Este kilenc. A székesfehérvári vasútállomáson ülök és sírok. Nem, nem azért, mert szar hetem volt, azt már fel sem veszem. Elég sok szar hetem volt az elmúlt egy évben, aztán mégsem sírtam. Na jó, igazából de, viszont most nem ez a lényeg. Nem, én a piroskát siratom. Annyira el akartam érni, erre tessék. Késett a pesti személy, és ő nem várt meg. Itt hagyott. Elhagyott.
Pedig csak miatta rohantam végig fél Budapesten. Hogy még egyszer, utoljára, így este. Mint annyi régi estén. Például három éve, mikor a kirándulásról mentünk haza. Augusztus közepe volt, mégis, attól, hogy vonat, meg hogy sötét, olyan érzésem lett, mintha tél volna. Tél, és nem is itt, hanem Oroszországban. Farkasordító orosz tél. Anna Karenina. A többiek persze kiröhögtek. Harminc fok van, ne hülyülj. Egyébként éppen azt a regény olvastam egy évvel később, mikor kiderült, hogy felvettek az egyetemre. És onnantól kezdve kalandjaim a piroskával heti rendszerességűvé váltak.
A piroska. Nem tudom, mióta hívjuk így. De illik rá. Régen, úgy emlékszem, még rendes, nagy vonatok jártak Kisbér felé. De valószínűbb, hogy számomra akkoriban a piroska volt a rendes, nagy vonat. Sőt. A Vonat. Az a kis sárgás-piros, egyetlen kocsis. Ha idegen látja, kineveti: „mi ez?”. Pedig a kis piros jó vonat, tiszta, rendes vonat. Pontos, mint az óramű. Jár hóban, jár fagyban. És ami a legfontosabb: a miénk. Kicsi, piros, de a miénk.
Azóta persze sok más vonatot láttam. Szép, új, kéküléses személyvonatokat, öreg, lepukkant gyorsvonatokat, fehér, tágas intercityket, régi, gőzmozdonyos nosztalgiavonatokat, mélyvörös railjeteteket, melyek, mielőtt leszállsz, figyelmeztetnek, hogy ne hagyd fenn az esernyődet, sőt, egyszer Franciaországban még egy olyat is, ami, állítólag, 300-al megy, vagy talán többel is. Mégis, nekem mindig a piroska maradt a Vonat. Pedig az talán még a száz kilométer per órát sem éri el.
Nem tudom, honnan ez a különös vonzalom. Néha még azzal a gondolattal is eljátszom, hogy nem szállok le többé. Keresek egy kényelmes helyet, és ott maradok, örök ingajáratban a két hely között, mint a Szerelem a kolera idején főszereplői. Az emberek egy idő után megszokják, hogy igen, ott az az őrült vonatos lány, és talán, talán, néhány hónap elteltével már nem is fognak félni leülni mellém.
Persze ezt most már nem csinálhatom meg. Holnaputántól csak napi két vonat közlekedik Komárom és Székesfehérvár között. A piroska, hiába utaztak rajta mostanában olyan sokan, megméretett és könnyűnek találtatott. Pontosan úgy, mint két évvel ezelőtt. Akkor még feltámasztották. Erre tessék. Járatkiirtás. Vagyis ritkítás. Póruljárat.
Ülök a székesfehérvári állomáson, késő van, nem jutnék haza máshogy, várom aput, mikor jön már értem. Az állomáson nincs nagy élet – főleg olyanok lézengenek még itt, akik ugyanúgy megjárták, mint én. Egy nő visszaváltja a jegyét: inkább nem vár még másfél órát, elmegy taxival. Két csaj meg egy srác a pesti személyt késte le, éppen az orruk előtt ment el, láttam, ahogy legörbült szájjal néztek utána, mint a kisgyerekek. Egyedül a sarokban ülő öreg, rosszagú férfinak nincs oka panaszra: ő nem akar sehová menni, valószínűleg ez az otthona. Nemsokára megjelenik a felesége is. Két zsemlét hoz, meg egy doboz cigit. Kíváncsi vagyok, kiteszik-e őket, mikor bezárják az épületet. A kisbéri állomáson egy ideig lakott egy pasas, de már nincs ott. Azt mondják, börtönbe került.
Lám, minden vonattal gond van. Késnek, ha viszont az ember késik, hamarabb mennek el. Az egyiket eléred, a másikról lemaradsz, néha célba érsz, néha meg leragadsz egy ponton, és nem tudsz továbbmenni. Ahogy ülök a fehérvári vasútállomáson, kezdem megérteni mindezt. Letörlöm a könnyeim, miközben a piroskára gondolok, mely olyan rondán elszáguldott előlem a jövő felé. Tudom, hogy hamarosan az út végére ér, és megáll az utolsó, sötét állomáson.
