Bejegyzések kategória bejegyzései

Premier előtti vetítés

A meghívó díszes borítékban érkezett. A nyugdíjas otthon kis szobáját feszült izgalom járta át. A karosszéken ujjak doboltak. A falióra mutatója szívdobbanásként kattogott. Az öreg színész lopva a tükörbe nézett, kihúzta magát. Külön erre az alkalomra vásárolt egy új nyakkendőt.

Sietősen lépett az utcára, nem figyelt a rohanó autókra, gondolatai már a filmszínház dísztermében jártak, a város forgataga magába olvasztotta. Vitte előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccentett a buszsofőrnek, észre sem véve a nardrágjára fröccsent havat. Szinte szárnyalt előre, egyetlen mondatot rebegve magában meghatottan: „Köszönöm, köszönöm”.

Hirtelen aludtak ki a fények. Megkezdődött a vetítés. Az öreg színész kényelmesen hátradőlt, várta, mikor következik az ő jelenete. Egy kisfiú szaladt át a képernyőn, hatalmas papírsárkányt röptetve, egy katonai egyenruhás férfi kísérte kimért léptekkel. A fiú időnként hátranézett, vajon az apja figyeli-e, látja-e milyen gyorsan tud futni? A következő képen az asztal alatt játszott, az asztal körül lábak topogtak, valaki felsikoltott, valaki dörmögve csitította, egy szék csikordult, s egy levél hullott mellé a földre. Egy fekete keretes távirat volt.

Az öreg színész most egy iskola épületét látta, a fiú az üres udvaron üldögélt egy fa alatt, szakadozott lapokra rövid verseket írt, aztán a zsebébe gyűrte őket, hazafelé indult. Valami dalt fütyörészett, hanyagul lóbálta táskáját. Az öreg színész úgy érezte, már hallotta valahol ezt a dallamot, arra lett figyelmes, hogy maga is dúdolja halkan, talán a szövegét is tudja… ám a képek gyorsan peregtek egymás után, egy fékező villamos, csupasz talpak nyoma a fehérre meszelt medence szélén, mérgesen kiabáló, duruzsoló, kacagó hangok foszlányai… és ott az a nagy szoba a zongorával! Nahát, hiszen hasonló helyre járt ő is elemiben zeneórára, persze sok városi lakásban lehet az ablaknál zongora és mellette kecses kis állványon egy kottatartó… Nyílt az ajtó. A fiú idegesen ugrott fel a zongora mellől, felügyelet nélkül nem lett volna szabad felnyitnia… Ekkor az ajtórésből, semmi kétség, Piroska kukucskált be, cinkos mosollyal apró száján. Ő volt az! Az öreg színész szíve dobbant. Lehetséges ez? Már tudta honnan ismerős a dal, és a zongorás szoba! Hiszen ezt…ezek az ő emlékei! Piroskát akkor látta életében először, tisztán emlékszik. De rég nem jutott eszébe ez a pillanat… Megszédült, a nyakkendőjéhez kapott. A döbbenet nem tarthatott sokáig, hiszen sorra érkeztek a szebbnél szebb emlékek, s lassanként megnyugodva, könnyek közt nézhette első szereplését, a titkos lánykérést és boldog éveit a városi színházban. Legemlékezetesebb szerepeiből elmormogott néhány sort. A képek egyre változtak, ismét láthatta gyermekei első lépéseit, felesége mosolyát. Milyen szépek is voltak ők, milyen gondtalanok! Ám édesanyja utolsó levelét is látta, s a háború elborzasztó emlékeit. Már csak az lebegett előtte, hogy éppségben túlélték, békében öregedhettek meg. Látta még azt a nevezetes díjátadót is, ahova még elkísérhette a felesége. Akkor még ott állt mellette a nagyobbik fia is… hány éve, hogy nem beszéltek? Már arra sem emlékszik, hogyan jutottak idáig, vajon láthatja még valaha? Ha véget ér a vetítés, okvetlenül felhívja! Egy ilyen különös esemény után…

