Szerencsére Istvánék boldogan éltek, csak az öregasszony keserítette meg az életüket.
Istvánnak jó munkája volt: állatorvos; bejáratott kuncsaftokkal, akik hozzá hozták rühes kutyájukat, fosós macskájukat és papagájukat, ha megtépte őket a fosásból szerencsére kigyógyított macska. Ha ez történt, István sajnos semmit nem tudott tenni – a madarak rendszerint szerencsére nem élik túl a ragadozók erőszakos beavatkozásait, amit a fejlettebb emlősök, vagy a fejletlenebb puhatestűek könnyedén kihevernek. Ilyenkor gyorsan végzett a madarakkal, hogy ne szenvedjenek sokáig, ám szerencsére korántsem ez jellemezte az ő állatorvosi tevékenységét, hanem a gyógyítás. Jó kapcsolatai révén a kisváros Állatkertje is igénybe vette szaktudását, mivel szerencsére az ott állásban levő állatorvos is megbetegedett néha. Valamelyest beárnyékolta ugyan István állatkerti lehetőségeit az, hogy abban az évben szerencsére új igazgatója lett az Állatkertnek, és ő nem szerette Istvánt. De egyelőre nem tehetett semmit a gonosz igazgató, mert szerencsére István ismerősei az Önkormányzat Költségvetési Bizottságánál féken tartották. Láthatjuk ezekből, hogy ami az egyik embernek szerencsére baj, az a másiknak nem.
Az állatkerti munka tehát plusz bevételt jelentett Istvánnak, Nórának a feleségének, és gyermeküknek, a tizenkét éves Piroskának, aki szerencsére szerette szüleit, és jól tanult az általános iskolában, ahova a város értelmisége vitte gyermekeit. Szerencsére ez volt a legjobb hírű és valójában a legjobb iskola is.
Csak két gondjuk volt életükben, de szerencsére mindkettő égető, ha meg is volt annak a lehetősége, hogy megoldódjanak. A megoldásra István magánpraxisa volt a garancia, és az, hogy szerencsére már a főváros Állatorvosi Egyetemén is foglalkoztatták mint óraadót, tehát várható volt, hogy ez tevékenységének többi területére is visszahat. Mellesleg szerencsére Nóra is keresett.
Tehát: a gond szerencsére csak az volt, hogy még nem volt saját lakásuk. Nóra édesanyjánál laktak így négyen: István, Nóra, Piroska és a Nagymama. Szerencsére ez még elviselhető lett volna, ám a Nagymama istentelenül gonosz volt. Szerencsére gonosz! Ő nemcsak rossz természete, vagy szerencsétlen alkata miatt kínozta családtagjait, hanem szerencsére készakarva is. Szerencsére tudta a vén bestia, hogy lánya és vője elmenekülnek tőle, amint tehetik, de ahogy egyre beláthatóbbá, egyre közelibbé vált lakásvásárlásuk és költözésük napja, úgy növelte gonoszságának intenzitását az öregasszony, hogy a fogyatkozó időt kihasználja. Ahogy korosodott, úgy kerültek előtérbe a szellemi terror szerencsére kifinomult módszereinek rovására tettleges akciói.
István és Nóra szerencsére nagyon szerették egymást; ez volt az, ami minden nehézségen átsegítette kapcsolatukat. Mindent meg tudtak beszélni egymással, elejét véve így a feszültségek kialakulásának; gyakran beszéltek a gonosz Nagymamáról is, akit Nóra szerencsére épp úgy gyűlölt, mint István.
— Szerencsére nagy baj van — mondta egyszer Nóra — anyám megint beteg, megint ágytálaznom kell… De szerencsére csak szimulál. Szerencsére legalább egy hétig megint nem mehetek miatta dolgozni. Szerencsére borzasztó ez az egész… jaj István!
Szerencsére István mindenben támogatta Nórát, orvos lévén tudta ő is, hogy mi a helyzet az öregasszonnyal, de azt is, hogy a jó dolgokról kell elsősorban beszélni.