Dobál az Úristen
Bakos Kiss Károlynak
dobál az Úristen kezeket lábakat
tüdőket dob tűzre nyelveket eltöröl
szárnyat tör tollfosztó viharokban bujkál
városokat teremt örvénylő középbe
utcasarkokból lesz kutyák temetője
véres és üszkös csontok halma: város
inat tép fölsebzi fiának ágyékát
vérével mos le vért elevent ebédel
dobál az Úristen körömházakat tép
emberi téglákból épít tornyot: Bábel
angyalt is megaláz teszi szolgájává
szolga és úr ő ki koldul majd kinevet
tetemeken lépdel át a tengereken
legvégső táncokat újra meg újra jár
föltámad szemünkre dobálja halálát
föltámad gyermeki csontból épít házat
dobál az Úristen kövekkel megdobál
tetemre hívja az élőt és a holtat
kimetszi belőled képét a halálnak
lábának zsámolyát hátadra szegezi
sírjatok egyre és egyre csak sírjatok
míg szétreped dermedt orcátokon a hús
fogakkal tépessék szét a ti testetek
mert dobál az Isten mert megdobál az Úr
/p
Székláb és a detektívek
Lakatos István a kortárs magyar képregény(szub)kultúra fenegyerekeként robbant be a köztudatba. A maga részéről ugyan nem hisz az önálló hazai képregényben, mint ahogy abból is elege lehet, hogy sokan a magyar Tim Burtont, első regénye megjelenése óta pedig a magyar Neil Gaimant látják benne. A gazdag külföldi és hazai intertextusoknál azonban sokkal fontosabb, hogy Lakatos képregényes múltjába-jelenébe tökéletesen illeszkedik a meseregény groteszk, humoros, őszinte világa, amellyel a szerző kiérdemelte a 2011-es év legjobb gyermekirodalmi művének járó IBBY-díjat.
A sokat emlegetett angolszász hatásokon túl a Dobozváros többek között a német ifjúsági irodalom klasszikusainak legjobb hagyományait is folytatja. Kästner detektívtörténetében Emil Tischbein karaktere Lakatos Zalánjához hasonlít, és a „kell egy csapat”-koreográfia itt is szépen végigkövethető, a Tischbein névben viszont a különös Isten-figura, Székláb él tovább, aki más köntösben Michael Ende Momójának Hora mestereként is visszaköszön, az ellene harcoló szivarozó szürke urak pedig ezúttal agy nélküli gumiemberek… A végtelenségig lehetne folytatni a párhuzamokat. De a Harry Potter se épp a teljesen originális világépítés miatt lett világhírű. Sokkal inkább a bejáratott panelek bravúros összeillesztésével. Ilyen színes építőkockákból épül fel a Dobozváros is, mint ahogy a pitiáner főgonosz, az Egyes is egy doboz kockából rakja össze szürke birodalmát.
Azért sem tartom jogosnak, hogy a felületesebb kritika már a Lencsilány című első önálló kötet, a ritkaságszámba menő képregényalbum megjelenése előtt a Burton-börtönbe zárta a bontakozó alkotói stílust, mert a nyilvánvaló hasonlóságok (kacskaringós vonalvezetés, horrorisztikus effektek, fekete humor) ellenére a „magyar Tim Burton” a kezdetektől a maga képére formálta ezeket a stílusjegyeket, és valóban sajátosan hazai ízt kölcsönzött fiktív univerzumának. A szerzői műfajmeghatározás szerint „túlillusztrált meseregény” az interjúkban is sokat emlegetett Sajdik- Szecskó-Varjúdombi mesék-háromszög mentén tudatosan kikísérletezett vizualitás felépítése. A végeredmény a teljesen személyes tartalom és a populárisba hajló underground művészet határmezsgyéjén mozog. Nem véletlen, hogy a Lencsilány megjelenése után szinte azonnal táblagépes játék is készült Scared Little Lily néven a szerző grafikáival.
Lakatos képregényeiben a kezdetektől fontos szerephez jutnak a retró látványelemek. Elsősorban a ’80-as évek tárgyi környezetét csempészik be a sötét tónusú, sokszor darkos hangulatú képekbe. Különösen igaz ez a kortárs magyar szövegek adaptációira, például a Mátyás, a király című képregénypályázatra készült Kutyabiznisz esetében, amely Jászberényi Sándor novellájához készült. A Kemény István Kedves Ismeretlen című regényéből választott részlet, a Pryck és Gríga feldolgozásával pedig a ’60-as évek végét álmodta újra a rá jellemző szuggesztív erővel. Első magvetős munkája, Ludmilla Ulickaja Történetek állatokról és emberekről című mesegyűjteményéhez készített illusztrációi szintén borzongató, múlt századi atmoszférát árasztanak. (A következő Ulickaja-könyv, a Történetek gyerekekről és felnőttekről áprilisban várható a Magvetőnél.)
