Egyesült Európa, 1937.

A Kis Trianonban dolgozom tizenhárom éve. A meseszép környezet dacára nem túlságosan jelentékeny hivatal ez. Eredetileg az Egyesült Európa Tizenkettedik Autonóm Körzetének Heinrich von Ofterdingen Albizottságának hívtak minket, de ilyet még egy német, egy első rendű európai polgár is csak nehezen, hosszú gondolkodás után tud kimondani. Így lett a nevünk Kis Trianon.
Innen irányítjuk a hajdani Franciaország, az egész Tizenkettedik Körzet műkincsvédelmét. Osztályozunk, lajstromozunk, irányítjuk a műemlék-felújításokat. A Tizenkettedik Körzet minden városának és falujának bejelentést kell tennie a területén található középkori romokról, és szakértői vélemény, illetve a helyi adók átcsoportosítása után neki kell kezdenie a műemléki felújításoknak. Minden polgármesternek el kell készítenie a Felújítási Tervet, melyet itt, a Kis Trianonban székelő műemlékvédelmi hivatalban én véleményezek. Az Európa újjászületését akadályozni akarók azonnal átnevelő táborokba kerülnek. Itt napi kilenc órát kénytelenek elmerülni a középkori építészet tanulmányozásában.
Rengeteg ellenség fenyegeti a mi közös Európánkat. Nemcsak az Európa ideológiai meggyengítését kívánó angolszász terroristák, cseh szabotőrök, orosz felforgatók, hanem a tétlenség, a lustaság és a hozzánemértés. A rend a bűn ellensége. Beleordítom a telefonba a polgármestereknek, hogy „Trianon”, ők pedig makognak valamit, és postafordultával küldik a jelentéseket. Az Európai Birodalom alapeszméjéhez tartozik, hogy senkit nem lehet telefonon visszahívni. A beosztottak levélben vagy személyesen jelentkeznek, csak a hatóság az, aki telefonon is kérdőre vonhat bárkit.  Mindenkinek a hálószobájában vagy az irodájában kell tartani a telefonkészüléket, de csak I. osztályú európai polgárok vagy köztisztviselők kezdeményezhetnek hívást. Másképp nem is bírnánk a mihaszna, locsi-fecsi polgármesterekkel.
Mindent birodalmi márkában számolunk. És kifogások soha nincsenek.

Bourges, Carcassone, Albi, Saint-Gilles-du-Gard, Troyes, Aix-en-Provence, Soisson, Roun, Narbonne.
Én ugyan soha nem láttam ezeket a helyeket. A főnököm, a minisztériumi osztályvezető helyettesem szerint kész szerencse: nekem nem csodálnom, hanem reorganizálnom kell a katedrálisokat.
Én vagyok az első nő, aki a III. Európai Körzetben, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen művészettörténeti diplomát vehetett a kezébe. A Nagy Háború után öt évvel, huszonhárom évesen csatlakoztam a Kulturális Hadseregcsoporthoz, hogy ezzel is kifejezzem a hálámat Vilmos császárnak, aki a hazámat megmentette az orosz felforgatóktól és az angolszász ügynököktől. Titokban néha kételkedem abban, hogy okos dolog volt-e az Osztrák-Magyar Monarchiát körzetekre osztani, mindenhova első rendű, azaz német komisszárokat helyezni. De már abban is kételkedem, hogy saját gyerekkorom megtörtént-e, és abban sem vagyok biztos, létezik-e Troyes, Montsegur, Albi, Saint-Gilles-du-Gard. A törvények szerint a szüleim egyenrangúak velem: én nem telefonálhatok nekik, ők pedig csak a felettes hatóságokon keresztül üzenhetnek nekem. Talán levelezhetnénk. De az Európai Birodalmi Postát nem szabad magánüzenetekkel terhelni.
Úgyhogy lajstromozom tovább a Tizenkettedik Körzetben folyó templomfelújításokat. Van egy csodálatos térkép a hátam mögött. Piros, kék pontokkal, apró zászlócskákkal jelölöm, melyik településen hol tart az Európai Emlékezet Projekt, mindeddig hány támfalat, karzatot, templomtornyot újítottak fel. És van egy kis táblácskám, egy kis szégyenfalam, ahova az átnevelésre kijelölt, rest polgármesterek nevét gyűjtöm össze.
Tudományos közhivatalnok vagyok. Az európai birodalom eszméjét szolgálom.

