HARAGSZOM RÁD ÉS EGYEBEK

A tiszteletesre nehéz napok virradtak. Margitka annyira zokon vette a lábmasszázst, hogy még aznap este kijelentette, visszamegy a mamához.

– El…el akarsz válni? – hápogott a nagytata.

– Majd később eldöntöm. Hogy cselédnek néztek, elcsúszik, azt is elnézem, ha Jánoska Jézus szerepében tetszeleg, de hogy még egy repedtsarkú parasztot is én ápoljak, az már nem hitvesi kötelesség, hanem gyalázat.

– És a főzés, a gyerekek? Erre nem gondolsz? A gyerekeknek anya kell, és már a harmadik is útban van.

– Majd Kecskeméten megszülöm, a többiről meg gondoskodjék a drágalátos vőd urad.

Megpróbálta, el is boldogultak valahogy, de a legjobb mégis az lenne, ha házvezetőnőt fogadnak. Ekkor jutott János eszébe másodszor is a szép Marcsi.

– Meg vagyunk mentve! Hívjad csak! – lélegzett fel Szandu úr, aki a krumplilevesen, János pedig a rántottán kívül egy ételhez sem konyított.

Marcsi megtiszteltetésnek vette, hogy segíthet.

– De mit szól hozzá a tiszteletes asszony? Nehogy megint miattam akadjon össze a bajuszuk.

– Ennél jobban aligha akadhat össze már szerintem – artikulálta János kifejező taglejtés kíséretében. – Különben is miatta jutottunk idáig, úgyhogy okolja csak magát, ne minket.

Teltek a napok, és Margitka még mindig Kecskeméten, a mamája szoknyája mellett rostokolt, miközben a falu épphogy vegetált. Valamikor persze itt is élet töltötte be a házakat, földeket, a fiatalok báloztak, vasárnaponként kimentek a futballmérkőzésre, az öregebbek a templomba. Aztán lassan-lassan elkezdett minden sorvadni: először a népi szokások tűntek el, aztán a fiatalok, majd sorra-rendre a többi is: ládagyár, hentesbolt, varroda, pékség, mozi, rendőrőrs… A tisztelendőt nyugdíjazták, az orvos is menni készült, hogy azután mi történik, gyakorlatilag már egy illetékest sem érdekelt.

– Nem jó helyre csöppentél, Szandu úr. Ez a falu haldoklik. Bizony mondom, nem csoda, hogy Margit is itt hagyott bennünket.

– Helyre? Időbe, de lesz itt még szőlő és lágy kenyér. Ha nem ma, holnap, holnapután. Nem féltem én magunkat, mert aki a földet szereti, márpedig mi szeretjük, az mozi és pékség nélkül is boldogul – bizakodott az öregember.

Marcsi nagyon kedvelte, de levette az a lábáról a falut is, így csakhamar ő lett a legnépszerűbb ember egész Prónayfalván.[i]

– Hogy csinálod? Bárcsak így lennének oda értem is!

– Odavannak, fiam, téged is szeretnek. Akár be is bizonyítom, ha akarod. A fenébe, mér nem tudok én hallgatni! – vert a szájára az öreg bosszúsan.

– Miről? Szandu úr, már megint miben sántikálsz?

– Semmiben, legfeljebb a falu, de az titok ám. Nem árulhatom el senkinek.

Aztán mégis elárulta. Hadd örüljön már valaminek a veje is, mellesleg ki tudja, lesz-e az egészből valami. János megilletődött. Nem kevesebbről döntöttek, minthogy kocsit vegyenek a papjuknak. Na nem újat, de akkor is kocsi az, és végre az ő papjuk sem busszal döcög a városba.

Egyik este e-mailt kapott Olgától, melyben közölte, hogy Albert bácsi, azaz János apja óhajt vele beszélni. Majd Olga érte jön, hozza magával azonban Margitot és a két srácot is, mert meg akarja őket okvetlenül ismerni.

– Akárcsak én az apádat! – kapott az alkalmon a nagytata, s amikor Olga megjelent, Margit helyett ő szállt az autóba.

– Szandu úr, az apósom – mutatta be János Soltvadkerten az öreget. – Ezek pedig a gyerekek: Albi és Jancsika.

– És a feleséged? Őt miért nem hoztad magaddal?

– Őt? Hát… izé… – hebegett-habogott a szegény tiszteletes.

– Margitka nemsokára szülni fog – válaszolta helyette a szálfatermetű nagypapa. – Persze Kecskeméten, ahol ő maga is született.

Beszéltek erről-arról, főként az öregek, akik annyira összemele­gedtek egymással, hogy a lelkésznek szeme-szája elállt a csodálkozástól. Nemhiába állítják a latinok: similis simili gaudet: hasonló a hasonlónak örül.

– Most pedig ki vele, nyilatkozz! Az az érzésem, még tartogatsz valamit a számomra – mondta Jánoska, miután kedvükre kibeszélgették magukat.

Az ugyancsak szálfatermetű öregúr arca egy pillanatra elborult.

– Haragszom rád. Jó, ne füllentsünk: haragudtam. De most… Furcsa: semmi haragot nem érzek.

A lelkész hálát adott az Úrnak, hogy ezt a napot is megérte. Csupán Olga arcára ült ki a szomorúság, hiszen ezzel már nemcsak Jánoskát, hanem az apját is elvesztette röpke harminc perc alatt.

– Nagyszerű, mégis mit vétettem, hogy ilyen sürgősen akartál velem beszélni?

– Mit, mit! Egyszerű: kompromittáltál, te jómadár.

– Én? Ki előtt? Mivel hozhattam szégyent Soltvadkert első gazdájára? Pont én és pont olyan olyan messziről?

– Igaz-e, hogy kocsit akarnak vásárolni neked a híveid?

– Hát már itt is hallották? Előfordulhat. Nekem még senki sem szólt ez ügyben. Kivéve a nagytatát, de hogy ebből mi igaz…? Majd elválik ez is idővel.

– Egy fenéket válik el! – gurult méregbe az egykori tanító. – Nem vagy te koldus, se árva, hogy alamizsnára szorulj, amíg én élek. Vezetni tudsz, jogosítványod már van, ami még hiányzik, az ott vár rád az udvaron.

Jánoska torkában dobogó szívvel sietett az ablakhoz, és lenézett az udvarra.

– Egy Peugeot! Gyönyörű kocsi! Bárcsak az enyém lehetne!

– A tied. Használd egészséggel!

– Ne, kérlek, ne etess! Hogy lehet nekem ilyen drága gépkocsim? Szegény vagyok én, édesapám, és nem is akarok más lenni.

– Neeem? – kacsintott az öreg a tatára. – Akkor tárgytalan, majd odaadom valamelyik szegénynek.

A jámbor tiszteletes megzavarodva állt egyik lábáról a másikra, és el sem tudta képzelni, min hahotázik a két öreg.

– Fuss, mit állsz itt! Próbáld már ki, hogy szuperál!