A Dobozváros felépítményében a fantasy-elemek mellett (sárkány, vízimanó, beszélő állatok stb.) a steampunk alkotja a kötőanyagot. Ez a posztviktoriánus, gőzgépekben tobzódó stílusregiszter sem előzmények nélküli Lakatosnál: az első igazán komoly szakmai elismerést, kép-novella kategóriában a 2009-es Alfabéta-díjat meghozó Miserere Homine – Ember irgalmazz! Pelikán nevű gőzűrhajó igazi steampunk-csemege, a japán anime mestere, Miyazaki Hayao vándorló palotájának méltó párja (melynek steampunk esztétikájáról tanulmány is született). A Dobozváros gyökerei szintén 2009-be nyúlnak vissza: a képregényesként már elismert szerző a mese felé tett kirándulást a második Aranyvackor pályázaton, hogy kedvére rajzolhasson egy jót, és mivel nem talált maga mellé szerzőpárost, „kamuból” írt hozzá sztorit is (amelyet direkt nem írok le, utálom lelőni a poénokat). Már a Könyvmolyképző és a Litera különdíjával kitüntetett pályamunkában feltűnt egy szokatlan gőzmozdony sziklára épült viskóval, kerttel és kecskével. Aztán a szöveg kiteljesedésével a „vándorló vonat” is egyre elképesztőbb dimenziókat kapott – titkos ajtók, amelyek mögött tematikusan összegyűjtött páratlan, büdös zoknik, lejárt konzervek, különös biciklik vannak felhalmozva, egy hatalmas teremben pedig elveszett játékok, ameddig a szem ellát. A legkülönösebb hely talán mégis Székláb műhelye, ahol az asztalon elképesztő feljegyzések hevernek („Teringettét, folyton elbotlik a saját lábában”, „kicsit fel kell pumpálni a fejét – még egy sor szögelés szükséges – a nyelvet ragasztóval rögzítsd, mindig kifittyen a szájából”), és valóban félkész teremtmények ácsorognak szerteszét, a mennyezet helyén pedig – akárcsak a Roxfort nagytermében – a csillagos ég ragyog. Csakhogy itt az üstökösök és bolygók papírmaséból, agyagból és celofánból állnak – na meg csillaggyurmából. Az Úr sötét anyagai (Philip Pullman remekműve szintén nagy hatást gyakorolt a szerzőre) itt egy házilag összebarkácsolt teremtés önironikus, mégis megható kellékei. Így teremti meg az író-rajzoló is a maga hétköznapi univerzumát. A fentiek fényében nem meglepő, hogy ez az ősz szakállú, bogaras ezermesterként bütykölgető Isten is a Lakatos-képregények egyik kulcsfigurája. 2010-ben nem csak a kép-novellás Alfabétát kapta meg a szerző, hanem az év képregényrajzolójává is választották Vasárnap című újraértelmezett teremtéstörténetéért.
Székláb hol esendő, szánalmas öregember, hol infantilis mindenható: „Réges-rég a csillagok között szárnyalt, két üstökös vontatta azt a hatalmas házát! A meteorrajok úgy ficánkoltak körülötte, mint ahogy a delfinek kísérik a hajókat. Ha úgy tartotta kedve, megmerítette bögréjét, és nagyot kortyolt a Tejútból, vagy pusztán szórakozásból felült egy galaxis spirálkarjára. Élettelen bolygókkal focizott, és fekete lyukak voltak a kapuk, a pipáját pedig lángoló csillagokkal gyújtotta meg.” Ritka az ilyen fennkölt leírás a kötetben, és persze ez is ironikus színezetű. A filmes utalások túlhajszolását viszont joggal kritizálták már előttem is. Amikor például Zalán először néz farkasszemet a főgonosszal, a cliffhangeres fejezetzárás után így kezdődik a következő szakasz: „A filmekben ilyen kiélezett helyzetekben előszeretettel alkalmazzák a lassított felvételt. A fiú, akit durva kezek vonszolnak a biztos halál felé, zokogva küzd az életéért. Tátogó szájából nyál fröccsen, vér- és verejtékcseppek szálldosnak körülötte. (…) Zalán tekintete egy hosszúra nyújtott pillanatra találkozik az asztal mögött terpeszkedő Egyesével.”
