(Havasi Attila, 1001 magányos rinocérosz, Szignatúra Könyvek, 2007.)

 „Most hirtelen téli mesék / rémei kielevenednek.”

(Ady)

Van a magyar költészetnek egy kritikailag talán kevésbé reflektált vonulata, amely – legalábbis látszólag – ritkábban  érdeklődik a nagy egzisztenciális tétek, létproblémák iránt, sokkal inkább látványos és bravúros nyelvi önreflexivitás, folyamatos visszahajlás a szöveg megformálódásának problémájához, illetve ennek a megformálódásnak a tematizálása jellemzi. S teszi mindezt olyan megsemmisítő humorral, a jelentések és utalások olyan gazdagságával, hogy nem is figyelünk magára a témára, mint ahogyan például A helység kalapácsá-nak egyik nagy nyelvi teljesítménye éppen abban a reflektáltságban rejlik, ahogyan az eposzi beszédmódtól elkülönböződve, annak ellen-nyelveként határozza meg magát, méghozzá úgy, hogy mindkét beszédmódot együtt működteti.

Természetesen nem véletlen az utalás Havasi Attila új kötete kapcsán éppen a Vörömarty-féle „fennkölt” lírai nyelvre és az ezzel irononikusan szembehelyezkedő Petőfi-„eposzra”. Az viszont mindenképpen érdekes elméleti vizsgálódás tárgyát képezhetné, hogy egy a nonszensz, az abszurd és a groteszk vonzáskörében kibontakozó költészet, mint amilyen például Havasi Attiláé, hogyan képes egyedülálló módon újra játékba hozni egy olyan nyelvet, amely – nem is mindig az irónia leple alatt – olykor hasonlóan „nagy” kérdéseket artikulál, mint Vörösmarty elmélkedései. Persze, nem úgy – mégis… De ne szaladjunk ennyire előre.

Havasi groteszk, a végletekig valószerűtlen figurái ebben a kötetben többnyire állatok. Van köztük böhöm nagy víziló, mamut, lila gorilla, félelmetes szőrmajom, medve, többféle (gonosz és kevésbé gonosz) nyuszi, bőregér, szőrösszívű szőregér, görény, béka, légy és másegyebek. A legnagyobbaktól a legkisebbekig ismét felsorakozik „a lét csodás sokfélesége” – hogy a szerző előző kötetének címét idézzem. Ám ahogyan jellegzetesen bejelentik létezésüket, és az olvasót elfogja a harsány és csillapíthatatlan röhögés, egyszersmind túl is lépnek állati mivoltukon. Itt van például a “Botond vészdala” című vers, ahol Bosszú Botond eredetileg egy nyúl, ugyanakkor robusztus alakja, leginkább verőlegényekhez illő agresszív fellépése, viselkedési stílusa és „személyneve” ama másik Botondra is utal, aki buzogányával egymaga pozdorjává zúzta Bizánc kapuját. Nézzük csak:

„Tőlem mindenki jó, ha fél,

 ki lesz taposva itt a bél… ”

– ám ez csak a kezdet… A történelmi/eposzi áthallás annyira „direkt” és (persze szándékoltan) „ügyetlen”, hogy az ember hajlamos inkább nem venni róla tudomást. Pedig igaz. Mert nézzük csak az utolsó verszakot:

„… emberfejekkel focizom,

egyszersmind  lábam, ó, bizony,

emberszívekbe dúl.

Megőszül az, ki rám tekint,

És tél és csend lesz rendszerint –”

Nem tudom, kell-e idézni Vörösmarty Előszavának megfelelő sorait, én megteszem:

„A vész kitört. Vérfagylaló keze

Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai.

(…)

Most tél van és csend és hó és halál.

A föld megőszült;”

És egy pillanatra torkunon akad a röhögés. De csak egy pillanatra, hiszen végül is csak egy nyúlról van szó. Nemde?

Ám mégiscsak fölmerül a kérdés: vajon mit keresünk ilyen hirtelen a 1848-as forradalom Vörösmarty-féle leírásánál, pláne a honfoglalás korában. Komolyan kell-e/lehet-e ezt venni? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy csak a költői nyelv képes arra, hogy egyetlen groteszk figurában megteremtse egymástól ilyen – időben és minden más tekintetben – távol eső történések, eszmék, alakok egyidejűségét/együttállását. Gondoljunk bele, milyen bajos lenne akár rajzfilmben is közös nevezőre hozni a gyerekek számára Botondot és Kossuth Lajost Buggs Bunny masszívan flegmatikus személyiségvonásaiban. Amire pedig Havasi kötete tanulságul szolgálhat, hogy mindez a nyelvi teljesítmény – ráadásul – kegyetlen humorba csomagolva és „korhatáros gyerekversek”-nek álcázva is elérhető.

Maradjunk még kicsit ezeknél a „darkosabb” daraboknál, amilyen például a kötet első és utolsó verse, s amelyek így egy kicsit gyászosabb keretet rajzolnak a néhol idegesítően „gügye” versikéknek. (Mondanom sem kell, hogy az „idegesítő gügyeség” itt komoly műfaji kritérium, nem – valami más.) A kötet nyitánya, beteljesítve azt a várakozást, amelyet a borítón olvasható cím és a kisebb-nagyobb rinocéroszok negatívjai keltenek, egy minden tekintetben „súlyos” költemény (Víziló a lápon), melyben az enigmatikus felütés után:

„Nem tudom, mit jelent, de látom:

vaktában baktat künn a lápon,

nehézkes, furcsa lény.”

egy víziló sohasemvolt ontológiai elmélkedését olvashatjuk. Engem több tekintetben elgondolkodtatott ez a vízió a böhöm vízilóról, egyvalamit azonban  ki szeretnék emelni. A versben két „hang” szólal meg: előbb egyes szám első személyben a lírai én hangja (l. fenti idézet), utána – idézett szövegként – a víziló éneke, vagy inkább rezignált fohásza:

„Vagyok, mint minden állat, kérem,

fenség, aljasság, gőg, szemérem

vak, bús kevercse én;”

amelynek során egyébként furcsa módon kettéhasad a víziló-én (az ima beszédhelyzetének sajátossága ez), majd újra a vers beszélője folytatja annak bejelentésével, hogy a víziló énje és a lírai alany hangja most már eggyé olvad, ugyanis az utolsó strófában már ő jelenti ki magáról:

„és már határaim se kötnek,

s ott baktatok mélyén a ködnek,

nehézkes furcsa lény.”

