot. Egy ártatlan embert tönkretenni nem más, mint egy jó tromf. És vállrándítás. Nem számít. Megtörtént, így történt. Ami volt elmúlt és egyéb közhelyek. De egyvalami mégis nagyon fontos. Ő megmutatta, hogy ha megtréfálták volna, nála is lett volna egy ütőkártya, mit egy? Rögtön három.
A mű cselekményszövése nagyjából egyezik egy dráma cselekmény vonalával és drámaiságát a párbeszédek is jellemzik. Ezek tömörek, épphogy az információt megfogalmazó csattanós megnyilatkozások. Minden egyes felszólalásnak van jelentősége. Nincs fecsegés, nincs felesleg. A mű első felében azonban nincs párbeszéd. Csak Berti belső világa. A bonyodalom kibontakozása. Megszólalások, csak a felismerésnél kezdődnek. De a legnagyobb feszültség a párbeszédekből sül ki, ami az öcs és a báty között zajlik. De gyakorlatilag rajtuk kívül csak Zsuzsi szólal meg egyszer. Az ő megszólalása látszólag bárgyú, de mégis ez vezeti rá a főhőst, hogy megmutassa a lapjait. A valódi drámához csak a katarzis hiányzik a végéről. Ott már nincsenek vad érzelmek, mély megbánás, csak gyomorforgató öröm. Tehát se tanulság? se katarzis? ha csak azt nem tekintjük tanulságnak — és ez a tanulság Bertire és az olvasóra egyaránt vonatkozik — hogy nincs az összes lap a kezünkben. Nem a szereplőknél történik személyiségváltozás, nem ott láthatunk érzelmi fejlődést, a tetőpont után sincs nézőpontváltás.
De az olvasóban már van. A mű kétharmadáig szimpátiát érzünk a főszereplő iránt, részben egyet értünk indulatával, átérezzük helyzetét, sőt akár még támogatjuk is bosszúját, hiszen a kezdetektől az ő szemszögéből látunk mindent, az ő félelmeit írja le nekünk az író. Őt öleli körül az ezerjófűszagú szél. Már a novella első szava is az ő neve. Ezáltal válik biztossá számunkra, hogy ő a főszereplő, ő fogja velünk megismertetni a történteket és az ő lapjaival fogjuk végigjátszani a kört. Erősíti a szimpátiát a szerep, amiben feltűnik. Őrzi a kazlat. Vigyáz egy nagyon fontos dologra. Egy hős képe vázolódik fel előttünk. A táj, ami őt körülveszi és amit szintén az ő szemével látunk mesébe illő. Egy balzsamos nyári éjszaka. És ezt a csodás éjszakát is ő mutatja be nekünk, még akkor is, ha nem ő narrál közvetlenül. Ezt az idilli képet csúfítja meg háromszor is egymás után az ijesztő incidens. Az olvasó megrendül.
Ezt a hőst? Csak úgy, minden ok nélkül? Az ő szemszögéből látjuk és éljük át megrontott éjszakáját, felzaklatott lelki üdvét, beleéljük magunkat félelmébe egészen a fáradt reggelig, amikor minden felzaklatott kedély elcsitul. Majd újra és megint megismétlődik az eset. Berti magába fordul, senki nem tudja levertsége okát. Csak mi, az olvasók vagyunk a beavatottak kiváltságos helyzetében. Mindezek után bevisz minket egy kalandos üldözési jelenetbe is, ahol megosztja velünk a felismerését és ezzel a titok nyitját is.
És ezért ítéljük el a most már szenvedő „bűnöst”, még ha túlzásnak is érezzük a tromfot. Személyenként változik viszont, hogy ki mikor kezdi el ezt érezni. Aki nem él abban a miliőben nem is tudja ezt teljes igazsággal meghatározni. Mi csak Berti szívszaggató félelmét ismerjük. A novellát Móricz 1910-ben írta, és maga a történet is a századforduló környékén játszódik, de mi a huszonegyedik században már nem tudjuk érzelmileg felfogni a három kereszt jelentőségét. A racionalitás elve azt sugallja, hogy már a kazal felgyújtása is erőteljes bosszú. De mivel mindannyian heves izgalmak hatása alatt állunk, ezt még hajlandóak vagyunk jogosnak érezni. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy Ferit egyáltalán nem ismerjük. Gyakorlatilag nincs is szerepe. Nem is szükséges. Nem az ő személye fontos. Móricz csak eszközként használja, hogy Berti személyiségét világítsa meg általa. Az utolsó néhány sorban azonban megsajnáljuk ezt az arctalan, hangtalan valakit. Sőt kezdetben Bertit is, hiszen várható, hogy teljesen összeomlik, immár jogtalan igazságszolgáltatásának súlyos terhei alatt. És ez az, ami nem történik meg. S egyben ez az a pont, ahol az olvasó is hitét veszti Bertiben. Zavarodottan ülünk, vagy állunk a történet felett. Nehéz befogadni. Nehéz befogadni a tényeket, az események magyarázó okát és nehéz befogadni a szeretett személy reakcióját. Bár valljuk be már az esküvőjére sem szívesen mentünk el, de azt még mindig inkább elnézzük.