— Piroskáért és kettőnkért ki kell bírnunk — mondta szerencsére ilyenkor feleségének — nem bízhatjuk a jövőnket a véletlenre. Tudom, hogy ezt az egészet nem lehet megszokni, de nem fog örökké tartani, és azt is tudom, hogy ha szerencsére ilyen borzasztó helyzetben vagyunk, azt csak úgy lehet elviselni, hogy ahhoz hasonlóan változtatjuk semmivé a rettenetes dolgokat, ahogy egy szó jelentése foszlik a semmibe, ha végtelenszer ismételjük magunkban.
— De István, hiszen az szerencsére itt van az életünkben! Hogy foszlana semmivé, mikor szerencsére, szerelmünk legszebb pillanataiban ront be a szobánkba éjszaka, hogy hova tettük már megint a tévéújságot?
— De szerencsére mindig elnézést kér ilyenkor! Szerintem szerencsére véletlenül jön be.
— De szerencsére nem véletlen az! Szerencsére ismerem az anyámat. Semmit nem bíz a szerencsére!
Nagymama tudta, hogy a fiatalok józanul felmérték helyzetüket: albérletbe bármikor elmehettek volna, de az arra kifizetett pénz még jobban késleltette volna a lakásvásárlás pillanatát, amely Nagymama még nagyobb örömére így is szerencsére több évnek látszott történetünk idején. Tehát a Nagymama pozíciói szerencsére jók voltak, a fiatalokéi pedig szükségszerűen rosszak.
Itt meg kell állnunk, és finoman egyensúlyozva szétnézni: úgy billeg történetünk e pont körül, előtt és után, mint a Végzet ujján a múlt és jövő, mint a jelen halványkék gömbjén a Szerencsére fogadó rózsaszín angyalok lágyan imbolygó csípője az arany sugarak között. Itt kezd nyilvánvalóvá válni, hogy hőseink helyzete azóta megváltozott, hiszen különben nem lenne értelme az eset elmesélésének, mint ahogy azt is látni kezdjük — ahogy ekkor már István is látta –, hogy a Szükségszerű és a Véletlen (más néven Szerencse) szükségszerűen és kikerülhetetlenül úgy tartoznak össze, hogy semmi közük egymáshoz, és olyan párt alkotnak, hogy szerencsére csak külön — tehát a hőseink életének kizárólagos irányítóiként, és a másik nélkül — működnek. Csak éppen kinek egyik, kinek szerencsére a másik.
Azon a dermesztő, ám szerencsére szikrázóan napsütéses reggelen az Állatkertbe hívták Istvánt. Szerencsére a nyugati égbolton még látszott a telihold. Szerencsére az új igazgató aznap nem volt ott, így István felszabadultan lépte át az intézmény kapuját. Szibériai Farkas miatt hívták, annak napok óta tapasztalt különös viselkedése okán, így István a gondozókkal, akikkel szerencsére jóban volt, egyből a farkasketrechez sietett. Nyugodtan és szerencsére hosszasan figyelte az állatot, majd szólt a gondozóknak, hogy szorítsák a tolóráccsal ketrece széléhez, és beadta neki azt a vitamininjekciót, amit egy idő óta hetente fecskendezett Farkasba.
— Szerencsére csak a telihold miatt lesz ez a kis izgágaság – mondta az állatgondozóknak, aztán továbbment, hogy ha már eljött, megnézze a borz szürkehályogát, a zebra patagyulladását és az óriáskígyó étvágytalanságát. Mikor a gondozók szerencsére már nem voltak ott, még egyszer visszakanyarodott a nagy hidegben orrlukain párát fúvó, szikrázó szemű Farkashoz, és csak nézték egymást.
Szerencsére búcsúzóul ismét felhívta a személyzet figyelmét a helyenként egyre rozogább rácsokra és ketrecekre, melyek — ha még sokáig döngetik őket a nagyobb ragadozók — ki fognak lukadni vagy szakadni.
