Asszony a(z utca)fronton

Épp a lányom szobájában készültem becsukni az ablakot, megállapítva, hogy a szelektív kukászsákokat megint nem vitték el időben, amikor eszembe jutott az „Asszony a fronton”. Úgy tűnt, harcolok. Az idővel, a feladatokkal, a betegségekkel vagy azok elkerülésével. Azt éreztem, hogy rettenetesen régen felkeltem már aznap, ezért okom van fáradtnak lenni; hogy borzasztó sok a teendőm és iszonyúan rövidek a határidőim; hogy tehetetlen vagyok a fiam betegségét illetően. Odáig merészkedtem, hogy néhány pillanatig sajnáltam és szerencsétlennek éreztem magam.

Aztán megállt a kezemben az ablakkilincs. Lassan megállt az egész ablak. A rászáradt esőcseppektől maszatos üveg éppen a szemembe tükrözte volna a napsugarat – ha sütött volna a nap. Helyette azonban novemberre jellemző lomhasággal szitált az eső. Végiggondoltam, mi is a helyzet valójában. Ijesztő vagy csak annak látszik? Felkeltem szokás szerint hat óra előtt valamivel, elvégeztem teendőimet a konyhában, felébresztettem a lányomat, megállapítottam, hogy köhög, hagytam hát tovább aludni, ne menjen iskolába. Elballagtam a pékségbe, meleg kiflikkel tértem vissza. A kertben megetettem a kutyákat. Visszatérve a házba, megírtam a napi időbeosztásomat, az életre vonatkozó hosszabb távú céljaimat, beléptem a számítógépbe, rangsoroltam a feladataimat. A hamarosan megjelenő fiamnak reggelit és köhögés elleni gyógyszert adtam, majd felébresztettem a covid után a vártnál kevésbé rossz állapotban lévő férjemet.

Nem veszítettem el senkit, nem beteg (komolyan) senki, van családom, munkám, házam, enni- és innivalóm. Hol a probléma? Kerestem, nem találtam. Kinéztem az ablakon, a szitáló esőcseppek összefolytak, a felhők sírtak a nevetéstől, milyen ostoba vagyok. Visszafordultam a szoba felé, a plüssállatok derültek rajtam. Bekukkantottam az ágy alá, két porcica kergetőzött, ügyet se vetettek rám. A szekrény mellett lógó tükörre tévedt a tekintetem. Belenéztem, egye fene. Levettem a szemüvegem, hátha torzít a lencse. De nem segített. Kiderült: a fejemben van a probléma. Az érzékszerveimmel, és ami mögöttük van. Hosszasan néztem, füleltem, szimatoltam. Nem történt semmi. Egyelőre itt nincs háború, nincs front. Még a szomszéd sem indította be a motorosfűrészt.

Megnyugodva távoztam a gyerekszobából, és napirendem mínusz első pontjaként felírtam: két percet eltölteni a valóság érzékelésével, élethelyzetem értékelésével. Ennek aztán olyan erős hatása lett, hogy másnap kék égre és napsütésre ébredtünk. Kizárólag az én kedvemért. Polcz Alaine megrázó könyve, az ’Asszony a fronton’ neki járó helyet kapott a könyvszekrényen. Olyan helyet, ahol pusztán a címével is üzenhet: az asszonyok erősek, sokat kibírnak, ám szükségtelenül ne pazaroljuk az energiáinkat panaszkodásra, elégedetlenkedésre, apró-cseprő dolgokon való fennakadásra. Többre vagyunk hivatottak.

 

Sunzei lányának versei (Japán, XII–XIII. század)

Az Ezerötszáz fordulós dalversenyen költötte.
………………………………………az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője, Sunzei lánya

 

Szél látogatja:
felébred, ruhájában
szirmok illata,
párnájába ivódik.
Ó, tavaszéji álom![1]

 

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Tavaszi dalok második kötete, 112.)

 

Téma nélkül.                       az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője, Sunzei lánya

Ne nehezteljek
bús világot megvető
virágokra? Tán
ezt gondolják magukban:
„Ha hív a szélfuvallat…”[2]

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Tavaszi dalok második kötete, 140.)

 

A Költészeti Hivatal dalversenyén[3] költötte „Nem találkozni a kedvessel miután egymáséi lettünk” témában.        

…………………………..az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője, Sunzei lánya

 

Álom volt talán?
Hisz akkori alakod
s fogadalmad is,
habár el nem feledem,
nem lehetett valóság!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Szerelmes dalok ötödik kötete, 1390.)