Kissé tétován oldalgott ki a szobából, néhány méter után azonban már megszaporázta lépteit, hogy aztán az utolsó két métert valóban futva tegye meg az autóig. Nesze neked Krisztus, szegénység, alázat!

– Jó utat! Vacsorára itthon légy! – süvöltötte utána az idősebb Madaras úr.

Egy óra múlva fáradtan, s többé-kevésbé szégyenkezve sompolygott vissza János a lakásba.

– Na, milyen volt? Kikocsikáztad magadat?

A férfi kimondhatatlan hálával csókolt kezet az apjának.

– Isten fizesse meg a jóságod! Olga, nagytata, ideje volna hazamenni.

– Máris? Maradjatok itt éjszakára! Olyan ennivalóak ezek a gyere­kek, és még annyi mindenről nem beszéltünk.

Végre, legalábbis ő így érezte, kibékülhetett az apjával, és ha Margittal is kibékülhet, ennél többet már nem is várhat az élettől. Ezzel szemben menthetetlen az anyósával való kapcsolata. Ez a nő maga a megtestesült… Inkább nem minősít, de hogy sok galibát fog még nekik okozni, az már most borítékolható.

Tázlárra már a saját kocsiján gurult vissza. Széles jókedvében még daloltak is, így nyitottak be a református paplakba.

– Jaj, ne! – kapott a szívéhez, amint körülnézett.

Bútorzat, festmények sehol, a földön mindenféle limlom feküdt.

– Kiraboltak!

– Ki. Hogy az a magasságos…

– Kérlek, ne káromkodj! – hunytak ki János szeméből a lelki béke és bizakodás fényei.

Bejelentették a lopást, és várták a nyomozás eredményét. Hát arra várhattak, mert két hónap múltán sem kaptak el egyetlen tolvajt sem.

– Nem is fognak, megjósolom. Ehhez valamivel ütőképesebb rendőrség kellene.

– Ütőképes? Rendőrség? Nem szeretem ezeket a szavakat.

– Én sem, de amire szükség van, arra szükség van, különben te sem fordultál volna hozzájuk.

Megfogott – gondolta a tiszteletes, azzal ejtette a témát annál is inkább, mert a hívei lassan pótolták az ellopott tárgyakat. Ki széket hozott a papjának, ki asztalt, evőeszközöket, rádiót…

– Lám, lám, mégsem csöppentem olyan rossz helyre! – dörzsölte kezét az örökifjú nagytata. – Nem vennék rá mérget, hogy a kecskemétiek is megtették volna ezt a papjukért.

Télire megérkezett a ház úrnője is, Margitka és a harmadik fiú, a dundi kis Palkó. A tiszteletes csakúgy repesett az örömtől. Isten áldása kísérje őket holtukig! Talán az új palánta helyes irányba tereli ezt a megkeseredett asszonyt is.

– Mi ez a változás? – fürkészett körül a tanítónő idegenkedve a lakásban. – Ezt az ócska sifont például sohasem láttam még. És hol a nagy velencei tükör, te pojáca?

A lelkész elmesélte, mi történt.

– Eddig még csak sejtettem, de most már hiszem is: te meg vagy átkozva.

– Mindenkinek van barátja, ellensége egyaránt, és ez az ellenség meg is átkozhat. De a hitünk megvédhet, éljünk jámboran, Isten törvényei szerint, és meglátod, egyetlen hajszálunk sem görbül meg.

– Mint eddig, mi? – epéskedett Margitka. – Íme, az eredmény!

– Ez azért van, mert folyamatosan megbotlom. Nyilván szigorúbbnak, következetesebbnek kell lennem. A jót nem elég csak prédikálni, kívánni. Ez tettek nélkül képmutatás. Vagy gyöngeség, hiszen a pokol felé vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve.

– Így igaz, prédikálni azt tudsz, de engem sokkal jobban érdekel, milyen étel kerül naponta az asztalra, a házam, a ruháim, és hol, kivel mehetek el szórakozni esténként.

– Sajnos te semmit sem változtál – állapította meg János rezignáltan –, ezért újra és újra megkérdezem magamtól: János, mit keres ez a nő melletted, illetőleg Tázláron?

– Csakhogy kimondtad!

Margit hangja úgy vágott, mint a borotva.

– Legalább tiszta vizet öntünk a pohárba, tudniillik ugyanezt kérdezem én is magamtól: Margit, mit keresel olyan férfi mellett, aki Istentől és a Bibliától meg sem látja a hitvesét?

Erre már a nagytata is közbeszólt.

– Nem akarok beleavatkozni, de biztosítalak, meglátja. Nincs itt akkora probléma, hogy emiatt hajba kapjatok, gyerekek. Ha egyebet nem, vegyétek figyelembe ezt a három porontyot. Nézzétek, milyen édesek! Legyetek tekintettel egy kicsit rájuk is!

Egy pohár víz a fellobbanó lángokra, majd ugyanannyi olaj, amikor a süketnéma is megjelent.

– Ez a kuka meg mit keres a házunkban? Nem abban állapodtunk meg legutóbb, hogy nem tartasz többé igényt rá?

– Abban, de miután kegyeskedtél lelépni, mi meg egy ebédet sem tudunk jóformán megfőzni, szükség törvényt bont, vissza kellett vennünk, ez, ugye, logikus?

– Szerinted. Szerintem hozhattatok volna ebédet az iskola konyhájáról, vagy megtanultok főzni, mosni, vasalni, édes férjecském. Elvégre hol van megírva, hogy csak egy nő vezethet háztartást?

Marcsi előkapta a noteszét, sebesen beírt valamit, és megmutatta a lelkésznek.

– Nem értem, miről vitáznak, de sejtem, hogy miattam, ezért ne haragudjon, de én most hazamennék. Ha szükség lesz rám, telefonáljon!

– Lássuk azt a noteszt! Aha, erről van szó! Nagyon helyes, menjen csak, egyben azt is közöld vele, kerülje el a jövőben minél messzebb a parókiát! – jelentette ki Margit határozottan, s csak utána kezdett el gondolkozni.

Az biztos, hogy valamikor zavarta, hiszen szép, fiatal menyecske. De az idők megváltoztak, már gyereke is van a kukának, no, és itt a parókián is jócskán megszaporodtak. Három gyerek, három felnőtt, lesz mit főzni, mosni rájuk, úgyhogy inkább örüljön, hogy bejárónőt tarthatnak. Amúgy sem veszélyes, hiszen itt a nagytata, akinél jobb biztonsági őrt el sem lehet képzelni.

– Felmondok persze, ha már megtiszteltél azzal, hogy hazajössz, s miután ilyen csúful megloptak, nem is veszünk fel mást egyelőre helyette.