Komikus és mélyértelmű mozzanat a lírai én azonosulása a víziló énjével, hiszen a kötet során aztán mindvégig ezeknek a furcsa teremtményeknek az arca mögül beszél, mint egy cirkuszban, ahol azonban a játéknak igen komoly tétjei lehetnek: nem zuhanhat le a kifeszített kötélről a bohóc – mert akkor vele zuhan a költő is.  Ez a trükkös-tükrös játék egyébként a borítón látható fehér alapon fekete rinocérosz-negatívokkal is kapcsolatba hozható, ahogyan a Fekete-fehér versikében tematizálódó játékkal is a látszatok paradox voltáról (az ördög olyan, mintha angyal volna és fordítva). E metamorfózisok láncolatán keresztül jutunk el később A csótány veszése című „eposz”-hoz, ahol – nem annyira Franz Kafka, mint inkább Havasi Attila modorában – értesülünk arról, hogy milyen egy szoba térszerkezete egy csótány pupilláján keresztül. A csótány kalandjainak hőséneke már Havasi első kötetében (Manócska meghal, vagy a lét csodás sokfélesége) is szerepelt, de a tudatos szerkesztés és a következetes állattematika miatt ebbe a gyűjteménybe talán méginkább beleillik.

E sötétebb hangvételű versek után ejtsünk szót a „lightvers”-ökről, azokon belül is a műfordításokról. Havasi Attila ugyanis  nem csak olaszból, latinból, portugálból, okszitánból fordít, mint ahogyan a kötet fülszövegében olvashatjuk, hanem magyarból is. A már szóba került Vörösmarty mellett lefordítja például Petőfit, így:

„Hortobágyi zöldségesné, angyalom!

Répafagyit nekem ide, hadd nyalom;

Répafagyit kelkáposzta tölcsérben:

E kettő a legkedvesebb zöldségem.”

Vagy hogy még korábbi költőelődöket említsünk, a Balassi-versek début prittaniére-je (tavaszi nyitóképe) itt a Hét Rét Görényének tömény szelletével átitatva tárul fel, megújhodó élőlényekben egyébként nem kevésbé gazdagon, mint a 16. századi elődnél. Közvetlenül ez után Patkány, Vakondok és Bőregér, akik nem kisebb személy, mint Vajda János köpönyegéből bújnak elő, olyan megható és sztoikus nyugalommal iszogatva, cigarettázva emlékeznek vissza fiatalságukra (akár az előbbi versben felidézett „élet tavaszára”), hogy épp csak ki nem esik az embernek  szeméből a könny. Én most már nem tudom, milyen műfaj ez, de látom magam előtt mindhárom állatfigura komor, a szadista időtől rovátkolt, vajdajánosi ábrázatát, amint egy száz évvel ezelőtti konyhában pöfékelve bölcselkednek, s azon töprengek, hogy mindez félelmetes vígjáték is lehetne, ahol a halott költők mind valamilyen állat maszkjában tűnnek elő a színpadon. Állatszínház állati maszkokkal – van ilyen!?

Van itt aztán más is: olyasmi, ami megmutatja azt az értelmezési keretet, amellyel formálisan legkönnyebben megközelíthető ez a lírai beszédmód, nevezetesen az angol nonszensz költészet (Kosztolányi magyarításában: badar). A kanonikus Vörösmarty, Petőfi, Vajda, olykor Ady, József Attila szövegeinek/szövegrészeinek badarsággá való „szétírása” mellet találunk például néhány remek limericket. Az Edward Lear tolla által szigorúan megregulázott strófaformán Havasi igazán bravúrosan bűvészkedik, hozza a formát, sőt. Ám ettől a keveredéstől a magyar klasszikusok átköltése is egzotikusabbá válik: ez a magyar szigetvilág, Edward Lear utazásainak egyik színhelye, ahol ormótlan őslények bolyonganak a ködben a transzcendencia értelmét kutatva, legyek, békák, denevérek, rossznyuszik, vakondok, patkányok tereferélnek az idő múlásáról, csótányok futnak be eposzba illő életutakat, majmok, elefántok időtlen és idétlen serege lakik a levegőben és a felszín alatt fölöttébb kísértetiessé varázsolva az ittlakók számára az atmoszférát. Buggs Bunny az alföldi pusztán: magyar badar. Talán tényleg igaz, amit Gergely Ágnes a nonszensz kapcsán írt: „A nonszensz valójában angolszász-magyar koproduktum.” (Nagyvilág, 1998/2)

Hogy kinek ajánljuk a kötetet? Kisgyerekeknek nem nagyon, minél nagyobb a gyerek, annál jobb. Fiatal felnőtteknek viszont feltétlenül, és azoknak, akik szeretnek tobzódni a formai bravúrokban, az abszurdnál abszurdabb ötletekben, a vérlázítóan üres és olykor mégis horrorisztikusan sötét rémversekben.