Intertextualitás és kánon összefüggésének bemutatása egy példán keresztül

       Mielőtt egy konkrét példán mutatnánk be a fönt elemzett problémák néhány aspektusát, érdemes tisztázni egy olyan félreértést, amely a hálózatok úgynevezett „demokratikus”, „hierarchia-mentes”, továbbá „véletlenszerű” működésére vonatkozik. Barabási-Albert László hálózatokról szóló munkájában ez az „összekötők” problémájaként jelenik meg. Kik is az összekötők? „Az összekötők rendkívül fontos összetevői társadalmunk szövetének. Ők a trendek és divatok elindítói, ők hozzák tető alá a fontos üzleteket, és ők terjesztik el a különböző őrületeket, vagy segítenek beindítani egy éttermet. Ők a társadalom összetartói, akiknek a segítségével a különböző népcsoportok, az eltérő származású és műveltségű emberek lassan szót értenek egymással.”[8]

Arról van tehát szó, hogy ahogyan a társadalomban, úgy az interneten, és vélhetően az irodalmi szövegek hálózatában is vannak bizonyos csomópontok, amelyek aránytalanul több kapcsolattal, hivatkozással rendelkeznek, mint mások, tehát a hálózaton való puszta megjelenés csak elvileg garantálja a bárhonnan, bármikor való egyenlő hozzáférést, hiszen kevés külső hivatkozással rendelkező oldal esetén igen csekély esélye van a rátalálásnak. Itt is tehát sajátos belső törvényszerűség, és nem a véletlen uralkodik, amely megteremti a maga dinamikusan változó csomópontjait, azaz a maga kánonjait (pl. google.com, yahoo.com, facebook.com, amazon.com stb.). Lényegében ezeken az összekötőkön múlik, hogy egy adott elem „látható-e” a hálózat más elemei számára: „Ez az igazság regényírókra és kutatókra egyaránt érvényes. A weben való láthatóság mértéke a linkek száma. Minél több bejövő link mutat az ön oldalára, annál jobban látható.”[9] Lefordítva ezt „irodalmi nyelvre”: egy műalkotás akkor kerülhet kanonikus pozícióba, hogyha minél több más szöveg hivatkozik rá, illetve ha minél több mű felé nyílik általa rálátás. Ahhoz, hogy erre egyáltalán esélye legyen, tehát hogy betörhessen a kánonba, továbbra is fenntarthatjuk az „esztétikai erő” kritériumát, hiszen az irodalom hálózatát úgy határoztuk meg, mint olyan rendszert, amelyben az esztétikai erő képezi a rendszer alapját. Vagyis amennyiben autopoietikus (!) esztétikai hálózatról van szó, amelyben lényegében az esztétikai erő fenntartására és annak a kánon révén történő továbbadására megy ki a játék, akkor a hivatkozási alapnak minden esetben az esztétikai erőnek kell lennie. Egyszerűen fogalmazva: a rendszer esztétikai elvű autopoietikus működése garantálja azt, hogy amennyiben remekmű kerül be a hálózatba, az szükségszerűen hatást fog gyakorolni („hatásszorongást” vált ki), azaz hivatkozások célpontjává, s így összekötővé, csomóponttá, kanonikussá válik, hiszen az esztétikai hálózatnak, amennyiben önfenntartó hálózat, éppen ilyen művekre van szüksége az esztétikai erő önfenntartásához.

Mármost vegyük példaként Dsida Jenő Nagycsütörtök című költeményét, amellyel számtalan más szöveg lép intertextuális kapcsolatba, s ha egyébként Dsida teljes életművét nem is, ezt a költeményt minden tekintetben tekinthetjük kanonikus pozícióban lévőnek. A teljes hálózat feltérképezésére jelenleg nincsen mód, mindössze néhány tendencia fölmutatására vállalkozunk Vincze Ferenc egyik tanulmányának[10] fonalán haladva. Vincze Ferenc elemzése arra is eminens példát szolgáltat, hogy az intertextualitás konstitutív elvének figyelembe vétele az irodalomtörténet-írás során korántsem zárja ki valamilyen történetinek nevezhető folyamat ábrázolását. Persze ez a folyamat nem tekinthető teleologikusnak, sőt lineárisnak sem, azonban láthatóvá teszi egy adott jelenbeli horizontból a lehetséges poétikai elmozdulások irányait. Hiszen egy szöveg, amikor egy másik szöveget megidéz, átértelmez, átír, vagy parodizál, nem csak a másik szöveget értelmezi újra, hanem saját magát a másikhoz való viszonyban „állítja elő” mint egységes képződményt, ezáltal láthatóvá tesz egy időben zajló átalakulást, mozgást, ami magának az esztétikum jellegének az átalakulásaként, az esztétikum történeteként válik értelmezhetővé. És amennyiben egy „épp ilyen” alakulás ismerhető föl, az egyúttal a megfigyelő/értelmező horizontját, szempontjait is láthatóvá teszi. Olvasás és értelmezés, műalkotás és hatás, intertextuális és történetiség egymás általi feltételezettsége válik így láthatóvá az esztétikum autopoiezisének hálózatában.