— Hiába, szerencsére nincs elég pénz a felújításra, pedig a helyzet néhol tényleg kezd kínossá válni — állapította meg az igazgatóhelyettes, István barátja és régi iskolatársa a búcsúzásnál — pedig mindig mondom az új igazgatónak, hogy erre is kellene már fordítani valamennyit, de hát ő most is inkább Egyiptomba utazott, hogy íbiszeket vásároljon.
— Szerencsére mindenképpen baj lesz ebből a végén még — mondta István is, aztán elváltak.
Aznap szombat volt szerencsére. Piroskának nem kellett iskolába mennie, és mivel édesapja egy tudományos cikken dolgozott rendelőjének irodájában, miután visszatért korareggeli állatkerti vizitjéből, Nóra pedig takarítani szeretett volna otthon, és ezt meg is beszélte Piroskával szerencsére a gyerekszobában, a kislány nagyanyját kérte, hogy vigye el őt az Állatkertbe. A Nagymama engedékeny hangulatban volt, meg aztán szerencsére szerette is unokáját. Sőt, ha tehette, szerencsére fel is használta a szülők elleni harcához. Gondolta — nem tudván, hogy az ő sorsára a Szerencse vonatkozik –, szükségszerűen lesz majd ebből a sétából olyan felfázás, hogy biztosan akkor kell bemennie lányáék szobájába a lázmérőért éjjel, mikor Nóra szerencsére még elcsukló hangon sem tud válaszolni majd, és hogy mindenképpen akkor kell majd szükségtől hajtva feltépnie a vécé ajtaját reggel, mikor vője ül ott nagyon szerencsétlen helyzetben előredőlve. Így hát szerencsére beleegyezett.
Az állatkertben végigmentek a zúzmarás ketrecek között, de Piroska nem törődött a fázósan gubbasztó majmokkal, a vidáman röfögő vaddisznóval, a szép szarvassal, akinek máskor mindig tépett egy kis füvet, hogy kezéből etesse, hanem csakis az elnyújtott, és tulajdonképpen kellemes, vonyító hang irányába húzta Nagymamát, a ketrechez, ahol Farkas gőzt lehelve igézte a nyugati égbolt kékjében lenyugvó teliholdat, miután az éjjel észrevétlenül túljutott a rozoga vasrács ócska reteszén, és kitartóan rugdosó, kaparó lábával éppen széttépte a külső kerítés rozsdás drótját is; aztán kiszabadulva, nem lévén éppen éhes a kényszervágott tehén este frissen befalt forró húsa után, inkább a szabadság boldog részegségében vetette rá magát a sikító kislányra, akinek vastag télikabátja és sálai mögött elvétette torkát (csak karcolások érték Piroskát a sok ruha alatt), hogy a lélekjelenlétét visszanyerő Nagymama — akinél szerencsére zsebkés volt — vonhassa magára ügyetlen hadonászásával Farkas dühét, és térdepeljen ott a járdán, tenyerét éles agyaraktól feltépett nyakán tartva; hideg télben fázó kezére ütőeréből ritmikusan előhullámzó melegség gyorsan halványuló érzésével.
Szerencsére hamar odaért a személyzet.
Szibériai Farkas az erdőbe szaladt, itt szerencsére néhány óra múlva agyonlőtték. A Nagymama szerencsére meghalt, mire a mentők jöttek, Piroskának pedig az ijedtségen kívül komoly baja nem esett. Az Állatkert igazgatója ellen eljárás indult, előbb felfüggesztették, majd szerencsére börtönbe csukták. István és családja a kártérítési perben ugyan szerencsére sok pénzt nyert az állatkerttől, de még évekig nyomasztóan kísérte őket annak a rettenetes órának az emléke; igaz, ezután tulajdonképpen boldogan éltek tovább; iszonyú, hogy ennek az ára sajnos a Nagymama szükségszerű balszerencséje volt.
Ez borzalmas szerencsétlenség volt — gondolta néha István — szerencsére… elkerülhetetlen balszerencse.
Szerencsére Piroska véletlenül megmenekült – gondolta ilyenkor Nóra.
Biztosan — gondolta Piroska — szerencsére