Déltől délig ősz

A szavakat új, természetes, élő

mederbe gyűjtöd, innen ismerős

pogány forrásod, poéta-kísérő

nyomod, zarándok: kínlódsz, mérgeződsz

a déli szürkülettel, vegyi  tüllel,

mit kor sugároz, egünk permetez,

ha iszonyodból vers fakad, az bűnjel,

s csak sejted, utódaidra mi les –

 

Mi vár a rajtuk túlnövő időkre,

a szűkülő bolygó fiaira?

Az értelem cicomás temetője?

S az Isten nélkül egyke-faj fia

a Tudatlanság fájának gyümölcsét

csutástól rágja, héjastól nyeli,

aszály hamu és klimaxos öröklét

körül zsizsegnek cikádák és szöcskék:

az Ellenéden fémes férgei –

 

Kibillenti, átrendezi a szárnyat

az angyal érkezése. Szögletek

homályán arany hímpora nyárnak:

négy sárga pont. Imént még lüktetett

poroszka talpad. Képzelt sárga pontok.

Nem a világ: a minden most a gondod.

 

A minden most. Ha léptet szaporázol

eléd kerül bontakozik a pálya,

akár mögötted a magzati mámor:

a tejhabos csönd kora esti fátyla,

 

s kerül eléd az idő oszthatatlan

erejével a sós ár a vihar:

a sodratás új mederben, szavakban.

Immár mögöttünk bálványaival –

 

Az asszony-bálvány és a férfi-bálvány

komoly pillérek vaskos öntudat,

puszta létükkel tartják a hidat

az ég és víz síkjában és határán.

 

A minden, ami kockaröppenésre,

ahol a szárnyak pihennek, a zöld

éppen-teremtett kert előterébe

a négy-re hull, s évszakkal nem gyötört

kiterjedés lesz ezzel gazdagabb,

 

a három: szent, a földön megtapad –

 

És éledeznek az emberiből

Kitessékeltek: fűfoltok a képen,

lila lámpák, tea, dohány, likőr,

lakott vászon, beata Ungheria*,

hol angyal szunyál és kocka időz,

és délibáb ezerrel, hogy kísértsen,

s a színeket a vonalat kiszívja –

 

Vízszintesünk egy húron pendülése,

ki szerzett?, és lejátszani ki győz

sivatagunknak? ki volna a mérce?

Akik piramis-árnyékon hűsöltök

szakadt kanóccal hadonászva, költők?

 

Eltemetett part, déltől délig ősz.

Virágzsolozsma szabadul a térbe.

 

Túl a valóság üvegén sejlik

a végső végtelen (se kép, se képlet).

Mint akinek letépték a nyelvit,

szemét folyatták, majd torkára léptek

a kitessékelők, s a származékot

is jelölik, mint kéményt a lidércek.

Nemes trachit-szálak, bazalt-karéjok,

és fokról fokra fölfelé az éj fogy –

 

Kivetve kockám olyan hangszerekhez

találok hullva: már némák a fülnek.

A reggel piros ásítás. Elülnek

a napfordulók.  Fölbomlik a kvartett,

lazul a húr s lószőr, elmosódó

személy személyek: világi ordó

a csupasz énből tornyosult salakhegy.

 

 

Közeledsz, s fölfal a mély, zarándok.

Üres angyal-kéz. Onnan hiányzok,

hogy zuhanásommal újjá születhess.

____________________

* Dante, Alighieri: Div. Comm. Paradiso, Canto 19.

Kiskocsis forradalom

Egy nyugdíjas testvérpár, Erzsike és Mari lihegve nézett szét az Alkotmány utcában, hogy átmehessenek a túloldalra. Mindketten aggódtak, és rikácsoló hangjukon egymást hibáztatták, amiért ugyanúgy eltévedtek, mint tavaly. Mari pár perccel ezelőtt még megesküdött volna rá, hogyha leszállnak a kettes villamosról, rögtön mehetnek is egyenesen a Néprajzi Múzeum bejáratától balra, aztán a következő utcán jobbra. De a Honvéd utca elbizonytalanította őket és minden negyedik percben, amikor levegő után kapkodva Erzsikének meg kellett állni, Mari a végsőkig bizonygatta igazát. Az egyik ilyen pihenő után, ahogy tovább húzták maguk után gurulós szatyrukat, rögtön meg is álltak. Egy darab burgonya gurult végig a járdán. Nagyot nyeltek izgalmukban, Erzsike rögtön el is fáradt, de Mari kiszúrt a távolból két velük egyidős nőt.

– Ezek is onnan jönnek! – kiáltott fel hangosan Mari, Erzsike meg csak nézte a krumplit, amit ragyogóan bearanyozott a szombat délelőtti napfény.

A krumplit nem vették fel az utcáról, ott hagyták jelzésképpen, hogy utat mutasson a többi nyugdíjasnak és különböző szociális segélyekből élőknek, akik a szombati krumpliosztásra jöttek. A Szemere Utcai Általános Iskola udvarán több mázsa krumpli várta Erzsikét, Marit, és a többi arra jogosultat. Mindenki kocsival érkezett, méghozzá a legkülönfélébb szekerekkel és hintókkal, tuningolt gurulós szatyrokkal. Mindenki húzott maga után egy kiskocsit, de volt aki babakocsival jött, sőt egy család elhozta az egyik nagyobb üzletlánc bevásárló kocsiját, amiben könnyedén hazatolták a huszonkét kiló krumplit. Csak négyszáz forint kellett, és egy nyugdíjas igazolvány.

Miután beálltak a sorba , Erzsike és Mari újra veszekedni kezdtek, hogy miért nem indultak el előbb. Mari szerint Erzsike túl sokáig kente a májkrémet reggel a kiflire, Erzsike pedig azért élcelődött rekedtes hangján, mert Mari túl sokáig öltözködik a fürdőszobában. Mire sorra kerültek, és befizették volna a pénzt, elmondták nekik, hogy azt majd a teherautónál kell, itt csak az igazolványt mutassák. Mindketten kaptak egy sorszámot és beálltak az újabb sorba.

– Azért milyen sok kocsijuk van ezeknek – mondta Erzsike. Mindketten türelmesen nézegették a kiskocsikat a többi ember kezében, egyiket másikat összehasonlították a sajátjukkal. Láttak sokkal nagyobb teherbírású kiskocsikat is, ilyenkor egy időre elhallgattak.  

– Csak el ne vesszen  – mondta Mari.

– Micsoda? – kérdezte Erzsike.

– Hát ez a kis cédula – válaszolta Mari és amennyire az erejéből kitelt, megszorította a sorszámozott papírját. Erzsike nem értett egy szót sem.  

– Sőt, már olyan is van, hogy 3D-s TV – vette ki előttük a sorban fehér fülhallgatóját egy kislány.

– Az érdekes lehet, például, ha jön egy krokodil… – válaszolt a kislány nagyapja. Ezeket csak Mari hallotta, de mostanra már ő is elveszítette a fonalat.