 

Fittler Áron fordításai

 

 

Sunzei lánya (Sunzei kjó no muszume, 俊成卿女)

1171 körül–1252 után

A 12–13. század jelentős költőnője. A vaka-költészet akkori vezető poétikusa, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成) unokája, azonban a Sunzei-házaspár fogadta örökbe, ezért Sunzei lányaként emlegették. Korabeli források szerint segített Sunzeinek a hetedik császári rendeletre összeállított vaka-antológia, az Ezer év dalainak gyűjteménye (Szenzai vakasú, 千載和歌集) összeállításában. Férje, Minamoto no Micsitomo (源通具) vaka-költőként ugyancsak kora központi alakja volt: a nyolcadik császári vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) egyik összeállítója. Sunzei lányának versei a 12. század végétől rendszeresen szerepeltek költői versenyeken, majd egy 1201-ben rendezett ilyen eseményen a korszak irodalmi életének irányítója, Gotoba visszavonult császár (Gotoba in, 後鳥羽院) is felfigyelt vakáira és a rendeletére összeállított Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-nek egyik kiemelkedő költőnője lett. Később költői tehetségének köszönhetően a visszavonult császár udvarhölgyeként is tevékenykedett. Vakáinak jellegzetessége az aprólékos lélekábrázolás, melyet gyakran a korban népszerű retorikai eszközön, a korábbi korok költeményeinek idézésén (honkadori, 本歌取り) és regények jeleneteinek, illetve kínai szövegek vakába öntésén (honszecudori, 本説取り) keresztül valósított meg. 1213-ban buddhista szerzetesnőnek állt, de 1251-ig részt vett az udvar irodalmi életében.

(A borítókép a fordító felvétele)

[1] A 10. századi Tacsibana no Naomoto (橘直幹) Japán és kínai versek gyűjteményében (Vakan róeisú, (和漢朗詠集), Ősz, Orchidea, 289.) található Orchidea illata száll a szellővel (Ranki nyú keifú, 蘭気入軽風) című kínai költeményét idézi a költőnő.

Amint Csu vendége citeráján játszik, mily illatosak az őszi húrok!
Amint elszállt az álom, kora hajnalon Jen-csi párnájába ivódott.

Csu vendége a Csu fejedelemségben élt művész, Szung Jü (宋玉, i. e. 298 körül–i. e. 222 körül), Jen-csi pedig egy uralkodó, Csin Ven Kung (文公, i. e. 697–i. e.628) szeretője volt, aki álműban egy orchideát kapott, és elnyerte Csin Ven Kung szerelmét, majd gyermeket fogant tőle. Tacsibana no Tadamoto versének második sora és Sunzei lányának vakája ezt az eseményt énekli meg.

[2] Az utolsó sor a híres 9. századi költőnő, Ono no Komacsi (小野小町) Régi és új dalok gyűjteményében (Vegyes témájú dalok második kötete, 938.) szereplő vakájának negyedik sorára épül, az ötödik sort utalásszerűen foglalja magában a vers.

Bús magány emészt,
testem lomha békalencse,
gyökere lebeg.
Hogyha hív a víz árja,
megyek,  bármerre sodor.

[3] Gotoba visszavonult császár 1201-ben hozta létre a Költészeti Hivatalt (Vakadokoro, 和歌所), ahol költői versenyeket (utaavasze, 歌合) rendeztek, illetve összeállították a nyolcadik császári rendeletre szerkesztett antológiát, az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-t. Az itt szereplő költői versenyt 1202 ötödik hónapjában tartották meg.

Stílusjátékok

 

William Shakespeare: Ophelia monológja

Lenned vagy nem lenned: az itt a kérdés,
Kegyelmes úr, tudom. Minő óhajtás
Egy magasb szándokot fürkészni ki,
És nem reményleni embertől választ!
Mezőkön jártam reggel, séta folytán
Lettem a füvek maradandó lénye,
Úgy érezém. És közben szép fivérünk
Alábocsátá jó fényét, hogy lássak,
S ne csak a várfal vaksi köveit.
Fönséges úr! Jót tenne bizonyára
Lépteidnek is ugyaneme fölszín,
A földek zöldbe öltözött irgalma,
Angyali ének nem angyali szájból
És mind a csuda, mit nem érdemeltünk,
Adomány mégis, szüntelen virágok.
Jönnél-e, hogyha kérlek, útamon?
Lényed lényegét kiszeretni hajlok
Elevenedből, halottidból szintúgy –
Nekem mindegy a halál álmai,
A zsarnok nyomor és packázó terhek.
Kedved telét napom ha átsüthetné!
Lenni, nem lenni: boldogtalan kérdés.
Úgy döntöttem, hogy boldogod leszek.

 

Friedrich Hölderlin: (Senki úgy…)

Senki úgy, mint az égiek,
földieknek nem mondja:
úgy senki, mint ti! Szép testvéreink
születnek ünnep óráin, ha délceg
istenek vonulnak tenni a jót
nem csak emberért –
A költészet pedig
hattyút nevel a fehér hajnalokból,
hogy visszaszálljanak, ha nem leszünk,
a tartományi síkra;
s hellászi erdők mélyén titkosan
szeretet csobog,
bárha a tenger még útra sem kelt…
Hajómat azért nektek ácsolom.