Összegezve a Dobozváros – paradox módon – Lakatos István eddigi képregényes termésének, a bennük feldobott motívumok tárháza. Az ellentmondást részben ő maga oldotta fel egy videóinterjúban: „Én a képregényt nagyon az irodalom felől közelítem meg. […] A képregény csak akkor tud valamit is csinálni, ha az irodalom a szárnyai alá veszi, mert kurvára irodalmi nemzet vagyunk.” Ennek fényében érthető, hogy miért ennyire erősek, átgondoltak a Lakatos-képregények szövegbuborékai. A Dobozváros – amellett hogy letehetetlenül izgalmas ifjúsági/urban fantasy/meseregény – tulajdonképp a vulgárisan őszinte ars poetica megvalósítása több mint háromszáz oldalon. Comic trip a comic stripért: komikus utazás, egy baljós hangulatú road-movie, amelyben búvópatakként bukkan fel a képregény szeretete. Ez az önreflektív játék egyrészt Zalán figurájában érhető tetten: a szerzőhöz hasonlóan ő is zabálja a képregényeket (már a belső címlapon is), másrészt a drámai csúcspontnál a regény szövegáradatát – amelyet csak a Kaland-Játék-Kockázatokhoz hasonlatos rajzi világ ellenpontoz – váratlanul egy négyoldalas képregény váltja fel a jószívű bajszos robotról. A könyvtárgy legnagyobb hibája, hogy a letisztult, mégis részletgazdag rajzok alig vehetők ki. Érdemes lett volna egész oldalasra venni őket, vagy akár a könyv méretét megnövelni valamivel, mert egy minimalista illusztráció kicsiben is jól tud mutatni, ebben a kidolgozott rajzstílusban viszont néha alig lehet kivenni a részleteket. Éppen ezért is volt nagy élmény a kötet bemutatóján „életnagyságban” megtekinteni az illusztrációkat a Három Hét Galériában összerakott kiállításon, ahol stílusosan széthajtogatott papírdobozokra kerültek a rajzok. Azóta tárgyanimációval kevert rajzos stop-motion technikájú filmes könyvajánló is készült a Dobozvároshoz a szerző hathatós (vagy héthetős) közreműködésével.
Hiába, dobozolni a legjobb a világon!
Lakatos István: Dobozváros, Magvető, 2011
BO HR. HANSEN: Babasampon
Vernernek hívnak, és negyvenéves vagyok. A hajam zsíros. Kéziszappannal mosom. Nem sampont használok. Azt az anyám használta. Egészen a legutóbbi időkig mindennap megmosta a hajamat. Akkor aztán tipp-topp voltam. A bal vállamra vörössel és zölddel az van tetoválva, hogy ANYA. A tetoválás nem az én jószántamból került oda.
Osztálytalálkozót tartottunk a régi iskolatársakkal. Huszonöt éve végeztük el az általános iskolát, de mintha tegnap lett volna. Azzal fenyegettek, hogy ha nem rúgok be, mint ők, a lábamnál fogva fölemelnek, és vizet öntenek a nadrágomba. Egy lány közülünk költő lett. Ő volt a mókamester.
Elmentünk az Istedgadéra, az egész csapat, és a többiek kurvát vagy pasit akartak szerezni maguknak, én viszont nem akartam, és akkor sütötték ki, hogy tetováltatni kéne engem. És olyan piás voltam, hogy hittem ennek a költőnek, aki bemesélte, hogy a tetoválás lemosható. Ő javasolta azt is, hogy az ANYÁ-t véssék rám. A tetováló pofa nevetett rajtam, mert biztosan sikoltoztam és üvöltöttem.
Másnap szégyelltem magamat, és fájt a fejem. Kilopóztam a fürdőszobába, anya nem vette észre, és megpróbáltam lemosni a tetoválást.
Ezután reggelente magamon hagytam a pizsamafelsőmet, amikor anya a hajamat mosta. De egyik reggel vizes lett a pizsama, és anya rám parancsolt, hogy dobjam le, nehogy megfázzak. Oldalt fordultam, nehogy fölfedezze a tetoválást, de gyanút fogott. És egy ravasz trükk segítségével, vagyis hogy egyszerre két tükörbe nézett, észrevette, mi van a vállamon. Sírva fakadtam. Anya nem haragudott meg rám, szerencsére, de azért meghagyta, hogy este soha többé ne menjek be a városba. Megvigasztalt. Megértette, hogy a többiek vittek bele a dologba, felhívta telefonon a költőt, és jól ledorongolta.
Anyának volt egy játékboltja a piactéren, és én besegítettem neki. Munkába menet anya egyszer csak megállt, és mélyen a szemembe nézett. Ha már tetoválásom van, akkor boldog, hogy legalább az ANYA van rajtam. Összecsippentette az arcomat, s erre egészen melegem lett.
Anya nem kedvelte a gyerekeket. Kiszolgálás helyett inkább a számlákat rendezgette. Az üzletet az apám indította el. Órákig tudott fecsegni a kölykökkel, és nyáron meghívta őket a Tivoliba. Én örököltem a tehetségét.
