Vannak néhanapján ilyen attilás dolgai az embernek,
Mikor nem tud mit kezdeni a kezével meg a lábával,
És csak tikkelésből rágyújt egy cigarettára, és még egyre,
Mert meg kell emlékezni ősz végén a halottainkról.
Verseket olvasok, mert meg akarom tanulni a szerelem művészetét,
De csak sopánkodok, hogy a harisnyámon egy szem leszaladt,
És a magába ájult hőmérő mellett már nincs ölelés, ami szétszakadjon.
(Illusztráció: Whooli Chen: Lover)
Flamingó
Kit vagy? Magaddá montázsol a Létlen;
s fellénylenek az éjszakák, ha nem halsz.
Mint egy flamingó, néz rád egy flamingó,
és levegők sietnek lassú, lassú,
lassú türelmet tanulni a víztől.
Hal fickándozik cseberből vederbe,
uszonya légy. De csak amíg repül.
Üszök
Égő házból a falakat ki menti,
és iszkol roppanó tűz fókuszába,
hogy a padlót s a mennyezetet hozná?
És ki szalad ki ölében a lánggal?
És ha azt látja, lobog a világ is,
s a világosság vészek martaléka?
Sötétben üszköt szeretni tanul.
Eredő
Hogy bűnössé tesz: ez a bűn kis átka.
Ki öl s kit ölnek: éppúgy áldozat.
De ha nem vétek? Hanem ébredés
a tévletek mögötti távlatokra?
Szeresd magad, kedves, ártalmatlanná.
Ártatlanság nem kell: magzati áldás
a tiszta eredő, az üres lélek.
Viszony
Zsigeri istenérv, ha tudsz szeretni.
Vecsernye közben, pálmalény alatt,
ébren, álomban, álmatlan mesében –
mester nélküli tanítvány magánya
megköszönő viszonyba így kerül.
Nemcsak a hattyú: szent a skorpió is
és az is, ami nem szent. Ember minden.
Katarzis
Erőnél nagyobb gyöngédség irányít
sebet, tulipánt, éneket körünkbe.
Részben te vagy, és egészen katarzis
az ismerés. Törődj, teremtess, angyalj.
Nem tervek: tudat készít napvilágot;
kertet óceán lehelete borzol.
Sejtjeid között nyarakat nevelsz.
(Illusztráció: Mary Edna Fraser: Selenga Delta (Lake Baikal, Russia), 2006)
Nincs végpont, nincs igazi feltámadás, paradicsom, tavasz, örömünnep. Nincs mitikus kezdet, visszafordított idő, testet-lelket megújító szabadság. A kezdet és a vég Pilinszky költészetéből is oly ismerős „ünnepélye”. Ennek a hiánya különösen látványos egy hangsúlyosan vallásos kötetkompozíció esetében.
Nem a tehertől való szabadulás, hanem a teher, a „kínlódás” villantja fel az emberi létezés (jobb szeretem az „élet” szót) szakrális dimenzióját. A mindennapok, a gyötrelmek, a megaláztatások, ahogy naponta „ásogatunk”, utazunk a metró alagútjában. Beleássuk magunkat a mindennapok rettenetébe, saját sorsunk útvesztőjébe, a legközönségesebb emberi valóság, a szenvedés labirintusába.
A liturgikus „örök idő”, a soha el nem múló krisztusi szenvedéstörténet fogja keretbe a kötetet. De a ciklikus ismétlődéseken túl felsejlik az idő előre haladó mozgása, az egyéni életút és a családtörténet. Ám Benkő Ildikó tragikumra hajló költői kedélye korántsem operál mindig a végzet és az örökös állandóság fogalmával. A kiemelkedően szép görgeteg című vers egy elviselhetetlenül traumatizált családtörténetet tár fel, elhagyott, tönkretett, érzelmileg megcsonkított gyerekek ismétlődő tragédiáit, az átkok és bűnök nemzedékről nemzedékre visszatérő rendszerét, amelytől a túlélők mégiscsak képesek – önfeláldozásuk révén – a saját gyerekeiket megszabadítani. Hogy testemmel felfogjam e görgeteget, mondja a költői én. A női test más versekben is szakrális és (egyben komikusan mindennapi) funkciót kap. Gyerekeihez írt szép anyaversében a költői én, az „agyonstrapált anya” magát anyaföldhöz hasonlítja: Imhol, földetek vagyok. / Ahol nem repedt, oda lépjetek.
