Olvasói feljegyzések útközben

 

Ahonnan innen el: ott hová is lenne az út? ez így logikus és fordítva, a hová is lenne az út kérdésére a válasz: innen el.

A hová is lenne az út és az innen el között: a szorítás.

Hová: szállásra itt már nem gondolhatott senki, annak, aki valahová(?) is mehetett, hamarosan nyomát vesztették.

Ugyanannak a lefojtottnak, redukáltnak a variációi: a csillagok hóna alatt – ez a napfelkelte megfordítása, vö. Kosztolányi, itt: „ha semmi titkot se rejteget, akkor vajon miért csalogatja a tekintetemet a fojtó messzeség?”

Szerkezet: egyszerre veszély, hogy hivatkozik mestereire, mert az olvasó rögtön hasonlíthat és értékelhet is, ugyanakkor hol van olyan költészet, amelynek a hátterében többé vagy kevésbé rejtve, ne lennének ott az elődök. Mohainál természetesen nincs szó „plágiumról” vagy paródiáról.

Dicséret: eldobhatja a mankókat, önálló költészet ez!

 

xxx

Elemzések útközben

 

Mohai költészete nem pesszimista, nem világvége-költészet, hiszen nincs benne transzcendencia. Igen következetesen valami olyasmiről beszél, hogy a világot a vég felől kell nézni. A vég redukál. Ezért visszatérő idézete esszéiben és átírva ebben a kötetben is (l. az utolsó versciklusról írottakat) a Hosszú álom chandleri „világköltészetének” alábbi sorai: „Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén vagy márványobeliszk alatt a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van minden effélén. Olaj és víz, szél és levegő mind egyre megy. Örök álmát alussza már, s nem bántja, hogy milyen mocskos módon halt meg, és hogy hová zuhan a teste.” A vég tehát redukál, jóllehet ezt a költőnek kell reprodukálnia. Ezért lehet ennek a költészetnek a nyelve csak minimalista, nem bravúroskodó, nem a játékosságot hajszoló. A költő figyel, mi marad az életből a vég felől nézve. Költészete nem a halál legyőzésére irányul, a halált itt nem lehet eljátszani. Az élet szükségszerűen absztrahálódik, s ezek valós absztrakciók. A lefojtottság, a visszfény, a szürke, szürke, szürke stb., minden innen ered. Jóllehet inkább Kosztolányi, a mester költészetét kellene itt megidéznünk, hadd idézzünk szerintünk valami találót Füst Milán naplójából. Mohai: mint akiről nem csepegnek le az esőcseppek és nem tudja, hogy eső után meg is lehet száradni. Levonja a konzekvenciákat, nem játszik az élettel. (Füst II. k. 93. o.) Mohai nem akarja a pillanatnyi örömöt, szépséget, boldogságot kicsipegetni az életből, ugyanakkor nem akar cselt sem vetni, azaz játszani azzal, ami játszik vele. Mohai emlékezni akar, ugyanakkor tudja, hogy nincs más lehetőség, csak a feledés. Az emlékezést csak a pillanatban lehet megduplázni.

 

A verseskötet súlyos első ciklusát a harmadik gyermeki nézőpontú, derült egű, rövid, egy-két strófás, pattogós ritmusú, rímes ciklusa váltja fel. A sorrend mintha fordított lenne (az összehasonlítás legyen a recenzens felelőssége), mint ahogy Kosztolányi költészeti életműve alakult A szegény kisgyermek panaszaitól a Számadásig. Az Ég Földre költözését azonban a ciklus alig kétharmadánál felváltja Föld és Ég kettészakadása, a szálkás idő eljövetele. A negyedik, Koldusszem című ciklus ráfelel az előzőre, az Egyetlen kertben-t, „Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött fel az égig”, A halál kertje váltja fel, a „Magva –halt kert: Elbírhatatlan Ég von vásznat föléje. A világ benne fuldokol”. A szerző átvette ide első kötetéből az összetett és szép Hommage-t, amellyel bevezeti ide is a dalmata-, azaz a kutyahalál témáját (ha jól számoltuk, akkor tíz ilyen vers van), valamint a Kásás körték esnek a kertre című verset is. Itt legalább olyan meghatározó szó lesz a semmi, illetve a semmiség, mint a minden volt az első kötetben. Most teljes egészében idéznénk a ciklus mély és frappáns, Alamizsna című kétsorosát: „Átmásolva a semmit/egy moccanatlan Kutyán.” Nem kívánjuk a cikluscímet, a Koldusszem-metaforát magyarázni, de talán ez a kétsoros is több mindent megsejdíttet. A semmi makacs faggatása a Mi teszi? című vers háromsorosa is: „Mi teszi az embert mássá a halál után? / Csak tudnám. / Elgörgetném az összes követ az útról”. Mohainál nem végpont , hogy egy nagy úr vendége voltam, a nagy úr a semmi. Ezt kell tehát faggatni, mint teszi Az élet visszája című vers is. Másvilágot épít tehát, a transzcendencia tagadója a túlvilágról képzelődik? Igen, olyan, mintha túlvilági utazást tenne. A vers közepén így ír: „e siralomvölgyet elhagyom,/ és minden sötét lesz,/ félni kezdek nagyon.”Tehát a félelem úsztat át (és nem Káron ladikja) a halál utánba, de nem a szóvicc kedvéért, azt is mondhatnánk, csúsztat át az életből a halálba. Így paradox módon mégiscsak a semmiről beszél. A makacs faggatásnál szelídebb a Kényes ponton, 55 – Születésnapra háromstrófás kétütemű, ölelkező rímű négysorosa, melynek utolsó versszaka kérdőjelbe oldva így szól: „Mert hamvában létezik,/ mi egyedüli jó?/ Kísértés minderre,/ a Földi Való? Aki nem érzékeli Mohai költészetének transzcendencianélküliségét, az nem fog megérteni olyan sorokat, mint például a Hommage-ban: „Holott a kert: véres dráma,/ torz disszonancia -/ meddig élet, meddig halál,/ rajta kívül tudja e más? / A remény: megértés. / A panasz: ki nem mondás.” Vagy a Töredékek Weöres Sándorhoz első töredékében: „A bíztatás csüggedés,/ és óvakodj ott járni,/ hol költő a keresztet/ ily örvény fölé várja.”

