Kilencven

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

 

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

Kilencven

 // a Jéghegy trilógia 3. része //

 

Ketten vannak. Órák óta nem csinálnak mást, mint keringenek a város turistáktól nyüzsgő terein: a férfi fekete bőrkabátot visel, alatta khaki garbót és elegáns bakancsot. A nő ősztől idegen vékony, tarka ruhát vett magára, hosszú kendő nyakán, rikító vörös ajkáig feltekerve. Látszólag nem keresnek semmit, nem vásárlás címszóval barlangjukból előbújt helyiek, mégis ismerős nekik a környék. Többször körbejárnak a főtéren, aztán betérnek egy sétálóutcába, mások száradó ruhái alatt elvonulni. A keskeny utca újabb forgalmas csomópontba torkollik.
Szabálytalan embersorok kígyóznak mindenfele.
A nő olykor a férfiba karol. Nem néznek egymásra. Napszemüveget visel mindkettő, fülüket hatalmas fejhallgató takarja. Órák óta. Kettősüket teljesen elvágva a külvilágtól. A macskakövekre függesztett tekintetüket csak néha emelik el fel, de horizontjuk akkor sem hág magasabbra mint két lépcsőfok alkotta belépő egy kocsmába, vagy hogy meglássanak egy kirakat előtt fekvő hajléktalant.
A nő kényszeresen megnézi mindet, mint nyaralók külhonban sajátjaikat. Néhány évvel korábban egy volt közülük. Őt is talán ugyanígy megnézte néhány külhoni sajátja. Egy napon aztán odalépett hozzá a férfi. A nő öntudatlan feküdt a földön. Arra sem volt ereje, hogy felemelje a fejét. Csupán a bakancsot vette szemügyre. Díszes. Fényesre nyalt. Reflex-szerűen nyújtotta ki kezét némi apró reményében, bár jól tudta már, minél gazdagabb valaki, annál többet jelent neki a pénz. Tehát minél gazdagabb valaki, annál kevesebbet ad. Kezét visszahúzta a súly, amit a férfi helyezett bele: valami meleg. Egy bögre leves. A férfi megitatta – sosem felejti el annak a levesnek az ízét. Gombaleves. Akkor – kijózanodva a meddő gondolatlanságból – megnézhette már az arcot, és megismerte: egy volt közülük. Máskor borzas haja most jól fésült, arca borostátlan, új ruhát viselt. Megismerte, tehát hitetlenkedett néhány pillanatig. Megismerte a csillogást is a férfi szemében. Egy új csillag fénylik ilyen erőteljesen.
Sosem kérdezte meg a férfit, hogyan jutott pénzhez, hogyan változott meg az élete, vagy miért változtatta meg az övét. Először gyanakvásból, majd félelemből… majd a kettő hideg elegyéből. Később azért, mert egyáltalán nem számított. Szerette őt.
A nő kényszeresen megnéz tehát minden hajléktalant. Sosem ad: ez a férfi dolga. Sosem kérdőjelezte ezt meg. Még most sem, mikor, hónapok óta, ha oldalán volt, a férfi sosem tett semmiféle gesztust az utcán élők felé. Hűvös, korai ősz tartott feléjük.
Elhaladnak a cseresznyeárus bódéja mellett, némán üdvözlik egymást, egyetlen bólintás, sietős léptek tovább. El kell zárniuk magukat a külvilágtól. A cseresznyeárus mosolyog. Nem vesz észre semmit.
Továbbhaladnak, a nő a férfi karján csimpaszkodik most, mint aki nagyon retteg valamitől. Ez a kar nagyobb védelmet jelent, mint a kerítés, a falak, a tető éjjel a fejük felett.  A külvárosban élnek. Csakúgy, mint a cseresznyeárus. Nincs másuk, mint ez a biccentés. Minden nap egy biccentés, ami valamiképpen védelmezi őket a külvilágtól, de ami őszintén ennyit is tesz: nincs egymáson kívül senkink. Befordulnak a sarkon. Megugatja őket egy fekete kutya.
Újabb tér, elhaladnak néhány kergetőző gyerek között. A nő erősebben karol a férfiba. A macskaköveket nézi az is, a fekete napszemüvegen keresztül. Szeretne kikerülni innen. Nem is hallja a zenét, ami áthatolhatatlan falat hivatott képezni, de legalább a guruló almák és a hajléktalan zörgő bögréje, a modern városi nyomor nem sebzi minden érzékszervét.