Az újabb jelenetekre már tisztábban emlékezett, a művészpresszó a múlt héten, régi barátjával a premierről beszélgettek, és igen, ez már a mai reggel, a cipőjét fényesíti, az ünnepi zakója a szekrényajtóra akasztva. A falióra mutatója szívdobbanásként kattog. Az az ősz hajú férfi ott valóban ő a tükör előtt, büszkén kihúzza magát. Kilép az utcára, nem törődik a csúszós úttal, csak elsiet a havat lapátoló gondnok előtt. Villog a lámpa, éppen átér az úttesten. Viszi előre a tömeg, a dübörgő villamosok, s ő álmodozó mosollyal biccent a buszsofőrnek, mielőtt lelép a járdáról, szinte szárnyal előre…

Most hirtelen felerősödtek a fények. „Uram hall engem? Ki tudja nyitni a szemét?” A fény szinte vakító. Valami homályos, lüktető fájdalom a fejében, a hangok is nagyon élesek. Egy idősebb nő hajol fölé és egy fiatal mentős férfi, vagy talán a fia? Alig hallja őket, csak valami zúgást, talán agyrázkódásról beszélnek, most már elnyomja a sziréna hangja. „Szerencséje volt, gyorsan rendbe fog jönni! Csak óvatosabban tessék!”

Az öreg színész sóhajtott és lehunyta szemét. Egyetlen mondatot rebegett magában meghatottan „Köszönöm, köszönöm”.

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Tizenegyedik fejezet

Ki lopta el a túrósrétest?

A Király már a trónon ült, amikor Évikéék odaérkeztek. Körülötte apró madarak és állatok tolongtak, meg egy egész játék kártya. A vádlott, a Piros Alsó, bilincsbe verve állott, mellette jobbról és balról a Makkhetes meg a Tökhetes őrizte, hogy meg ne szökjék. A Király oldalán a Fehér Nyuszi sürgölődött. Egyik kezében trombitával, a másik kezében összegöngyölt papírtekerccsel. A terem közepén asztal volt, rajta egy nagy tál cukorral hintett, mazsolás túrósrétes. Évikének szinte csorgott a nyála, olyan étvágya támadt a túrósrétesre.

– Csak már vége volna a tárgyalásnak – gondolta – s megehetnénk a túrósrétest.

De hol volt még a tárgyalás vége? Hiszen még el sem kezdődött.

Évike eddig még sohase volt törvényszéki tárgyaláson. Csak ujságokban olvasott ilyesmiről. Sok mindent tudott már. Tudta többek közt azt is, hogy ki a bíró és ki a vádlott s hogy rendszerint a bíró szokta elítélni a vádlottat és nem megfordítva.

Most a Király volt a bíró.

– Ott a tanúk padja – gondolta Évike – s az a két állat ügyvéd.

Kénytelen volt őket állatnak nevezni, mert itt mindenki állat volt.

Büszkén ismételgette ezeket a dolgokat, arra gondolva, – némi joggal – hogy kevés kislány tud annyit ilyen korban.

Az ügyvédek buzgón írtak valamit a palatáblájukra.

– Mit irkálnak ezek? – súgta Évike a Griffmadárnak. – Hiszen még el sem kezdődött a tárgyalás.

– A nevüket, – súgta vissza a Griffmadár – mert félnek, hogy elfelejtik a tárgyalás végéig.

– Jaj, de maflák – nevetett Évike, de tüstént elhallgatott, mert a Fehér Nyuszi nagyot kiáltott:

– Csönd legyen, klönben azonnal kiürítettem a termet.

A Király pedig föltette pápaszemét és dühösen nézegette, ki merészel itt beszélni.

Évike észrevette, hogy a két ügyvéd ezt írja a palatáblájára: „Jaj, de maflák”, sőt az egyik még meg is kérdezte a szomszédjától, hogy ezt, „mafla”, két, vagy három effel írják-e. Na, szép kis irkafirka lesz ebből, gondolta Évike.

A jegyzőnek rettenetesen csikorgott a palavesszője. Évike nem bírta tovább hallgatni, a háta mögé lopódzott s olyan ügyesen kikapta a kezéből, hogy a szegény jegyző (a Gyík koma volt az), csak azt látta, hogy az egyszerre eltűnt. Mindenütt kereste, végül is az újjával kellett írnia, de nem sokat ért, mert nem látszott a palatáblán.