– Szinte vártam, hogy ezt mondjad. Így aztán már az sem érdekes, hogy boldogulok hat személlyel egyedül. Dolgozzon csak az asszony, ezért asszony, nem igaz? Lehetne ugyan másképp is, jobb helyeken már így szokás. De hát ott a nőt meg is becsülik, úgy bizony. Még a fúvó széltől is megóvják, mert egy nőnek nem csak lelke, teste is van, uraim.

– Egyetértek – csavarintott Szandu úr egyet a bajuszán. – Egy kis segítség szerintem is jól jönne, amibe természetesen én is beszállok. Nem dicsekedhetek ugyan nagy nyugdíjjal, de jut is marad is, ezenfelül… Da, da, miért is ne, meggyőzöm az anyádat, nyissa meg ő is szépen a pungáját[ii].

– Hű, nagytata!

Margittal szinte madarat lehetett volna fogatni, s már abban is benne volt, hogy Marcsika vezesse tovább a háztartást.

Teltek a hetek, hónapok. János prédikált, esketett, keresztelt, temetett, egyszóval tette a dolgát, amiért az Úristenhez szerződött. A gyerekek nőttek, Margitka lecsihadt mindaddig, amíg Pethő Istvánné nem bukkant fel a paplakban.

– Szeretném látni az apámat – lejtett be orrfacsaró illatfelhőben – és a gyerekeket. Hol vannak?

– Mama! Nagymami! – szaladt eléje a göndör hajú, szőke Albika.

– Mekkora legény lett ebből a gyerekből! Hát emlékszel még rám, angyalkám?

Ettől a naptól új házirend lépett életbe, tudniillik a szabónő nem csak jött, elcseverészett pár órát, utána viszontlátásra jövőre. Nem, ő jött, berendezkedett, és maradt még két hétig. Az új házirend pedig abból állt, hogy megszűnt a házirend. A gyerekek kényük-kedvük sze­rint keltek, feküdtek, nézhettek tévét, és nem volt közös, időponthoz kötött étkezés sem, a tárgyaknak helyük stb.

– Nem jól van ez így, nagymama – figyelmeztette János a kissé bohém szabónőt. – Ismered a mondást? Rend a lelke mindennek.

– Mi bajod neked az én rendemmel? Szabónő vagyok én, nem katona, és ez a ház sem laktanya, ahol parancsokba foglalják, mikor, mit kell csinálnom.

– Én nem is kérek effélét. Magam se szeretem a drillt és a gúzsba kötő szabályokat, de ahogy te viselkedsz…

– Tehát kirúgsz. Rendben van, már pakolok is, te… despota. Most már értem, miért olyan szomorú mindig a leányom. Margitka, Margitka! Indítsd el a gépet, mert hazamegyek – rendelkezett vérig sértve a szabónő, és hiába kérlelték, tartoztatták, visszadöcögött a városba.

Jánoska titokban fellélegzett, csupán a neje nem beszélt vele ismét napokig.

– Rá se ránts! Majd megszólal, ha kieresztette a gőzt magából – vélekedett a nagytata.

– Hol van a nagymama? Látni akarom a nagymamát! – siránkozott Albika.

Pethő Istvánné nem sok embert szeretett magán és lányán kívül a világon. Ezek egyike volt ez a pufók, göndör hajú fiúcska, miközben a másik kettőt épphogy eltűrte. Érthető: Albika a lányára, azok ketten meg az apjukra ütöttek.

Eltelt egy nap. A tanítónő reggeltől estig a szobájában feküdt, és tévézett (szerencsére ezzel is megajándékozták a „repedt sarkú parasztok”). Vagy olvasott: krimit, divatlapokat, Petőfi Népét. Néha kisétált a kertbe, megöntözött egy-két virágot, vagy elugrott Alíz barátnőjéhez traccsolni, röviden: a háztartás minden gondja Marcsi vállán nyugodott. Ő s részben a két férfi etette-itatta meg a baromfit, kutyákat, főzött, takarított, gondoskodott a gyerekekről…

De nemcsak a család, maga az egész ország is gazdasági gondokkal küszködött. A pártok megítélése, az államapparátus ugyan négyévenként változik, de nem olyan könnyű ám semlegesíteni egy leszavazott kormányzat légvárakra épített terveit. Aztán a régi hibák helyébe csúsznak az újabbak, megspékelve egy-két természeti katasztrófával, azzal kezdődhet minden elölről. Csakhogy sohasem büntetlenül, mert ennek általában ára van, amiért azonban többnyire a kisember, a vétlen vállalkozók és munkavállalók egyaránt fizetnek. Tudta ezt mindenki, maga Madaras Albert is, csupán a hatását nem cselezhette ki, amikor a mennykő az ő gazdaságába is beleütött.

– Isten nem ver bottal! – summázta sztoikus nyugalommal. – Adós fizess! Hát én most fizettem.

Bár nem részletezte, tulajdonképpen kit, miért okol, néhány elejtett megjegyzéséből azért ki lehetett azt találni. Meggyőződése szerint túl sokat vétkezett. És nem csak ő, mások is, ezt elégelte meg a Teremtő.

– Akiről mostanáig elég nagyokat hallgattál – szúrta közbe János nem minden él nélkül, amikor Vadkerten meglátogatta a meghasonlott kisgazdát. – Bocsáss meg, tapintatlan voltam.

Apja felesége neheztelően bólintott. A férjét ért sorscsapás őt is jócskán megváltoztatta: összeesett, megcsöndesült. Az öreg még kihúzott derékkal járt-kelt, intézkedett, csupán a régi biztonság olvadt le fokozatosan az arcáról.

– Ez is igaz, mit tagadjuk. Nem mintha istentagadó lennék, de hát milyenek vagyunk mi, emberek? Amíg jól megy dolgunk, eszünkbe sem jut, hogy Isten is van, de amint betegség vagy egyéb megpróbáltatás ér, mindjárt szaladunk a templomba. Látod, most, életemben elő­ször, örülök, hogy pap lettél, mert így legalább protekciót kérhetsz számomra az Istentől.

János jóízűen mosolygott, s csak később villant az eszébe, hátha nem is viccelt az édesapja.

– Viszontlátásra! – búcsúzott el tőle melegen. – Kérlek, szólj azonnal, ha szükséged lenne valamire. Miután engem is kiraboltak, olyan sokat ugyan nem tehetek, viszont… izé… eladhatom a kocsimat, ha nem bántalak meg ezzel.

– Mit, egy ajándékot? – botránkozott meg Albert gazda. – Ott azért még nem tartunk. Majd egy kicsit összébb húzzuk a nadrágszíjat, és ennyi, nem olyan nagy katasztrófa.

 

___________________________________________________

[i] Tázlár régi neve 1907-1947 között.

[ii] Erszényét. (rom.)

 

 

 

(Illusztráció: rn)

Egész életemben velem volt. Mondhatni, belém nevelték. A dédim mindig azt mondta, hogy ne féljek, mert Ő majd segít. Sokáig hittem is benne, igen, még templomba is jártam, és imádkoztam az ágyam elé térdelve esténként.