Az értelmező mindezen viszonyokat ismerve (és akarva) lép be az esztétikum autopoietikus hálózatának területére: „A Nagycsütörtök című vers esetében nemcsak arról van szó, hogy a szöveg intertextuális vonatkozások révén aktív részese lett a szépirodalmi szövegek játékainak, és ezek felmutatásával a hagyományozódás és a kánonképzés motívumait ragadhatjuk meg, hanem előzetes feltételezésem szerint az interpretáció ezen aspektusa egyúttal mélyebb poétikai és világszemléleti változásokra is rámutathat. Mint majd láthatjuk, a Dsida-vers megidézése révén nemcsak két korszak jelentős poétikai elmozdulásai (…) tárulnak fel, e változások kapcsán a romániai magyar irodalom világszemléletében bekövetkezett módosulásokra is felfigyelhetünk.”[11]

Az áttekinthetőség kedvéért pontokba sorolva mutatom be az intertextuális hálózat alakulásának jelentősebb állomásait:

1. Az első mozzanatban az esztétikai erő az elhagyatottság léthelyzete és „sorsvállalása”, tehát egy jellegzetes egzisztenciális helyzet szimbolikus megjelenítéseként válik hatékonnyá. Fontos fölfigyelnünk arra, ami a megidézések során is mindig nyilvánvaló marad, nevezetesen hogy a költemény az elhagyatottság és az egzisztenciális szorongás alaphelyzetét személyes sorsként jeleníti meg, így tehát nem kizárólag egy olyan allegorikus értelmezést enged meg, amely egyértelműen a sajátos erdélyi történelmi helyzetre vonatkoztatná a beszélő alaphelyzetét[12]. Ez az alaphelyzet éppen azért „egyetemes”, mivel minden embert személyesen, a legmélyebb magánya tekintetében képes megszólítani.

2. A második mozzanatban a szöveg egyszeri, megismételhetetlen létállapotot rögzítő megjelenítési módja némiképp általánosítóvá transzformálódik, a pillanatnyiság helyett a reménytől való megfosztottság a mindenkori holnapokra való hiábavaló várakozás értelmében kerül elő, ezáltal elszakad a vers a konkrét térbeli (pályaudvar) szituációtól is[13].

3. A következő mozzanatban, ahogyan Vincze Ferenc is kiemeli, egyrészt maga a teljes költemény mint kompozíció kerül átformálásra, másrészt radikálisan kiemelésre kerül az Istentől – és nem az emberektől – való elhagyatottság fölismerése, ami egyébként – szerintem – az eredetiből is kihallható. Ez a kiemelés egy olyan súlypontáthelyezést jelent a szöveg értelmezése szempontjából, amely tulajdonképpen radikalizálja az eredeti szöveg alaphelyzetét: nem csak az emberektől való elhagyatottság, hanem egyúttal az Istentől való elhagyottság kiváltotta szorongásról van szó – s voltaképpen ez teszi súlyossá az előbbit is. Páll Lajos verse így hangzik:

„Váradtól egyre sötétebb lett,

A vonat rángó, emlékező ideg.

Az ablakon túl sokszor házamig láttam,

De nem szólhattam róla senkinek.

Tudtam rég: a soktestvérű magány

Joggal költözött védtelen szívembe,

S nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon,

Mert valójában elaludt az Isten.”

4. Molnos Lajos Egy Dsida-versre című szövege visszatér megint a konkrét térbeli színhelyhez, amely közben az „erdélyi létállapot” egy metaforájává vált, de csak azért, hogy annak érvényességét megkérdőjelezze, hogy a „helyzet megváltozására” hívja föl a figyelmet. Itt az előző deszakralizáló mozzanatot is újra fölismerhetjük.