– Manuel.
A nő megrázza a férfi vállát. A parkban ülnek, festetlen pad deformálja el hátsójukat.
Másodszor is megrázza a férfi vállát, mire az leveszi a fejhallgatót.
– Már itt kéne lennie, nem?
A férfi bólint. Már biztosan a városban van. Majd’ két hete, hogy nem hallották hírét.
– Talán meggondolta magát – fontolgatja a nő. – Nem értem, miért nem jelentkezik.
– Nem mi vagyunk az egyetlen ismerősei a városban – von vállat a férfi.
Ezen aztán elgondolkozik a nő. Sosem hallott róla, hogy ismerne bárkit rajtuk kívül. Biztosan tudná.
– Adj egy cigit.
Egy a nőnek, egy a férfinak.
Rágyújtanak.
– A füst olyan, akár ő. Éppoly tünékeny.
– Milyen költői lettél hirtelen – így a férfi. – Talán hagyd rá az irodalmat.
– Persze.
A nő mélyet szív, aztán a füstöt nézi.
A cigaretta már csonkig égett, a nő elnyomja, eldobja. A férfi felszedi, egy gyufásdobozba helyezi azt.
– Mondtam már, hogy ne csináld ezt – morogja.
– Hiányzik anyám – feleli a nő, meg sem hallva a másikat. – Hiányzik, basszus. – Valahogy mindig ő a az, aki könnyekkel bukkan elő emlékeiből, ha nem talál meg valamit vagy valakit.
– Ne sírj, na – próbál valamit kezdeni a férfi a helyzettel. Átkarolja a nőt. – Talán holnap megtaláljuk.
– De anyám miatt, a fenébe is…
– Ne sírj, na – ismétli Manuel. Enyhén megrázza a nőt. – Megvédi magát az utazó. Ha meg nem úgy volna, tudod… valaki mindig vigyáz ránk.
A nő értetlenül bámul a férfire. Szemei még mindig könnyekben áznak.
– Hagyjuk ezt a témát…
– Nem úgy! – A férfi gyengéden felnevet. A nő rögeszméje, hogy a férfinak rögeszméje az isten-téma. A megoldás mindenre. Az instant-megoldás, ahogy ő nevezné.
Újabb két szál cigarettát vesz elő, mindkettőt meggyújtva, majd egyiket átadja a nőnek.
– A sárkányokra gondoltam – fűzi tovább, s hangja a füsttel indul. – Szeretem azt a történetet. Kérlek, meséld el újra.
A nő hosszan nézi a füstöt, keresi a férfi hangjában a törést, de nem találja. Lágy hullámok viszik azt; erős szörfdeszkán úsztatják.

A világ legjobb munkája

 

 

Neme? Kora (opcionális)… kérjük jelölje 1-től 5-ig mennyire igazak önre az alábbi állítások: Szeretem a lakhelyem. Megfelelő a fizetésem. Szeretem a munkámat… a keze megremegett egy picit. Hosszan bámulta a mondatot, szuggerálta az n betűt, amíg lassan annyira összefolytak előtte a rubrikák, hogy már nem is látta, mit x-el. Övé a legjobb munka a világon.

Reggeli helyett egy kis kanál csukamájolajat nyelt, korán indult el otthonról, parkolóhelyet is elsőre talált, a svédek még meg sem érkeztek, mikor ő már előkészítette az asztalát.

Délelőtt a követségi bálra készített mintákat nézték át, ebédre üres pirítós egy fél grapefruittal, egy pohár ásványvíz, megszámolta a kalóriákat, aztán még a szokásos céges találkozók következtek, promóciós csomagok, stb. Átlagos nap. Most épp csak émelygett egy picit, a vérnyomása majdnem elfogadható. A tenyere izzadt kissé, lopva törölgette, az ügyfelek csak a mosolyát láthatták…

Estére kifáradt, visszamondott egy állófogadást, és kedvetlenül indult a kocsijához. Egy apró kislány szaladt el mellette, csontos kis kezeiben különös dobozkát szorongatott. Hallotta az anyja kiáltását, a kicsi épp előtte esett hasra, a dobozkából maréknyi színes gömböcske gurult szét. Hirtelen történt, nem tudott megállni, egy roppanás a lába alatt, egy méregzöld golyóbissal kevesebb. Gyanakodva emelte fel a talpát, hátrahőkölt, mikor meglátta a ragacsos masszát, ami a cipőjére ragadt. A földön bőgő kislánnyal és méltatlankodó anyjával mit se törődve a kocsijánál termett, feltépte az ajtót, és káromkodva kutatott zsebkendő után a kesztyűtartóban. – Rohadtélet. Meginakölykök.