 

Berzsenyi Dániel: A baristákhoz

Zúg a ház, géptől remeg itt a lég is,
nagy falak közt nagy masinát csudálhatsz,
lélek! Éjek szurkos igéi szólnak:
………………fő ki a kávé.

Gőzbe roskad mind, aki reggel ámul,
szűk szemekkel még, de zamatra készen;
s megteremtvén képe világi mását,
………………Isten is issza!

Oh, baristák, mesterek eljövendő
mythosokból! Menteni lelkeinket
jöttetek. Csöppért is – Eosra! – tenger
………………hódolat illet.

 

Anna Ahmatova: Szentpétervári anziksz

Kimondanálak, mint a régi
szimbolizmusok Párizs nagyját,
de nem hagy nyugodtan beszélni
a vallomásos tárgyiasság.

A nyírfákon már őszök érnek,
a könyvtár csupa préselt nárcisz.
Sehol se vagy. Hát mit reméljek,
ha elvitted a szamovárt is?

 

Nemes Nagy Ágnes: Totem

Két hal között a tenger úszik-e?
Totemállatom már az őzike.
Így lesz istenes élet
az ismeretelmélet.

 

(Illusztráció: Yuan Ye: Two Orange Koi Fish)

Zhé Shi és a biztosítás

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Szoktak jó napok lenni. Ütemesen térnek vissza, pontosabban a gyorsvonatoknál, az expresszeknél (Zhé Shi országában az expresszek gyakran késnek két-három órát, különösen télen a hideg és nyáron a meleg miatt, ez tehát nem is lehet mérvadó). Egy ilyen reggel Zhé Shi nagyot nyújtózkodott és a kelő márciusi napba nézett.

– Ma van még idő, ma mindenre lesz idő, ez egy ilyen nap.

Ilyen nap lett.

– Csak lassan – mondogatta magának, – ma valamennyi dolgom elintéződik, ezért lassan.

Nézegette a fényt az ablakpárkányon. Még azon sem kezdett el gondolkozni, mi is intéződik ma el.

 

Aznap valóban elintézett mindent, háromszor annyit, amennyit képzelt volna. Elmaradt képei maguktól festődtek, elég volt az ecsetet a fára helyeznie és máris olyan szín folyt belőle, amilyenre a képnek szüksége volt.

 

Elért az imádat helyszínére is és hazafele is elért. A kásás-kristályos hó fölött lépkedve ezt a felfedezést tette:

– Voltaképp ezek a napok is hasonlítanak a többihez, a különbség az eszemben van. Ilyenkor ki vagyok békülve a gondolataimmal, akármi jut is eszembe akármiről.

 

Vannak megülős napok is, amikor legszívesebben fogasra akasztaná a fejét, sőt a testét is, és kivenne némi szabadságot A Nirvánában. Ha már mind dolgozunk, mosolygott, jár némi kis pihenés. El is határozta, a megülős napokon kihajítja az összes gondolatot. Se nem ír, se nem olvas, nem is gondolkozik, és akármi jut is eszébe, nem törődik vele. Így könnyebben viseli el.

 

Most a minden-elintéződik-magától nap végén a majdnem kész képeket szemlélve indítványt tett magának.

– Ha holnap reggel hajnalban felébredek, elmegyek az egészségügyiekhez és megkérdezem, milyen iratok szükségesek a biztosításhoz. Ha nem, akkor valamelyik nap, amikor felébredek.

 

Boldogan aludt el, így másnap hamar felébredt.

A hold már nyugaton járt. Az Orion ledőlt. Zhé Shi a csillagokat nézte és a repülőgépeket. Miközben lebegő pózba helyezkedett, térdei körül a vízpárnákat nézte és küldözgette kifele a vizet:

– Menj el, vizecske, itt sok van belőled.

Egyszerre egy lehetőség nyílt ki előtte.

– Mi van, ha nagyanyám voltam?