A novella a személyiségek boncolgatásán kívül is egy egész szimbólum-erdő. Tele van külön-külön hosszan értelmezhető és elemezhető utalásokkal. Már maga a cím: Tromf. Ütőkártya, de már akkor sejthetjük, hogy nem egy pikk ász szívfacsaró történetét fogjuk látni, a pakli kártya megkeverésétől a diadalittas győzelemig. Illetve mégis? Ha úgy vesszük, valóban erről szól a történet. Ahogy a bevezetőben említettem. Ebben műben nem színház az egész világ, hanem játékasztal. És kártyák vagyunk mi emberek. De kitől függ, hogy mikor játszanak ki minket? A címen kívül ott van a számszimbolika, a három, a teljesség megjelenése. A bosszú teljes az ártatlanon. Aztán a búza, az élet egyik metaforája, amit őrizni kell, „Vigyázni kellett, hogy az irigyek, rosszakarók fel ne gyújtsák”. És ezután a kép után jelölik meg Bertit a halál keresztjével. Élet és halál szemben állása. Miközben őrzi az életet, megjelöli a halál. Miután Berti felgyújtja Feri kazlát, szimbolikusan már meg is ölte. A gyáva pedig utána félti a saját életét. Ő nem hagyja ott egy percre se a kazalát. De a kereszt önmagában annyi jelentéssel bír és annyi utalást tartalmaz magában, hogy felsorolni is sok lenne. Főleg, amikor a szívén érzi a nyomását. Azonkívül, az éjszaka metaforája. A rejtély, a homály, a sötétség, amikor semmise biztos, amikor semmi nem az, aminek látszik, amikor nem is látszanak tisztán a dolgok, és az éjszakán belül is az éjfél. Éjfélkor történik a legtöbb csoda és egyben rémesemény is. Éjfélkor, ha jó vagy épp rossz helyen vagyunk, megáll az idő és beesünk a két nap közötti zsákutcába, ahol az összes varázslény rejtőzködik. Hátborzongató. De ott van a tűz is. Egyszerre melengető és biztonságot nyújtó, és egyszerre veszélyes, fenyegető és gyilkos. S míg a tűz önmagában tartalmaz ambivalenciát, az ellentétek szembenállása szépen és egyszerűen nyilvánul meg a fehér és a fekete szembenállásával. Vajon mindegy, hogy a feketén van fehér kereszt, vagy a fehéren fekete? És természetesen a csalfa, hűtlen nő metaforája, aki szeretője „gyilkosával” cimborál. Sőt a nő, tudomása szerint, nem is azzal áll össze, aki miatt elveszítette szeretőjét, hanem azzal, aki a barátja volt, tudta nélkül, de mégis „duflán” áruló.
Rengeteg kérdést vet fel a mű, mind filozófiai, pszichológiai értelemben, vagyis a műelemző szemszögéből, mind a kíváncsi olvasó szemszögéből (akiből eddig nem volt túl sok erre a novellára nézve): vajon jön e tromfra tromf, bűnösnek ítélhető e az öcs, vajon mit gondol Bodor Feri, érti-e hogy mi történik körülötte és miért, működni fog-e a házasság, hiszen Berti, csak bosszúból szerette el Zsuzsit, számít-e ez egyáltalán, mennyire lehet csínynek tekinteni a keresztet, lehet, hogy Berti túlreagálta az egészet és még számtalan hasonló. De az ami engem a legjobban érdekel és nem kapok rá választ a novellából: Hogy került oda és mit keresett ott „azon az éjjelen” Bodor Feri?
