Nem túlzás azt állítani talán, hogy a XV. század végén a portugál kartográfusok voltak a legjobbak a világon. A lisszaboni királyi udvar egyfajta reneszánsz tudásközpontként működött, itt német tudósok, mallorcai zsidó matematikusok egymásnak adták a kilincset… De egy dolog pontosan kiszámítani a ráktérítő hosszát, a nagy kikötők vagy tengerek közti távolságot, és más értő módon feltérképezni a kultúrák, vallások, szokások sokféleségét.

Vasco da Gama expedíciója azzal az ambiciózus céllal vágott neki 1497-been az Atlanti-majd az Indiai-óceánnak, hogy végre összekapcsolja az addigi világ önállóan működő gazdasági övezeteit. Kelet árucikkei arab közvetítők segítségével már eddig is eljutottak Európába, de a régiók között érdemi gazdasági kapcsolat nem létezett – a portugálok most megpróbálkoztak azzal, hogy összefogják a Földközi-tenger és az Indiai-óceán gazdaságait.

Felvetődhet a kérdés, hogy az aprócska Portugália helyett miért nem a mérhetetlenül nagyobb, gazdagabb és fejlettebb Kína vállalta magára a világrészek egyesítésének a feladatát? Mielőtt megmosolyogjuk a feltevést, hogy a kínai flotta bevitorlázik a lisszaboni kikötőbe, érdemes figyelmeztetni magunkat arra, hogy Cseng Ho admirális a 15. sz. elején a kínai csillagflottával (egy, a portugálokénál jóval hatalmasabb hajórajjal) már keresztül-kasul beutazta az Indiai-óceánt – ámbár az is igaz, hogy Kína a nagy európai felfedezések idején már „magára zárta az ajtót”, vagyis visszasüppedt a bezárkózás politikájába.

Európa előretörését, ezen belül egy kis ország, Portugália diadalát talán nem is a gazdasági vagy technológiai fölény, hanem a kultúra határozta meg. A reneszánsz kíváncsiság szinte megbetegítette a korszak neves értelmiségi figuráit. És nagyon sok fiatal portugál hajlandó volt meghalni azért, hogy megtudja, mi van a föld túloldalán. Ebben az országban a felfedezések gondolata össznemzeti lelkesedést váltott ki, még a korszak képzőművészeit sem antik példák lelkesítettek, hanem az Atlanti-óceán, a messze földeken talált különleges növények, a viharos szélben megfeszülő kötelek és vitorlák… (Ez a híres Mánuel-stílus.) Kicsik és nagyok, szegények és gazdagok a felfedezések lázában égtek.

Hatalmas körmenet, lelkesült tömeg kísérte hát a kikötőbe Vasco da Gama hajósait is. A parton vett érzelmes búcsú mára a portugál mitikus emlékezet része. A kis templom helyén, ahol a tengerészek az indulás előtti éjszakát átvirrasztották, emelték később Portugália egyik legszebb és leghíresebb templomát, a kecses Torre de Belémt. Az Indiákba vezető utat (az Indiák az akkori szóhasználatban egész Ázsiát jelentette) a legnagyobb portugál reneszánsz költő, Luís de Camões eposzban örökítette meg.

Portugália éves nemzeti jövedelmének nem kis részét fordította erre az expedícióra. És Vasco da Gama, Mánuel király kapitánya egyébként sem utazott üres kézzel: hetven év hajózási tapasztalatai, a Jóreménység-fokot megkerülő Bartolomeu Dias eredményei, János király szuperkémjének, Pêro da Covilhãnak titkos információi, emellett a fedélzeten nyüzsgő arab és bantu tolmácsok segítették. Az expedíció nem indult könnyen. A Jóreménység-fokot (az ezen a tájon uralkodó viharos áramlatok között fog majd a bolygó hollandi kísérteni) csak nagy nehézségek árán sikerült megkerülni, Kelet-Afrikában pedig nagyon nehezen találtak biztonságos kikötőt.

Az Indiai-óceán amolyan szabadkereskedelmi övezetnek számított, de a muzulmán kereskedők persze nem örültek a semmiből előbukkant keresztény vetélytársaknak. Az előkelő hinduk a vallásuk miatt nem szállhattak tengerre, ezért az arabok kényelmesen monopolizálhatták az Indiával folytatott kereskedelmet. A keresztényeket megpróbálták elűzni, félrevezetni, megfélemlíteni. Az agresszív Vasco da Gamát sem kellett túlságosan félteni, oda-oda durrogtatott az ágyúival, megfélemlítette az arabok lakta városokat, hízelgett, zsarolt, fenyegetőzött, de hiába, nem tudott átkelni Indiába. Portugália legjobb navigátorait hozta magával, de ők is csak bánatosan széttárták a karjukat: az Indiai-óceánon uralkodó monszunszelek közt nem tudtak tájékozódni. Igen nagy nehézségek árán sikerült csak Gamáéknak felbérelniük egy indiai révkalauzt. (Akinek a nevét azután sűrűn átkozták az arab krónikák.)

India csodás gazdagságával szembesülve kellett a portugáloknak ráébredniük arra, hogy a világ bizony ellentmondásosabb, bonyolultabb, sőt valamiképpen nagyobb, mint azt Lisszabonban addig elképzelték. Mennyi szín, mennyi illat, mennyi ember, mennyi vallás! És micsoda elképesztő gazdagság! A kálikuti rádzsa csak megvetően fintorgott, mikor megpillantotta a portugálok ajándékait. Vasco da Gama hajósai szívvel-lékkel vágytak a hittestvéreikkel való találkozásra (a korban népszerű mesés útleírások szerint India egy csomó keresztény hazája), ám szomorúan kellett tudomásul venniük, hogy a szüntelen Krisnát emlegető hinduk nem furcsán elfajzott keresztények, nem szánalomra méltó eretnekek, hanem mások… Krisna egész egyszerűen nem azonos Krisztussal.