Olyan erősen jelentkezett, egészen a sejtjeiig érezte. Mert az emberek viccelnek mindenféléket ezekről az újjászületésekről, miközben, eszmélt rá ekkor Zhé Shi, az egészet úgy képzelik el, mintha a mostani testükkel öltenének valamiféle színészszerepet. Mintha ez a mostani testük alakulna át egy másik állapotba. Zhé Shi rádöbbent: ezekben az esetekben az emberek nem is jönnek rá, ők nem tudják magukat elképzelni a mostani testük nélkül. Az a test egy másik test. Ki tudja, milyen a másik test, ha egyszer folyton a sajátjával érzékel? Zhé Shi hallott utazókról, akik a testekből testekbe is vándorolnak, ő maga eleddig békésen a sajátjával beérte és ezután sem kívánt máshova menni. Ez a jelenlegi felismerés is inkább megijesztette, mint elégtétellel töltötte el. Ha Zhé Shi kicsit később születik, másképp hívják, mert a nagyanyját is Zhé Shinek hívták. Ezen a hajnali órán ijesztően egybecsengett minden részlet nagyanyja személyét és jelenlegi életét illetően. Nagyanyja hét éven át várt férjére, akit a háború vetett messzi tájakra. Minden nap imát mondatott gyermekeivel, mármint Zhé Shi anyjával, mert két másik gyermeke hamarosan elkerült közeléből. Egyik a szomszéd faluba, másik korhely életbe. Akkor a korhely életbe kerültért mondott minden nap imát, míg végül is az megtért. Még erősebben tért meg, mint talán a nagyanya képzelte volna.

 

Zhé Shi eltöprengett. Nagyanyaként kénytelen volt folyton várni. Kénytelen volt a törvény szerint élni és a látszatokra ügyelni. Mindenféle helyzet szabta meg szabadságát. (A világháború eléggé helyzetnek nevezhető. Zhé Shi nem tudja, szerencsére.) Nem lehetett együtt gyermekeivel, mert Zhé Shi anyja is hamar elment otthonról. Biztosan őket is ugyanúgy várta.

 

Most képzeljük csak el… egy ember egész életén keresztül emberekre vár, vagy alkalmazkodni kénytelen. És megunja – és mikor bolyongásra jut ott a létek közti létben, olyan testet és olyan időt választ, amely korábbi életét kiegészíti. Már nem akar várni, tehát megszületik egy „én vagyok” jegyben. És nem akar alkalmazkodni sem, ezért olyan lehetőségek keresztútjára születik, ahol, mint a vízalatti városban a csavargó mondta: you make the moment. Még ma is azt hiszem, az isten volt az a csavargó, egy megjelenése.

 

Zhé Shi ismerte saját terét, idejét, a születése adta keresztutakat, a lehetőségeket. És nem kell neki férj sem, ha úgyis folyton csak várakozással telik az idő, ebben az életben halad saját útján.

Megnézte saját kívánságait: lám, egybecsengenek. Talán azt is kívánhatta a bolyongásban, tudta nélkül is tegyen jót, és íme, megkapta. Azt is kívánhatta, legyen elég a tanácsadásból, mert íme, most az viszi előre, ha még aranyakért sem osztja bölcsességét. Van szemetek, van fületek, használjátok!

 

Ebben a résben a két test ismerete volt ijesztő. Zhé Shi az éjszaka csöndjében tátogatni kezdett, mint a halak és az összes istennevet gyorsan és némán kiabálta, ahogy csak bírta. Ez veszélyes lehet, érezte, egyetlen test tudata bőven elég, két test megosztja a figyelmet. Eljön a nappal és ma a biztosítóknál van dolgom, és ha nincs is, ott a kék ég. Most ki nézi a kék eget? Nagyanyám? Vagy én? És nagyanyám előtt ki volt? Emlékezett még néhány képre, amelyek addig nem zavarták, mert – ismételten – a jelenlegi testéből képzelte el őket.

 

A nagyanyja életéből nézve, ha azzal azonosul, ez a test olyannyira esetleges! Ebből a testből nagyanyja élete csupán egy történet.

 

Evezett, ahogyan mély vizeken muszáj.

 

Egyik sem, egyik sem vagyok, kiáltotta bele az éjszakába. Kiáltotta, még nem érezte, csupán töredékpillanatra villant el ez is a sejtekig. Akkor ki vagyok? Ugyanaz a valami, ami mindenféle tapasztalatokat akar átélni különböző formákban. De az ég szerelemére, ebből fel akarok ébredni! Hallod, te valami, ébredj fel, nekem elég!

 

Lehet, gondolta, most valami nagy felfedezés kapujában vagyok. Biztosan. Mégis, még korai ez nekem, az elmém most még igen furcsának találja ezt.

 

És ha nagyanyám voltam? Akkor mi van? Akkor is az van, ami most van. Ugyanaz érvényes. Továbbra is ugyanaz az út. Továbbra is szükséges figyelni. Ezt a felismerést azért kaphattam – ha egyáltalán valóságosnak lehet tekinteni ezek után még valamit – mert megerősít. Ugyanis ha nagyanyám voltam, most még biztosabban tudom: nem kell még egyszer átélnem ugyanazt. Nem kell tanácsadóvá válnom. Egy. Nem szükséges várakozással fűződni semmiféléhez. Kettő. Nem szükséges a nagy helyzetek alatt eldeformálódni hagyni életem alakulását – mert másokra való tekintettel. Három. Innen érthető a négy és az öt: utazni és tanulni igen, ezt választottam. A hat és a hét: függetlenség a társaktól vagy családtól.