Ötéves forma lehettem, mikor láttam Őt ott ülni a dédi betegágyán. Csak ült, és nem csinált semmit. Egy meleg szeptemberi napon délidőben anyám sírására kiszaladtam az udvarra. Egy fekete autó kanyarodott ki hatalmas nyárfáink között. Ő is ott ült a kocsiban. El akartam mondani a dédinek, hogy tévedett, mert Ő nem is akar segíteni, itt hagyott minket, de ne féljen, rajzoltam neki egy sokkal szebb képet, ami majd meggyógyítja. Hiába is rohantam, mert a dédi nem volt a szobában. Anya azt mondta, hogy elment látogatóba Istenhez. Így értettem, biztos kirándulnak, csak az nem fért a fejembe, hogy miért nem köszönt el tőlünk, hiszen pont ő mondta mindig, hogy mielőtt elmegy az ember, úgy illik, hogy köszön. Kérdezgettem is gyakorta anyámat, hogy mikor jön haza a dédi, mert beteg, és az orvos nem engedi, hogy ennyi ideig kint maradjon. Anya egyik nap, nem is sokkal az autós incidens után, teljesen feketébe öltözött, nem értettem miért, hiszen utálja a fekete ruhákat. Azt mondta, elmegy és szól a dédinek, hogy jöjjön haza. De nem jött haza csak apa és anya. Nem jött vissza se a dédi, se Isten. Nagyon sokáig nem jöttek.

Apuék gyakran veszekedtek, mert az én apukám nagyon szerette a nőket, és azt hitte, anyám ugyanannyira szereti a férfiakat. „Mindenki magából indul ki” – ezt is gyakran mondogatta anno dédnagyanyám. Vert is minket néha, főleg anyámat és a bátyámat. Ekkor tűnt fel újra. Az ágyamra ült, és én az ölébe hajtottam a fejem, Ő befogta a fülem, hogy ne zavarjon az elalvásban apám kiabálása, mert hiába csukta ránk anya a szobaajtót, hallottunk mindent. Évekig ment ez így, mígnem anyám megelégelte a félelmet, és csak a három gyerekét nézte, nem volt többé a szívében irgalom és bocsánat apám számára. Apám elcsomagolta a bőröndjeibe Istent is, és elment. Borzalmasan nyekergett a biciklije, túlzajongta négyőnk sírását is.

Szóval így maradtunk istentelenül magunkra. Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el, nekem évezredeknek tűnt, míg jött egy idegen, aki apa akart lenni. Nem hasonlított az én apámra: alacsony volt, tömzsi, szinte kövérnek mondható és kedves volt. Mindig hozott valami apróságot: „Na, ki melyiket kéri?” – ezt kérdezte mindig, mikor belépett az ajtón, és mi rohantunk is a figyelmes idegen felé. Egyre többször jött, majd ott ragadt nálunk. Mikor elhozta hozzánk a dolgait, a zoknik között ott lapult Isten. Hát visszajött végül Ő is. Éldegéltünk, nem mondom, hogy hangos szó nélkül, de boldogan. Persze Istennel voltak problémák.

Anyukám anyukája beteg lett. Anyám hiába kérlelte Istent, Ő ugyan nem akart segíteni. Bementünk szinte minden nap anyámmal a kórházba. Ő beszélt a mamához, míg én meg sem tudtam szólalni, csak álltam ott és fogtam a kezét. Borzalmasan hideg volt. Azóta ilyen hidegnek képzelem a halált. Isten még csak meg sem látogatta, sőt a temetésben sem akart segíteni, de azért eljött rá. Nem sírt, és annyira unta a dolgot, hogy mielőtt betemették volna a sírt, beleugrott a gödörbe, a mama koporsója mellé préselte magát, és némán tűrte, hogy eltemessék. A harang háromszori kongása olyan volt, mintha elindulna a vonat. Isten elhagyott minket, azt hittem, meghalt. „Nem baj” – gondoltam – „úgy sem csinált soha semmi hasznosat, csak ült és nézett minket”.

Szerintem megharagudott ezért a gondolatért, mert négy évvel később az idegen, aki apa akart lenni, és az is lett a szó legnemesebb értelmében, balesetet szenvedett. „Biztos, hogy nem ő az”- mondtam anyámnak, hiszen fél órával azelőtt beszéltünk vele telefonon. De ő volt. Isten csak azért visszajött, hogy elmondja nekünk, nagyon sajnálja, de az idegent csak a kórházban találjuk meg, nincs itthon. Mikor anyám hazaért az idegsebészetről, elkezdte szapulni Istent, hogy mégis hogy a fenébe képzeli, hogy beállít egy ilyen szörnyűséggel, és azt reméli, megbocsátjuk eddigi távollétét. Sokáig, hosszasan veszekedtek, vagyis csak anyám kelt ki magából nagy zokogás közepette. Isten meg sem szólalt, nem volt mit mondania, csak néha felhúzta kissé a vállát. Nem értette, miért vagyunk rá annyira mérgesek. Amikor mindannyian elmentünk búcsút venni, Ő is beszállt a kocsiba, feljött velünk a harmadikra, és megnézte az idegent. Olyan volt, mintha aludna, csak a gépek rémes sípolásaiból lehetett sejteni, hogy halott. Isten kicsit szégyellte magát, ezért nem jött velünk haza. Az idegen mellé feküdt, elégették, majd egy urnába helyezték az idegen hamvaival együtt. A temetés borzalmas volt: a húgom zokogása darabokra tépte az eget, melyet fekete fátylak szegtek végig, és minden fátyol keserű könnyeket hullatott. Örültem kicsit, mert így nem látták, hogy úgy siratom az idegent, mintha tulajdon apám porai hevernének előttem. Hiszen azt mégsem mondhattam senkinek, hogy nem csak apámnál, de Istennél is büszkébb volt rám. Nehéz lelkünkön piheként ült: legalább Isten is meghalt.

A húgom sírásra görbült szájjal beszél még az apjáról, az idegenről, aki apa lett. A mi szánk is gyakran görbül még, hisz csak tegnap volt három hónapja, hogy meghalt. Nagyon berúgtam. Hajnalban botorkáltam haza. Út közben megálltam, és felnéztem az égre. Teljesen elszorult a lelkem a csillagok láttán. Eszembe jutott a dédi, a nagyanyám és az idegen. Aztán hirtelen, oly hirtelen, mint ahogy megálltam, elindultam haza. A kapu nehezen nyílt, én pedig ideges lettem, mert rettenetesen elkezdtem fázni. Anyám nyitva hagyta az ajtót nekem, mindig így hagyja. Elkezdtem levetni a cipőm és a kocsmaszaggal átitatott ruháim. Már csak fehérnemű volt rajtam, mikor megláttam, hogy ott ül az ágyamon. „Miért nem akar már meghalni?” – jajdult át a szívemen, hogy szinte beleremegett mindenem. Isten meg csak ott ült az ágyamon mozdulatlanul Sartre Zárt tárgyalását tartva a kezében. Azt olvasta, míg várta, hogy hazaérjek.