A rémálom nem hagyta nyugodni, ami reggel görcsbe rándulva dobta ki az ágyból, a második kanál csukamájolaj is alig segített, jobb, ha menekül otthonról, nade hova? A munkahelyére? Nem volt maradása, tehetetlenül rótta az utcákat, végül már kibúvója sem maradt, hisz parkolóhely volt bőven, beállt a legeldugottabb zugba, és felszaladt a szobájába. Nem nézett senkire, pókerarc, három tollat és üres dísztálat készített az asztalára, semmi mást, úgy várta a reggeli egyeztetést. – Ezt nektek, svédasztal.

Látogatói nem értették grimaszát, amit mosolynak szánt, mikor átnyújtották az első mintákat. – Mi a véleménye? – sokszögletű, vérvörös dobozból csomagolták ki, már nézni se bírta, ahogy gondosan elrendezték az asztalon, mégis valahogy vonzotta a tekintetét, muszáj volt merev hangon egyesével végig elemeznie, és nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy jövő héten beadja a felmondását, bár 26 év után már közel a nyugdíj, vagy előléptetnék, mit bánja ő, inkább mégis takarítást vállal egy benzinkútnál. Ez ment estig. A másik fél grapefruitot a táskájába csempészte, ha nagyon nekikeseredett, facsart belőle néhány cseppet a nyelve hegyére. Az elmúlt években úgy vette észre, csak így lehet túlélni egy munkanapot.

És most itt ez a mocsok a cipőjén, már háromszor letörölte, de még mindig égeti a talpát, legszívesebben elhajítaná a cipőt is…

Sokan voltak az utcán, de mikor felnézett, megesküdött volna, hogy a szemközti húsbolt előtt egy hatalmas termetű cukrászt látott egy pillanatra. Őt bámulta, látta a fehér kötényt, a félrecsapott sapkát, a hosszú csontos kezeket, aztán már csak az elzúgó trolit látta, eltűnt a jelenés. Megborzongott. A reggeli lidércnyomás zakatolt a fejében. A volán mögé pattant, vezetés közben halkan mormogva kémlelte az utcát. Ott annak a férfinak félrecsapott a sapkája, gyanús… és az a fehér köpenyes fickó a sötét sikátorban, nem lehet véletlen! Követik őt, százan, talán ezren is lehetnek a városban. Civil ruhás cukrászok mind!

Üvöltve taposott a fékre. Egy fehér köpenyes, fehér sapkás, fehér hajú, fehér szemű, fehér botos nő vágott át előtte az úton, a zsebéből, ez borzasztó, szinte kiömlenek a méregzöld golyóbisok! Félrerántotta a kormányt, száguldott hazafelé. Hát őt küldték volna? Azt hiszik, ilyen egyszerű őt elkapni? Kaput be, három zár, heveder, harcikutya a lábtörlőre, cipőt a kukába, a szobák belső kulcsai mind az ő kezében, ha kell, hát felveszi a harcot. Villanyok sötéten. Várt. Sehol semmi. A kutya nem kapott még enni, így éberebb. A kilincset nézte. Úgy érezte, egy csontos kéz fogja az ajtó másik oldalán, mintha meg is mozdult volna…  A kutya jelez, jönnek, biztosabb támaszpont kell! Két takaró, egy pokróc rá. Nagyon meleg ez így… de biztos… biztonságos… olyan mele…

Dörren a bejárati ajtó, máris az ostrom. A kutya nyüszít, hát vele is elbántak, nincs kegyelem, hozzák a méregzöld golyóbisokat, ciánkék csomagban, vérvörös dobozban… beletömik, nem, nemcsak a zöldet, hoznak nagyobb adagot, ami kocsonyásan remeg, ami zsírosan csöpög, ami korhadón szétomlik… miavéleményeVÉLEMÉNYavéleményeménymivéamimimi… Jönnek, hegyes krómfekete villákra szúrva hozzák a kéket, zöldet, vöröset, de belül mind csak barnák, mint a kölyök csapdája az utcán, az anyja meg csak hagyja hogy, rohadtélet. Nyálkás barna massza, csöpög az asztalról, bekúszik az ajtó alatt, fel a karján, a szájába…

– Ne dobjatok a cukrászok elé!!!