– Ügyész, halljuk a vádat – parancsolta a Király.

Erre a fehér Nyuszi háromszor a trombitájába fújt, kigöngyölte a papírtekercset s emelt hangon, érthetően olvasni kezdte:

Szörnyűséges rém-eset.

Hallottál ily rémeset?

Vettem ötven krémeset.

Piros Alsó meglökött

S mind az ötven rám esett.

 

Multkor pedig édesem,

Odaszaladt vészesen

S ötszáz túrosrétesem

Mind ellopta és megette,

Az éhségtől szétesem.

 

Ennélfogva vádolom,

Védelmébe gátolom,

Az egészet rátolom,

Bármit mond a védelem,

Vádolom őt, vádolom.

 

– Lássuk, mit mond erre a törvény – szólt a Király.

– Még ne, még ne – intette le a fehér Nyuszi. – Hol vagyunk még attól?

– Hát akkor jöjjön az első tanú – mondta a Király.

A fehér Nyuszi háromszor trombitájába fújt és elkiáltotta magát:

– Első tanú.

Az első tanú a Részeg Kefekötő volt. Két kezében egy-egy pohár bort hozott.

– Ezer bocsánat, Felség, – mentekezett – de nem tudtam kiinni a boromat, amikor értem jöttek.

– Ki kellett volna innod – mondta a Király. – Mikor kezdtél inni?

A Részeg Kefekötő Április Bolondjára pillantott, aki karonfogva állt ott a Mormotával.

– Április elsején, ha nem tévedek – mondta.

– Harmadikán – mondta Április Bolondja. – Elsején én kezdtem inni.

– Tizenharmadikán – mondta a Mormota.

– Írjatok – parancsolta a Király.

Valamennyien egymás alá írták a számokat, aztán összeadták, kivonták, megszorozták, végül pedig az egészet átszámították pengőbe és fillérekbe.

– Mi a neved? – fordult most a Király az első tanúhoz.

– Részeg Kefekötő – felelt az.

– Bolond vagy? – kérdezte a Király.

– Nem, ő a bolond – mondta a Részeg Kefekötő s Április Bolondjára mutatott.

– Mondd el, mit tudsz, de ne dülöngélj jobbra-balra, mert leüttetem a fejed – szólt a Király.

A tanú ettől annyira megijedt, hogy csaknem hasravágódott s zavarában beleharapott az üvegpoharába.

Évike most valami furcsát kezdett érezni. Eleinte nem tudta, mi az és meg is ijedt tőle, de később rájött, hogy hirtelen nőni kezdett, attól támadt az a furcsa érzése. Első gondolata az volt, hogy szó nélkül fölkel s itthagy csapot-papot, az egész tárgyalást, de aztán elhatározta, hogy ott marad, ameddig elfér.

– Ne tolakodjék úgy – szólt rá a Mormota, aki közvetlenül mellette ült.

– Agyonnyom.

– Nem tehetek róla – mondta Évike. – Maga is nő.

– Igen, de én mértéket tartok – válaszolt a Mormota. – Nem mint maga, aki az égig nő.

Azzal dühösen fölkelt a helyéről s átment a tárgyalóterem másik végébe.

A Király közben folyton mereven nézte a Részeg Kefekötőt. Amikor a Mormota fölkelt a helyéről, így szólt az egyik teremőrhöz:

– Hozd ide az utolsó udvari bál meghívóját.

Erre a szerencsétlen Kefekötő úgy elkezdett remegni, hogy a lábán lötyögtek a cipői is.

– Vallj be mindent töredelmesen, – kiáltott a Király – különben leüttetem a fejed, akárhogy remegsz is.

– Én csak egy szegény szerencsétlen kefekötő vagyok, Felség – jajgatott. – Éppen iddogáltam egy kicsit, amikor egyszerre csak azt mondja Április Bolondja…

– Én egy árva szót se szóltam – szabadkozott Április Bolondja.

– De szóltál – felelselt vele a Kefekötő.