 

Megjelent: Napút Online, 2018.01.21.

 

 

(Illusztráció: blcklcvl)

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Madaras tiszteletes megnősült, s a süketnéma gazdasszonykodásának ideje ezzel magától értődően lezárult. Nem volt rá szükség, mehetett. Haza, amibe, hála János meggyőző érveinek, immár a testvérek is belenyugodtak.

– Csak egyet ígérj meg, mielőtt elmennél – kötötte Marcsi szívére Jánoska. – Kerüld el a Vas Gábor házát minél messzebbre. Az a férfi beteg, és téged is azzá tesz, ha visszakérezkednél a házába.

– Nem kérezkedem.

Megölelték egymást, és ment ki-ki a dolgára. Az egyik a templomba, a másik egy új élet felé megtisztultan, békésen. Jánoska is elégedetten kaptatott fel a lépcsőkön a szószékre, és az elveszett bárányról prédikált. De még beszéd közben ráeszmélt, milyen etikátlan tanácsot adott a leánynak. Konkrétan szólva: hagyjon sorsára egy azonnali segítségre szoruló beteget. Tagadhatatlan ugyan, hogy nem orvos meg veszélyes is lehet ez a beteg ránézve, de ezzel még Gábor sem különbözik attól az elveszett báránytól, akiről éppen most prédikál. A későbbiek során többször visszatért a témára, végül elhatározta, hogy a lány helyett ő látogatja meg a villanyszerelőt.

– Ajaj, kényes ügy! Rám ne számíts, és ha rám hallgatsz, te sem avatkozol ebbe a dologba! – jelentette ki kerek perec a barátja, dr. Jankovics, amikor egyik délelőtt felkereste a rendelőjében, és megkérte, csatlakozzék hozzájuk. – Rendelőnk, orvos van, jöjjetek ide, én írok egy beutalót, a többi az ideggyógyászra vagy… ügyészségre tartozik – figyelmeztette jóindulatúan. – Rokonok vagytok?

– Nem.

– Barátok? Na, őszintén! Nem árulom el senkinek.

– Csak vissza akarok vinni egy eltévedt bárányt az akolba – válaszolta Madaras, és elmesélte az eltévedt bárány történetét a háziorvosnak.

– Tanulságos történet. De csak egy történet az ősi bibliai időkből, ami lehet, hogy megtörtént, lehet, hogy nem, de egy bizonyos: ma már más időket élünk, tiszteletes úr. Egy bárány? Mit számít egy bárány, amikor milliók vánszorognak át egyik országból a másikba egy jobb, igazabb élet reményében. Mellesleg naivság, mert hol van jobb, igazabb élet ezen a földnek nevezett sárgolyón?

– Jelenleg sehol – ismerte el Jánoska. – Isten országában azonban az lesz, ha mindnyájan akarjuk, és teszünk is ennek érdekében valamit. Mint Jézus, a szentek meg az olyan egyszerű emberek is, mint mi vagyunk – válaszolta csendesen.

– Hogyne, és, íme, itt az eredmény! Ne haragudj, hív a kötelesség. Szólítsa be, nővérke, a következő beteget! Én, barátom, dolgozom: gyógyítok, ami remélhetőleg ér annyit, mint délibábokat kergetni.

A lelkész lankadó lelkesedéssel, de még mindig bizakodva látogatta meg „a falu bikáját.” Így becézték ugyanis Vas Gábort a faluban.

– Nem hiszek a szememnek, tényleg maga az? – hőkölt hátra a szerelő, amikor János felbukkant az ajtóban.

– Beenged? Szeretnék magával beszélni.

– Hát még én! – vicsorgott Vas Gábor, és alig értek a szobába, akkorát vágott Jánosra, hogy az eszméletét vesztve zuhant a parkettre.

Hűvös, pinceszerű odúban, egy koszos priccsen tért magához. A szerelő előtte ült, és kajánul bámult rá.

– Ho…hol vagyok, és mit akar tőlem? – sziszegte János fejét tapogatva. – Hiszen ez bűntény! Majdnem agyonütött.

– Beszélni akart velem? Parancsoljon!

– Igen, de nem itt, és főleg nem ezek után – sietett az ajtóhoz, és gyorsan lenyomta a kilincset; sikertelenül: az ajtó nem engedett.

– Engedjen ki! Kérem, legyen észnél! Mit ártottam én magának?

– Hogy mit? – horkant fel a szerelő. – Nem elég az, hogy lecsapta Marcsit a kezemről?

– Ééén? Mióta? Tudtommal maga dobta ki a házából.

– A kurva jó… ! Ki mondta?

– Maga Marcsi. Honnan tudnám különben?

– Na jó, de én… Nem várom, hogy elhiggye, de, képzelje, közben meggondoltam magamat. Ja, megbocsátottam neki, és vissza is vettem volna, ha… ha nincs ott maga, az iskoláját az anyjának!

– Ez komoly? – gondolkozott el Madaras. – Csak az a kérdés mi okból: szánalomból vagy… Tudja mit? Hiszek magának, és engedje meg, hogy bocsánatot kérjek mindkettőnk nevében.

A férfi meglepődött.

– Örvendek. Nagyon rendes magától, csak egy kicsit elkésett. Marcsi meggyűlölt, a többi tyúk is mind elhagyott, és ez mindenképp büntetést érdemel.

– Mi… milyen büntetést? – szeppent meg a lelkipásztor.

– Például… Látja, most megfogott! Első lépésként… Megvan: vegye le az ingét, nagytiszteletű úr!

Jánoska mindent megértett.

– Meghallgat? Beszéljünk nyíltan, mint egyik értelmes ember a másikkal!

– Minek? – húzott elő az özvegy egy cifra kézi korbácsot. – Levetkőzött?

– Azt mondják a faluban, maga nagyon rossz ember. Tévedés. Nem rossz, csak… Ajánlom, nevezzük nevén a gyereket: maga beteg, kedves Vas Gábor.

A szerelő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak.

– Vas Gábor vasból van, ezt jegyezze meg jól, doktor úr – komolyodott el hirtelen. – Tapogassa meg az izmaim! Elég kemények? Most mutassa a magáét! Mint a lekvár, keze, hasa puha, talán még gyomorbajos is. Hogy alszik?

– Általában rosszul.

– Én, mint a tej, étvágyam van, a vérnyomásom, cukrom normális. Ki akkor itt a beteg, doktor úr?

– Vérnyomás, cukor… Látom, vigyáz magára, de vajon a pszichéje is ilyen szuperül működik?

– Pihéje?

– Pszichéje, lelke, agya, merthogy az embernek ez is van, és ha az nem szuperál, becsukhatja a boltot egy időre.

– Majd becsukom én mindjárt a magáét. De mielőtt megismertetném ezzel a bikacsökkel, hadd csináljak hozzá egy kis étvágyat – helyezett el tévéje lejátszójába egy DVD-t.

