SZOMORÚSÁGUNK ELŐKÉSZÜLETEIT VÉGEZNI

 

Három napja szakad a hó, valahol a gyermekkor sűrűjében közeledik a Jézuska.  Nem késlekedhetünk tovább, indulnunk kell a családi sírhoz. Összegörnyedve lépkedünk a vastag hóesésben, igyekszünk nem tempót téveszteni. Rábízzuk magunkat a régi ösztönökre. Könnyű a levegő fölöttünk, egyre csak havazik, mint tavaly is tette. Kihaltak az utcák, se híre, se hamva senkinek. Némán hasítjuk magunk előtt az utat. Személyes lehetőségeinket latolgatjuk.  Befelé beszélünk.

 

Jó lenne tudnom, hogy mire gondol.

 

Vajon a drámai szakadékra élet és halál között?

 

A temetőbe menet a hallgatásunk mégiscsak mond egymásnak valamit. Ünnep idején járunk, a jászol illata betölti a délutánt. Vagy inkább egy falusi szalmazsáké.

 

Békésnek látszunk a nagy hóesésben, de most mintha nem is a saját   városunkban járnánk, minden olyan magára hagyott körülöttünk. A hópelyheket is mintha Isten lehelné oda az arcunkhoz.

 

Nehéz összhangot találni ezzel a helyzettel.

Már nem húz védőszárnyai alá a gyermekkor.

A hótól félig lesöpört járdák síkosak, óvatosnak kell lennünk. A lépteinket ki kell számítanunk. A bazaltkockák összeillesztései durvák, hegyesen kiállnak. Erősen figyelünk. Összeszűkült szemmel nézünk a lábunk elé. Hiába takarítják le rendes időközönként a havat, a hópelyhek hamar belepik újra.  Az úttesten keskeny keréknyomok csíkjai látszanak. Néhány autót igyekeztek kimenekíteni a hó alól, sikertelenül. A legtöbbjüket azonban sorsukra hagyták a tulajdonosaik. Ez a véget nem érő hóesés engedékennyé tesz. A kerteket is hó béleli a házak mögött. Kutyáknak nyoma sincs, ők az ólaikba kucorodtak. Valahol tüzeléshez fát hasogatnak, csizmák toporgása hallatszik.

Ragaszkodunk ehhez az úthoz. Nem intézhetjük el a Karácsonyt a temető nélkül.

A kórházi kápolna előtt jegesre fagyott a járda, mert a szél kifújta a havat előle a térre, egészen a Szentháromság-szobor derékmagas vaskerítéséig. A kápolna beékelődik a kórház udvarába. A betegeknek külön bejáratot véstek oda a falba. A kicsinyke kápolnában mondanak misét a temetések előtt a család halottaiért. Messzire innen, mint egy elhaló lélegzetvétel, megcsendül egy harang. 

Árvaság. Elesettség.

A macskaköveken opálos fény csillog, tejüveg-körték világítanak az utcai lámpákban. Aztán mintha hirtelen elpattannának, körben örömtelenül elszürkül minden.

Kifárad a szívünk, hallgatni kell.

Megmakacsolta magát az idő, három napja egyfolytában szakad a hó, nincs előtte akadály. A temető ismerős kovácsoltvas kapuja félig tárva, a havat két-oldalra tolták az útból, de a hó folyamatosan vastagszik, és rövid időn belül újabb buckát állít majd a bejárathoz. Elindulunk a Hidegházhoz vezető gyalogúton. Végigmegyünk rajta. Csend van, és üresség. Elhalványodott nyomok vezetnek odáig; ma már jártak mások itt előttünk. A fejfák között barázdát taposunk a tiszta hólepelbe a sírkőig. Csak így lehet odajutni. Ezek a nyomok vezetnek. A szomorúságot, melyet a Hidegház jelenléte máskor megkívánna tőlünk, most nem érzékeljük. Egyetlen hangos szó nélkül takarítjuk le a havat a gondjainkra bízott sírról; a keretet a tenyerünkkel söpörjük körbe, lábunkkal az oldalt odatapadt hódarabokat dögönyözzük szét és toljuk távolabbra. A gyors és sietős mozgástól kimelegszünk, de nem állunk meg, nincs pihenés, nem tartunk szünetet. Érezzük egymás leheletét. Meglátom a Bátyám bepárásodott szemüvegét a kalapja alatt.

Hátunkban valahol messze tompa moraj, az ágakról leszakadó hó súlya emészti a csöndet a temetőfalon túl.

Még hosszú ideig nem zárul le semmi előttünk. A sors repedései nem tágulnak, nem vastagszanak meg. De tudjuk, hogy minden nappal fogy az időnk; addig is hallgatásba burkolódzunk. Ennyit tehetünk. Kivárunk. Mint akik biztosak a dolgukban.

       Kijárunk a sírhoz, szomorúságunk előkészületeit végezni.

Anyánk még él, bekészített kávéfőzővel vár. A nagyszoba függönye mögül időnként kiles a hóesésbe, hogy vigyázzon ránk.

Amikor meglát minket, leveszi a kötényét.

Siet ajtót nyitni.

 

 

 

       A FELEJTÉS PROVOKÁCIÓJA        

 

 

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon. Olykor szóba elegyedtünk az ismerősökkel, pontosabban a Bátyám ismerőseivel; a hátam mögött hagyott három Budapesten eltöltött évtized szinte mindenkit elsodort mellőlem a szülővárosomban. Új barátokra meg, legalábbis a kanizsaiak szerint, nem tesz szert az ember egy bizonyos életkor után. Udvariasságból néhány mondat erejéig én is bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, de aztán távolabb húzódtam, hogy ne zavargalódjak. A kölcsönös üdvözlések után a szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen öröm, ha valakit pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi városi eseményeket, és pletykákat. Majd egy pajkos vállra csapás, vagy fickós kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után.

 

Bátyám erőre kapott ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét, noha az önelégültség távol állt a jellemétől. Az azonban láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.

 

Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők?

 

Kicsit csípett az idő, de még nem éreztük kellemetlennek a levegőt. Az eső valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, és a Nap korongja is átbújt a felhők mögül, rendre kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények ideálisak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.

 

“Vajon, meddig még?”

 

Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton a családból. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyet a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.

 

Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.

 

A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.

 

Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.

 

Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”

 

A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.

 

Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.

 

A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.

 

A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.

 

A kórház szép stílusú, kétemeletes pavilonjaihoz közelítve kitört ki rajtunk a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kiszáradt a szánk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?

 

És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.

 

Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

 

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.

 

A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.

 

Hogy tetézzem az októberi hónap jelentőségét a Bátyám előtt, Bohumil Hrabal cseh író felöltőjéről kezdtem el mesélni. 1984. októberében egy hónapot töltöttem Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utóbb tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette életét

 

A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

 

„A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.“

 

Amikor idáig jutottam a történet szövésében, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha beszélsz hozzám, és nemcsak a gyerekkorunkról?”

 

„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy ezzel is időt nyerjek. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy minden kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.

 

Kisvártatva, a biztonság kedvéért, azért belekezdtem egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!

 

“Pedig az életet tényleg csak szmoking nélkül érdemes élni! – vágta rá a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.

 

Jellegzetes mozdulata volt ez.

 

Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.   

 

(Részletek a készülő, a prae.hu-nál megjelenő regényből)