“Ó, professzor úr, a tenger ölén érdemes csak élni!” (Verne Gyula)
“A jeles férfi többek között óva intett a hajózástól. Igaza volt, és mégis tévedett…” (KAF)
Az Újnautilus kapitánya a Szárnyas Kalóz egy gyönyörûséges állat. Apokaliptiko-diabolikus karaktere alapján nemigen lehet semmilyen élettani szisztémába besorolni, gyaníhatóan transzcendens, kerubi eredetû képzõdmény. A posztmodern lejártával ilyen lények népesítik be a világot.
Az Újnautilus matrózai arra a következtetésre jutottak, hogy szükséges föleleveníteni, elterjeszteni, vagy újra kitalálni a Szárnyas Kalóz mítoszát, s remélik, tudják, hogy, noha a lény maga nemtelen, megtermékenyíti saját fantáziájukat, s hozzájárul a kortárs irodalomban és a kortárs társadalomban való tájékozódáshoz
A Szárnyas Kalóz alakja egy ma már alig ismert mondakör vérgõzös világából emelkedik hydraként fel. Ez persze nem jelenti azt, hogy vissza akarna térni valamilyen elhasználódott közösségi beszédmódhoz, mégis arra törekszik, hogy saját szövegeit egyfajta rituális örömmámorban mutassa föl, miközben mindenféle hagyományhoz igyekszik – ahogyan ez manapság néha szokás – alapos, ugyanakkor radikális olvasatot kialakítani.
E szövegek többszöri felmutatásának gesztusában egy olyan többes számú ént formálna meg, mely az elsõ modern költõ, Aquitániai Vilmos perverz fõúri eleganciáját és szubjektivizmusát Ady váteszi szerepfelfogásával, Balassi szerelmi költészetének végváriságát Petõfi és Dante politikai salto-mortáléjával, Gyöngyösi vérengzõ erotikus látomásait József Attila szublimált komplexusaival, vagy bármi mást bármi mással ötvözve jelenítené meg a modern ember, társadalom vagy az alkotó gorgói, vámpíri arculatát.
Ilyen irányú cselekvényeinek úgyszintén önzõ, de korántsem elítélhetõ indítékai vannak, mint például a kíváncsiság, hogy a Nagy Elbeszélés Hiányának Mítosza után, milyen világban és idõben kell (ha kell) saját öndefinícióját elkövetnie, noha a világról és az idõrõl nem rendelkezik egyelõre semmilyen pozitív elképzeléssel, mint amilyennel például Szent Ágoston rendelkezett.
Rendelkezik viszont azzal a sejtéssel, hogy õ a hajdani Szárnyas Kerub ivadéka, s nem feltétlenül hisz abban, hogy a majomtól származik s évmilliókig ügyetlenkedett az evolúció göcsörtös lajtorjáján.
Fenntartja annak lehetõségét, hogy a világban vannak dolgok „csak úgy” véletlenül is, ám határozottan fölismeri azokat az erogén zónákat, ahol a deus ex machina nyomaira bukkanhat. Ám az Újnautiluson azok is írnak, szerkesztenek, akik ezt az egészet egyáltalán nem hajlandók bevenni.
A Szárnyas Kalóz tudni véli, hogy az irodalmi szövegek manapság nem sokat törõdnek a világgal, az emberrel, a társadalommal, az istenséggel, s ezt a jelenséget irodalom-, társadalom- és politikatörténeti folytonosságában is maga elé tudja képzelni. Õ is hallott arról, hogy a költészet a költészetrõl szól, illetve hogy a költészet nem vízügyi hivatal, de a Nagy Szárnyas Kerub ivadéka ebben a kérdésben arra a megengedõ álláspontra helyezkedik, hogy az irodalom a világról is szólhat, és igenis akár vízügyi hivatal is lehet, ha elég jól csinálják. Ez akkor is igaz, ha nem tudna szofisztikált választ adni arra a kérdésre, hogy mi a világ, vagy hogy tulajdonképpen mit is csinál a vízügyi hivatal.
Hogy e Szörny céljai megvalósulhassanak, arra lenne szükség, hogy fiatal papnövendékek készítsenek vérinterjút bûnözõkkel, görlökkel, szinglikkel, de a Szárnyas Kalóz jelenleg még nem rendelkezik az ehhez szükséges infrastruktúrával.
A Szárnyas Kerub ivadéka, a Szárnyas Kalóz jó olvasgatást kíván, meghajol.