– Tagadom – mondta Április Bolondja.

– Tagadd, – szólt a Király – annyi baj legyen. Folytassuk.

– A Mormota is ott volt és azt mondta – folytatta a Kefekötő jobbra-balra pislantva, attól való féltében, hogy hátha a Mormota is tagadni fog. De a Mormota semmit sem tagadott. Az aludt, mint a bunda.

– Én éppen bort töltöttem a poharamba – szólt a Kefekötő.

– Mit mondott a Mormota? ­– szólt most közbe az ügyész.

– Arra már nem emlékszem – felelte a Részeg Kefekötő.

– Akkor üssétek le a fejét – kiáltott a Király.

A szegény Kefekötő kiejtette kezéből a borospoharat, térdrerogyott sés így könyörgött:

– Én csak egy szegény, szerencsétlen kefekötő vagyok.

– Igen – üvöltött a Király. – Szegény szerencsétlen kefekötő, aki folyton iszik és eszik is. Kefét eszik, kefét.

Erre egyik tengeri malac „hangos derültségre fakadt” és éljenezni kezdett. A teremőrök azonnal „rendet teremtettek”.

Akarjátok tudni, gyerekek, hogyan?

Hoztak egy zsákot, fejjel lefelé bedugták a tengeri malacot, kötelekkel jól bekötözték a zsák száját, aztán ráültek. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy „rendet teremtettek”.

– Jaj, de örülök, hogy láttam ezt – mondta Évike. – Annyiszor olvastam az ujságokban, hogy a törvényszéki tárgyalások végén az elnök „az éljenzést és tetszésnyilvánítást elfojtotta” s a teremőrök „rendet teremtettek”, de eddig sohasem értettem.

– Ha nem tudsz egyebet mondani, – szólalt meg a Király – akkor mehetsz. Indulj. Ott künn majd leütik a fejed.

– Hogyan mehetnék, Felség, hiszen térdepelek – felelt a Kefekötő.

– Akkor előbb állj föl, – mondta a bölcs Király – és csak azután távozz innen.

Erre a másik tengeri malac is „hangos derültségre fakadt” és élejnezni kezdett. Az ő tetszésnyilvánítását szintén azonnal elfojtották.

– No, a tengeri malacoknak gyorsan ellátták a baját – gondolta Évike. – Most majd gyorsabban megy a dolog.

– Száraz a torkom, ihatnám, Felség – könyörgött a Részeg Kefekötő a Királynak, aki még mindig a vádiratot tanulmányozta.

– Várj csak – szólt dühösen a Király.

Erre a Kefekötő nyakába szedte a lábát s úgy elfutott, mintha ott se lett volna. Az őrök hiába szaladtak utána, túl volt az már ungon-berken.

– Szólítsd a következő tanut – szólt oda a Király a Nyuszinak.

A második tanu a Hercegnő szakácsnéja volt, aki a paprikásdobozt, mint bűnjelet magával hozta. Évike sejtette, hogy ez csak ő lehet, mert be se lépett a tárgyalóterembe s azok, akik az ajtó mellett ültek, egyszerre mind tüsszögni kezdtek.

– Mondj el mindent, amit tudsz – parancsolta a Király.

– Eszem ágában sincs – válaszolt a szakácsné.

A Király ijedten pislantott a Fehér Nyuszira, aki halkan súgta neki:

– Adj föl neki keresztkérdéseket, Felség.

Évike kíváncsian nyújtogatta a nyakát, mert azt hitte, hogy a keresztkérdés és keresztrejtvény egyet jelent, ő pedig nagyon szeretett rejtvényeket fejteni.

A Király rettentő zavarba jött. Nem tudta, mit kérdezzen. Összefonta karját, sötét tekintetet vetett a szakácsnéra s torkát köszörülte. Végre mély hangon azt kérdezte tőle:

– Mondd meg nekünk, mibő készül a túrósrétes?

– Paprikából – felelte a szakácsné.

– Málnaszörpből – szólalt meg egy álmos hang.

– Üssétek le a Mormota fejét – üvöltött a Király. – Dobjátok ki. Verjétek agyon. Bökjétek jól oldalba. Tépjétek ki a szakállát.