Enélkül a pompás, groteszk humor nélkül szinte elképzelhetetlen a Benkő-univerzum. Ez a hang ellenpontozza a kötet szakrális kereteit. A krisztusi szenvedéstörténetet.
Fekete-fehér-igen-nem. Azt mondják, a versírásra az emberek többségét meg lehet tanítani. A szavak összefűzésének vannak racionálisan kiismerhető szabályai. De érdemes-e bárkit megtanítani verset írni sors nélkül? És egyáltalán hol lehet az emberi sorsot „kitanulni”? Márpedig ilyenféle hitel nélkül a legügyesebb költői szöveg is olyan gyorsan kifárad, megöregszik, elhalványodik, mintha fordítás lenne, melyet csak az örökös korszerűsítés-átdolgozás tart életben. A hitelességet lehetetlen tanítani.
Benkő Ildikó verseskötete nagyon sok irodalmi utalást, versformát hömpölyget, rendez újra, és könnyen értelmezhető a zsoltárköltészet, a metafizikus költők, a minimalista hagyomány, de akár a kortárs magyar líra felől is, hisz gátlástalanul operál a Borbély Szilárd-i, Nagy László-i, Shakespeare-i József Attila-i vershagyománnyal. Ám ezeknek az utalásoknak, az át- és visszarendezéseknek a tétje és személyessége megkérdőjelezhetetlen. Ne húzd ki magadat: a szeget / mely összetart eget és földet, írja remek kétsorosában.
De a „ne húzd ki magad” nemcsak azt jelenti, hogy maradj a helyeden, tartsd össze az eget és a földet, hanem, hogy szépítés nélkül vállald a megaláztatást és a görnyedtséget. Tulajdonképp ez is imitatio Christi, a könyörtelen, feltétel nélküli személyesség parancsa egy egyre narcisztikusabb világban.
Az utalások, intertextusok nagyon a helyükön vannak ebben a költészetben, ebben az igen tudatos, teológiailag-nyelvileg átgondolt kötetkompozícióban. A versmondatok szavakra-betűkre bontásának szükségességéről viszont nem győzött meg a költő. Mintha ezek a széttördelések az aláhúzás, a kihangosítás funkcióját látnák el, nem pedig az abszurdba hajló, a fiatal Tandorit idéző játékosság kifejezői. A Benkő Ildikó-féle fanyarságnak és könyörtelen, szinte megalkuvás nélküli személyességnek nem ezek az adekvát eszközei. Sokszínű, fanyarul humoros-tragikus költészet ez, de szinte soha nem könnyed. A versírás, az én világteremtésének tétje ebben a költészetben megkérdőjelezhetetlen.
És nem is tudom, szükség van-e rá. Benkő Ildikó egyik legnagyobb erénye az epigrammatikus tömörítésre, a szédítően gyors tempóváltásokra, a poentírozásra való képesség. (Mint a Nem kéne fázni c. versben: …futok, / kész vagyok, / némán megyek / jó kutya, / átadom a helyem.)
A fekete-fehér-igen-nem játékban a nyelv legfontosabb szavait tilos kimondani. Aki igent mond, veszít, aki nemet mond, ugyanígy. De lehet olyan erővel bármiről (szerelemről, munkáról, lélekölő mindennapokról) beszélni, hogy a szavainkon mindig átragyog az igen és a nem, az élet és a halál visszavonhatatlan méltósága.
Benkő Ildikó: Báránytánc.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019.