 

Görcsbe rándulva riadt fel, kiugrott az ágyból, ziláltan nézett körbe. Csak a felkelő nap pislogott rá álmosan a függöny mögül. Csend volt és nyugalom. Nagyot sóhajtott, megnyugtatóan hatott a két kanál csukamájolaj. Milyen kellemesen keserű… Óvatosan vezetett, jól megnézett magának minden járókelőt, de csak egy kedves idős hölgy intett neki mosolyogva, mikor átengedte maga előtt az úton. Elsőre talált parkolóhelyet. A svédek még meg sem érkeztek, mikor már előkészítette az asztalt, dekoráció, prospektusok és a tálkák. Kétszer is megtörölte a tenyerét. A homlokát is. Mosolygott is. Az új minták ezúttal jókora fényesfekete ládában érkeztek, ketten cipelték. Behunyta a szemét, mikor az egyik székre állították. Halk kattanás a záron, visszafojtotta a lélegzetét és várt. Szájába került az első adag csokoládé, érezte ahogy szétárad a szájában az íz, lefolyik a torkán, átjárja minden porcikáját, ő maga is olvadni kezd, a szoba, a bútorok…

 

– Hívjanak mentőt! A kóstoló asszisztens összeesett!  

 

 

 

A világ legjobb munkája

 

 

Neme? Kora (opcionális)… kérjük jelölje 1-től 5-ig mennyire igazak önre az alábbi állítások: Szeretem a lakhelyem. Megfelelő a fizetésem. Szeretem a munkámat… a keze megremegett egy picit. Hosszan bámulta a mondatot, szuggerálta az n betűt, amíg lassan annyira összefolytak előtte a rubrikák, hogy már nem is látta, mit x-el. Övé a legjobb munka a világon.

Reggeli helyett egy kis kanál csukamájolajat nyelt, korán indult el otthonról, parkolóhelyet is elsőre talált, a svédek még meg sem érkeztek, mikor ő már előkészítette az asztalát.

Délelőtt a követségi bálra készített mintákat nézték át, ebédre üres pirítós egy fél grapefruittal, egy pohár ásványvíz, megszámolta a kalóriákat, aztán még a szokásos céges találkozók következtek, promóciós csomagok, stb. Átlagos nap. Most épp csak émelygett egy picit, a vérnyomása majdnem elfogadható. A tenyere izzadt kissé, lopva törölgette, az ügyfelek csak a mosolyát láthatták…

Estére kifáradt, visszamondott egy állófogadást, és kedvetlenül indult a kocsijához. Egy apró kislány szaladt el mellette, csontos kis kezeiben különös dobozkát szorongatott. Hallotta az anyja kiáltását, a kicsi épp előtte esett hasra, a dobozkából maréknyi színes gömböcske gurult szét. Hirtelen történt, nem tudott megállni, egy roppanás a lába alatt, egy méregzöld golyóbissal kevesebb. Gyanakodva emelte fel a talpát, hátrahőkölt, mikor meglátta a ragacsos masszát, ami a cipőjére ragadt. A földön bőgő kislánnyal és méltatlankodó anyjával mit se törődve a kocsijánál termett, feltépte az ajtót, és káromkodva kutatott zsebkendő után a kesztyűtartóban. – Rohadtélet. Meginakölykök.

A rémálom nem hagyta nyugodni, ami reggel görcsbe rándulva dobta ki az ágyból, a második kanál csukamájolaj is alig segített, jobb, ha menekül otthonról, nade hova? A munkahelyére? Nem volt maradása, tehetetlenül rótta az utcákat, végül már kibúvója sem maradt, hisz parkolóhely volt bőven, beállt a legeldugottabb zugba, és felszaladt a szobájába. Nem nézett senkire, pókerarc, három tollat és üres dísztálat készített az asztalára, semmi mást, úgy várta a reggeli egyeztetést. – Ezt nektek, svédasztal.

Látogatói nem értették grimaszát, amit mosolynak szánt, mikor átnyújtották az első mintákat. – Mi a véleménye? – sokszögletű, vérvörös dobozból csomagolták ki, már nézni se bírta, ahogy gondosan elrendezték az asztalon, mégis valahogy vonzotta a tekintetét, muszáj volt merev hangon egyesével végig elemeznie, és nem bírt másra gondolni, csak arra, hogy jövő héten beadja a felmondását, bár 26 év után már közel a nyugdíj, vagy előléptetnék, mit bánja ő, inkább mégis takarítást vállal egy benzinkútnál. Ez ment estig. A másik fél grapefruitot a táskájába csempészte, ha nagyon nekikeseredett, facsart belőle néhány cseppet a nyelve hegyére. Az elmúlt években úgy vette észre, csak így lehet túlélni egy munkanapot.