Néhány percig a tárgyalóteremben fölborult a rend. Miután a Mormotának kitették a szűrét és a rend ismét helyreállott, a szakácsné meglógott.

– Sebaj – mondta a Király, szemmel láthatóan megkönnyebbülve. – Szólítsd a következő tanut – parancsolta nagy hangon, de közben halkan ezt súgta a Fehér Nyuszinak: – Ezt te vedd keresztkérdések alá, mert majd megpattan a fejem.

A Nyuszi az iratokban turkált. Évike kíváncsian várta, ki lesz a legközelebbi tanú, mert eddig még nem igen „tisztázták az ügyet”. Képzeljétek, gyerekek, mennyire meglepődött, amikor a Fehét Nyuszi éles, sípitó hangon ezt kiáltotta:

– Évike.  

Szabadvers

Ifjúkori depresszió, mondták

S közben ők már Hitlert szidták

Meg Trianont és Lenint,

És igazából sose tudtak semmit.

És csak ittunk egyre meg cigiztek

Míg közben vígan geciztek,

Át, keresztül minden éjszaka

S már nem várt más, csak a latornya

Míg egyre csak ez járt a fejemben: spermakultúra.

És ültünk ott a hídfőnél, Budán,

Mert hol máshol, estéjén vasárnapnak,

És nincs már mit szidni, és elszívni,

De dőlnek a szavak, nem hagyják nyugodni a szánk,

Mert így van ez már mióta, s csak viszi a Duna halkan szavaink,

Bele a nagy végtelenbe, hadd ne tudja senki, hogy mi itt ültünk,

De semmi baj, gondoljuk, s öleljük a másikat, remegő kezekkel,

Mert fiatalság, bolondság, de nekünk sincs több, mint egy kéregetőnek

Szombat este az IKEA előtt, miközben fúj a nyári szél téged, édesen,

Hitegetve, hogy lesz még erősebb a nyár, de télen nem visznek el,

Ki tudja hova, Szibéria már nincs divatban, és ott a repülőgép is,

Meg minden komfort, mi bűzölög kifele az utcára, de hát ez sem gond,

Mert mi még itt ülünk, meg a villamoson, és letépi valaki a plakátot,

Pedig régi, de mindjárt köpi, hogy a kormány, pedig ez BKV édes,

ezerkilencszázötvenből, egészen, de nem látod, mert elnyomnak,

téged is meg a szemed is, és nincs zsebkendő, csak tissú, meg lol,

mert az meg olyan menő, hogy mindjárt azt mondom, trololo,

és a nagyim nem érti, mit hadoválok a vasárnapi húsleves felett

neki otthon, vidéken, mikor hazanézek, pedig mindketten magyarok

vagyunk, és az ő vére folyik tovább bennem, bár lehet félúton megakadt

a műveltségem, és már nem tudom, hogy kell felvarrni a harisnyámon a szemet,

inkább fizetek luxust érte, egy újért, és nem érzi a pénztárcám, hogy fogy a pénzem,

mert ott a hitelkártya, meg a bank, és becsődöztetjük megint a világot, mert

ahhoz nagyon értünk, mint mikor fiatalon az anyatejért sírtunk, bár már tápot adnak,

mint a lovaknak, és beetetnek, és fuss az életedért, körbe a planétán, míg találsz

végül egy sarkot, hogy ledőlj, lélegezz, és meghalj, aztán valaki elföldel, vagy nem,

ki tudja.

És azt mondják, félelmeim vannak, pedig csak élnék.

Sok bába közt a gyerek

Závada Péter első könyve kiválóan megszerkesztett kötet. Azért is fontos ezt már az elején leszögezni, mert a felépítés, a váz, amire a verseket felfűzték, igen látványosan tudja alakítani az olvasás mikéntjét, de ezzel együtt nem sugall kizárólagos értelmezést. A négy rész többé-kevésbé különböző versvilágokat tár az olvasó elé, noha az átjárhatóság, tehát a nem-lineáris olvasat lehetősége is adottnak tűnik. Ami még mindenképpen megemlítendő pozitívumként hat, az a kötet rövidsége. Elsőkötetes szerzőknél előfordul, hogy olyan szövegek is bekerülnek a válogatásba, amelyek könnyedén elhagyhatóak lennének; szerencsére úgy tűnik, Závada Péter könyvének összeállításakor ezt a prototipikus hibát sikerült elkerülni, s így valóban rövid, de annál feszesebb szövegvilág jöhetett létre a szerkezetet tekintve.