BENKŐ ILDIKÓ KÖLTEMÉNYEIBŐL
loptam
hatévesen
egy kiflit
egy falat ment le
a torkom elhalt
mikor megláttam
a másik oldalt
utoljára
hittem
hogy
uzsonna
jár nekem
aztán évtizedekig
gondoltam
hogy
csak két pofon jár
az embernek
már tudom
nem jár semmi
a két pofonban
túl sok
a szeretet
világtalan
ki keres talál
de nem mi kerestetik
az találtatik
görgeteg
nagymama csak
összezördült nagyapával
nagyapa csak fél évre duzzogni ment
nagymama csak elveszett volt kapaszkodott
vigaszba zuhant az elfojtott vulkán forró oldalán
nagyapa a magzatot vállalta titkolta útra kelt miatta
nagymama úgy őrizte kéje gyermekét mint egyetlenét
végtelen becézte érzékei minden örömét köré láncolta
elfelejtette ember volttal fölszerelni csábos volt a lány
anyám felnőtt csak csodálkozott az élet nem szolgálja
a testvéreket mint Józseféit titkon ette az idegenség
hogy ne kelljen látni elfoglaltak voltak kifizették
súlytalan volt sosem tudta meg születése terhét
úgy halt meg azt hitte testvérei megvetették
amíg lehetett féktelenül léháskodott
de akadályozta három óvatlanul
összehozott gyerek
egyet szeretett
jaj volt a testvéreknek
egyet dobott egyet élethosszig ölt
de még jajabb volt e második Józsefnek
anyu kényeztetése anyjáénál is halálosabb volt
s ha a pokolnak eddig nem volt elég földi gyökere
gyomosított restség kéjvágy cserbenhagyás árulás
kapzsiság irigység lopás káröröm hazugság harag
hiúság becstelenség rosszindulat erőszak mocsok
mi ne szorongatna minket mint hús a csontokat
nincs olyan gyarlóság a nap alatt mert hat
ismétli önmagát mint a rákos sejtek
szeméremajak rákban halt meg
gépiesen ölt
ha megkínált kávéval
beleivott hogy vele haljak
nem sikerült neki mert azért küldtek
hogy testemmel fölfogjam e görgeteget
ne fertőzzön unokákat rámegy egy élet
de a gyerekek már nem tőle lusták
alig jött alig látták
hozzá meg
nem vittem őket
egy gyilkos fogadás után
most találkoztam a kitagadott
bátyámmal örült hogy megúszott
ennyi kínt ő csak nyomorgott
kétszer elvált de
eldobott létére mindene
a gyermeke
Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt.
Önfeledten nevetnek, látszik, hogy nem parancsszóra. Ez a dolga minden gyereknek, ha vannak szüleik, ha a szülőknek van idejük a gyerekeikre, ha van mit enni, s ha van hol aludni. Ezek a gyerekek (még) nem ismerik a nélkülözést, de az önmérsékletre már tanítják őket a felnőttek. Az kötelesség. Akárcsak a fegyelem. A kisfiú már majdnem úgy ül, ahogy férfiként megengedett. A kislánynak még szabad előrenyújtott lábacskákkal üldögélnie, később jön csak a kötelező térden, sarokra ülés.
Ketten vannak, otthon biztosan mindenki nekik gügyög, rájuk nevet, hisz oly gyönyörű szülőnek és nagyszülőnek lenni. Aki a fényképet készítette (1938-ban) házhoz jött, kicsit drága volt ugyan, de a szülők ezt megengedhették maguknak.
Mit is lehetne mondani e képet nézve?
A kisfiú kopaszra nyírt feje éppen olyan, mint minden japán kisfiúé. A kislányoknak meghagyták a haját, a három éves nevető csöppségnek göndör a haja, nagyon ritka ez, de később egyik öccsének is ilyen. Kétségtelen, mondják a tapasztalt, sokat tudó felnőttek, hogy a család valahonnan délről jött.
