Valószínűleg közhely, hogy Budapest ezerarcú – de egyértelműen igaz. Ezerarcú azoknak, akik itt élnek – egyszerre lenyűgöző s ugyanakkor szürke, mocskos, fárasztó és néhol bizony unalmas is – és ezerarcú azoknak, akik idelátogatnak. Bizonyos, hogy kijut nekik is a szürkeségből, a piszokból, talán még a fáradtságból is, de azt már kétlem, hogy unalmas volna számukra.
Ha az ember ellátogat egy idegen városba, megbocsátóbb, már csak azért is, mert azért jön, hogy jól érezze magát; azért, hogy minél többet lásson és tapasztaljon, fölfedezzen. És Budapesten van mit látni, van mit tapasztalni és fölfedezni.
Szombat este volt, úgy éjfél körül. Ott álltunk a pultnál, hárman, és csak figyeltük a beáramló külföldieket, ahogy csodálkozva, megdöbbenéssel az arcukon, jönnek befelé a Szimpla kertbe – és tökéletesen érződött, hogy ilyesmit azelőtt ők még sosem láttak. Nem láttak olyan helyiséget, ahol negyven darab tévé sugároz negyvenféle adást, csak azért mert egyszerűen jól néz ki, nem láttak olyan bárpultot, ami ajtókból épült és harmincféle színben pompázik; nem láttak olyan házat sem, ahol egyszerre üzemel mozi, kocsma és egy profin felszerelt stúdió – legfeljebb egy prospektusban, amely Budapest legjobb helyeit mutatta meg számukra, innen mondjuk ezer kilométerre.
Igen, van a Vár, a Bazilika, a Fürdők, a Sziget, a MüPa, az Andrássy út, van Michelin-csillagos éttermünk is, tán nem is egy – lehetne még sorolni dögivel a látnivalókat –, és vannak a romkocsmák; merthogy erről is híresek vagyunk Európában, sőt, most talán ezek miatt vagyunk igazán.
Egyikük, aki mellettem állt, csak annyit mondott, hogy le kell nyűgözni Őket. Dobjanak csak hátast, hogyha belépnek, és az a lényeg, hogy a figyelmük ne lankadjon egy pillanatra sem. 2002 óta látogatom ezeket a helyeket, s nem egyszer láttam magam is, hogy már a repülőtérről egyenesen ide érkeznek meg a külföldiek, még a szállásuk elfoglalása előtt; behúzzák maguk mögött a kis kocsit, amin még bőven rajta virít néhány reptéri nyom; belépnek, körbenéznek és hamar úgy érzik, hogy – ha nem is haza, de – nagyon is jó helyre érkeztek, merthogy ez sokkal komolyabb, mint a képeken. Megdöbbent arccal haladnak végig és nem leplezik megilletődöttségüket. Őszinték, és őszintén örülnek, ha valami izgalmasat látnak, ami felvillanyozza őket. Talán Berlint leszámítva, Nyugat-Európában tulajdonképpen ismeretlen a romkocsma mint fogalom, mint olyan tér, ami ilyen random módon szerveződik. Azért is említettem a Szimplát, mert ez volt az első ilyen jellegű hely Budapesten, és ami tulajdonképpen töretlenül működik most már lassan tíz éve.
De elsőként talán mégis az jut eszembe, hogy ez: hihetetlen. Bizony hihetetlen tűnik, hogy ebben az országban ez lehetséges, mert – pusztán tapasztalatból – igencsak ritka az a dolog, legyen az szinte bármi, ami itt tíz éven keresztül nem csak hogy működik; hanem jól működik, sikeresen és mindig megújuló formában. De hát, az ilyen tereknek pont az a lényegük, hogy mindig megújulnak, ha kell, naponta átalakulnak és mindig képesek meglepetést okozni. Lehetséges, hogy tanulnunk kéne a romkocsmáktól, vagy azoktól, akik kitalálták, hogy ilyen is legyen, akik ezeket a tereket formálják és megtöltik tartalommal, mert alkotnak, létrehoznak valamit, ami nem csak az itt élők számára lehet fontos, hanem azok számára is, akik hírt visznek rólunk.
Folyamatban van egy beszélgetéssorozat a 7. kerületről, mely azt a célt szolgálja, hogy egyrészt megismertesse az emberekkel azt a teret, ahol élnek, másrészt, hogy eloszlassa a tévhiteket a kerületről, a zajról, az együttélésről, a romkocsmákról és megismertesse minden érdeklődővel ezeket a „képződményeket”. És úgy vélem; a kezdeményezés legfontosabb célja, hogy erősítse bennünk azt a tudatot, hogy közösen kell megoldást találnunk a problémákra. S hogy a problémák nem olyan súlyosak, mint ahogyan azt hajlamosak vagyunk látni néha – vagy inkább gyakran. Az eddig leírtak alapján talán nem is meglepő, hogy azoknak jutott eszébe a közös gondolkodás, akik egyszerre irányítanak egy profitorientált vállalkozást és egyszerre támogatnak minden olyan kezdeményezést, ami még több funkciót adhat a térnek – legyen az egy háztömbnyi, vagy akár egy kerületnyi része a városnak. Önálló erőből hozták létre mindezt, és talán nem is kell ecsetelni, mennyi központi támogatás van mögöttük. És ez azért is nagyon fontos, mivel nagyon kevesen jöttek még rá arra, hogy a magántőke megjelenése – mondjuk a kultúrában – milyen lényegi eleme volna annak, hogy valójában megmutathassuk, mire is vagyunk képesek. A lényeg itt azonban mégiscsak az, hogy ami ezeken a helyeken zajlik, sosem egyoldalú; mindig nyitott kifelé és befelé egyaránt. Sok mindenre felkaptam a fejem az egyik ilyen beszélgetésen, de egy valami különösen elgondolkodtatott. Előtte valahogy mindig természetesnek vettem ezt a dolgot, holott rá kellett döbbenjek; egyáltalán nem az. Ma, Budapesten, tulajdonképpen a romkocsmák helyettesítik a művelődési házakat, vagy inkább; mindaz, ami régen az Almássy téren vagy a Fehérvári úton működött/valósult meg, az ma inkább ezekben az épületekben talál otthonra és valósítja meg önmagát; legyen az színház, film, zene, irodalom, képzőművészet – komoly, félkomoly, szórakoztató, bizarr, szolid, vagy épp „csak” elgondolkodtató –, az ott van bent. Felüti a fejét, és ha kap egy kis lökést, egy leheletnyi segítséget, akkor már elkezd élni és terjeszkedni – megtalálja a saját helyét. De mindenképpen térre van szüksége az életben maradáshoz, ez a legfontosabb.
Bármily furán hangzik, de a romkocsmáknak is térre van szükségük. Arra a térre, amit már kialakítottak a maguk számára, hogy ebben a térben lehetőséget biztosíthassanak mindannak, amitől ez az egész olyan jól és összetetten működik. Én, személy szerint, élvezem, hogy a sörömmel jazz-t hallgathatok élőben, éjfélkor óriáskivetítőn nézhetem az archív filmeket a harmincas évek Budapestjéről, vagy beülhetek egy színházi előadásra és senki sem szól rám, hogy édes fiam, viselkedj rendesen – mert itt pontosan tudom, hogy mit kell tennem, hogy jól érezzem magam, már csak azért is, mert ha körbenézek, látom, hogy mindezzel messze nem vagyok egyedül.