„A kocsárdi állomás elutazott,

az Isten is vele utazott.

A Kisded meg kisded,

Ringatja álmát döcögő vonat.”

Orbán János Dénes verse már egyenesen arra játszik, hogy a költemény egész motívumrendszerét elbagatellizálja, megfossza „fennkölt” és egzisztenciális vonatkozásaitól. Ironikus módon itt a beszélő nem az emberek hiányát panaszolja, hanem azoknak a „technikai médiumoknak” a meghibásodásától szorong, amelyektől ezek szerint mégiscsak egzisztenciálisan függ. Az irónia nem fedheti el előlünk, hogy mindebben van valami kísértően valós a jelen médiafüggő viszonyai között, amelynek tragédiája éppen az, hogy az ember már nem is tudatosítja szorongását, hanem technikai „protézisekkel” tömi a be a benne támadó űrt.

„Kocsárdon át az út bizonytalan,

esélyem van, hogy nagycsütörtököt

mond a Trabant, s míg jő a szerelő,

koszos motelben lehet rostokolnom.

Napokig késhet nem várt érkezésem,

s a fülledt hallban nem vár senki rám,

s szorongás fog el, szörnyű félelem,

ha kimerül rádiómban az elem.”

5. A következő mozzanatban két olyan szöveget idézünk, amelyek egyike Vincze Ferenc interpretációja szerint az ambivalens kisebbségi létállapot paradoxonának explicitté tételével, a másik éppenséggel az ettől a geográfiai kötöttségtől való eloldozással értelmezi újra a szöveget. A két módozat jól mutatja, hogy a szöveg esztétikai ereje miként követel magának újabb és újabb viszonyulásokat az irodalom hálózatában, biztosítva ezáltal a szöveg kanonikus pozícióját.

Az első Fekete Vince szövege:

„Nem volt csatlakozás. Késést

jelentettek be, és a hullatag

setétben üldögéltem a

războieni-i váróteremben

csütörtökön.”

A másik Gerevich András szövege:

„Nem volt csatlakozás. Hat órát vártam,

az első buszra neonfényben, bezárt

üzletek, autóhirdetések között;

hat órát aludtam volna a bostoni

reptéren Californiából jövet.”

A különféle átiratokból jól látható, hogy egy hangsúlyozott esztétikai erővel rendelkező szöveg miként vált ki „hatásszorongást” az utána jövőkből, és miként készteti őket arra, hogy szembesüljenek: azonosuljanak, vagy dolgozzanak ki más alternatívákat az általa fölvetett kérdésekre. A kanonikus szöveg autopoiezise éppen ebben áll: olyan esztétikai hatást fejteni ki, amely kényszerítő erővel sokszorozza meg az irodalom hálózatában a rá való hivatkozások számát és minőségét, s ezáltal a kánon egy csomópontjává, összekötőjévé válni. Minden hivatkozás a hivatkozott szöveg kánoni pozícióját erősíti, még akkor is, ha a vele való viszony parodisztikus, vagy éppen radikálisan formálja át az eredeti jelentéseket. Jól látható, hogy a jelentésükben, filozófiájukban, élményanyagukban az eredetitől legtávolabb került szövegek követik legpontosabban a szöveg formai, dikcióbeli sajátosságait, tehát az esztétikai erő a tartalmi elemek relativizálódása, „megtagadása” után is képes kényszerítő erővel hatni a rendszeren belül. Éppen ezért találó Vincze Ferenc tanulmányának címe (Volt csatlakozás), amennyiben a szöveg által megfogalmazott hiány („Nem volt csatlakozás”) esztétikai hatástörténetében éppen az explicit jelentéssel ellentétes tendenciára mutat rá.

Összefoglalva az elmondottakat: az intertextualitás mint a szövegek létmódja nem követeli meg, hogy a szöveg „identitását”, Gadamerrel szólva: „képződménnyé való átváltozását”[14] kétségbe vonjuk, hiszen éppen ez a képződmény-szerűség teszi lehetővé felismerésüket és hatásukat. Másfelől persze nyilvánvaló, hogy a műalkotás csak az olvasás tapasztalatában, a megértésben jut el ehhez a meghatározottsághoz, más szóval akkor, ha bekapcsolódik az irodalmi kommunikáció autopoietikus hálózatába, ahol a benne kifejtődő esztétikai erő függvényében, az általa kiváltott „hatásszorongás” eredményeként kanonikus pozícióra tehet szert.

---