 

 

Zhé Shi visszaemlékezett, amint a napokban lassacskán letelt a grafikus felett érzett három gyászév és amint foszlányokban engedte elmosódni a felmerülő emlékeket. Megint saját szemével kezdte nézni a fenyőket. Megint felnézett a felhőkbe. Sőt, minden távbeszédet és távkapcsolatot, amint felmerültek, elküldött. Habár még működtek és képeket hoztak magukkal, áthúzta őket egy lemondó gondolattal, és Maga felé fordult.

 

 

A napokban találkozott Dimitrijjel, aki a Vasziljevszka utcában a nagy kék épületben lakik és aki egy fast foodoshoz ment éppen, mert megéhezett. Zhé Shi épp az alkonyati fényekkel borított utcán sétált és erős boldogság töltötte el. A boldogság a semmiből jön, mondja Zhé Shi filozófiája. Ez a boldogság egy erős tapasztalat volt, és ha tapasztalat volt, nem a semmiből, hanem az anyagból jött, azt is tudta, honnan, melyik bolygóról. Ha ismeretlen előtte a csillagászat, akkor azt hihette volna, égi kegyelem, valamelyik erény jutalma. Az is volt és más is egyszerre. Égi kegyelem volt, annyiban, amennyiben minden az. Mert az égnek nincsenek in specimen az egyetemes rendtől eltérő kegyelmei. Az égi kegyelmek is pontosabbak az expressz menetrendnél, voltaképp azonosak a mindenkori eseményekkel. Csupán attól látja őket kegyelmeknek, hogy képes jobban észrevenni őket. A kulcs tehát az észrevételben van. Ez a hatás egy évente visszatérő hatás, minden március elején postaszerűen megérkezik. Aznap is megjött és egy részét el is pazarolta, amikor elfelejtett figyelmet fordítani rá. Szobájában ült ezalatt. Amikor kiment a szabad ég alá, mindenhonnan ömlött belé, mint hordókból, a fény és gyönyör, és csupán saját tiltakozásának köszönhetően tudott lépésben menni az utcán. Különben táncolt és ujjongott volna. Feltartóztathatatlanul kereste őt a boldogság.

 

Akár anyóék kutyája, Saláta úr, akinek rendesen egy kacagással válaszol:

– Ugyan, monsieur Salade, jól érzi ma magát?

Hagyja, hadd ugrándozzék körülötte és két mancsával sározza a kabátját. Monsieur Salade még fiatal és lelkes.

 

Amint ilyen boldogan lépkedett a kövezeten, és ezzel egyidejűleg megállapította, az utca ma is ugyanolyan, mint máskor – tehát ő a boldog, és tőle talán egy fokkal az utca is boldogabb – megpillantotta Dimitrijt, szokásos költő-kabátjában, akárha három napos eső után jönne. Lehetetlen volt kitérni ez elől a várva várt találkozás elől. Korábban elképzelte, amint közönyösen mosolyog és hamar továbbmegy, mert eddig mindig Dimitrij ment tovább hamarabb. Büszke szeszélyből szerette volna egyszer ő is otthagyni Dimitrijt. Valahogyan eddig nem jött össze.

– Mit hülyéskedsz – kiabált abban a pillanatban a szíve. Folyton hazudsz magadnak, és a jelenlétében nem megy. Örülj neki. Miért ne mutatnád ki, ha örülsz neki, amikor látod?

Úgyhogy ezúttal is mosolygott.

– Mit csinálsz?

– Megyek.

– Sétálni indultál.

– IGEN.

– Én ételt venni, megéheztem.

Zhé Shi csak nézett és mosolygott tovább.

– Megkaptam a verseket, érdekesek.

– Aha – hümmögött Zhé Shi és állt tovább. Nézte, milyenek Dimitrij szemei. Meleg barnának látta őket a holdarcban. Mindjárt vége, gondolta, ezek ilyen efemer pillanatok. Dimitrij megérezhetett valamit ebből a gondolatból, mert folytatta:

– Olvasgatom őket.

– Most semmi sem jut az eszembe – mondta Zhé Shi.

Lehetne itt állni, csak úgy? Veszélyes? A következő pillanatban már hallotta is Dimitrij hangját:

– Akkor én megyek. Még találkozunk.

Persze, nevetett magában Zhé Shi, legutóbb egy évvel ezelőtt mondta.

– Jó.

Tovább folytatta útját az imádat helye felé. Akkor gondolta ezt: nem várok tovább. Nincs mire. És elengedte Dimitrijt is. Ezzel egyidőben minden képet, amelyet valaha látott Dimitrij jövőjét és természetét illetően.