Sokszor azt álmodom, hogy a komáromi gyerekszobámban álmodom, ahol azt álmodom, egy csomó játéktemplomot tartok a kezemben, és elképzelésem sincs, mit csináljak velük. Néha eszembe jut, tartanak-e még ezekben a templomokban istentiszteletet, vagy csak múzeumoknak használják ezeket.
Mi lenne, ha egyszer beteget jelentenék, és lovon vagy motorkerékpárral bejárhatnám-e a Tizenkettedik Körzetet?
De nemcsak a kötelesség-tudat, a térképek láttán érzett álomszerű révület tart a mesés Kis-Trianonban, hanem a szerelem is.
Közvetlen felettesem, a délceg és katonás Schulzenburger professzor a Kulturális Hadseregcsoport alezredesi rangját viseli. De hogy lehet egy nálam is fiatalabb férfi professzor vagy alezredes? Melyik egyetem ad ilyen gyorsan professzori címet? De Maxi ellenállhatatlan, gyönyörű férfi, az egyenruhája gomblyukába tűzve kis rózsaszín szegfűt hord, imádom. Ami azt illeti, Kis-Trianonban csak nagyon öregek dolgoznak, sokan már át sem tudnak tipegni az irodámba, a hálószobáikban tökéletesítgetik az Összeurópai Templomregisztert.
De akármelyik egyetemen tanult Schulzenburger professzor, az én Maxim, ő nem ízig-vérig középkorász. Még csak nem is hallott a provanszál trubadúrokról. A flamboyan gótika tíz ismérvét sem tudná felsorolni. Maxi az amerikai beszivárgás történetével foglalkozik, nekem mégis hozzá kell fordulnom minden „szakmai kérdéssel”.
Maxi belép, katonásan szalutál, a szenvedély teremti a rendet, mondja, és leszorít a dolgozószobám díványára.
Minden hatalmat a képzeletnek! Ugye, szívem, akarod?
Nem tudom, hogy akarom-e.  Maxi nélkül meglehetősen unatkozom. De az biztos, hogy szeretnék sokkal, de sokkal többet tudni Schulzenburger professzorról: van-e felesége, vannak-e gyerekei Berlinben, mivel tölti a vasárnapjait, miről álmodik, mik azok a „beszivárgások”, amikkel ő tudományosan foglalkozik.
Van-e beszivárgás tanszék valahol?
Vasárnaponként én már annyira unatkozom, hogy akár báránykákat terelgetnék Marie-Antoinett-jelmezben a kastély körül, de Maxi szerint ez nevetséges, Vilmos császár elszomorodna, ha kitudódna, hogy köztisztviselői a a szabadidejükben a legyőzött franciákat majmolják.
Na jó, nem terelgetek. Nem majmolok senkit. De legalább egyszer szabadon beszélgethetnék a telefonban Max von Schulzenburgerrel! Az én egyetlen szerelmemmel. A flamboyan gótikáról, a beszivárgásokról vagy az időjárásról legalább. Mit szólsz, Maxi, a sok esőhöz? Nem rettenetes? És ahhoz mit szólsz, hogy jövőre betöltöm a harmincötödik évemet… Tudod egyáltalán? De az Új Európában a telefonvezetékek egyirányúak, csak felettes hívhat beosztottat, fordítva soha. Ha én próbálom Maxit feltárcsázni, akkor csak az Örömóda taktusait hallom.
Európa örül az új rendnek.
Beethoven is hálás Vilmos császárnak.
Hát még mi, első- és másodrendű alattvalók.