 

Az első két rész két témát hoz újra és újra az olvasó elé: nagyváros(i lét) és évszakok. Az előbbi láthatóan igen jól illik Závada Péter világához, mindezt könnyedén össze tudja kapcsolni a párkapcsolatok megjelenítésével. A szövegekben felbukkanó Másik nem megragadható, mintha valamennyire mindig idegen maradna, az ölelés is egy némafilm pergő filmkockáinak segítségével jöhet csak létre: „Majd néhány őszi vágóképpel később / egy elég bátortalan ölelés jött” (Film helyett). Amennyiben mindezt a városban való lét, az azzal való kapcsolat metaforájának (is) tekintjük – márpedig ez az olvasat könnyedén megengedhető lenne –, akkor ezt a két szálat talán érdemes lett volna hangsúlyosabban összekapcsolni, cizellálva ezzel is az olvasási lehetőségek mikéntjét. A második részből a Pesti sampon című, (reklám) alcímű verset emelném ki. Deák tér, Moszkva tér, Oktogon – az ezekről született négysoros leírások olyan pillanatképek, melyek kapcsolódhatnak az előbbiekben említett filmszerűséghez is. Az évszakok mindig városi környezetben láthatóak/érzékelhetőek a lírai beszélő számára, ez mindenképpen figyelemreméltó, de mivel túl sokszor fordul elő ez a megoldás, nagyon könnyen monotonná válik.

 

A négy fejezet közül a harmadikat tartom kiemelkedőnek. Ezekben a versekben a lírai én egy teljesen más utat választ arra, hogy magáról beszéljen: a saját múltját és ehhez kapcsolódóan a saját jelenét. Érdekes színfolt ez a már tárgyalt városi és évszak-témához képest. Külön kiemelném a leíró részeket, amelyek már nem a nagyvárost, hanem a lakást, illetve annak környékét jelenítik meg. A mikrotér világának megjelenítése erőteljes képeket eredményez: „Szembejön az árnyékuk: egy roncsolt / arcú cigányfiú és egy gigantikus dán dog.” (Klauzália). Remek szerkesztési megoldás az is, hogy a déd- és (apai ágú) nagyapa alakja már az első részben felbukkant két versben (Amíg alszom és Résistance naïve), mintegy előképét adva a harmadik rész anyai nagyapjának (Valami fényes). Izgalmas és sajátosan egyéni versekkel találkozhatunk itt, mindenképpen ezt a hangvételt tekintem érdekesnek a kötet egészét nézve.

 

Az utolsó rész szonettformában írt verseket tartalmaz. Nem feltétlenül érzékelhető ennek a versformának az indokoltsága a kötet összességét tekintve. Könnyed hang jellemző ezekre a szövegekre, illetve az irónia alakzatának használata is itt teljesedik ki leginkább. Ez utóbbi túlsúlyát nem látom feltétlenül megalapozottnak, ugyanakkor fenntartom annak lehetőségét, hogy ezek a formai megoldások később olyan tartalmi megvalósításokká alakulnak, amelyek akár jellemző sajátosságok is lehetnek.

 

Külön kiemelendő, hogy mind a négy szakaszon átívelnek a részeket lezáró Csak addig című versek. Mintha ezekben a versekben tudná leginkább kamatoztatni Závada Péter az elképzeléseit. Különböző tájak (Olaszország, USA) kapcsolódnak itt össze, s egy szerelmi szál története éppúgy kiolvasható belőlük, mint a saját múlt emlékképeinek értelmezése. Véleményem szerint ezek azok a szövegek, a harmadik rész egy-egy darabján túl, amelyekben leginkább érzékelhető Závada Péter egyéni hangvétele, itt nem találkozunk annyi gyenge verssorral vagy megoldatlan formai megvalósítással sem.