Mikor odakerültek és befizették a pénzt, mindkettőjük kiskocsijába belecsúsztatták a nagy zsák krumplit, Erzsike azzal a lendülettel elindult a teherautó mellett, ki az útra. Egy autó kis híján elütötte, amíg Mari a saját zsákját nézte, ahogy segítenek neki felpakolni. Erzsike visszatért a járdára és várta Marit, miközben a kiskocsijukat maguk után húzó idősek egyre többen érkeztek. Egyetlen ember tűnt ki közülük, mellényben, siltes sapkában és egy nagy zöld szemetest húzott maga után. Aztán Erzsike észrevette, hogy ez az utcaseprő folyamatosan beszél, hol idegenekhez, hol magában. Hiába állt volna közelebb hozzá, akkor sem értette volna, hogy mit mond.

– Majd visszajövök én, mit várakozzak itt, itt söprök már húsz éve, majd visszajövök, ezek itt mind szegények, különben nem állnának itt, akinek milliója van az nem áll itt, ezek itt mind szegények, azért állnak ezek sorba…

Hagofia (6. fejezet)

Hatodik fejezet

Melyben Gulliver megfigyelheti a művészek kerületét

A történelem leckék után kértem pár nap pihenőt, hogy naplómon dolgozhassak, a hallottakon gondolkodhassak. Amikor szóltam, hogy készen állok a tanulás folytatására, liftekkel átköltöztettek egy másik földalatti komplexumba. Bár életem során csomagom sokszor nem volt nagyobb két bőröndnél, költözésem ennél egyszerűbben sosem ment még: pusztán át kellett sétálnom. Mivel minden szoba ugyanazt nyújtja, felesleges lett volna bármit is magammal vinnem. Szinte észre sem vettem a cserét. Ami hiányzott pár napig, az az ismerős szag, ami az ember lakóhelyét körüllengi, és jelzi, hogy otthon van. De nemsokára ez is rendbe jött.

Szobacserém azért volt szükséges, mert új szintre emelkedett oktatásom: ezután is ablakokon át szemlélődhettem csupán, viszont nem iskolákat látogattam, hanem a kerületek életébe pillanthattam be! Mint megtudtam, a tizenhat éves emberek tizennyolc éves korukig ugyanígy vizsgálódnak, hogy biztosan eldönthessék, melyik kerületben akarnak élni. Persze utána dönthetnek bármikor másként, akár élhetnek mind a háromban is hagofiai életük során, de a robot szerint nagyon kevés példa van erre. Az iskolai előválasztás után többnyire már nincs változás a szemléletükben.

Mivel a világuk hatalmas, azt tanácsolták, ne cikázzak a kerületek között, hanem sorba töltsek el mindegyiknél annyi időt, amennyit jónak látok. Diákjaiknak általában ugyanezt javasolják. Hogy ne ütközzek a tanulókkal, s ezáltal ne fertőzzem meg elméjüket, kijelöltek nekem minden napra háromszor egy órát, amikor más nem tartózkodik az én környezetemben. Nagyon hálásnak mutattam magam, hogy végre ne csak lázadjak minden ellen, s elnyerjem szimpátiájukat és bizalmukat, de titokban nagyon csüggedt voltam, hogy véletlenül sem találkozhatok és beszélhetek hús-vér emberekkel. Ha akkor tudom, mennyire nem számít megítélésem az áthelyezésem szempontjából, biztosan megpróbálok átszökni a többi emberhez. Bár minden bizonnyal hamarabb elkaptak volna, minthogy kigondolom az akciót.

Mivel már nagyon szomjaztam az emberi kreativitást, a humort, a nevetést, először a művészek kerületébe óhajtottam menni. A kerület akkora volt, mint egy kisebb város. Ámulva jártam utcáik alatt, figyeltem a gépek irányította villamosaikat. Gyönyörű gépek voltak ezek, csupa szín, üdeség, áramvonalas idomok: nem hogy hazámban, de sehol a világon nem láttam ilyen csodás és hangtalan járműveket. Nagyon szerettem volna utazni rajtuk egyszer, de sajnos nem lehetett.

És ami a legfontosabb: emberek mindenütt! Gyönyörű, fiatal emberek! Boldogságomban kiabálni kezdtem, hátha meghallanak, de nem volt semmi reakció, csupán egy robot sietett hozzám, hogy elvigyen a kórházba, de elmagyaráztam neki, hogy pusztán boldog vagyok, és így fejezem ki. Erre megint felajánlotta, hogy meggyógyítják agyamat, de durván elutasítottam, és betettem a vezeték nélküli fülhallgatót, hogy értsem, amit odaát mondanak.

Az első, amit meghallottam, két eszményi szépségű nő beszélgetése volt. Zene volt füleimnek: csacsogtak! Semmiségekről, férfiakról, szerelemről, zenéről, költészetről. Bár nem szólhattam hozzájuk, szinte újjászülettem. Követni kezdtem őket, gondoltam, az első órámat rájuk áldozom. Egy kis, kávézószerű helyiségbe mentek be. Odabent valóban csak egy tér volt, ami a pult mellett tele volt székekkel, fotelekkel, ülőpárnákkal, a fal mentén asztalokkal. A hölgyek amint beléptek, elhallgattak, és helyet foglaltak egy-egy párnán, mivel már csak ott fértek el. Úgy két tucat modellszépségű ember ült bent. Megvallom, első reakcióm, mely ezeknek az embereknek a gyönyörűségére irányult, hamar változni kezdett: ez a sok kiváló ember együtt nyomasztóan kezdett hatni. Nem tudtam köztük legszebbet találni, vagy olyat, aki jobban tetszene, mint a másik. Megszokni őket teljesen sosem sikerült, elfogadni pedig nagyon sokáig tartott.

Ahogy kivettem, akik félkörben ültek, fiatalabbak voltak, s velük szemben pedig egy idősebb, talán negyvenhez közeli férfi trónolt. A vakító szerelemről beszélt, arról hogy mindenütt meg kell látnunk a csodát. Élveznünk kell a finom ételeket, meg kell érintenünk egymás arcát, bele kell olvadnunk egy lassú csókba. A többiek áhítattal hallgatták, lopva egymásra néztek, zavartan mosolygó lányok pillantottak magabiztos fiúkra és fordítva.

Amikor ez a mester-féle ember elhallgatott, egy nő felállt, és egy hosszú, talán ódához hasonlítható verset olvasott fel, melyben azt taglalta, hogy a tintahalkarikák elfogyasztása olyan élvezet számára, mint amikor elképzeli szerelmének lágy simítását a kézfején. Még diákkoromban nagy rajongója voltam a szerelmes verseknek, sok olyanért is lelkesedtem, mely nem volt mentes a giccstől, de ez hallgathatatlan volt, és erős hányingerrel kísért szédülés kerülgetett. Arra gondoltam, bizonyára még nagyon fiatal a lány, és talán csak most kezdte a verscsinálást, mert költészetnek ezt semmiképp nem tudtam nevezni. Meglepetésemre azonban a mű után tapsvihar, éljenzés tört ki! A középen ülő férfi felállva gratulált, és amint a hallgatóság elcsöndesedett, dicsérni kezdte a nagyszerű képeket, a ritmikát, az egyedi látásmódot, s további írásra buzdította a hölgyet.