A testvérek arcán huncut mosoly,a kisfiúé bátrabb, nyíltabb, a kislányé kicsit szelídebb. Nevük: Kumikó és Hirosi. No persze Hirosi elsőszülött fiú a családban, megtisztelő és kellemes helyzet ez, apja után elsőnek mehet fürdeni, neki már öt évesen jogai vannak. Kötelezettségei szüleivel szemben majd felnőttként. Ruháik módosabb, de mindenképp polgári környezetre utalnak, sehol a sokszor használt (gyerekként még majdnem ugyanolyan) kimonó, biztosan nem otthon készült háncsszandált hordanak és semmiféle fizikai munkát nem kell végezni a kisfiúnak, vagyis városi környezet, polgári család, urbánus életmód.
A jól ismert tolóajtó van mögöttük, a tatamin ülnek, az elmaradhatatlan japán “padlózaton”.
Egyikőjük sem járt óvodába, az szégyen lett volna, hisz ott volt az anyuka, akinek kötelessége “jó feleségnek és bölcs anyának” lenni. Az édesanya csöpp volt és törékeny, férje családjához költözött, ez is kötelesség volt, anyósától tanult főzni, hogy férjét ne érhesse meglepetés, a meglepetések abban a világban hívatlan, kellemetlen jövevénynek számítottak, különösen a családfő számára.
Három generáció élt együtt, de mint a szokások diktálták, a férj anyja volt a valódi családfő, holott eltartották.
E két csöppség is csak akkor nevetett, ha nem látták a nagyanyjukat, aki mogorva, megkeseredett, szigorú özvegyasszony volt, mindennel és mindenkivel elégedetlen, csak a rokonok érkezésekor, no meg más vendégek jelenlétében igazította mosolyra penge módjára összezárt száját. Tán a mosolya is fájhatott annak aki látta, bár erről nem szól a krónika. Erre a két csöppség felnőttkorában nem emlékezett.
Sokat játszottak együtt, bár a kisfiú olykor, na persze viccből cukkolta húgát, elbújt előle, aztán szélsebesen, ujjongó kiáltások közepette kitört egy ajtó mögül. Nagyanyjuk, aki a környéken híres volt nemcsak szigoráról, de gyönyörű kalligráfiáiról, úgy összerezzent unokája kiáltására, hogy kezéből kiesett az ecset (az is milyen drága volt, dohogott) de előtte még egy oda nem való csíkot húzott a papírra. Na most dobhatom ki az egészet, rivallt rá a két unokájára. Mikó a hugica (mert így becézte mindenki) és Hirosi gyorsan kirohant a házból, s a csöppségek azon tanakodtak kinn a kertben, persze suttogva, kapnak-e aznap vacsorát.
Hirosi, akárcsak apja, akaratos, senkire nem hallgató, makacs, olykor hisztis gyerek volt. Mikó szelídebb, hallgatag kislány volt, s csak bátyja társaságában nevetett. Apjukat ritkán látták, ő volt a család eltartója, anyjuk soha nem adott magyarázatot arra, miért dolgozott a férje még hétvégeken is.
Gyerekként megtanulták a rokonok neveit, nagy család volt az övék, néha tízen is ültek a terített asztalnál.
Okos gyerekek voltak, de ezzel a felnőttek nem sokat törődtek.
Nem az ész, hanem a szorgalom, a megbízhatóság és a szerénység számított, a többi afféle lárifári, felesleges szócséplés mondta a gyerekek apja.
A nevető kisfiú a fénykép elkészülte után egy évvel iskolás lett. Apjuk döntötte el, melyik iskolába kell a gyerekeknek járniuk. Volt ebben persze némi gyakorlatiasság, Jojogi negyede Tokióban, ahol a családi ház volt közel volt Sindzsukuhoz, ott pedig nagyon híres általános iskola volt, ott lett kisdiák Hirosi. Sok baj volt vele, pontosabban neki volt sok baja a tanítókkal, különösen az egyik legszigorúbbtól tartott, aki a gyarmatosított Koreából jött (Csószennek nevezték japánul) . A tanévnyitón az iskola összes nebulójáról és erről a zord, rideg tanárról is fotó készült. Ez az iskola talán a legjobbak közé tartozott az országban.
A két testvér idővel nagyon közel került egymáshoz, s a később érkező két hugica és két öcs egymással barátkozhatott csak, mert Mikó és Hirosi véd-és dacszövetsége elutasította a többi testvér közeledési kísérleteit.