 

Ami viszont folytonosan visszatérő probléma, az a nem túl kifinomult rímtechnika. A hol páros, hol keresztrímes megoldások sok esetben erőtettetek, még akkor is, ha mindez finom (ön)iróniával párosul. Csak hogy néhány jellemző példát idézzek:

 

 „Mit kaptál, csak jellemem.

Külcsín vagyok, semmi más.

Azt remélted, kell legyen

a lét mögött identitás.” (Macskakör)

 

„És akkor az a hűvös rettegés

– úgy lebegett fölöttünk, mint a kés.” (Hiánydramaturgia)

 

Ezek a sorok nyelvjátékként is kevesek, a tartalom közhelyességét most nem is említve. Závada Péter versvilágához úgy tűnik, sokkal jobban illenek a rímtelen sorok, mintha a szövegek sűrítettsége is jobban működne, amikor nem használ rímeket (jó példa erre az utolsó, Konkáv című vers). Szintén visszatérő problémának érzékelem az intertextusok indokolatlan használatát. Az egyik leglátványosabb példa a Jövőre harminc című vers: a Jelenések könyvéből vett mottó egyrészt egy nagyon erős felütést implikálna, erre azonban egyáltalán nem megfelelő a „Vesémbe látsz, Istenem, mint a röntgen” kezdősor. Másrészt a „Jövőre harminc – szívem visszadöbben” (feleslegesen) kurzivált része, mely Kosztolányi Dezső Hajnali részegségéből vett idézet, mintha túlságosan is támaszkodna (a vers egészét is tekintve) a 20. századi költő versére; ahhoz azonban, hogy párbeszédbe lépjen vele, sokkal erőteljesebb képek, sorok kellenének.           

 

Összességében azt gondolom, hogy Závada Péter első köteténél a szerkesztésnek köszönhetően sikerült elkerülni az elsőkötetes szerzők több típushibáját is, ugyanakkor a gyenge, olykor kifejezetten közhelyes verssorok kiiktatása már a következő verseskönyv feladata lesz, mint ahogy a rímek vagy az intertextusok használatának átgondolása is.

 

Végezetül talán érdemes néhány szót ejteni a szókratészi bábáskodás módszeréről is. Bába nélkül nem születik meg a gyerek, ő segíti világra, de a vajúdást kísérő fájdalmakat csak enyhítheti. Jelenlétük tehát szükségszerű, de nem állandó, hiszen a szülést követően már nincsen funkciójuk – igaz kell legyen ez a verseskötet megszületésére is. Tehát nem biztos, hogy szerencsés megoldás, hogy két elismert szerző (Parti Nagy Lajos, Darvasi László) ajánlószövegét is olvashatjuk a könyv hátlapján. Mindezt azért is tartottam fontosnak megjegyezni, mert a reklám, ami természetes velejárója és nyilvánvalóan nagyon fontos része egy-egy könyv útjának, rossz esetben elfedheti a létrejött alkotást is – a könyv mostani fogadtatását nézve ez igencsak aktuális kérdés. A kötetről, a benne lévő versekről tehát szintén beszélni kell(ene), sok embernek, sok szempont szerint. Mert a versek élete, ha már ennél a metaforánál maradunk, akkor kezdődik el csak igazán. S akkor jó esetben a bábák is háttérbe szorulnak.

 

 

Závada Péter, Ahol megszakad, Budapest, Libri, 2012.

 

A kritika a Láma visszavág című, Kolozsváron megtartott kritikai műhelybeszélgetés keretében készült.