És most itt ez a mocsok a cipőjén, már háromszor letörölte, de még mindig égeti a talpát, legszívesebben elhajítaná a cipőt is…

Sokan voltak az utcán, de mikor felnézett, megesküdött volna, hogy a szemközti húsbolt előtt egy hatalmas termetű cukrászt látott egy pillanatra. Őt bámulta, látta a fehér kötényt, a félrecsapott sapkát, a hosszú csontos kezeket, aztán már csak az elzúgó trolit látta, eltűnt a jelenés. Megborzongott. A reggeli lidércnyomás zakatolt a fejében. A volán mögé pattant, vezetés közben halkan mormogva kémlelte az utcát. Ott annak a férfinak félrecsapott a sapkája, gyanús… és az a fehér köpenyes fickó a sötét sikátorban, nem lehet véletlen! Követik őt, százan, talán ezren is lehetnek a városban. Civil ruhás cukrászok mind!

Üvöltve taposott a fékre. Egy fehér köpenyes, fehér sapkás, fehér hajú, fehér szemű, fehér botos nő vágott át előtte az úton, a zsebéből, ez borzasztó, szinte kiömlenek a méregzöld golyóbisok! Félrerántotta a kormányt, száguldott hazafelé. Hát őt küldték volna? Azt hiszik, ilyen egyszerű őt elkapni? Kaput be, három zár, heveder, harcikutya a lábtörlőre, cipőt a kukába, a szobák belső kulcsai mind az ő kezében, ha kell, hát felveszi a harcot. Villanyok sötéten. Várt. Sehol semmi. A kutya nem kapott még enni, így éberebb. A kilincset nézte. Úgy érezte, egy csontos kéz fogja az ajtó másik oldalán, mintha meg is mozdult volna…  A kutya jelez, jönnek, biztosabb támaszpont kell! Két takaró, egy pokróc rá. Nagyon meleg ez így… de biztos… biztonságos… olyan mele…

Dörren a bejárati ajtó, máris az ostrom. A kutya nyüszít, hát vele is elbántak, nincs kegyelem, hozzák a méregzöld golyóbisokat, ciánkék csomagban, vérvörös dobozban… beletömik, nem, nemcsak a zöldet, hoznak nagyobb adagot, ami kocsonyásan remeg, ami zsírosan csöpög, ami korhadón szétomlik… miavéleményeVÉLEMÉNYavéleményeménymivéamimimi… Jönnek, hegyes krómfekete villákra szúrva hozzák a kéket, zöldet, vöröset, de belül mind csak barnák, mint a kölyök csapdája az utcán, az anyja meg csak hagyja hogy, rohadtélet. Nyálkás barna massza, csöpög az asztalról, bekúszik az ajtó alatt, fel a karján, a szájába…

– Ne dobjatok a cukrászok elé!!!

 

Görcsbe rándulva riadt fel, kiugrott az ágyból, ziláltan nézett körbe. Csak a felkelő nap pislogott rá álmosan a függöny mögül. Csend volt és nyugalom. Nagyot sóhajtott, megnyugtatóan hatott a két kanál csukamájolaj. Milyen kellemesen keserű… Óvatosan vezetett, jól megnézett magának minden járókelőt, de csak egy kedves idős hölgy intett neki mosolyogva, mikor átengedte maga előtt az úton. Elsőre talált parkolóhelyet. A svédek még meg sem érkeztek, mikor már előkészítette az asztalt, dekoráció, prospektusok és a tálkák. Kétszer is megtörölte a tenyerét. A homlokát is. Mosolygott is. Az új minták ezúttal jókora fényesfekete ládában érkeztek, ketten cipelték. Behunyta a szemét, mikor az egyik székre állították. Halk kattanás a záron, visszafojtotta a lélegzetét és várt. Szájába került az első adag csokoládé, érezte ahogy szétárad a szájában az íz, lefolyik a torkán, átjárja minden porcikáját, ő maga is olvadni kezd, a szoba, a bútorok…

 

– Hívjanak mentőt! A kóstoló asszisztens összeesett!  

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info