 

A kötet záró ciklusa Ott állsz címmel a költő önreflexióit, a költészetre vonatkozó reflexióit tartalmazó versekből áll. Nem véletlen tehát – az utolsó vers kivételével – a másutt a ritkán előforduló egyes szám első személyű fogalmazás vagy az önmegszólítás. Ez a hely, a költő helye, tehát nem lehet üres Mohainál. Az sem véletlen, hogy a ciklus legelső versében találkozunk az egyetlen konkrétan meghatározott úti céllal, azzal a prágai épülettel, „ahol Kafka a balesetbiztosító-társaságnál hivatalnok volt”. De hiába a konkrét cél a költő számára. Saját akaratából vágott keresztül az izzó fenyveseken, és magányos mezőkön, fúrta át magát kanyargó sikátorokon és indázó utcákon: „mintha egész életemben erre az útra készülődtem volna, ahová most hiába igyekeztem elérni, de parányi kikötőm egyre távolodott és az útféli messzeségbe veszett:” Helymeghatározásként marad a pocsolya fénye: „Ott állsz a pocsolya fényében.” „Minden az életben maradás körül forog” – súgja valaki, egy kafkai árnyfigura. Mohai nagyon jó érzékkel keveri bele a mindennapi, hivatalosan áltárgyias szövegeket a költőibe: „Nem érzek ellenséges viszonyt magamban a külvilággal. Azzal amúgy sem jutnék semmire: a vihar természetes adottsága a környezetemnek, ahol élek.” (Amikor a zápor lefut – In memoriam Mészöly Miklós).A költői szerep mibenlétére kérdez rá a Temetés – Hódolat Nádas Péternek című versben: „Úgy látszik, az udvaromba jönnek meghalni a kutyák.”Miért kell nekem ezt csinálnom? Mi történik itt? Mindenki kutyáját én temessem?” Az esszéíró Mohait ismerve, ebből a ciklusból sem maradhatott el egy, a Chandler-komplexumot felvázoló vers. Ponyva és komoly irodalom, detektívregény és vers, eredetiség, zsinórmérték („azóta pedig, hogy számomra a Hosszú álom világhírű költészete zsinórmértékké vált, a teljes Chandlert kívülről fújom.”), sorolhatjuk, hogy jelezzük az írói-költői szerepek kölcsönös inspirációinak egymásra épülésének e meghatározó metszeteit. Ja és Raymond Chandler, aki „célt ért, talált egy kemény legényt”. A kötet záró verse, A széthordható kincs (a kincs Kosztolányi nagy témája!), paradoxon(ok) formájában való összegzés. Kezdősora, „Amit költő mond tollba, igazzá válik”, a maga evidenciaszerűségével az igazzá válásnak mond ellent. Egyébként a régies megfogalmazás,” tollba” mondja, még csak nem is (gépbe) írja, kétszeresen (azon túl, hogy ezt a költő mondja a költőkről), tartalmilag és stílusában is távolságot teremt az evidenciától. Ezután következnek a további közhelyszerű, éppen ezért igaznak tűnő megállapítások: ” A költő teremtett világokba álmodja magát”, „A költő kőműves”, egymáshoz illeszti a szavakat”, „Aztán helyére kerül minden” stb. Végkövetkeztetésként, zárásként megismétlődik a nyitó evidencia. De hát ez így tautológia, szánalmas önismétlés, valódi önmegerősítés nélkül. A költő munkájának számbavétele, egyszerre eleve igaz és látszólag igazzá váló halmaza mintha nem állna össze verssé. Rossz vers a záró vers? Szó sincs róla. Itt jön a paradoxon. A költő kijelentette, hogy amit költő, azaz most ő is mond, az igazzá válik. De hát úgy tűnik, hogy éppen nem „vált” igazzá. Azáltal azonban, hogy ezt e versben elmondta, eleve egy „kritikus” távolságból indítva, a kifejtés során egyre inkább kilóg a lóláb, s mire, a vers végén elhangzik, „Amit költő mond tollba, igazzá válik”, sejtjük, hogy ez valójában nem igaz. Ha azonban a költő ezt el tudta mondani, akkor mégiscsak igaz! Mindez azonban nem változtat azon, amit a cím mond: széthordható kincsről van szó. Végezetül egy hagymahasonlattal hívnánk fel a figyelmet a verselemzés paradoxonára. Az elemzés során, azaz, ha lehántjuk a héjakat, a végén nem maradna semmi. Az igaznak mutatkozó elemzés végén azonban a vers nem tűnhet el, sőt a maga teljes megfejthetetlenségében kell megerősödnie.

 

Mohai V. Lajos: Hová is lenne az út? (PRAE.HU, Budapest, 2011)