Volt egy alkalmazottunk. Henriknek hívták. Ki nem állhattam. Ahányszor csak anya kilépett az ajtón, mondott valami trágárságot, és, ha engem kérdeznek, szerintem a munkáját is hanyagul végezte. Egy Maja nevű kislány ruhát keresett a babájának. Henrik levett egy dobozt, a tartalmát kiöntötte a pultra, és azt mondta, hogy csak turkáljon a sok kacat között. Így nem lehet játékot árulni! Közbeavatkoztam. Az ölembe vettem a kislányt, és az egészet megmutattam neki. Azzal végződött, hogy a zsebpénzén vett egy tubus sampont a babájának. Elmagyaráztam ugyanis neki, hogy egy játékbabának nagyon fontos, hogy az anyukája mindennap megmossa a haját.
Nem azért mondom, de ebből is látszik, milyen jó vagyok a gyerekekhez.
Anya elment a gyógyszertárba, hogy hintőport és sampont hozzon nekem. Henrik eltűnt: kiment a vécére dohányozni. Utánaszaladtam, és közöltem vele, hogy ezt nem szabad. Henrik az arcomba fújta a füstöt, úgyhogy elkezdtem köhögni. Fenyegettem, hogy megmondom anyának. Anya nem bírta a füstöt. Henrik megkért, egy pillanatra fogjam meg a cigit, csak hozni akar valamit. Nem tudtam megtagadni tőle, nehezen bírok nemet mondani. Szagolgattam a füstöt, és teljesen elbódultam.
Henrik egy pornóújsággal tért vissza a vécére. Meztelen gyerekek és felnőtt férfiak képei voltak benne, és a férfiak valami rossz dolgot műveltek. Ott rögtön összehánytam magam. Abban a pillanatban anya föltépte az ajtót, és kirúgta Henriket, amiért dohányzásra csábított. Henrik meglökött, és BOSSZÚ-t kiáltott.
Este otthon megbeszéltük a pornóújságot. Azt mondtam, hogy sajnálom azokat a gyerekeket. Nem szeretem, hogy a világ ilyen gonosz. Anya szomorú volt, hogy láttam az újságot. De biztos volt benne, hogy a gyerekek azt kapták, amit maguk is akartak. Életemben először megharagudtam anyára. Lefeküdtem, és el is szundítottam, de egyszer csak anya szobájából hangokat hallottam. Különösnek találtam a dolgot.
Pár nap múlva anya egy játékszeres kongresszusra utazott egy nagy bőrönddel. Minden hónapban elment pár napra. Egyedül kellett vezetnem az üzletet, de semmi ok nem volt az idegességre, mert a gyerekek olyanok voltak, mint a földreszállt angyalok. Maja hajszárítót vásárolt a babájának.
Nem sokkal zárás előtt beállított egy barátságos férfi, Brane úrként mutatkozott be, és azt mondta, hogy az Etex Filmtől jött. Addig még sosem találkoztam filmessel, és imponált nekem ez az ember. Feltűnt, hogy ezüstsálat visel. Megkérdezte, tudnék-e szerezni néhány statisztát egy rövidfilmhez, amely a gyerekek megrontásáról szól. Tudja, hogy jó érzékem van a gyerekekhez. Adott egy forgatókönyvet, amely igen komolynak látszott. Az a költő a régi osztályomból, az írta. Megígértem Brane úrnak, hogy vasárnap viszek egy gyereket.
Büszke voltam. Anya nem fog megtudni semmit. Nem szereti a filmeket. Az Etex Film bent volt a városban, de amíg le nem száll az este, nem történhet semmi veszélyes dolog.
A kicsi Maja örült, hogy szerepelhet a filmben, és Elsének, az anyukájának megmutattam a forgatókönyvet. Elsének nem volt férje, és boldog volt, hogy egy kicsit tudok foglalkozni Majával.
Életemben ekkor vonatoztam a legjobbat! Csak ültünk és nevetgéltünk, Maja meg én. Egy csomó dolgot mutatott, amit miniben szeretett volna megszerezni a babájának: egy régimódi, virágos női kalapot, egy walkmant, egy menyétbundát, gyémántgyűrűt, összecsukható gyerekkocsit, tolókocsit, vakoknak való fehér botot.
Az Etex egy régi műhely helyiségében működött. Négyszer csöngettem, mire beeresztettek bennünket. Brane úr ugyanolyan kedves volt, mint a múltkor. Most más színű selyemsálat viselt. Maja kapott valami piros üdítőt, és üdvözöltük egymást a filmesekkel. Barátságos volt a fényképész is. Megengedte, hogy belenézzek a felvevőjébe. A díszlet egyszerű volt. Csak egy ágy.
Brane úr egyszer csak megkért, hogy menjek el. Nem szeretnék, ha zavarnám a felvételt. Én nem erre számítottam. Hisz megígértem Elsének, hogy vigyázni fogok Majára. De nem tudtam egyszerre ennyi embernek nemet mondani, úgyhogy abban állapodtunk meg, hogy két óra múlva jövök vissza Majáért.