A jelenet hasonló módon többször megismétlődött. Ezen a kifordított íróműhelyen csupa tehetségtelen, az irodalom barbárjának megfelelő ember olvasta fel kreálmányát, és mint egy vérfagyasztó horrorfilmben, mindenki gratulált hozzá.

Lassan lejárt az első órám, így hazatértem. Nem hagyott nyugodni a dolog, így kihasználva, hogy végre teljesen hozzáférhetek az Adatbázishoz, műveket kértem a hagofiai költészetből és prózából. Volt, amit pár sorig, volt, amit pár oldalig tudtam elviselni, a végére nem nagyon jutottam semminek. Minden a beteljesületlen szerelemről, a finom ételekről, az új cipőmodell kényelmességéről, a kabátok szövetének bőrhöz simulásáról szólt.

Ruházatuk egyébként különbözött az enyémtől.  Igazából különbözött minden ruha a másikétól. Öltözködésük lényege – megfigyelésem szerint – az volt, hogy ne hasonlítson a többiekére. Bár a legkényelmesebb ruhaneműkből válogathattak az Adatbázis menüjéből, úgy tűnt tökéletes nadrágjaikat, szoknyáikat szándékosan rongálják, belevágnak, beleszaggatnak, és gratulálnak egymásnak, ha ez jól sikerül. Eszembe jutottak otthoni koptatott farmerjaim, vagy a hajón szolgáló ismerősöm szaggatott nadrágja, de ezek ünnepi ruhának mondhatók azokhoz képest, amit ők műveltek.

Sokat jártam a művész kerület utcáit, épületeit. A lakóházakat leszámítva csupa kávézót és vendéglőt találtam, holott ételt és italt otthon is kaphattak, ugyanilyen mennyiségben. Ezért persze nem kárhoztattam őket, nagyon jól tudom, milyen unalmasak ezek a szobák, és mivel nem kerül semmibe az étterem sem, – hiszen mindenütt robotok szolgálnak ki –, hát miért ne lenne az ember mindig társaságban. Azonban, ami a legmegdöbbentőbb, alig láttam párokat! A másik boltféle, amiből rengeteg volt, az a virág-ajándék üzlet. Minden egyedül kóborló ember csokrokkal, bonbonnal, használhatatlan dísztárgyakkal mászkált. Ajándékokkal halmozták el szerelmüket, akik a legritkább esetben viszonozták ezt, akár egy randevúval, vagy legalább egy köszönömmel. Verseket, novellákat, regényeket írtak a választott nőnek, vagy férfinak, hogy meghódíthassák! Hazám női olvasói talán most elgondolkoznak azon, hogy ők megkapják-e a kellő odafigyelést, és nem cserélnék-e le párjukat egy ilyen költeménylovagért, de biztos vagyok benne, hogy futva rohannának haza egyetlen találkozó után.

Mielőtt nagyon szigorú lennék a helyi költészettel kapcsolatban, meg kell jegyezzem, festőik, dalnokaik, szobrászaik talán még rosszabbak voltak. Volt szerencsém festmény és szobor kiállítást egyaránt megtekinteni. A festmények két fő stílusban készültek: az egyiken női alak, vagy alakok feküdtek érzéki pózokban az egyen-szoba egyen-ágyán, a másik fajtán rózsaszín foltok, piros vonalak, fekete háromszögek sorakoztak, olyan címekkel, mint szerelem, szenvedély, vágy a kedves után és így tovább.

Egyik délután behívtam egy robotot, hogy vitázzon velem. „Hol van a költészetükből a téma?” Kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra, mivel indulattal úgysem juthatok messzire. A gép nem értette, mire gondolok, kérte, pontosítsak. „Miért nem írnak másról, mint a szerelem, és az érzéki gyönyörök? Hol van a szenvedés, a fájdalom, a dráma, a halál?” „Ha fájdalmai vannak, vagy szenved valami miatt, szívesen elvégezzük a megfelelő agyműtéteket…” Ekkor elvesztettem nyugalmam álcáját, és ordítani kezdtem: „Nem akarom, hogy belőlem is ilyen élőhalottat csináljanak! Ez nem élet! Így nem lehet! Ezek nem művészek! Hogy merik így hívni magukat?” A robot válaszként lefogott, mire bejött egy társa és nyugtatót injekciózott a nyakamba. Amikor felébredtem, egyikük még az ágyamnál ült, s hogylétem felől érdeklődött. „Belenyúltak az agyamba?” „Azt kérte, ne tegyük. De, ha mégis óhajtja, bármikor…” „Nem kell, köszönöm.” Válaszoltam még mindig kábán. Megnyugodva, hogy nem lett nagyobb bajom, újra kérdéseim lettek: „Észrevettem, hogy mi mindig magázódunk, a többi emberrel meg tegeződnek. Miért?” „Így különböztetjük meg a gondolkodásában öregeket a fiataloktól.” Mégsem lettem jobban. Amennyire erőmből tellett, olyan durván küldtem el a robot, és átaludtam a nap további részét.

Úgy döntöttem, kerülöm a művészek zajos utcáit és kávézóit a továbbiakban. Míg ők használhatták a nagyszerű villamosaikat, én továbbra is liftekkel voltam kénytelen utazni. Egy nap, ahogy céltalanul adogattam meg az útirányokat, egy olyan részre érkeztem, amit eddig nem láttam. A giccsnek nyoma sem volt, sokkal kevesebb volt a szín, és nemesebbek a formák. Alig jártak az utcán, és bár ők is szépek voltak, látszott, már utolsó éveiket töltik itt. Később megtudtam, hogy feltevésem helyes, ők a korosodó nemzedék, és önként vonultak félre, hogy párt találjanak maguknak, mielőtt tovább mennek.

Nekik is voltak kávézóik, de sokkal patinásabb külsejűek. Egy ilyet még mindenképp látni akartam, mielőtt elköltözöm másik kerület megfigyelésére. Bent már csak műbőrfotelek voltak, s helyet foglalt benne festő, író, szobrász egyaránt. Eddig nem láttam senkinél dohányt, vagy alkoholt, de ők szinte kivétel nélkül, nő és férfi egyaránt pipáztak, cigarettáztak, és nemes színű töményeket kortyolgattak. Ruháik sokkal ápoltabbnak tűntek, s úgy vettem észre, mintha az egyediség helyett valami egyenruhafélét találtak volna ki, amely egy barna nadrágból, egy kockás felsőruházatból és egy szintén barna zakóból, vagy kabátból állt.