A férfi megborzadt. Amit ott látott, még a gyomra is felfordult. Annál jobban élvezte ezzel szemben a szerelő.

– Izgis, mi? Horrorfilmet nem óhajt? Zombi, vérfarkas, drakula, woodoo… Válogathat bennük kedvére.

– Köszönöm, nem az én műfajom.

– Akkor hasaljon az ágyra, és élvezze, milyen mesterien hasítok szíjat én a hátából! – taszította nyersen a dikóra, és olyan szépen elverte, hogy majd elolvadt a gyönyörtől. – Ezzel megvolnánk. Hogy ízlett a vacsora?

– Istenem, bocsásd meg a bűneit!

– Papok! Hát csak imádkozzék, imádkozzék! Én addig szépen fölmegyek, és elteszem magam holnapra. Holnap megint lejövök, és folytathatjuk a tévézést.

– Kivéve, ha fel nem fedezik, hogy eltűntem – sziszegett fájdalmasan Jánoska. – Ugye, ismeri Balló őrmester német juhászát. Az még egy egeret is megtalál. Fogadom, nem telik bele 24 óra, s máris itt kaparászik az ajtómon.

– A franc essen beléje! Erre nem gondoltam – rúgott félre a férfi egy sörösüveget az útjából. – Oké, menjen haza, tiszteletes úr!

– Kienged? – hitetlenkedett Jánoska.

– Ki. Menjen isten hírével!

– Haza?

– Haza.

– Okos. Nagyon köszönöm. Ami pedig a pszichiátriai vizsgálatot illeti…

– Menjen már! Itt van még? Mindjárt meggondolom magamat.

– Nyugodalmas jó éjszakát! – nyújtotta a kezét megbocsátóan.

A férfi eltorzult arccal rántotta magához.

– Remélem, utoljára állt az utamba. Ha még egyszer megteszi, esküszöm, a pince falára szögezem. Felfogta?

– Bocsásson meg, de…

– Feküdjék vissza a dikóra!

– Felfogtam.

– Ámen! Most maga esküszik. Esküdjék meg az örök, igaz istenre, hogy ami itt történt, arról egy szót sem szól senkinek!

– Különben?

– Különben most, itt, helyben feszítem keresztre. Ne féljen, csak egy picivel fáj jobban, mint az a verés, amit most kapott. Másrészt már elég régóta divat is, s még csak Jeruzsálembe vagy a Fülöp-szigetekre sem kell ezért mennie.

– Esküszöm.

– Az örök, igaz istenre.

– Az örök, igaz istenre.

– Tessék a kulcs, vigyázzon a lépcsőkön! Kézcsókom a tiszteletes asszonynak, magának pedig kívánok nyugodalmas jó éjszakát! – heherészett gúnyosan.

Madaras úr meglehetősen későn vetődött a paplakba, s még sokáig a fülében csengett Vas Gábor nevetése. Felesége ügyet sem vetett rá, így észre sem vette, mennyire meggyötört a tázlári tiszteletes. Haragban voltak, nem beszéltek egymással. A gyerekek, a két éves Albi és az egy éves Jancsika édesdeden aludtak.

– Margit? – ásta el a harci bárdot Jánoska.

– Mitkívánsz? – kérdezte írásban a tanítónő; mint mindig valahányszor összerúgták a port egymással.

– Semmit, nem fontos – lombozódott le a tiszteletes.

Ugyan, mit is mondhatna! Valahogy olyan rideg, részvétlen nő lett ebből az asszonyból, így nyilván az sem érdekelné, hogy ilyen embertelenül elrakták. Talán színleg, udvariasságból sajnálkozna rajta, de odabenn semmit, de semmit sem érezne. Hogy miként jutottak idáig?

Lassan, szinte észrevétlenül, mindenesetre eljutottak, s ma már szinte idegenül tekintenek egymásra. Két világ, két gyökeresen különböző személyiség. Margitot a külcsín, anyagiak, cím, édes élet fűtötte, őt a belbecs, Krisztus és az emberek iránti szeretete. Látta, érezte ő ezt már a kezdet kezdetén is, fel is tette magában, hogy istenfélő, igazi tiszteletes asszonyt farag a nejéből. Csupán egyre nem számított: milyen sokan állnak Margit mellett, az anyja, apja, barátnői, és ha ő jobbra, azok balra húzzák, nem kétséges, ki győzhet ebben a huzakodásban. De még ha ez a történet csak róluk kettőjükről szólhatna! Egy kudarc nem kudarc, fő, hogy több ne kövesse. Fájdalom, követte. Kudarcot vallott Olgával, vérig sértette az édesapját, halálos ellenségévé tette Margit szüleit, továbbá Vas Gábort, talán magát Amyt is, röviden: bármibe fogott, annak mindig az ellentéte következett be. Pedig milyen magasztos tervekkel lépett erre a pályára! Fontos, erős embernek hitte magát, akire sokan hallgatnak, felnéznek rá, követik. Istenem, mekkorát tévedett, hiszen saját felesége is… Gyűlöli? Idáig talán még nem jutott, de hogy neheztel rá, azt a vak is láthatja. Tény, hogy egy elkényeztetett, végig jómódban élő városi nő számára a falu csak egy állomás, ahol az egyik órában kiszáll, a másikban pedig a legelső vonattal továbbrobog. Tulajdonképp maga is így tenne. Margitot a szórakozási és kulturális lehetőségek hiánya, őt inkább a falu közönye, hitetlensége pukkasztja. De miután semmi mód sincs ebből az ördögi körből kitörni… A macska rúgja meg, tényleg nincs? – tette fel újból és újból a kérdést magának. Eh, aludjunk rá egyet! Ha eddig nem jöttem rá, ilyen fájdalmak közt még annyira sem sikerül – tapogatta meg a hátát fanyarul. Nem is igen aludt azon az éjszakán. Fájtak a sebei, be kellett volna őket kötözni. Csakhogy ki kötözze be anélkül, hogy elárulná, ki csipkézte ki ilyen kedvesen? A háziorvosa ezzel máris kiesik, Margit dettó, Olga messze van. Esetleg Marcsika?

Amint reggel felébredt, sebkenőccsel és fáslival a zsebében ballagott át a süketnéma leányhoz.

– Jánnnoska! – sikított Marcsi örömében.

– Egy kis ápolásra volna szükségem. Egyedül vagy?

A lány ragyogó szemmel bólintott. Erre bementek a szobába, ahol János rögtön levetkőzött.

– Szentséges szűzanyám, magát aztán alaposan elverték! – írta be Marcsi a mindig készenlétben tartott noteszébe.

– Nesze ez a kenőcs, kend be, kérlek, gyorsan a hátamat még mielőtt betoppanna valaki!

– Megkérdezhetem, ki volt az a vadállat?

– Meg, de minek, ha úgysem árulhatom el.

– Szóval ő volt. Ó, de gyűlölöm!

