∞ Grågylling: Vattenvandring (Källflöde, 2017)

nem jött ki, be volt menve abba a szobába, aminek az ajtaja csukva van innen. hol vagy nekem. de nem tudtam volna kérdéseket feltenni az ajtótól. az ajtó bezárja a kérdéseket. láttam a kérdőjeleimet kicsorbulni, esni le.

sírtak a könnyek. nem tudok sírni a könnyekért. más kapaszkodást meg nem találni. a könny legalább befolyna a küszöbnél. mindig előszobában, mert az én cipőmnek nincs helyed. cipővel meg nem gyalogolhatom tele a szőnyegeidet.

igen, megint egy szőnyeg, illatozó muskátli színű, amit azért tettél le, ne tudjak bejönni. itt vagy? nem, itt. ittam a tálból. igen, megint a szőnyegeidet nézem. nekem nincs szőnyegem, vagy nincs hová leraknom.

a kérdőjeleim felkiáltójelekké egyenesednek. ordítozójelek. igen, egyenesen befelé, bújnak be a kulcslyukon. nekem előszoba a szobám, más szobám nincs. olyan szoba, ami máshová vinne, de nincs más.

a felkiáltójeleim kicsorbulnak, esnek le. csak a pontok, a kapaszkodójuk nélkül, esnek be a küszöbnél kopogva. hallom, ahogy közelednek feléd. de az nem közeledés. ahogy bejönni se tudok hozzád, csak bemenni.

lerakni egy szőnyeget, az már majdnem költözés. fukszia vagy mocsári kockásliliom színű szőnyegem van, a cipőd alá szeretném teríteni. letenni a tálat, azt már nem tudom, pedig valahonnan elvettem.

annak eddig nem volt helye, úgy volt.

nincs ablakom, nem esnek be a fáknak az árnyékaik. előbb nyílnak itt falak, mint ajtók. a felhők bezárva, kiestek az esők mind. befolyik az ajtó alatt, befolyik a kerek sarkú bútorok alá. igen, megint a kerek sarkú bútoraidat.

az egyetlen szögletes sarok egy cipőn van, igen, megint. megint van egy cipőd, aminek a sarka barátságtalan. vannak, akik úgy ébrednek reggel, hogy be akarnak menni valahová, ahová nincs egy vízcsepptükörképük se.

rongyszőnyegeim vannak, csak botlani bennük, meg odébb rúgni. ha ablakom lenne, olyan lenne, ami mutatna valamit, de nem mutatná. a reggel meg megy bele a földbe, a nappal, a napnak a többi részei.

nem öntözve, csak zúgva, elsüllyedve mélyen. belegyűrődnek a gyökerekbe. de milyen fácskák nőnek a föntről jövő vizek nélkül. a föntről eső sugarak nélkül. lent meg már csak a leért sugarak vannak.

egy csepp vizet látok, de nem tudom, sós-e vagy tiszta. kisbaba könnye is lehet sós.

nincs szőnyegem, vagy nem szőnyeg a szőnyegem. nincs szőnyegem, vagy nem szőnyegeim vannak. víz a szőnyegem, fű, befolyik, növekedik a küszöbnél. vessző, vagy erre-arra zárójel. a tálad, aminek nincs helyünk.

nincs ilyen, most van.

lépnék, de nem az én lábam áll ott.

2018. 04. 02. 6: 11: 08–2024. 11. 28. 8: 48: 00

 

(Illusztráció: Julia Veenstra: Paradise; Amanda Clark: Blackbird)

Még mielőtt betiltanak egy könyvet, én megveszem. Elolvasom. Aztán felteszem a polcra emlékeztetőül, hogy miért lelkesedtem mikor az rendelés alatt állt. A mai vásárlás viszont aggaszt. Még ötezer kerül fel idén a listára, de abból is csak egy! Egy az, aminek megrémiszt tartalma. A filmes adaptáció így is felforgatta a gyomromat, a könyv pedig még groteszkebb. És majd, ha kinyitom, a műben szereplő cselekmény megvalósul. Vedd ezt úgy, mint a másik nem Bibliáját.

Hetekig állt a csomag az asztalomon, egészen a november ötödikei éjszakáig. Ruhahegyeken görnyedve, ollóval a kezemben marcangoltam szét a csomagolást. Felnyitottam, kihajtottam a tetőt és a nyolcvanötös példány kávéfoltos fedele telítette a kartondobozt.

A kezeimbe fektettem a történelmet, az előre megírtat, mi mindösszesen negyven évig figyelmeztetett. Hirtelen mozdulattal feltéptem a piros borítót, az oldalak betűit zabálta szemem. Nem kell ahhoz vörös ruhában járni, hogy „két lábon járó anyaméh” váljon belőlem. Ettől ugyan még a könnyeim nem itatták a lapot, hisz rég elköttettem a könnycsatornáimat – így védekeztem a férfi ellen, ez az én óvszerem.

„Biztos, hogy csendben maradt az utcán? Vagy nem fedte el a lábait? Megismételné, mi is volt magán aznap?” – Nem mindegy? Így is asszonyod lábai között falod majd a kelyhemet. Hiába duzzadt és vértől telítődött, te még akkor is kiszagolod az ösztöneiddel.

Aztán prédikálsz, hogy napokkal később lásd, amit okoztál. Egyesével megtapogatod a húsos csípőket, hümmögsz, mintha orvos lennél, de tudjuk, hogy csak épületeket húztál a magasba, azt is lecsaltad. Úgy gondolod, hogy a természet szabja a határt a szülésnek, nincs olyan, hogy túl korán vagy túl későn. Epidurális fájdalomcsillapításban ne is reménykedjek, biztosításom fedhetné, de úgy sem adsz a cuccból. Éreznem kell a fájdalmat, amivel az Úr „áldott”, mert Éva tudásért áhítozott, de Ádámra meg csak ruhát adott, és még a faszotok sem zsugorodott.

Majd kilenc hónap múlva elvesznek a jogok. A jog, amit szívem alatt hordoznék kényszerből, fizikálissá és hangossá válik, ezért te elhajtasz, mert a benzin ára legalább jó. Magaddal viszed az útlevelemet, és felkapod a bébiét, egyenesen ki a nyomdából. Mert te úgy gondolod, hogy csupán a düh, a könny és a több tízezrek maradnak a falakon belül, mindaz, aki a választásokat követő éjszakán eldobta az életét, mert „bárhol jobb, hisz itt nehezedik a föld”. Te már elfelejtetted milyen az élet.

Itthon eltussoljuk, de amig látni nem tiltott, addig olvasok. Hisz régóta csak a telefonomat bámulom.

Margaret Atwod A szolgálólány meséje szavait mondja most vissza a CNN. Ezt a könyvet nem csukom vissza, már nem volt betű mit szemeim felfalhattak volna. Január elsejével felhangosítom a tv-t és újra frissítem a Twittert.