Alkotásaik felolvasása mellett sokat beszélgettek arról, vajon van-e élet a falon túl, mi vár ott rájuk igazából. Itt már láttam egymás kezét fogó párokat is, akik giccses plüssmacik nélkül szerettek egymásba. Sokkal szimpatikusabb volt ez a társaság, és azon merengtem, talán nem is olyan rossz, hogy az öregekhez soroltak a robotok. Ahogy figyeltem őket, egyszerre órájukra néztek, mind felkeltek, s vagy egy festményt, vagy egy szobrot, digitális jegyzetelőt, mindenki a maga művét fogta, és vinni kezdte. Persze követtem őket, és rövidesen egy hatalmas előadóterembe érkeztünk, ahol a korábban látott fiatalabb fiatalok ültek tömött sorokban körbe. A mesterek letették műveiket, és a tömeggel szemben egy nagy pódiumon foglaltak helyet. Az első felszólaló egy költő volt. Felolvasta versét, mely az utat felújító robot fején megcsillanó fényről szólt. Mesterkélt hasonlatok, mereven betartott ritmika jellemezte. Még az a lendület is eltűnt belőle, ami legalább a szerelmes íróműhelyeken hallott művekben olyan jellemző volt. Amikor befejezte a szavalást, és elhalkult a taps, nem ült le azonnal a helyére. Ránézett a festőre, réveteg, okító hangon mondani kezdte: „Ezt neked írtam, emlékül, amikor hat évvel ezelőtt az utcán megláttuk azt a robotot, amelyik munkálkodott, és te megjegyezted, hogy a fény úgy csillog rajta, mint halhús a villa hegyén.” Erre a festő nevetni kezdett, a közönség újabb, érzelemmentes vihogással kísért tapsolásba tört ki, s a költő végre leült.

A jelenet a festő válaszával folytatódott, aki leleplezte eddig eltakart képét, amin egy stilizált szoknyát fújt a szél, egy naturalistán megfestett meztelen nő kezei felé. „Ez a kép a két évvel ezelőtti szerelmedet ábrázolja, aki tavaly ment a falon túlra, de nekem előtte megsúgta, hogy a legszebb virágcsokrot te vetted neki egész lánykorában.” Mondta párás szemekkel az éljenző közönség elhallgatása után.

Az esemény végig arról szólt, hogy egymásnak ajánlgatták műveiket, a közönséget figyelembe sem vették, elégedetten dicsérték egymást, majd visszamentek a kávéházukba merengeni. Részükről a nap különbsége a többihez képest csupán annyi volt, hogy helyszínt változtattak, és a beszélgetést néha abba kellett hagyni a kötelező tapsok miatt. Kiábrándultan és fáradtan kértem a robotokat: szeretnék új kerületet megfigyelni.

Apa és fiú (Borbély András jegyzetével)

Valamelyik téli délelőttön az anatómiai intézet igazgatójának első asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgősen akart beszélni a méltóságos úrral.

Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja, mert előadást kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az orvosnövendékektől.

A látogató magas, jól öltözött, sápadt ember, belépett, mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem hadarva, beszédbe fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erősen rövidlátó szemei előtt fekete keretű csíptetőt viselt. 

– Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom, de a dolog annyira sürgős, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál, mérnök vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a vonatról, az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A halálát jelentő levelet azon a napon kellett volna megkapnom, amikor hajóra szálltam, hogy hazajöjjek… Szóval megtudtam, hogy az apám kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám, aki nagy nyomorban élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval otthagyta az apám hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika eltemeti. Most én utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy ide, az anatómiai intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az orvosnövendékek tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a hullákat, ha már egészen apróra fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném már tudni, hogy ilyen sors érte-e az apámat, vagy amint a szolga bíztatott: talán a csontjait kifőzték, és csontvázzá állították össze… Ezt szeretném tudni, és kérem a méltóságos igazgató urat, hogyha így áll a dolog, akkor méltóztassék nekem kiadni a csontvázat vagy a koponyát, de az egész csontvázat inkább, hogy eltemethessem… Szóval, esedezem, igazgató úr, méltóztassék megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt mondta, hogy e célra a szép, erős csontú hullákat szokták kiválogatni, az én apámnak pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt, mint én… És az intézet költségeit megtérítem…

Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt nyugodtan simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve megszólalt:

– Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?

– Gyetvás Pálnak, mint engem.

– Az intézet ugyan nem ad ki hullákat… de ha a csontváz megvan: talán még a főzőpincében, vagy esetleg már össze is állítva, nem vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.

Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent meg.

– Kérem szépen, doktor úr – szólott az igazgató – nézesse meg, a múlt hónapban vagy az azelőttiben dolgoztak-e föl Gyetvás Pál nevű hullát, s ha igen, készítettünk-e belőle előadási csontvázat.

Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg különös vendégét.

Öt percnyi néma várakozás után, mely idő alatt a vendég idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel az esős utcára bámult ki – berontott az asszisztens.

– A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a belgyógyászatiról kaptuk. Nálunk lett boncolva a „Cé”-ben. Harmadéveseknek adtam, mert szép volt a skeletje; a múlt héten maceráltattam Mátyással, és tegnapelőtt állították össze. Igen jól sikerült; boncterembe tétettük be – amint méltóztatott mondani – mert az elsőévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.

A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A professzor pedig az előbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét megszólalt:

– Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az úrnak a kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket a kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? – ugyebár, egy hullamacerálás és összeállítás harmincöt korona.

Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan fizetett. Miközben már kevésbé izgatottan, sőt bizonyos vidám megkönnyebbüléssel így szólt:

– Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.

A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik sarokban ott állt a „kérdéses” csontváz. Hatalmas, erős csontú, gyönyörű koponyájú, porcelánfehérre főzött skeletum.

Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínű, hogy csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölről-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat, amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul nézett a szolgára és az asszisztensére.

Az asszisztens dícsérni kezdte a koponyát, mire az idegen hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a fehérkabátos ember hamarosan elbúcsúzott, mert az előadáson volt dolga.

Az öreg szolga úgy érezte, hogy vígasztalni kell. A tudományát szedte elő.

– Ilyen gyönyörű skelettel, kérem, már régen nem találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a hullát, Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól.

Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.

Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje dobálta ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak könnyezik a szeme, és ő maga is kötelességszerűen elérzékenyült:

– Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?

– Az édesapám volt!

– Az apja. Hm, hm. Hát bizony… – Erre azután elhallgatott. Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.

A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy mondania kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat- és érzelemvihart, melyet a lelkében készülődni érzett, ki kell engednie.

De a vihar, mielőtt jött volna, elsimult a tiszta, fehér porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma elillant, és fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha egyszerre csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett előre furcsa terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az édesapja miatt.

Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül magához ölelte. A fiú az apját.

