Valami véges ez, vagy a kővé vált

remény, nem hangolható vak

küllők zengéséhez, álmot formáz

a vakhit, és a remény, a boltíves

kripta lakója, szív te, tiszta hely,

szálkaheg, fehér seb, vagy tekintet,

mi maga nem látható, roncsolt

tüdő és máj, hit, mely átok is

lehetne, táj horizont nélkül, vad

füvek hajlongása szélben, „mintha

só marná a szemet”, engedj szökni,

vagy engedj közelebb, vágy küllője,

egy csillogó délutánt bár, mikor

nem tudom, mi lehetne, hogy

mondhatnék-e bármit, ígéret nélküli

érintés, érintés nélküli ígéret,

jöjjön a szél, jégeső verje el éveim

vetését, tisztuljon, párázzon a

rothadó gabona, süket fal meredjen,

mész ragadjon, porzó, fölsebző

ujjamra, és utána… utána… utána,

szél, fátylak menyasszonya, szél

emelje magasra a kezet, és múljon

el minden, égő gyerekszáj, éhség,

szerelem, szülők, sebek, múljon el

éveim vetése, repüljenek a kövek,

mint a Jupiter holdjai, mert nem lehet,

nem lehet, hogy mindig forduljon

rettegésbe a remény, hogy mindig

változzék kínzó fölösleggé az egy,

ami számít, hogy mindig a gyilkos,

ki „a szemével támaszkodik a világra”,

elűz és kitagad, majd meghív, majd

befogad, élek még, remek, de egyre

nehezebb belélegeznem már ezt a

szívműtét utáni kórházi levegőt.