Előfeltevések röviden, az előadásra alapozva: visszakanyarodva Kölcsey Nemzeti hagyományok című tanulmányához, rábólinthatunk arra, hogy a nyugai kultúrtörténet egyetlen eredeti irodalmi korpuszát az ókori görög költészet (eposz, dráma, vers) alkotja. Az ezt követő irodalmi hagyományok – a latin, neolatin stb – tulajdonképpen az antik görög hagyomány újraírásaként értelmezhetőek, a mítosz és rítus blumenbergi „struktúrája” szerint.[1] A nemzeti nyelveken belül kicsiben és/vagy diakróniájában ugyanúgy megfigyelhető ez a – tág értelemben vett – folytonos felülírás. Ezáltal az egyes kultúrnyelvek közti, (és, persze, azokon belüli) transzportációs lehetőségek kerülnek az érdeklődés(ünk) középpontjába. Röviden: mit tud átvenni, magáévá tenni egy nyelv? és ebből következik a második kérdés, mi az, amit nem lehet átvenni, elvenni egy nyelvtől? Az előadáson is előkerült Havasi-vers[2] tűnik – jelen ismereteink – szerint a jó műfordítás iskolapéldájának: az említett költő versfordításaiban rendszerint a magyar költői nyelv eszköztárára támaszkodik, a tökéletes fordítás igénye helyett a vers másik nyelven történő minél tökéletesebb megértése válik kritériummá – ez teljes mértékben konvergál mindenféle posztmodern elmélettel.

Király Levente Így írtok én című, jelen esetben problémafelvető műve többszörösen műfordítás: újraírja Karinthy Frigyes klasszikus paródia-gyüjteményét, az Így írtok tit, aztán újraírja Petőfi és Arany mellett a kortárs magyar irodalom fontosabb alakjait is (azaz ezeknek az alakoknak a köztudatban amúgy is törvényeszerűen karikatúraként kanonizálódott alakjait: az alkoholista Petri, a gyermeteg Varró stb, stb),[3] ezen kívül Gyergyai Proust-fordítását (újraírását) is. Király paródiáiban a fent kritériummá tett Havasi-mérce szerint jár el, és néha remekül is működik minden. Az például zseniális, amikor a Petőfi-sztorit felülírva a költőt egy Radnótira emlékezteti oroszországi fogolyként prezentálja, összességében viszont nem kötött le a dolog. Talán ezért úszhatott be a sorai közé az a gondolat, hogy talán mégsem olyan egyszerű dolog az újraírás, mint amilyen egyszerűnek e kötet alapján tetszik a dolog. Van itt Proust, Térey, KAF bár nem tökéletes formagonddal, de alighanem, ha úgy lennének se fednék el a problémát.[4] Ha mindannyiójukat bírja Király Levente, akkor miért raktárból kell kikérni a győri megyeiből? Proust miért van szabadpolcon, KAF-ot miért lopták ki? Az eddig vezérfonalként használt műfordításelméletet ki kell egészítenünk

Harold Bloom kánonelméletével, hiszen az említett fordításelmélet a nekem kevésbé szimpatikus, bár a maga álláspontjaiban elismert, iseri kánonfelfogást hordozza magában, miszerint az adok-kapok elve szerint, egyfajta intertextuális ökonómiában alakul ki az irodalom horizontja.[5] Eszerint, Király Leventének nem raktárban lenne a helye, hiszen intertextuális paroláival kapcsolódik kortárs irodalmunk javához! És azt hiszem, itt lesz fontos Bloom. Az ő, itt most ki nem fejtendő elképzelését követve, Proust azért nincs a raktárban, mert ő – hogy ilyen képiesen fejezzem ki magam – a Nyugati (sic!) mítosz körül járt rítus-táncával olyan személyes mítoszt tudott maga köré kialakítani, ami mögül Király Leventék nem, csak Homéroszok, Danték, Dosztojevszkijek látszanak ki. Ugyanígy KAF mögöttről Ady ismerős, Vajda dereng, Reviczky már homályos, a következő nem jut eszembe.[6]

Esszé/vázlatom iskolás konklúziója szerint, az említett fordításelmélet akár sokkal általánosabb érvényűvé is kiterjeszthető lenne, arra kell csak vigyázni, hogy ne sekélyesedjen el valami pesszimista szimulákrum-elméletté.[7]

---