 

Öt perccel mielőtt találkoztak volna, Zhé Shi elhaladt a fast foodos előtt, ahova öt perccel később Dimitrij igyekezett. Öt perccel előtte eszébe jutott, egyszer ide jött Dimitrij ételt venni magának. Ebben a pillanatban indulhatott el otthonról Dimitrij, amikor ez Zhé Shinek eszébe jutott. Dimitrij nagyon közel lakik. Vajon, évődött magában Zhé Shi, azért jutott eszembe, mert benne már megvolt a szándék, vagy azért született meg benne a szándék, mert ő most eszembe jutott? Vagy egyszerűen szokása és ismerem a szokását? Vagy egy szinkronrendezés egyszerre juttatta eszünkbe az összekötő szálat a találkozás végett?

 

Megírhatta volna Dimitrijnek, egyszer egy álombeli tájon jártak, egy fehér-zöld hegyen. Miközben Zhé Shi mesélni akart valamit, Dimitrij megéhezett. Mindig megéhezik, ha találkozunk – nevetett Zhé Shi. Persze, most már szemlélhetem, miután lemondtam róla.

 

Az, aki háromévesen vagyok, előbb van nagyanyámnál és mindenkinél.

 

A hajnali felismerésben a legerősebb a rövid ideig tartó szabadság. Ha ennyire esetleges ez a test, minek félteni? Egy pillanatig csak tárgyként létezett, egy tartozékként, amely ugyanúgy tartozéka, mint az ajtó (és így másképp nézett az ajtóra is), a csillagos ég, a fák vagy monsieur le Salade. Dimitrij. Mindenki itt van. Ennyiben vigyáz rá. A test működésétől függetlenül a lényeg sérthetetlen. Értsük jól: nem azért sérthetetlen, mert a test működései és a lényeg tökéletesen különbözőek és így nem érintik egymást. Hanem éppen fordítva: mert akármilyen állapotban is van a test, a lényeg ugyanúgy működik. Más kérdés, vajon az elme eléggé begyakorolta-e felismerni, minden állapotban.

Az ég átváltott kobaltkékbe. Ez a hajnal előtti szín. Zhé Shi maradhatott volna ébren, egy kicsit megsúrolni a bőrét és a talpát, mert a folytonos hidegben és a sok téli ruhától nagyon lélegzésre vágyott. Ha ébren marad, akkor mindjárt utána hajnal és indulhat a biztosítótársasághoz.

 

 

Minek ezek után biztosítótársasághoz menni?

Semmi értelme. Pontosan tudta. Ennek teljes tudatában ment el, csak úgy.  Illetve a rá váró lehetséges élmény tudatában. Sorba fog állni…, sokan lesznek…, mind elgyötört és deformálódott ember (kivétel erősíti a szabályt)…, és semmi eredménye sem lesz.

 

Akarok én biztosítást kötni? Dehogy. Érdeklődni megyek. Egyszer, ha muszájból lesz állnom, ha valaha ugyan még létezik muszáj, legyen emlékeztetőnek a mai nap: én önként jöttem ide, és szabadon el is megyek, amikor akarok.

 

A súrolásra és talpdörzsölésre ezt mondta:

– Most még alszom egy kicsit. Nem akaratból, ne akaratból, kedvesem.

 

Visszaaludt és napfelkelte előtt ébredt fel. Egy régi rádiódallammal a fejében.

– Ezek a csatornák – mosolygott –, még mindig sugároznak.

Nekifogott a reggeli himnuszok zengetéséhez és a csírahanghoz, ami a csatornákat lassan és biztosan kimossa.

– Akarod? – kérdezte magától.

– Igen, ez mindennél inkább kifejez. Kész, minek vegyem számra más kifejezéseit? Itt az ideje a sajátommal foglalkozni. Ez az egyetemes.

 

Még szemében volt az álom, amikor az orvosi egyetem diákfolyójába szállt és velük együtt lefolyt a dombon.

 

A domb felénél azt érezte, kiment lábából az erő.

– A gyökerek egy napig tartó étel. Jól van ez így, megint eszem.

Zsebéből előhúzott egy paszternákgyökeret és rágni kezdte. Tegnapelőttről fájtak a foggyökerei, két hátsó fogának gyökere csak annyiból volt, amennyi őket a helyükön tartotta. Mint a nagyon rövid falba vert szegek, folyton érzékenykedtek. Ha harapott, egy idő múlva jelezték neki. Most tehát a tépőfogakkal próbálta aprítani a zöldséget.

 

Leért a piachoz, háta mögé került a szürke, börtönszerű épülethez, ahol a biztosító működött. Rácsokkal az ablakon. Reménykedett, még mindig reggel van, és hét kezdete, talán inkább délután jönnek az emberek. A nyitott ajtón át nagy tömeget látott. Két ajtó előtt várakoztak. Melyikhez? – kérdezte a hozzá legközelebb levőket. Megmondja a papír, felelték. Sorszámjegyük van. Honnan lehet kérni? Az épület másik részén, a másik utcáról való bejáratnál. Kiment és kért egyet, a gépen megnyomott egy gombot.