Átsétáltam a városon, fényes nappal volt. Amikor a tetováló boltjához értem, úgy döntöttem, átmegyek az utca másik oldalára. Beültem egy moziba, és megnéztem egy szerelmesfilmet. A vásznon szeretők csókolóztak, s könny szökött a szemembe. Régen apa és anya is így csinálhatott. A film egy óra ötven percig tartott, úgyhogy utána siettem vissza az Etexbe.
Maja aludt. Brane úr elmagyarázta, hogy kimerítette a forgatás. Adott ötszáz koronát, köszönetképpen a fáradozásomért. Kifelé menet egy pillanatra láttam valakit, aki Henrikre hasonlított, a boltunkból. De nem vagyok biztos benne, hogy ő volt. Maját a karomban vittem a vonathoz. Könnyű volt, és nem volt szívem fölébreszteni. Az emberek kedvesen mosolyogtak ránk. Bizonyára ezt gondolták: Ott megy egy ember a lányával. Nem titkolom, büszke voltam.
Amikor Maja fölébredt a vonaton, sírni kezdett. És amikor leadtam Elsének, még hevesebben sírt. Else azt mondta, hogy Maja néha nagyon ki tud fáradni, és ilyenkor igen nehéz vele. Úgyhogy Else lefektette Maját, engem pedig ott marasztalt egy csésze teára. Nem tudom, miért, de egész testemben reszkettem, és amikor Else jött a teával, véletlenül kilöttyintettem a szőnyegre. Bocsánatot kértem, és menni akartam, de ő visszanyomott a heverőre, és felszárította a foltot. Leült mellém, és megfogta a kezemet. Még sosem voltam ilyen közel nőhöz. Anyát leszámítva persze.
Ekkor történt, hogy Maja megint elkezdett sírni. És ez nemcsak sírás volt már, hanem sikoltozás. Iszonyatosan hangzott. Else gyorsan bement hozzá, én meg arra gondoltam, nemigen bírok tovább ott ülni, meg nem is akartam útban lenni, úgyhogy kilopóztam a lakásból.
Másnap kitört a balhé. Jött értem a rendőrség. Maja kórházban fekszik, kómában. Szexuális visszaélést követtek el ellene, ami azt jelenti, hogy MEGERŐSZAKOLTÁK!, visította a fülembe a rendőr. Aztán elvertek. Mindig kikapnak azok, akik gyerekeket bántalmaznak. Értem én jól. De hiszen én nem bántalmaztam. A cellában végre rájöttem a dologra: Brane úr gyermekpornófilmet készített, és Maja volt az áldozata. Viszont én szállítottam neki Maját. Megpróbáltam fölakasztani magam a pizsamámmal, de az őr fölfedezett, jól elpáholt, és vizet öntött a nadrágomba.
Megjelentem az újságban, az első oldalon. Anya levelet küldött nekem a börtönbe. Tudja, hogy ártatlan vagyok, írta. A kislány azt kapta, amit akart. Életemben másodszor haragudtam meg anyára. Órák hosszat vallattak. Mindent elmondtam, amit tudtam az Etex Filmről, Brane úrról, Henrikről és a pornóújságról. Megnézték a forgatókönyvet, és letartóztatták azt a költőt a régi osztályomból, mert a címlapon az ő neve szerepelt, de gyorsan szabadon is engedték, amikor kiderült, hogy a forgatókönyvet nem az ő írógépével írták.
Vér- és magmintát vettek tőlem, és a vizsgálat mellettem szólt. Én nem tehettem. De Else azt mondta a bíróságon, hogy aznap olyan furcsán viselkedtem, s ezért tettestársként majdnem elítéltek. Anyát is kihallgatták. Azt mondta, hogy mindig aranyos fiú voltam.
Írtam egy szép levelet Majának és Elsének, de a börtönőr darabokra tépte, és arcul köpött. Egyik nap a rendőrség elfogta a fényképészt, és ő bevallotta. Valójában az ő érdeme, hogy szabad ember vagyok. A bíróságon kijelentette, hogy ártatlan vagyok. Akár meg is köszönhetném neki, ha nem tudnám, miben vett részt. A házában találtak egy videókópiát a filmből, és mint mondják, Majának még szerencséje van, hogy egyáltalán életben maradt. Ki hitte volna, hogy ilyen gonosz a világ …
Amikor elengedtek, anya négyszer egymás után megmosta a hajamat. Olyan mocskos volt. Megpróbáltuk folytatni, mintha mi sem történt volna. De nehéz volt. Az üzletbe nem jöttek vásárlók. Hébe-hóba összegyűlt odakint egy falka gyerek. Lekaptam valami játékot a polcról, és oda akartam ajándékozni nekik, de mihelyt kinyitottam az ajtót, elszaladtak. Egyszer az egyik azt kiáltotta, hogy “Cukros bácsi!”. Úgyhogy anyának kellett megvigasztalnia.