 

[JEGYZET]

 

 

 

 

Az Apa és fiú Csáthnak azok közé a novellái közé tartozik, ahol az egy-két jellegzetes vonallal jelzett lélektani szituáció annyira sűrítetten van ábrázolva, hogy ez a sűrítettség átbillenti a problémát a pszichológiai síkról egy egzisztenciális vagy filozófiai síkra. Éppen ezért állítható, véleményem szerint, a sokkal népszerűbb Anyagyilkosság című szöveg mellé (annak apai „pártörténeteként” is) mint vele egyenrangú. Itt a probléma talán még zártabb, hermetikusabb formát kap, első olvasásra alig találunk rajta fogást: az elidegenítő hatású orvosi szaknyelv és nézőpont, illetve a túl könnyen adódó esztétikai kategória (groteszk) mögött szinte meg sem fogalmazódik a trauma, a probléma maga. Mintha éppen emiatt – a trauma nyelvének hiánya miatt – rendelkezne a szöveg ezzel a sajátosan „hideg”, már-már elidegenítő feszességgel.

 

 

 

Ami talán a mai olvasónak nem rögtön ötlik eszébe a novella olvasásakor, az a vázlatosan, de határozott vonalakkal jelzett társadalmi háttér. Arról a kivándorlási hullámról van szó, amelynek során a 19. század második felétől az I. világháború végéig közel kétmillió ember hagyta el Magyarország területét Amerika irányába a jobb megélhetés reményében (A novella 1908-ban keletkezett). A kivándorlásnak az én értelmezésem szerint nemcsak a novella cselekményi szintjén, hanem lélektani szinten, azaz a mérnök sajátos „gyászának” (vagy arra való képtelenségének) megértése kapcsán is jelentősége van. Az „elidegenedés”  problematikáját a szöveg is jelzi: „Simára borotvált arcáról azt hihette volna az ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszél.” A mérnök tehát fizikailag, testi jegyeiben, ahogy ma mondanánk: „megjelenésében” tűnik idegennek, miközben nyelvileg úgymond „otthon van”, vagy „haza érkezett”. Csakhogy milyen ez a nyelvi otthonosság? Egy teljesen bürokratikus, udvariassági és szaknyelvi fordulatokból építkező formularendszer „diktatúrája”, amin lehetetlenség bármi autentikusat, vagy érzelmileg is jelentőset közölni.

 

 

 

Ha számolunk ezzel társadalomlélektani háttérrel, azt is tudatosíthatjuk, hogy az apa kérdése egyéni szinten mindig egyben a múlt, a történelem, az emlékezet, a közösség és az eredet kérdése is, amellett, hogy az „utód” identitásának radikális megkérdőjeleződésével annak megalkothatósága kerül veszélybe. Ha szimbolikus szinten is, de a mérnök saját haláláról is szó van, legalábbis a „ki is vagyok/lehetek én?” kérdés örvénylő szakadékáról. A kivándorolt fiú visszatérése után az apa halálával való szembesülés egyúttal az elhagyott otthon és haza, s így egy genealógiai, közösségi, emlékezetközösségi szakadás ténye is. Az apa csontváza a közösség pusztulásának, a haza pusztulásának a képe is lehet. S éppen ezért olvasható a szöveg a tékozló fiú bibliai történetének kifordításaként, hiszen a fiú idegenné válását itt már nem oldozhatja föl az apai megbocsájtás. Mintha azt is sugallná ez, hogy aki egyszer elhagyta otthonát, annak számolnia kell azzal, hogy itt is, ott is mindvégig idegen, vándor, nomád marad, hiába tér vissza.

 

 

 

Innen nézve – s ez persze csak egy értelmezés – egy trauma nyelvtelenségének ad nyelvet a szöveg a mérnök hosszú, önparódiába (legalábbis a gyász paródiájába) fulladó, izgatottságtól hadaró beszédében. A mérnök udvarias alázatossága mögül kihalljuk megalázottságát, a tények, a történelem tényei általi megalázottságot, a teljes tanácstalanságot azzal szemben, amivel az apja halálában találkoznia kellett – de: a szavak, a kifejező beszéd ellehetetlenülése miatti testi megalázottságot is. Figyeljük meg további mozdulatait: miután kiderül, hogy előkerült az apa csontváza, a preparált örökség, a mérnök, aki itt „jövevénynek” van nevezve „valami hirtelen görcsös taglejtést tett.” (Csáth a fiú megnevezéseinek váltogatásával folyamatosan jelzi a kivándorlásból következő határhelyzetet vagy identitásválságot.) A mérnök viselkedése, „mondanivalója” mindvégig testi gesztusaiban, gesztusainak bőbeszédűségében fejeződik ki a leginkább sokatmondóan: „Körülnézte elölről-hátulról, megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a rugókat…” Azt hiszem, tényleges beszélgetés ez halott és élő, apa és fia között, csakhogy nem szavakkal, hanem a szavakkal való beszéd szüneteiben. Számomra a legsűrűbb, legsokatmondóbb gesztus-sorozat ez: „Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett sokáig, kezdte rágni az ajkát.” Túl a példa morbiditásán vajon nem ugyanilyen lehetetlen, vagy csak nyelv nélküli, testi gesztusokban lehetséges legtöbbször bármelyik apa és bármelyik fiú közti kommunikáció? Olyan némaság ez, amely éppen a legmélyebb tanácstalanságot mondja ki mégis az apa és a fiú, az „előd” és „utód” közti (talán mindig?) traumatikus viszonyt illetően.

 

 

 

A „csontváz fiának” némasága, görcsössége, zavarodottsága, megalázottsága és abszurditásában is sokatmondó gesztusnyelve számomra nem a gyászon inneni, hanem bizonyos értelemben a gyászon túli jelenség. Nem a gyász képtelensége ez az elidegenedés miatt, hanem szembenézés a semmi fehérségével. Túl a gyászon: a tanácstalanság fehérsége, amiben mégis katartikusan feloldódik az érzelmi vihar, a gyász, a fájdalom: „és fölolvadt a nagy ablakok világosságában.” Micsoda tisztaság, miféle fehérség, miféle „kilátástalan belátás”? Miféle gyászmunkán túli gyász? S végül a haláltánc: az apa csontvázával, a halállal ölelkezve…

 

 

 

A legkülönösebb az egész novellában, hogy először úgy tűnik, mintha minden szereplő „érzelmi hulla” lenne, akik képtelenek nyelvet adni érzéseiknek, megdöbbenésüknek, mintha nem vennének tudomást az alaphelyzetben rejlő provokatív erőről, mintha nem lennének képesek „emberi nyelven” beszélni, csakis udvariassági és szaknyelvi fordulatokban. A végén pedig úgy érezzük, olyan intenzív érzelmi kommunikáció zajlik a szövegben, amit nyelvileg képtelenek lennénk utolérni. Hogyan sikerülhetett ez Csáthnak?   

 

 

 

 

 

(A jegyzet megírásához a Babes-Bolyai Tudományegyetem harmadéves magyar szakos hallgatóival tartott Csáth-szeminárium, az ott fölvetődött ötletek is inspirációt adtak. Így ez a jegyzet az ők munkájukat is dicséri.)    