– Hogyhogy? Már nem szereted?

– Nem. Látni sem bírom többé, mióta megismerkedtem a tiszteletes úrral – sütötte le a szemét szemérmesen.

– Vagyis? Ezt értsem úgy, hogy vallásosabb lettél?

– Igen, akár így is mondhatjuk.

– Alleluja, akkor ma jó napom van. Végre egy bárány, akit nekem is sikerült visszavinnem az akolba. De ha Őt szereted, minket, embereket is szeretned kell – tette hozzá oktatóan. – János szerint, és szerintem is: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?”

– Hű, ez jó hosszú szöveg volt, és valószínűleg a felét sem értette! – gondolta Madaras tiszteletes. – Ímhol ez a kötszer! Ezzel köss be, ha végeztél.

– Megvan! Hogy vannak a gyerekek?

– Köszönöm, jól. Már útban a harmadik.

– Úgy hírlik, a felesége nem a legideálisabb háziasszony. Akarja, hogy bejárjak főzni, takarítani önökhöz?

– Sajnos nem engedhetem meg magamnak, és… Nos igen, a tiszteletes asszony sem engedné. Pedig milyen klassz lenne, mert felőle akár zsíros kenyéren is élhetnék – mormogta keserűen Jánoska.

– Tessék? Bocsánat, nem értem.

– Majd később megbeszéljük. Köszönöm az ápolást. Isten áldja a családot!

De jól informáltak errefelé az emberek! Már azt is tudják, milyen gazdasszony a b. neje. Hanem ez a Tatár lány… ! Százszor szebb, mint azelőtt, kitelt, megkomolyodott, és úgy néz rá, mintha belé, nem Vas Gáborba lenne pistulva.

– Hol jártál? – vetette oda otthon Margitka?

– Megjött a hangod, madárkám?

–Jó napot, adjon isten! – nyitott rájuk házikabátban az Elekes család „doyenje.”

– Nini, Sándor bá! Hát magát mi szél fújta ide, nagypapi? – esett János egyik meglepetésből a másikba.

– Micsoda, nem tudod? Margitkám, hogy van ez? Nekem azt írtad, minden rendben, jöhetek.

Az asszonyka fülig vörösödve hallgatott.

– Annyi baj legyen! – segítette ki zavarából Jánoska. – Nem vagyok én se püspök, se polgármester, akihez csak előzetes bejelentkezéssel lehet bejutni. Ha eljött, jól tette, és érezze jól magát.

– Igen, de… Margit, Margit, milyen kellemetlen helyzetbe sodortál!

– Mert?

– Mert én végleg ideköltöznék.

– Végleg?

– Legalábbis így terveztem. De hát ember tervez, isten végez, ugyebár, és ha zavarok, már hozom is a bőröndöm.

– Nem á, már miért zavarna? Mi… én nagyon örülök Sándor bácsinak. Jöjjön csak velem, megmutatom a szobáját.

Az öreg megnyugodva nyugtázta a tiszteletes döntését, kipakolta a holmiját, tett-vett a szobában, és még sokáig dumcsizott a vejével.

– Elég lármás ez a falucska – jegyezte meg a reggelinél ásítva. – Annyi autó jár az utakon, hogy még éjjelre is jut belőlük. Hiába, a fejlődés! Milyen más élet volt falun valaha.

Este van, este van: kiki nyúgalomba! Feketén bólingat az eperfa lombja, Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Ismerős vers, mi? De ki írna ma ilyen családi körökről? Ahogy lefekszel, brrrrr, már fel is búg valahol egy ördögi masina, amitől aztán meg sem hallanád azt az éjibogarat. Köszi a reggelit, jöhet a csavargás. Ha van időd, elkísérsz, ha nincs, viszlát délben, az ebédnél!

– Elkísérem, tata, ahova csak óhajtja. Jobb is, mintha naphosszat benn csücsülne, mint a feleségem például.

– Semmi tata, tegezz csak le nyugodtan, és hívj Szándunak, ahogy Méhteleken szoktak vót nevezni. Hol kezdjük? Én a kricsmit ajánlom.

– Ajaj! – nevetett a tiszteletes. – Nem árt az neked, Szándu úr?

– Árt? Használ, öcsém, használ. Már persze csak mértékkel. Leveri a vérnyomást, kérdezd csak meg az orvosod!

Kezdték hát a kricsmivel. Az öreg lehörpintette a szokásos féldecit, majd újra csatlakozott a kinn várakozó Jánoshoz. Másnap azonban már egyedül ruccant ki, s alig telt el néhány nap, úgy kiismerte a községet, mint a saját tenyerét.

– Ezzel megvolnánk, most te következel, kislányom. Még jó, hogy János nincs itthon, így zavartalanabbul tudunk beszélni.

– Jancsika sír. Nem halaszthatjuk későbbre? – próbált kitérni a beszélgetés elől Margitka; ismerte jól a nagyapót, és élt a gyanúval, hogy a jó öreg valamiért irtó zabos rá.

– Jancsika mindig sír, és most az egyszer hadd sírjon. Te viszont foglalj helyet, és felelj arra, amit kérdezek.

Az asszony kényszeredetten zöttyent egy fotelbe. Természetesen szerette, tisztelte a nagyapját, ettől függetlenül jobban örülne, ha nem költözött volna hozzájuk. Elég neki a mama is, bár így a távolból már jóval nehezebben kommandírozhatja. Csupán arra lenne kíváncsi, magától jött, vagy a mama küldte… kémkedni.

– Mondd, szereted te az uradat?

– Micsoda kérdés! – esett le az álla a tanítónőnek. – Hiszen ezért mentem hozzá, drága nagypapa.

– Igen, hogyne, de vajon ugyanezt tennéd, ha most kérné meg a kezedet?

– Most? Hát… izé… Őszinte legyek? Nem tudom.

– Miért nem?

– Mert… Nem tudsz könnyebbet kérdezni?

– Jó, kérdezzek könnyebbet: miért nem szeretnek téged a faluban?

– Kérdezd meg a falut, különben egy szemernyit sem érdekel.

– Pedig érdekelhetne, miután köztük laksz és dolgozol, azonkívül paraszt vagyok ám magam is. Ha őket lenézed, engemet is lenézel. Megmagyaráznád, mi okból?

– Nem nézek én le senkit, nagytata, csak a falu, a környezet irritál. Még… még nem tudtam megszokni. Mint ahogy te sem Kecskemétet, vagy tévednék? – vágott vissza ügyesen.

– Nem tévedsz – ismerte el a tata becsületesen –, de vegyünk példát Jánosról! Ő hozzászokott a faluhoz, kedvelik is mindenütt.

– Ez új. Mióta, hiszen mindig azért nyavalyog, hogy kutyába sem veszik Tázláron, egyre kevesebben járnak templomba, és senki sem tisztel senkit sem: Istent, embert, államot, beleértve saját magukat.

