Az óvodából sok olyan élményt hoztam magammal, ami csak később tisztult meg előttem. Az egyik ilyen az udvaron töltött szünetekhez és Babafejhez, a bolond csöveshez kötődik. Babafej szinte minden nap az óvodaudvar környékén lődörgött valamiféle nem evilági delíriumtól övezve, amit majd’ minden gyerek úgy csodált meg, mint a felnőttek kiváltságainak egyikét. Látogatásai alkalmával – már amikor az óvónénik nem kergették el -, buzdításunknak engedve Babafej soha nem mulasztotta el elénekelni a „Csipkés kombinét”, persze mindig hozzáfűzve: „Na jól van, babafejek, de most utoljára.” Még egy mondatára emlékszem tisztán: „Vigyázzatok, mert nem nőhettek fel soha.”
A gyermekprostitúció éppúgy, mint a nagyvilág távol eső részein, kis hazánkban sem ismeretlen fogalom. A mai napig sok jóérzésű embert késztetett megmozdulásra és az ilyen keletű mozgalmak legtöbbször azt a felrázó figyelmeztetést tűzik zászlajukra: a prostitútorok (és a pedofilok) köztünk vannak. Lehet, hogy közelebb, mint gondolnánk. Lehet, hogy mindennap találkozunk vele? Kezdhetünk gyanakodni a kedves, talán túl kedves szomszéd bácsira, a feddhetetlennek ismert kollégákra, gyermekeink apjára (!) és természetesen a veszélyesek köréből nem maradhat ki az iskolai hittan-, valamint tornatanár. Immáron értjük: köztünk vannak ők, de még mindig kívülünk, szigorúan harmadik személyben. Az ember védekező reakcióként ugyanis hajlamos önmagán kívülre helyezi a bűnt, és lehetőleg a felelősséget is. Új szempontot jelentene a kérdés: esetleg én is felelős lehetek? Én jó anya/apa, fogyasztó/kiszolgáló vagyok? Az alvilági gyermekprostitúció talán azért tud olyan gondtalanul terjeszkedni a „mélyben”, mert a társadalom „felszínén” is egyre inkább megszokottá válik?
A gyermekprostitúciót igénybe vevők többségükben feltehetően nem pedofilok, inkább olyan oktalan „vásárlók”, akiknek vágyait és igényeit a civilizációs tényezők, elsősorban a reklámipar határozza meg. A reklámiparnak érdeke a vásárlókapacitással bíró egyéneket lépten-nyomon felhívás, vagy ha úgy tetszik, kihívás elé állítani, amely kihívás az esetek túlnyomó többségében övön aluli, azaz szexuális. (Ha nem veszed meg a dezodort, amitől a csajok agya átkapcsol feltétlen szexuális hajlandóságra, akkor nem vagy férfi.) A nemiségünk genetikailag programozott, ennélfogva olyan „szervünk”, aminél az embert minden korban meg lehet ragadni. A szex az a termék, amelyet a közgazdaságtan mamutnak nevez, ami annyit tesz, hogy amíg ember él a földön, ártól függetlenül lesz rá kereslet. A reklámipar biztos fogódzója tehát a látens árukapcsolás, a teljesen felesleges és a legkevésbé sem vágykeltő termékhez a reklám olyan szexuális képzetet társít, amely már vágyat kelt, és amely ezáltal maga is tárgyiasul.