Egyik éjjel emberi hangok zajára ébredtem. Volt már ilyen, és mindig különösnek találtam. Anyának ugyanis sosem voltak vendégei. De nagyon kíváncsi lettem, fölkeltem. Szinte kiabáltak. Anya szidott valakit. Az étkezőn és a nappalin át odalopóztam anya szobájának csukott ajtajához. Ő volt bent egy férfival. És most már nem volt semmi kétségem: Brane úr hangját hallottam. Meg voltam győződve róla, hogy meg akarja erőszakolni anyámat. Benyitottam. Anya ijedtében a földre ejtett egy köteg papírpénzt. Brane úr jéghideg pillantással meredt rám. Ült, előtte anya nagy bőröndje. A bőrönd tömve volt gyermekpornóújságokkal és -kazettákkal. Életemben most haragudtam meg harmadszor anyára. És most először cselekedtem gyorsan.
Bezártam őket, és hívtam a rendőrséget. Mindkettejüket letartóztatták. Anya a bíróságon azt mondta, hogy értem tette, és hogy minden gyerek saját maga kérte. Talán nem zaklattak és molesztáltak a gyerekek engem is egész fiatalkoromban? Anya hosszú évekig finanszírozta a gyermekpornográfiát, és az összes pénzt, amit keresett, én fogom örökölni. Brane úr a társa. Henrik pedig Brane úr unokaöccse. Amikor anya kirúgta Henriket, Brane csúnyán meg akart tréfálni engem meg anyát. Az újságok egy héten át mindennap írtak az ügyről. Rólam azt lehetett olvasni, hogy anyám engedelmes rabszolgája vagyok. Lelki vérfertőzés áldozata. Mint mondjak? Azt hittem, az anyám jó. Szerettem. Most mindennap elverik a börtönben.
Egy ideje már nem jártam az üzletben. Legutóbb, amikor ott voltam, elcsomagoltam az árut. Hirtelen az az érzésem támadt, hogy valaki néz. A kirakatüvegen át megpillantottam Elsét: kézen fogva állt Majával. Bejöttek hozzám. Else bocsánatot kért. Most már tudja, hogy ártatlan vagyok, és szeretne meghívni ebédre, hogy jóvátegyük a dolgot. Meleg lett a fülem, és már majdnem igent mondtam, de akkor Majára pillantottam. Csak állt és hallgatott, furcsán, zárkózottan, és a földet nézte. Megköszöntem a kedvességét. Sajnos már elígérkeztem máshová. Aztán elmentek. Sírva fakadtam. De ezúttal máshogyan sírtam, mint szoktam.
Most nincsen semmim. Nem messze lakom a tetoválótól. Azóta tetoválta a jobb vállamat is. Az van rajta, hogy Else. Az a nő, aki a legközelebb állt hozzám az életben. Leszámítva anyát. Megtanultam hajat mosni. Viszont kéziszappannal mosom. Nem vagyok hajlandó sampont használni. Babasampont.
SZAPPANOS GÁBOR fordítása
Erdély – télutó
Barokk regény
Carpentier világa
„Kétségkívül ő a spanyol nyelv egyik nagy regényírója, de ha regényeitől függetlenül vizsgáljuk a prózáját (…), hát már nem is lehetne messzebb attól a stílustól, amely az én kedvemre való. Egy csöppet sem tetszik a merevsége, tanárossága és könyvízű modorossága, lépten-nyomon azt érzem ki belőle, hogy aprólékos szótárböngészésre épül, a régiességek iránt táplált ósdi rajongásra és a XVII. századi barokk írókhoz visszanyúló mesterkéltségre.” –írja a meglepő véleményt Mario Vargas Llosa Alejo Carpentier stílusáról a Levelek egy ifjú regényíróhoz című esszékötetében. Aztán így folytatja: „Mégis (…), lenyűgöző ereje van ennek a prózának, minden fenntartásom és ellenszenvem semmivé válik tőle, minden szavát vakon elhiszem. Hogy képes erre a csodára Alejo Carpentier nyakkendős, kikeményített stílusa? A rendíthetetlen egységessége jóvoltából (…), amely azt sugallja olvasóinak, hogy csak így ezekkel a szavakkal, mondatokkal, ezzel a lendületes írással lehetett elmondani azt a történetet.”
Én a fenti sorok olvasásakor, 2005 vége felé, Mario Vargas Llosa kis kötetében találkoztam először Carpentier nevével, majd hamarosan a kezembe került Az idő háborúja című Európa Zsebkönyv, amely szép válogatást adott elbeszéléseiből. (Itt kell köszönetet mondani Benyhe tanár úrnak (nyugodjék békében), aki az Európa Kiadó felelős szerkesztőjeként számos jelentős spanyol-amerikai író művének megjelentetésében döntő szerepet játszott a 70-es években.) Carpentier kubai író, és Kuba politikai berendezkedése segített abban, hogy a szocializmus évei alatt itthon megjelenhetett szinte az összes műve (ellentétben mondjuk a polgári Borges-szel). Az antikváriumok szerencsére, vagyis sajnálatosan, tele vannak a könyveivel. Pedig érdemes olvasni őt: időkezelése, nyelve, ahogy Mario Vargas Llosa is megfogalmazta, meglepő, szokatlan.