De most, hogy végre gyereket várok, lenne mondanivalóm Maxinak.
Ám mi lesz, ha Maxi most sem hallgat végig?
Ha bánatos lesz. Ha megharagszik. Ha azt mondja, hogy Vilmos császár nem szereti a gyerekeket. Ha kiderül, hogy csak a templomfelújításokra kíváncsi. Ha csak annyit mond, elégedett vagyok veled, így tovább, Engelchen.
Az utolsó beszélgetésünk nem sok jóval kecsegtet. Képzeld csak, Maxi, kezdtem volna, de Schulzenburger professzor, az én drága Maxim (aki csak amolyan „katonai professzor”) csendre intett.
Hogy én nem értek semmit. Hogy buta vagyok. Lélektelen. Egy barbár magyar. Hogy fogalmam sincs, miért érdeklik a Legfelsőbb Porosz Akadémiát a dél-francia középkori templomok.
Mert a szenvedély a rend szülőanyja, mondtam engedelmesen.
Dehogy, butuskám!, kiáltott fel Maxi dühösen. Valamelyik dél-francia kócerájban őrzik a békaevők a Szent Grált, azt kell megszereznünk!
Miii? Nektek elment az eszetek, Maxi?
Maxi pofon ütött, ami azt illeti, nem először. Mert egy rohadt kis kurva vagyok, nem méltó az Egyesült, a Szent Európához! Mert a szüleim,  azon az átkozott magyar pusztán nem tanítottak elegendő tiszteletre.
A Grál létezik. Punktum. Talán Monsegurben, talán máshol.  Majd a Porosz Akadémia megtalálja.
Na, igen, mondom. Majd megtalálja.
A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy szóba hozzam a születendő gyereket. Hogy bármit szóba hozzak. Hogy valami ellenvetést fejtsek ki. Hogy kisírjam magam. Hogy helyeseljek bármit.
Hogy milyen boldog vagyok. Hogy újra érzem az ízeket, látom a színeket.
És ha telefonálnék, akkor jobb lenne? Maxi örülne nekem?
Újra felemelem a kagylót.
Semmi. Csak a lassan hullámzó Örömóda.
Maxi, Maxi, Maxi.
Egy helyettes tanácsos, mint én, szülhet-e vajon törvényen kívüli gyereket? És ha születik egy gyerekem, mi lesz a műemlékvédelmi projekttel? Sírni fogok-e, ha nem újítják fel Saint-Gilles-du-Gard katedrálisát? Ha a szent Grál nélkül fogják Vilmos császár nevenapját ünnepelni?
A gyerekemet se láttam még a saját szememmel. És mégis valóságosabb, mint Maxi, Vilmos császár, vagy bármelyik átkozott kutyafüle, aki beszivárog, elrejt, statisztikát csinál…. polgármestereket fenyeget, papaparampapa.
Egyáltalán megszülhetném-e Max von Schulzenburger gyerekét?
Nem ez a gyerek hoz majd halálos veszélyt rám?

Mindig is tudtam, hogy a XII. Európai Körzet Heinrich von Ofterdingen Kulturális Albizottságát, a Kis-Trianont felfegyverzett katonák őrzik. Na, jó, nem katonák, hanem lovagok, keresztes vitézek, kulturális tanácsadók.
Látni még soha nem láttam őket. De odamehetnék hozzájuk: magyar takarítónő vagyok, itt dolgozom a Kis Trianon kastélyba, sajnos elvesztettem a papírjaimat, de a vitéz urak talán megengedik, hogy eljussak Párizsba…
A katonákkal talán nem lenne gond.
De mi van, ha Maxi nem hagyta el igazából az irodámat… Ha itt hallgat engem a telefonban, a szívemben, a hasamban. Ha már azelőtt tudta, hogy terhes vagyok, mielőtt én észre vettem volna. Mert van egy szupergrál vagy gondolatolvasó elektróda, amit nők nem is láthatnak.
Talán, talán, talán.
Mintha apró buborékok lennének, számolgatom a lélegzetemet.
Hogyan tudnék a saját testemből kiszabadulni?

Vélemény, hozzászólás?