http://www.facebook.com/events/432774516746453/

Nélküle…

Szóval most egy hónapig nem találkozunk. Éppen elkezdődött az Új év, és betiltották a dohányzást az összes pályaudvaron a nemdohányzók védelméről szóló valahányadik törvény értelmében. Ő felszállt én meg nem gyújthattam rá ott helyben. Kérsz egy szálat? –kérdezte egy tarisznyás figura a kijelölt dohányzóhelyen. Érdekes. Itt mindig kérni szoktak. Elfogadom.– válaszoltam. Én csak öt percet kérek.– mondta, aztán mehetsz. Öt perc éppen elég volt rá, hogy elmeséljen valamit. Így szálról szálra, történetről történetre haladtunk, mi dohányosok. Most, hogy leszoktam, nem a cigi hiányzik, nem a mozdulat, és nem is a nikotin. Leszoktam a történetekről, az ötpercesekről. És a kávéról. Egy kávé mellett, füst nélkül hamisnak tűnnek ezek a történetek. Egyszer az orvosok fogják bebizonyítani, hogy a nikotinmentes élet káros az egészségre. Szobrot állítanak a dohányzásnak, mint, szinte már az egyetlen szenvedélynek, amit nem lehet interneten keresztül űzni. A szaklapok majd megírják, hogy anya és fia, két szobatárs, vagy egy szerelmes pár már csak árnyékaik önmaguknak, nem beszélgetnek, nincs öt percük. Orvosilag előírt, receptre kapható történeteket fognak osztogatni, egy szál cigaretta formájában. Nekem, pont a leszokás előtt még volt öt percem, arra, hogy meghallgassam Zabos történetét. Én vagyok az első magyar flaneur. Zabos, a flaneur. –mondta. Az meg mi a fene?– kérdeztem. Városi kószáló!– mondta, és közben meggyújtotta a cigarettáját. Francia.– tette hozzá, de ezt már én is éreztem a kiejtéséből. Olvastad? Mit? Hát a Zabhegyezőt.– mondta, mintha ez annyira egyértelmű lenne, mintha két slukk között pont azon kellett volna gondolkodnom, hogy mit jelent a neve? Ezért hívnak Zabosnak. Mindenhol, amerre jártam. Berlinben Cabosnak, Caracasban Szabosznak ejtették, de mindenki így hívott. És meg ne próbáld elsütni azt a poént, hogy zabszem van a seggemben! Eszem ágában sincs. Arra biztos zabos! – nevettem magamban. Vannak oldalak, melyeken elidőzök, vagy visszalapozok hozzájuk, de mégis haladok előre lapról lapra. Pontosan ilyen az élet. –mondta. Mikor elköltözött, váltott, otthagyott mindent, a könyvet sem vitte magával. Mégis minden egyes nap ott volt a táskájában, mert azonnal vett egy új példányt. A bal combján, egy tenyérnyi területen kikopott a szőr. A regény koptatta ki. –mondta.  Annak mindig ott a helye a táskában. Egyszer az oldaltáskába rakta, és több ezer kilométer, harminc nagyváros, és többmillió súrlódás után lassan simára csiszolódott a bőre.  Az utolsó nap mielőtt tovább állok, annak adom oda a könyvet, akit utoljára látok azon a helyen. Elnyomta a cigarettát, kezembe adta a könyvet és elsétált. Fura egy ember. –gondoltam, miközben még mindig cigiztem. És milyen gyorsan el elszívta! Pedig erősebb az enyémnél, a szűrőjéről láttam, hogy legalább 0.7– es. Kinyitottam a könyvet, és az első oldalon, a cím alatt megláttam egy feliratot: „Változatlan utánnyomás”. Pontosan ilyen az élet? Akkor ezért áll mindig tovább, arra vár, hogy majd most, majd itt, vagy ott, Berlinben, vagy Caracasban, meg azon a helyen, ahova éppen utazik, más lesz. Az a könyv is, meg az élet is. Hát kedves idegen, remélem a következő könyvek között lesz egy olyan is, amire azt nyomták a cím alá, hogy javított kiadás.

Infinitiv

Szerelmes vagy, hát szavakkal laksz jól. Jelzőkkel,

infinitivuszokkal, más tündökletességekkel. Halott vagy,

pedig még meg sem születtél. Romlasz és bomlasz. Vagy csak most

készülsz megszületni? Miért félsz tőlem? Miért félek tőled?

Elég inni egy korty vizet, a helyére tolni a biciklit, vagy csak nevetni

a holdon: fénylő, halott kődarab, amit szerelmünk örökös körforgásra

kényszerít. Majd akkor is körbejár, óvatos-irigyen, ha mi nem leszünk itt.