A vágyakozás tárgya már koronként változó, és minden jel arra mutat, hogy tapasztalati úton, a civilizációs és kulturális ráhatással/nyomással erősen alakítható. Gondolok itt például az ősi termékenységszimbólumokkal és a barokkos nőideállal ellentétes pólust képviselő kóros soványság fetisizálására, amely – lemérhetően – a divatiparból indult útjára és igazolthatóan komoly befolyással bírt (bír) a közízlésre. Ugyanezen az elven működik a gyereklányok (és fiúk) fetisizálása és szexuális vágykeltővé alacsonyítása, ahogyan az éretlenség és fejletlenség válik az üdeség, ártatlanság, vagy ha úgy tetszik a bontatlanság földi helytartójává. A modellszakmából például (ami a reklámiparban igen hatékony szerepet tölt be) akár már tizenhat évesen ki lehet öregedni. Mindezen erkölcsi értékcsökkenés újdonsága (ha beszélhetünk ilyenről) nem abban áll, hogy tárgyiasítunk személyeket, mivel a gazdasági hozzáállás eleve ezt feltételezi. A szembeötlő változás, amit viszont már kétségkívül nevezhetünk beteges pedofíliának az, hogy „civilizációnk” a gyermekeinket teszi meg a gazdasági előnyszerzés egyik eszközévé. Ha rekonstruálható a folyamat, első lépésként az érdekeltek a gyerekek körében talán új piaclehetőségre leltek. A gyerek jellemzően könnyen befolyásolható a tekintetben, hogy ha van pénze, mire költse azt. A piacgazdaságnak tehát nem érdeke, hogy szellemileg is felnőjön a vásárlói köre. Felnőttnek lenni nem jó, felelősséggel jár, dolgozni kell, megöregszünk, unalmassá tompulunk, nem szórakozunk, csak még unalmasabb felnőttekkel barátkozunk, és főként kétszer is meggondoljuk, hogy mire költsük a pénzünket. Ez lehet a második lépés, ahol a gyerek már árulehetőség, a vágyódásnak az a tárgya, amelyhez hasonlóvá akarunk válni. Aki pedig a gyermekeim zsebében turkál és alapvetően azt szeretné, hogy én magam is, legalább a vágyaim tekintetében – mint potenciális vásárló – gyerek akarjak maradni, az véleményem szerint pedofil és pedofillá tehet.
A pedofíliát napjainkban is elhatárolódás, értetlenség és hallgatás övezi (példának talán nem a legmeggyőzőbb, de még a szövegszerkesztő sem ismeri fel a szót), nagyjából oly módon, mint néhány évtizede még a homoszexualitást. Utóbbi a tudomány legfrissebb álláspontja szerint genetikai eredetű, amely megállapítás lényegi pontja e helyütt az, hogy létezik álláspont. A pedofília kialakulásáért legvalószínűbben sokkal inkább tapasztalati benyomások, mint genetikai adottságok felelősek, bár tényszerű pszichológiai, mentális vizsgálatok kis számban állnak rendelkezésre és azok sem megfelelően hozzáférhetőek. Vajon rendkívüli megrázkódtatás hatására növi ki magát egy átlagosnak induló közember pedofillá, vagy elég az, ha az anyja túl sokszor kérdezgeti: „Miért nem maradsz mindig ilyen édes, kicsi baba?”? A pedofília (és nem kizárólag a szexuális erőszakkal párosuló megnyilvánulásai) szakértők általi vizsgálata tehát alapvető fontosságú lenne annak érdekében, hogy tudjuk, milyen tapasztalatok vezethetnek oda, hogy az ember ne akarjon felnőni. Ily módon esélyt kapnánk a bajt is orvosolni, nem csak a tünetet.
Az óvodás sorból kinőttem, az iskolásból is igencsak, és azóta már azt is tudom, Babafej valaha általános iskolai tanár volt, akinek egyik diákja egy osztálykirándulás során figyelmetlensége miatt leesett a szikláról és szörnyethalt. Ő már nem nő fel soha. A felelősség a tanáré volt, a törvény demonstrálta is hatalmát, így őt börtönbe zárták, ahol mindenki szerint elvesztette ép eszét. Szabadulása után felfelé már nem vezetett út, hajléktalanként tengette hátralévő éveit, ezek leteltével pedig a község temettette el adományokból összeadott közpénzen, így fejezve ki tiszteletét. Babafej nagyon is tisztán látta a világot.
Vigyázni kell, mert a végén nem növünk fel soha.
Hamerli Nikolett