A Vasco da Gama-féle expedíció, mondhatni, sikerrel zárult. Két hajót és rengeteg embert vesztettek, de a kapcsolatfelvétel megtörtént, a hazahozott fűszerek feledtették az anyagi veszteségeket. A harangokat megkondították egész Portugáliában, a fél világ immár Manó királyt irigyelte (akit ekkor kezdenek a kortársak Szerencsés jelzővel illetni.)

De az expedíció kulturális és katonai baklövései már előrevetítették a későbbi kudarcokat. Portugália egész egyszerűen túl kicsi volt egy ekkora világhoz képest. Persze a portugálok soha nem próbáltak Ázsiában nagyobb szárazföldi területeket szerezni (fel sem merült bennük például, hogy lerohanják Kínát vagy Indiát), de még a tengeri kereskedelem monopolizálásához is kevés volt az erejük. Hiszen az Indiai-óceánt uraló mohamedán kereskedőket csak akkor lehetett volna háttérbe szorítani, ha legyőzik a hátországukat is, vagyis a mameluk uralkodót és a török szultánt. (A portugálok mind a kettőt megpróbálták.)

II. János volt a portugál és megkockáztatjuk, az európai reneszánsz egyik legtehetségesebb és legagilisabb uralkodója. Ő komolyan fontolóra vette Jeruzsálem és Bizánc felszabadítását, az iszlám fölött aratott történelmi győzelem esélyeit. De persze ő is végig komolyan számolt egy megbízható afrikai szövetségessel, a keresztény etiópokkal, „János pap népével”. Hogy az etiópok gyengék és szegények, hogy maguk is segítségre szorulnak, hogy esélyük sincs arra, hogy „leszámoljanak az iszlámmal”, az meg sem fordult János király és tanácsadói fejében. Álmodozni a tehetséges és agilis királyok is szeretnek.

A kis Portugáliának egyszerűen nem akadt szövetségese. És nem alaptalanul rettegett annyira a velencei kémektől. Az Adria királynőjét, a fűszerkereskedelmet mindezidáig uraló Velencét Portugália tönkretette. A városállam a portugálok minden ellenségét (igen, még a szultánt is) katonailag és pénzügyileg támogatta, hiszen csak abban reménykedhetett, hogy a portugálok nem tudnak tartósan berendezkedni Ázsiában.

Egy-egy jó hadvezér, egy-egy zseniális feltaláló, egy-egy kiváló navigátor felér egy hadsereggel. Ideig-óráig, persze. De aztán elfogynak a tehetséges emberek, és az erőforrások hiánya egyre nyilvánvalóbb lesz. Portugália végletekig kizsigerelte önmagát, szinte összes épkézláb emberét elküldte a gyarmataira, tudva, hogy az Indiai-óceán vidékén egészséges, fiatal férfiak is átlagosan két-három évig húzzák. Mindeközben a beáramló kincsek elsorvasztották saját szegényes iparát és mezőgazdaságát.

Portugáliát nem azt tette tönkre, hogy minden erejével kereste az Indiákhoz vezető utat, hanem hogy meg is találta.

A kereszténység terjesztése sem bizonyult olyan látványos sikernek, mint Latin-Amerikában. Pedig a portugál papok Ázsiában is megtanulták a helyi nyelveket, alkalmazkodtak a szokásokhoz, a mi fogalmaink szerint elfogadóak, sőt egyenesen „multikultik” voltak (Hiszen mindenhol túl kevesen voltak, hogy ne legyenek kénytelenek kiegyezni a helyi hagyományokkal). Ám Ázsiában szinte csak az alacsony kasztokhoz tartozók vették fel a kereszténységet, a vallást még a portugáloknak sem sikerült az egész társadalomban elterjeszteni.

Persze ezek a portugál részsikerek is egészen bámulatosak. A portugálok eljutottak Kínába és Japánba, elfoglalták Goát, Hormuzt, Malakkát, megalapították Makaót, Nagaszakit, és pár évtizedig kézben tartották a Kína és Japán közötti kereskedelmet, mígnem az erősebb, szervezettebb gyarmatosítók, a hollandok, majd az angolok kiszorították őket. A protestánsok térfoglalását megkönnyítette, hogy ők a vallásra vagy a kultúrára szinte semmi energiát nem vesztegettek. Keresztény világbéke? János pap? Ugyan!

A későbbi portugálok szívesen mondogatták, sőt mondogatják ma is: ők, a portugálok „önfeláldozó módon”belerokkantak a gyarmatosításba. Az óceán azért olyan sós, mert a könnyeikkel öntözték. Egy ilyen önsajnáló, önfelmentő magyarázat persze magyarázat a globalizmus rémtetteire, a rengeteg szenvedésre, amit a gyarmatokon okoztak.

De végtére is mára az „Indiákból” csak egy álom maradt.

Ahogy a már többször idézett Fernando Pessoa mondja a Mensagem (Üzenet) című kötetében:

Cumpriu-se o Mar, e o Império se desfez.

„A Tenger győzött, a Birodalom halott.” (saját fordítás)

A portugálok nem nyerhettek hosszú távon.