Hirosi buzgón tanulta az írásjeleket, nagyanyja persze csak rászólni tudott, segíteni kevésbé. Édesanyja sokat ült vele, amíg elkészült a házi feladata, de inkább azért hogy a gyerek ne rohangáljon a kertben, a kötelesség volt mindenek előtt.
Az összes gyerek (végül hat testvér, szép arányosan, három lány és három fiú) ugyanabba az iskolába járt volna, ha nem bombázzák porig e híres helyet 1944-ben.
Szerencsére minden gyerek túlélte a háborút, (nem így a rokonság néhány fiatal férfi tagja), s Mikó és Hirosi értve és felfogva a fiúk és lányok kötelességeit, tudták, hogy Mikónak aligha lesz lehetősége egyetemre járnia, gyorsan férjhez kell mennie, ez a legfontosabb.
Így ígérték meg egymásnak hogy jóban és rosszban mindig számíthatnak a másikra, Mikó sohasem ment férjhez, orvos lett, belgyógyász, egy magánklinika igazgatóhelyettese.
Sokat járt külföldön, mert hobbija a hárfa volt, egy helyi együttessel járták a világot. Szűkszavú, szigorú, kitűnő orvos volt.
Önmagát diagnosztizálta, tudta, hogy a legjobb esetben egy éve maradt a betegsége miatt, s a kezelése megkezdésekor mindenkit eltiltott attól, hogy lássa.
Az utolsó huszonnégy órában hívta magához testvéreit, egyenként búcsúzott el tőlük, ugyanabban a kórházban feküdt, ahol évtizedekig dolgozott.
Szövetségese, a bátyja az utolsó pillanatig vele volt, akárcsak a többi testvére.
Amikor elment közülünk, mintha a család is szétesett volna.
A mosolya azonban itt van velünk.
Berlin, 2018. január.
Illusztráció: Japanese art
Egy próféta mögött
Szétfeszített inged alá
gyűröd szakállad.
Üreges csontjaim kibéleled,
ne kongjon bennem a féltekén
felhalmozódott félelem.
Ő gombolja ki, én gombolom be,
én mosom hátát, hasát, haját,
míg bele nem vakul a fehérségbe
nem bírja nem kimondani:
karcolja az eget,
ha sarkára áll a mély,
visszájára fordul minden,
szétfeszülnek gombjaim.
Isteneikről aprópénzért álmodnak
Elárultad értem a fáraók testét.
Előbújtál a sötétségből,
elátkoztál mindenkit, aki elmenekült.
Epilepsziás rohamaid lettek, látomásaid.
Tartósítod kapcsolatunk,
újraszült balzsamtesteink,
szívszkarabeusz mellkasunkon tanú.
Késeken térdepelteted, magadhoz hívatod,
aki megmérgezi a hangulatot éjszaka.
Nem mernek,
csak lámpafénynél elaludni.
Mindenkire gyanakodni kezdtél,
aki nyitott szemmel alszik,
elkapja pillantásod és énekelni kezd.
Ők másképp számítják az időt,
azt mondják, a miénk lejárt.
Féregjáratot túrnak belénk,
pálmaborral mosnak,
kincseiket hasüregbe rejtik
Később mesélted el,
láttál vászonkötegben megszületni.
(Illusztráció: Jan Mankes: Landschap)
Álom
Hívtalak. Hívtál.
Folyóként utaztam veled.
Égig emelkedtek
Mind az összekevert nevek.
Hívtalak. Hívtál.
Veled folyóként ügetve.
A testünk itt maradt,
itt, szemtől szemben: üresen.
Hívtalak. Hívtál.
Folyókként zúgtunk, te és én.
Két testünk közt:
Mily feledhetetlen mélység!
Éji óra
Kikötőben szunnyad a nyugalom
a lakk-takarója alá bújva,
miközben a Hold az égbolton
aranyozott horgonyát beszúrja.
Szív,
evezz!
Enesey Diána fordításai