 

Üdvözöljük! Az ön sorszáma 1055. Az 1A szobához szól. 55 ember van ön előtt. Kérjük, várakozzon türelemmel.

 

Még az órát is feltüntették rajta, az aznapi dátummal.

 

Eltelt húsz perc. Az emberhomokórán lefolyt három ember. Néhány sorszám üres volt. A várótermecskében jöttek-mentek, elfogyott a levegő. Elhatározta, kilép a frissre. Elment és a legközelebbi naturista üzletben vett két csomag rozsmagot. Néhány nap múlva elutazik és szüksége lesz rá. Visszatért, haladtak három számot. Ismét várt és ismét elment, vett néhány paszternákgyökeret. Amikor másodjára visszatért, 18-an voltak előtte. Néhányan feladták.

 

Dél felé került sorra.

 

Az ember azt hinné, kagylóhéjába temetkezett öreg és ráncos, sokpoundos titkárnő fogadja. Mikor kinyitotta az ajtót, egy huszonnyolc év körüli férfit látott, inkább diákkinézettel, aki szemét az asztalra szegezve gyorsított magnetofonhangon felelgetett.

 

– Érdeklődni jöttem, a szabadúszóknak való iratokról.

– Ön feljogosított fizikai személy?

– Nem tudom, szabadúszó a mesterségem.

– Tehát FEFISZ. 317-es szoba. Megérdeklődhette volna reggel az őrtől.

– Ön meg tudja nevezni, milyen iratokra van szükségem?

– CIF…

– Az mi? – kérdezte, a titkár gyors hangon folytatta:

– Az adóbevallások kimutatása öt évre, ha volt diák ezalatt, akkor a tanulmányokat igazoló adatok, ha dolgozott ezalatt, akkor a munkakönyv adatai – mióta FEFISZ ön?

– 2007, de bonyolultabb, nem egyértelműen.

– A 2007-től való igazolások és a személyi másolata. Hány éves?

– 26 leszek áprilisban.

– 317-es szoba. Kérdezze az őrt.

– Ki tudják számítani, mennyi az egyhavi illeték?

– A 317-es szobában kiszámítják.

 

Elment hát és kért az őrtől egy papírt, amelyen lista állt, a szükséges iratoké. Zhé Shiben kérdéseket keltett a jogi nyelv, és felvilágosítást kért az őrtől.

– Mindezt a fináncoknál. – mondta az őr.

 

– Nekem szükséges valamilyen iratot vinnem, vagy mindent ők adnak?

– Az ötéves döntések szükségesek.

– Értem. Ehhez szükséges valamilyen iratot vinnem? Mit jelentenek az ötéves döntések?

– A fináncoknál elmondják. Volt már itt?

– Most vagyok először.

– 317. Reggel hét és kilenc között.

 

A piacon vett még zöldséget. Hazament és elfogta az álom.

– Természetesen természetesen. Papír nélkül fogok meghalni.

 

Délután felkereste Ju Fut, akit nagy gyakorlásban talált. Megérintette a vállát, mire Ju Fu kristálytiszta szemekkel nézett rá:

– Mit akarsz?

– Semmit, tudod jól.

– Akkor jó.

– Mihez gyakorolsz?

– Tudod jól. Gyakorlom a meghalást.

– Azt jól teszed. Ma fél napot a biztosítónál töltöttem.

 

– Szükséged lesz rá – vigyorgott vissza Ju Fu cinikusan és gyengéden. – Ezt is magunk csináljuk, senki sem született és nem is fog meghalni helyettünk.

Ju Fu lassan mozgott a levegőben.

 

Zhé Shi leült a terem egyik szélén, a fényben, a mozgó Ju Fut nézte.

Üres kancsó vagyok, üres edény. Súrolom, súrolom, míg egyre könnyebb, mígnem eltűnik. Ó, ez az egyetlen gyakorlat.

Ju Fu, másik fele, meghallotta ezt.

– Miért is mentél ma délelőtt a biztosítóhoz?

– Miért is kapaszkodunk tíz körömmel a földbe? Ju Fu, repüléssel vagyunk tele, miért is félnénk tőle, hiszen természetünk? Az ég gravitál.