– Ezt mondta? – pödörte meg tömött, fehér bajuszát. – Annál jobban kell nekünk tisztelnünk, mert a te urad a legtisztább lelkű férfi, akit valaha is ismertem. De nem csak az, finom, törékeny, mint egy kínai porcelán, úgyhogy vigyázz vele, különben eltörik.

– És én? – robbant ki a tanítónő. – Én nem törhetek el? Vagy ez nem számít? Húzd ki magad, mert meggörbülsz!, ripakodsz rám gyermekkorom óta mostanig, kérlek, figyelj jobban a divatra, ismételgeti mamácska, míg az uram azért aláz folyton meg, hogy krisztusi alázatra neveljen. Nekem nem szokásom se siránkozni, se lázadni, de ami sok, az sok, elegem van az egészből. Bezzeg tőlem senki sem kérdezi: neked mi a véleményed, Margitka? Ilyenkor meg-megkérdezem én is a Jóistent: miért, Atyám, miért? Csak azért, mert nő vagyok?

Az öregember válaszolni akart, de csak hümmögött. Margitka valóban nem szokott lázadni. Csak amióta férjhez ment, kezdi kritizálni a szüleit, legfőképpen a mamáját, időnként Jánost, aztán a dirijét, jószerivel mindenkit. El is csodálkozott rajta rendesen. Úgy látszik, némelyekre így hat a házasság, s szinte egyik napról a másikra fordulnak az ellen, amit eddig fenntartás nélkül csodáltak. Egy oknál több, hogy odafigyeljen reájuk, még mielőtt összetörik egymást egy szép napon.

Egyik vasárnap Jánoska úrvacsorát osztott egy betegnek. Az anyóka kint lakott a felvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban.

– Kérlek, kísérj el kivételesen a mámihoz! – kapacitálta a lelkész Margitkát. – Szegény olyan egyedül van. Beszélgess el vele, meglátod, milyen hálás lesz érte.

Amikor beléptek, a néni meg sem moccant az ágyában.

– Lehet, hogy későn érkeztünk? – riadt meg a tanítónő.

– Majd mindjárt kiderül – lépett közelebb az ágyhoz Madaras tiszteletes. – Micike néni!

– Ki az? Ó, maga az! Csakhogy megjött, tiszteletes úr!

Az ágyon pöttöm, hihetetlenül sovány asszony feküdt, haja ritkás, tekintete megtört. Szinte lerítt róla, hogy a teste ugyan itt van, de a lelke már odafönt repdes.

– Hogy van, kedves Mici néni?

– Mint a lehullt falevél az avaron. Máma zöld, holnap sárga, aztán por és hamu vagyunk.

– Ez a sorsunk, Mici néni. De amíg ilyen cifrán beszél, addig nincs is tán olyan nagy baj.

– Adja az Úristen! Csak a lábam ne fájna! A lábam meg a szívem, amiért ilyen egyedül maradtam.

– Nono, azért nem teljesen. Tudtommal él egy lánya Kanadában.

– Nesze semmi, fogd meg jól! Istenem, bárcsak visszajönne! – sóhajtott mélabúsan. – Most ki fog nevetni, de magának elárulom, ez a legszebb álmom mostanában. Ha mások hazajönnek, mert sok amerikai magyar hazajött már, miért ne jönne Ildikó is vissza?

– Ide? – kémlelt körül Madaras a nyomorúságos vityillóban. – Szép álmokat, drága Mici néni! – Miért is ne, csak imádkozzék, imádkozzék, hiszen a tékozló fiú is hazatalált egyszer.

– Ugye? – ült fel az öregasszony reménykedve. – Majd írok neki, és egy nap ő is megérkezik. Hogy vagy, édesanyám, kérdezi majd lágyan. Fáj még a lábad? Nyújtsd ide az ölembe, mindjárt, megmasszírozom.

János szeme önkénytelenül könnybe lábadt, ezért gyorsan hátat fordított a két asszonynak.

– Mi az, máris elmegy? Megbántottam, és mi lesz az úrvacsorával?

– Adom – húzta elő táskájából a bort, kelyhet, kenyeret. – Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret,és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.

A liturgia balzsamként hatott az öregasszonyra, arca kisimult, szeme boldog fényben csillogott.

– Köszönöm, hogy idefáradt a kedvemért. Érdekes, hogy a felesége meg az unokám mennyire hasonlítanak egymásra? Nézze! – kotort elő néhány fotót egy intarziás kazettából. – Hasonlítanak?

– Mint két tojás a másikra. Hanem mondja, kedves néném, ki főz, mos magára jelenleg?

– Ki ez, ki az. Egyik-másik megeteti a baromfit, merthogy a majorságnak is kell ám enni, ugyebár? Egyedül a kerttel van gondom. Tudja, tavasz van, ásni kéne, tiszteletes úr.

– Tudom – battyogott János az ablakhoz. – Szép kert! Ha megengedi, kimegyünk, és amíg a feleségem megeteti, szedek magának pár szál tulipánt.

– Ne, ne! Annyira szégyellem. Virágot hozhat, de az etetést bízzák csak másokra! Hogy is kérhetnék a tiszteletes asszonytól effélét!

– Nem kell kérni, megteszi ő azt amúgy is. Igaz, édes Margitkám?

– Örömmel. Mici néninek bármikor – mosolygott a tanítónő, mint a vadalma.

Az öregasszony meghatottan nézett utánuk. Milyen rendes emberek! Még ez a csicsás nagysád is, pedig róla úgy hírlik, csak akkor mosolyog, ha fotózzák. Várt egy félórát, de azok csak nem siettek bejönni. Nahát, nemsokára a nap is lenyugszik! Mit csinálhatnak még mindig odakünn?

– Megetettünk, megitattunk, sőt, még ástam is valamicskét – bukkant fel végül Jánoska homlokát törölgetve, fáradtan. – Majd küldök valakit, aki a többi részt is fölássa.

– Ó, de kedves! Tiszteletes úr, annyira szégyellem. Isten fizesse meg a jóságát, és tartsa meg nekünk még sokáig egészségben, örömben!

– Fáj-e még a lába, Mici néni?

– Sajog az biz, édes fiam. Bocsánat, drága tiszteletes úr!

– Margitkám, angyalom, ülj oda az ágy végébe! Úgy, úgy, köszönöm, Mici néni pediglen takarja és nyújtsa ki szépen a két lábát.

– Dehogy takarom ki, mit képzelnek! Piszkos az meg szagos is.

A tiszteletes szemében apró fények villóztak, vizet hozott egy lavórban, azzal annak rendje és módja szerint megmosta a néni lábait.

– Most már tiszták. Légy szíves, masszírozd meg őket.

Most az öregasszony arca kezdett el ragyogni.

– Ez meg mire volt jó? – vonta felelősségre a nő Jánoskát, amint később hazafelé baktattak?

– Nem érted?

– Azt hiszem, igaza van anyámnak: te tényleg nem vagy normális.

 

 

 

(Illusztráció: Szűcs Gergely)