Felmentem az égbe…

Felmentem az égbe,
Kisváros e hely,
Rubintól fényes,
Padlója pehely.
Némább mint a rét
Harmattal tele,
Kép, mit nem rajzolt
Senkise.

Mecheln-i keretben
Lepke a nép,
Pókháló a tett,
A rangok: pihék.

Itt élnek majdnem
Betelve tovább,
Oly választékos
Társaság.

Károlyi Amy fordítása

A rajzos gyilkos

 

 

Életem első csókja nem velem történt meg.

 

Nem tudom miért, de ez jut eszembe, miközben a sápadt arcot bámulom. És ezen nevetnem kell. A szürke szemek nem nevetnek velem.

 

Pontosan emlékszem a napra. A nagy fűzfa alatt ültünk a tóparton, ahogy mindig, epres fagyit ettünk édes tölcsérben és próbáltuk valahogy elhajtani a körülöttünk keringő muslicarajt. Rengeteg szúnyog és muslica volt azon a nyáron, több, mint előtte vagy utána bármikor. És akkor elmesélte. Hogy a táborban megtörtént. Hogy Petinek hívják, grafikusnak készül és hosszú, selymes szőke haja van, mint egy lánynak. Az arca nem igazán helyes, meg aztán kicsit túl vékony és görnyedt is, de iszonyú édes humora van, és jól el lehet vele beszélgetni. Azon az éjszakán is végig beszélgettek, és aztán megcsókolta. Egyszerűen odahajolt, és megtette, éppen akkor, amikor a nap vöröslő széle felbukkant a Balaton felett. Kicsit talán túl giccses is volt már, de azért jó. A végén telefonszámot cseréltek, és most várja, hogy felhívja.

 

Tökéletesen fel tudom idézni, mit éreztem közben. Irigység? Nem ez a jó szó. Inkább düh. Harag. Olyan elnyomott, meddő, fojtogató harag. Nem Bettire haragudtam, hiszen ő nem tehetett semmiről. Eredetileg együtt mentünk volna a művészeti táborba, de aztán Anyu meghalt a tavasszal, és így nem mehettem. Egyik pillanatról a másikra történt. Az infarktus gyorsan öl, nem szenvedett sokat. Apu és én – nos, mi igen.

 

Érdekes módon már nem kelt bennem fájdalmat az emlék, igaz, mostanában amúgy sem érzek semmit. Éhséget sem. Dél van, és azon gondolkozom, vajon hány napja nem ettem. Talán szerda este óta. Még Apu is észrevette, hogy valami nincs rendben, pedig az nagy szó. Azt mondtam neki, csak valami gond van a gyomrommal. És ez így igaz. Van benne egy görcs, ami nem oldódik fel.

 

Azon a nyáron egyfolytában rajzoltam. Előkerestem a régi fotókat, és lerajzoltam mindenkit. Magamat kisbabaként, Aput katonaruhában, Mamáék esküvői képét, sosem látott, komor, kalapos-kendős dédszülőket. És persze Anyut, főleg őt. Egy egész sorozatot készítettem róla. Kislány, kamasz, fiatalasszony és büszke anya mind-mind fekete vonalak halmazává lett a kezem alatt. Ha összefogtam a rajzokat, olyan volt, mintha a kezemben tartanám az életét. Ez valamiért megnyugtatott. Aznap este megkerestem Betti fiúját az interneten, és őt is lerajzoltam. Tényleg nem volt helyes, de értelmes tekintete és gyönyörű, gyönyörű szőke haja volt. Elképzeltem, milyen lenne beletúrni, és kifésülni az ujjaimmal. Nekem kellett volna csókolóznom vele. Ennyi igazán járt volna. De nem. Bettinek jutott, ez is, mint minden más. Még egyszer megnéztem a képet, aztán apró darabokra téptem.

 

Akkor jöttem rá, hogy alapvetően mások élik az életemet. A barátaim, az unokatestvéreim, a szappanoperák és valóságshow-k hősei a tévében. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ők megvalósították az álmaikat, én pedig nem. Ők valamennyien az én álmaimat valósították meg. És a legrosszabb az volt, hogy minden azt sugallta, mintha ez rendben lenne így.

 

Ősszel az összes rajzot bevittem az iskolába, és megmutattam a rajztanáromnak. Nagyon jónak találta őket, és azt mondta, érdemes lenne megpróbálnom a felvételit a Képzőművészetire. Még van három év, éppen időben kezdeném el a készülést. És én elkezdtem. Ebbe öltem minden energiám. Rajzoltam, festettem, magoltam a művészettörténetet, és közben a többi tárgyból is igyekeztem jó eredményeket elérni. Ritkán jártam bulizni és egyáltalán nem foglalkoztam a fiúkkal, mintha akkor, amikor összetéptem Peti arcképét, a szőke herceg meséjével is végleg leszámoltam volna. Azt akartam, hogy felvegyenek, semmi nem számított. Híres akartam lenni. Híres, elismert festőművész. Olyasvalaki, akinek saját élete van, olyannyira saját, hogy még a halál sem veheti el tőle, mert hátrahagy annyi halhatatlan művet, hogy örökre emlékezzenek rá. Én viszont nem sok mindenre emlékszem abból a három évből. Őrült alkotási lázban teltek el.

 

Elfordítom a szemem az arctól, és bekapcsolom a tévét. Persze, pontosan tudom, miről lesz szó a hírekben. Még mindig nem kapták el, pedig a rendőrség nagy erőkkel nyomoz. Eddig hét áldozat van, de úgy sejtik, lesz még. Minden jel arra mutat, hogy egy elmebeteg sorozatgyilkosról van szó. Persze még nem tudni, milyen szisztéma szerint öl: eddig egy izraelita vallású bolttulajdonos és a felesége halt meg, és egy roma család, mindannyian Komáromban. Az indítékok valószínűleg személyes jellegűek, de több, mint valószínű, hogy a tettest szélsőjobboldali eszmék is vezérelték. A rendőrség szűkszavú az ügyben, csak annyit mondtak, mindent megtesznek, hogy kézre kerítsék az elkövetőt.

 

 

Aztán eljöttek a felvételik. Máshová be sem adtam a jelentkezésem, csak a Képzőművészetire. Lehetetlennek tartottam, hogy ennyi munka után ne vegyenek fel. Mégis így történt. A saját rajzaim alapján behívtak, de a második fordulóban, az élő modell rajzolásakor valahogy leblokkoltam. Sosem szerettem élő modelleket rajzolni, jóformán mindig fotók alapján dolgoztam. Némán bámultam a középen álló hájas, középkorú férfit, és pecekig egyáltalán nem tudtam rajzolni. A lábam remegett a kezem pedig cserbenhagyott. Aztán valahogy mégis nekiálltam. Gyenge rajz lett. A felelés sem ment valami fényesen. És nem hívtak újra. Nem kellett, hogy megjöjjön az a bizonyos júliusi értesítő sms: tudtam, hogy nem vettek fel sehová. Érettségi után mindjárt elmentem a komáromi telefongyárba dolgozni. Ott kerültünk közel egymáshoz, Sanyi és én.