Alejo Carpentier a svájci Lausanne-ban született 1904-ben, nagyjából egy időben a vele rokonítható Asturias-szal, s a tőle nagyban különböző Borges-szel. Havannában nőtt fel, s noha sokat utazott Európában, Dél Amerikában, sőt 11 évet élt Párizsban, 14 évet Caracasban, Venezuelában, mindig is kubainak vallotta magát. Pedig a neve is árulkodik: apja francia, anyja orosz származású. Gondolkodására nagy hatással volt a szürrealizmus, de ezt sajátosan, dél-amerikai módon értelmezte. A valóság és álom helyett a valóság és a csoda együttállásának ábrázolására vállalkozott, felismerve a dél-amerikai földrész eme paradox jellegzetességét (világvárosok és őserdők egymás mellettisége, a nyugati életmód és az indián hagyományok, rítusok egymásba fonódása). És valóban: a földrész alapvető jellegzetességeit megtalálva, fölmutatva lesz hiteles a spanyol-amerikai irodalom, ezzel a különös és izgalmas együttállással, pontos megfogalmazással hoz újdonságot a világirodalomba. Az ő szava: a csodás való (Lo real maravilloso), amely később Rulfo művészetén át García Márquez mágikus realizmusához vezet.
Carpentier stílusa újbarokk, részletes, aprólékos leírásokkal ábrázolja a gazdag természeti környezetet. Íme egy részlet a Szent Jakab útja című novellából: „A fedélköz félhomályából félbevágott hordókba ültetett, vérvörös gyümölcsöktől roskadozó törpe narancsfákat hoztak elő, és a fák, amerre vitték őket, beillatozták a fedélzetet. A pompás gyümölcsökbe öltözött fák megjelenésekor átalakult a délután, és Juan, a gyümölcsnedv, a bors és a fahéj illatától elkábulva, letette a vállán lógó dobot a földre, és ráült lovaglóülésben.” Ahogy olvassa az ember, megjelenik orrában az illat, szájában az íz. Szinte túlcsordul a végletekig fokozott érzékiség. Igazi költői próza, ami azonban időnként különös, és váratlan epikai fogásokkal, történetek egymásba csúsztatásával, az idővel való játékkal operál. Azt hiszem, a mi Babitsunk is kedvelte volna Carpentier-t, az ő verseiben is fontos szerepet játszik az érzékiség és a zeneiség fokozása (pl. Ballada Irisz fátyoláról, Esti kérdés).
Carpentier kapcsolata a zenével rendkívül szoros volt. Maga is folytatott zenei tanulmányokat, kitűnően zongorázott, saját műveket komponált, modern zenekari művek (pl. Sztravinszkij, Ravel stb.) kubai premierjének megrendezésében segédkezett, értekezett a kubai zenéről, kutatta a kubai zene gyökereit. Talán legkülönösebb műve: a Magvető Kiadónál 1977-ben, bibliofil kiadásban megjelentetett Barokk zene című regény. Valódi könyvészeti ritkaság: a fejezetek kezdőbetűi díszes iniciálék, a fejezetek elején, s végén színes metszetek találhatók, a betűtípus, a betűméret, a sortávolság gondosan megtervezett: igazi tipográfiai csemegét kínál. A regény egy különös fikció: változat a Vivaldi-féle Montezuma című opera születésére, de ahogy Carpentier-nél szokás, itt sem a történet a fontos. Az enteriőr, a környezet, a káprázatos barokk koncert leírása minden eddigi Carpentier-műnél gazdagabb nyelvezetet eredményez.
Carpentier Párizsban halt meg 1980-ban, de Havannában, a nemzeti sírkertben (Cementerio de Cristóbal Colón) nyugszik. Európai műveltségű, de a dél-amerikai hagyományokra építő művész volt, aki nélkül a nagy dél-amerikai „boom” nem jöhetett volna létre. De műve nemcsak irodalomtörténeti ritkaság, a Barokk zene című kisregény és a novellái élő, élvezetes olvasmányok ma is.
Felhasznált irodalom:
Mario Vargas Llosa: Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 – Cartas a un joven novelista), (ford. Benyhe János, 1999) Európa Könyvkiadó Budapest
Alejo Carpentier: Az idő háborúja (1956 – Guerra del tiempo) (ford. Nagy Mátyás, Lengyel Péter, 1979) Európa Könyvkiadó Budapest
Alejo Carpentier: Barokk zene (1974 – Concierto barroco), (ford. Tóth Éva, 1977) Magvető Könyvkiadó Budapest