 

(Illusztráió: Varga Borbála: Arany, ezüst – szigetvilág; Egymásba néző)

Érzéki

Bedugom a kulcsot a zárba. Kissé meggyűrt, hófehér ingemen és a éjfekete zakómon erősen meglátszik a magam mögött hagyott nap milyensége. Óvatosan elfordítom a kulcsot, a zár pedig szinte azonnal jellegzetes hangot hallat, jelezve, hogy otthon vagyok végre. Kinyitom az ajtót, az viszont a továbbra is elvárt csönd helyett hangos és irritáló nyikorgást hallat. Egy pillanatig csak állok ott, gondolkodom és leginkább befogadok. Próbálom valamihez hasonlítani a hangot.
Ízlelgetem.
Mintha ráléptem volna egy kóbormacska farkára. Vagy tán mintha az elhasznált lélek sikoltott volna. Vagy talán a kettő összessége?
Megrázom a fejem. Észreveszem magam, ahogyan a nyitott bejárati ajtó előtt állok, majd a szükségesnél kicsit erőteljesebben teszek két lépést. Megcsap a pénteki vacsora mámorító illata. Óvatosan lökök egyet az elhasznált-fehér bejárati ajtón, ami engedelmesen, és ugyanolyan csikorgással becsukódik mögöttem.
Eközben a kellemes illat már elillan. Az orrom azt a kellemes érzést idézte fel ebben a pillanatban, amikor finom fűszeres sültek és gondosan szeletelt és sütött édesburgonya illata terjengett, mire betettem a lábam az ajtón. Most semmilyen. Üres. Talán a hotelszobák és a kórházak barátságtalan és idegen szagát idézi fel bennem. Levetem a cipőmet, és az előszobából a nappaliba lépdelek. A szoba falán olcsó és semmitmondó festmények egy makulátlan fehér falon. A kanapé, a fotelek, és középen a dohányzóasztal mind egytől-egyik sötétbarna. Ahogy felnézek a plafonra, végig a sarkokon és széleken egy elbújtatott ledcsíkot látok. A televízió a bútorokkal szemben fekete. A szekrények is azok. Összesen három fiókos szekrényt, és két polcokkal berendezett, unalmas bútordarabot számolok össze a fekete készülék körül. Minden alkalommal ugyanannyi, mégis sokszor végig számolom. Talán változást várok. Valami újat. Levetem zakómat és az ingemet, amiket a szekrényekkel szembeállított fotel karfájára teszek.
Egy kis gondolkodás után lehámozom magamról úgyszintén fekete nadrágomat, és azt is odateszem a többi mellé. Egy szál alsónadrágban állok a nappaliban. A helyiségben alig van mozgás és élet. Csupán egy légy zümmög kitartóan és fáradhatatlanul, látom ahogy repked, követem a szememmel. Komótosan helyet foglalok a barna kanapé bal oldalán.
Így szoktam meg, a kanapé jobb oldalát pedig mindig egyvalaki foglalta el.
Töltök magamnak az asztalra kikészített borból egy talpaspohárba. Száraz vörösbor, kétezres évjárat. Ültömben még egyszer körbe nézek. Unalmas, idegen és nyomasztó. Minden gondosan elhelyezett tárgy, minden kis részlete a szobának olyan tervezett és klisés. Nem sokkal régebben még a benne lévő emberektől lett élettel teli ez a hely. A légy még mindig fent száll a szoba közepén. A kitöltött bort nézem, majd felveszem a poharat és belekortyolok. Megízlelem a torkomat dörzsölő italt, és beleélem magam az ízek keveredésébe. Az első jó érzés a napomban. Szeles őszi nap van, oldalra nézve bukóra nyitott ablakokat és lengedező függönyöket látok. A légy rászáll a jobb szélre kitolt barna függönyre, majd lepihen. Eláll a szél. Most már egy árva hang sincs a szobában.
Kezdd összenyomni ez a csend, ezért kiveszem levetett nadrágomból a telefonom. Előkeresek egy lassú, romantikus zenét, és elindítom. A hang lassan betölti a szobát, átjár minden tárgyat és engem is. Felállok a kanapéról, kezemben szorongatom a borospoharat. Szól a zene.
Lassan mozogni kezdek a ritmusra. A poharat a vállammal egyvonalba helyezem és a bal kezemmel fogom, a jobb kezem pedig magam mellett pihen. Lépek, pörgök és forgok a berendezés között. Szárnyal a lelkem, olyan könnyedén siklik, hogy kissé beleszédülök, de nem érdekel. Ahogy az sem, hogy mozdulataim nyomán szinte mindenhol a földre cseppen a bor, a pohár pedig egyre csak ürül. Egyre gyorsabban és szenvedélyesebben mozgok a zenére, nem létezik számomra semmi, csak ez a pillanat. Vége a számnak. Leteszem az asztalra a poharat és elfekszem a kanapén. Díszpárnát rakok a fejem alá és kényelmesen elhelyezkedem. A függönyök suhognak, a légy újra köröket ír le a nappaliban, én pedig csak fekszem és magamba szívom a szoba unalmas szagát…

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info