 

Sanyi az osztálytársam volt, de a négy év alatt nem nagyon vettünk tudomást egymásról. Egy kicsit olyan volt, mint én fiúban: órákon alig szólalt meg, és szünetekben is csak a néhány haverjával beszélgetett, másokkal szinte soha. Nem tudtunk egymásról semmit, de mikor az első reggel mellém ült a gyárba menő buszon, beszélgetni kezdtünk. Őt sem vették fel sehová, pedig nagyon reménykedett a közgázban, de aztán elcseszte a matek érettségit. Jövőre talán újra megpróbálja. Én nem akartam újra megpróbálni. Igazság szerint fogalmam sem volt, mit akarok. Örültem, hogy találtam munkát, és nem kellett otthon ülnöm a gondolataimmal. Miközben a futószalagon elém gördülő parányi műanyagalkatrészeket illesztettem össze, igyekeztem nem koncentrálni semmi másra. Dúdolgattam, semmiségekről beszélgettem a munkatársakkal, és közben tökéletesen üresnek éreztem magam.

 

Persze a legfélelmetesebbek a rajzok. A tettes, miután a vadászpuskájával végzett az áldozatokkal, levetkőztette majd végigfektette őket a padlón, lenyúzta az arcuról a bőrt, a helyére pedig odaillesztette az őket ábrázoló portrét.

 

Sanyiban és bennem a kudarcérzésen kívül semmi közös nem volt, ám ez éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy összekovácsolódjunk. Minden nap egymás mellett ültünk a buszon és mivel nem lakott messze tőlünk, esténként a legtöbbször hazakísért. Néhány hónappal később összebalhézott a családjával és elköltözött egy olcsó komáromi albérletbe. Egy este, mikor az üzemi busz valamiért késett, felajánlotta, hogy aludjak nála. Elfogadtam. Akkoriban Sanyi volt az egyetlen ember, akit valamennyire közel éreztem magamhoz: Bettivel és a többi barátnőmmel azóta nem beszéltem, hogy egyetemre mentek, Apuval pedig már évek óta csak a legelemibb párbeszédekre redukálódott a kapcsolatunk. Sanyi viszont meghallgatott, és én is meghallgattam őt. Nem voltam belé szerelmes, még csak nem is tetszett, pedig tulajdonképpen nem nézett ki rosszul, sőt: a haja ő is szőke volt, mint Betti Petijének, igaz, durvább szálú és nem olyan hosszú, viszont sokkal magasabb és izmosabb volt, már-már altétatermetű. Csak a szemei zavartak, azok a nagy, halványkék szemek. A vízi hullákra emlékeztettek, és megakadályoztak abban, hogy bármiféle fizikai vonzalmat érezzek iránta. Mégis hagytam, hogy aznap este leüljön mellém az ágyra és megcsókoljon. Arra gondoltam, úgysem ez az első. Azt is hagytam, hogy levegye a ruháim, végigfektessen az ágyon és belém hatoljon. Azzal bíztattam magam, hogy valaki már biztos a szüzességem is elvesztette helyettem.

 

Nem csak a tévében beszélnek egyfolytában a gyilkosságokról, az embereknek is ez lett a kedvenc témájuk. Ha kinyitom az ablakot, hallom, ahogy a szomszédasszonyok erről diskurálnak az utcán hangos jóistenkedések közepette, sőt, tegnap még Apu is megjegyezte, hogy jobb, ha mostanában nem mászkálok sötétedés után. Miközben beszélt, a széntől fekete ujjaimat bámultam. Kíváncsi vagyok, észrevette-e.

 

Néhány héttel később odaköltöztem Sanyihoz. Sokkal kényelmesebb volt onnan bejárni a gyárba, arról nem is beszélve, hogy így végre elszabadulhattam otthonról. A régi házban már nem csak Anyu emléke nyomasztott, hanem az íróasztalom is. Már hónapok óta nem rajzoltam semmit, a rajzszén, a rajzlapok és a festékek éppen úgy hevertek ott, ahogy a felvételi előtti este hagytam őket. Egyszerűen nem volt erőm sem eltenni, sem eldobni semmit. Használni még kevésbé.

 

Az albérlet nem volt éppen összkomfortos, sőt. A szomszédban egy cigány család lakott, mindig üvöltött náluk a tévé meg a gyerekek, és, bár én nem éreztem semmit, Sanyi a bűzre is panaszkodott, ami szerinte az ő lakásukból szivárgott át a miénkbe. A plafon tele volt repedésekkel és a vécé néha eldugult, de végeredményben azért el lehetett benne lakni. Sanyival hamarosan rákaptunk, hogy esténként kibontsunk néhány üveg bort, és leigyuk magunk a sárga földig. Néha az újdonsült haverjai is feljöttek a gyárból. Az egyikük időnként hozott egy kis füvet is. Az éjszakáink mámorban úsztak, a reggelek józanodással teltek, a munka óráit pedig félálomban csináltuk végig. Igyekeztünk minél kevesebb időt a valóságban tölteni. Másrészről viszont normális pár voltunk. Munka után együtt vásároltunk be, együtt ettünk és együtt zuhanyoztunk. Még Apunak és Keresztanyának is bemutattam. Szimpatikus volt nekik. Ilyen szempontból úgy érezhettem, végre sínen vagyok.

 

Tegnap este az egész Fókusz a gyilkosságról szólt. Megkérdeztek egy szakértőt is, szerinte művészileg értékesek-e a rajzok. Azt mondta, nem remekművek, de a technikájuk mindenképpen profizmusról árulkodik. Az sem kizárt, hogy valamelyik ismertebb kortárs festő munkái.

 

Másrészről viszont hamar kiderült, hogy Sanyi és én nagyon különbözőek vagyunk. Egy csomó apróságon vitatkoztunk: ő a Doktor House-t nézte kedd esténként, én a Vészhelyzetet, ő sósan ette a túrós tésztát, én édesen. ő vadászni járt, én pedig hevesen kiálltam az állatok jogaiért. A legnagyobb különbség mégis az volt, hogy én nem soha többé nem akartam az álmaimról beszélni, ő viszont folyton azokról beszélt. Pedig igazából nagyon nehezen körülhatárolható volt, mit is szeretne valójában. Azt hiszem, leginkább nagy ember akart lenni. Politikus. Vagy nem. Inkább diktátor. Király. Meg akarta váltani Magyarországot. A világot. Volt egy csomó terve meg elmélete is. Kiirtani a zsidókat, a cigányokat meg a régi komcsikat. Kilépni az Unióból. Visszafoglalni, ami a miénk volt. Beszüntetni a kapitalizmust: bezárni a gyárakat, a plázákat, a Tescót. Mindenki termelje meg, amit megeszik. Bio módszerekkel. Ne legyen gazdagság, se szegénység, se igazságtalanság, se semmi rossz. Minden magyar ajak zengjen magyar népdalokat, a gyerekek tanuljanak meg rovásírni és a többi. Ha nem ismertem volna, el sem hiszem, hogy létezik ilyen. Egy két lábon járó sztereotípia volt; a képzetlen, beszűkült gondolkodású szélsőjobboldali fiatal eleven szobra.

Órákon képes volt ilyesmikről szónokolni. Néha magamban jókat nevettem ezeken a szentbeszédeken, máskor a hideg is kirázott tőlük. Egy idő után azonban már pusztán untam őket, rettenetesen untam. De sosem vitatkoztam vele. Nem láttam értelmét. Talán mert tudtam, hogy hosszú távon semmit sem akarok Sanyitól. Ő viszont nem így gondolta.

 

A zsidó házaspár rokonai úgy döntöttek, elárverezik a portrékat, és a pénzt jótékony célokra fordítják. Rájuk kerestem az interneten. Az éjjelnappali volt az övék. Éjszakás műszak után néha ott vásároltunk Sanyival. Utálta, amiért drágább volt, mint a Spar vagy a Tesco.

A licit már majdnem egymilliónál tart.

 

Egy este közölte, hogy hamarosan meg fogja kérni a kezem. Mert, hogy nem helyes, amit csinálunk. Ez vadházasság. Ő ugyan nem vallásos, de hisz a keresztény értékrendben. Tizenkilenc éves, lassan húsz, itt az ideje, hogy családot alapítson. Gyerekeket is akar. Lehetőleg fiúkat. Az elsőnek persze Sándor lesz a neve, az ő családjukban minden elsőszülöttnek Sándor a neve már legalább száz éve. Az apja is Sándor, a nagyapja is az volt, hát a fia is az lesz. A második fiú általában az anya apjának nevét kapja, de ehhez nem ragaszkodik, ha nekem nem tetszik a György. A lányt is úgy nevezem el, ahogy akarom, bár a legjobb lenne, ha ugyanúgy hívnák, mint engem. Persze még ennél is jobb lenne, ha csak fiaink lennének. Egy ilyen világban nagyon nehéz egy lányra vigyázni.

 

Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Eleinte azt hittem, Sanyi csak viccel az esküvővel meg a gyerekekkel kapcsolatban, de aztán láttam a szemén, hogy nem. És akkor elgondolkoztam, akarom-e ezt. Hiszen ez sem az én életem. Reggelre döntöttem. Összepakoltam a cuccaimat, és megmondtam Sanyinak, hogy nekem ez a tempó túl gyors, hazamegyek egy kis időre. Megütött. Nem volt igazán nagy pofon, inkább a meglepetés erejétől tántorodtam meg és estem el. Akkor már biztos voltam benne, hogy végleg elhagyom. Szerencsére többször nem állt az utamba, talán ő maga is meglepődött azon, amit tett. Soha többé nem akartam látni. A gyárban másik műszakba kértem magam, hogy még véletlenül se találkozzunk, de hál istennek nem sokkal később a keresztanyám szerzett nekem egy állást helyben, a munkaügyi irodában. Könnyebb munka több fizetéssel. Furcsálltam, hogy Sanyi egyáltalán nem keres, de örültem neki. Aztán egy este se szó, se beszéd beállított hozzánk. Nem tudom, miért, de beengedtem.

 

Úgy hívják, hogy a rajzos gyilkos. Lehetne a vadászpuskás is, de hát ez tényleg sokkal találóbb.

 

Tiszta inget és farmert viselt, a haja kopaszra nyírva. Először megijedtem, hogy talán mégis meg akar kérni, de csak egy üveg bort hozott. És kedvesebb, figyelmesebb volt, mint valaha. Elmondta, mennyire sajnálja, ami történt. Hogy ő volt a hibás, rám zúdított mindent, természetes, hogy megijedtem. Megütnie sem kellett volna, de annyira félt, hogy elveszít. Hagytam, hogy beszéljen, miközben a bor lassan elfogyott. Aztán elővette a fotókat, és én elvállaltam. Először nem akartam, de aztán mégis. Rábeszélt. Hogy nagyon jó lehetőség, és ő bízik bennem. Jól fogok keresni, és talán még híres is leszek. Aznap este megint szeretkeztünk. Egy szavát sem hittem el, és sejtettem, hogy valami sötét dolog áll a háttérben, másnap mégis elkezdtem rajzolni. Nagyon hiányzott már, ahogy tulajdonképpen Sanyi is hiányzott. Lehet, hogy mellette nem a saját életem éltem, de rá kellett jönnöm, hogy nélküle szinte egyáltalán nincs életem.

 

Nem emlékszem az arcokra. A rajzolás extázisában csak egyes vonások vésődtek belém: szemek, orrok, ráncok, mosolyok. Nem tudnám újra összerakni őket. Igaz, nem is akarom. Annyira jólesett újra rajzolni, hogy egyáltalán nem gondolkodtam közben. Nem érdekelt azoknak az embereknek a története. A saját történetem érdekelt.

 

Sanyi kért, hogy ne írjam alá a rajzokat. Nem érdekelt, miért. Úgy sejtettem, talán valami híresebb művész nevével akarja eladni őket. De az is lehet, hogy legbelül tudtam. Igen, tudtam, mindvégig. Ezért nem akartam gondolni rájuk. Nem akartam gondolni semmire. Csak rajzolni akartam.

 

Egy szerda este jött el értük. Csak beugrott. Izzadt volt és rémült. Engem is megrémített. Odaadtam neki mindet, és becsuktam mögötte az ajtót. Nem akartam látni többé. A görcs akkor költözött a gyomromba. Azóta nem tudok enni. Aludni sem tudok. Mikor másnap hallottam az első hírt, szinte megkönnyebbülés volt. Elmúlt a szívdobogás. Hűvös lettem.

 

Életem első csókja nem velem történt meg. Elég régi és béna sztori ahhoz, hogy nevessek rajta, de az arc, azok a szürke szemek ott a tükörben nem nevetnek. Csak bámulnak, fáradtan, mereven.

 

Leakasztom a fogasról a fekete kendőm, és letakarom a tükröt. Most már nincs más dolgom, csak várni. Befejeztem mindent. Jó érzés. Az utolsó rajz egy éjszaka alatt készült el. Talán a természetes fény jobb lett volna, de most már mindegy. Este odaadom Sanyinak. Csak úgy, ajándékba. Megmondta, hol kereshetem. Ha már nem találom meg, akkor minden sokkal nehezebb lesz. Nem baj. Megoldom valahogy. Mert akarom, hogy az emberek megismerjék ezt a portét. Egészen jól sikerült, ahhoz képest, hogy sosem szerettem élő modellt rajzolni.

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info