Karneválra készült a város. Mindenki. A polgármester, a kereskedők, diákok, háziasszonyok, utcaseprők, a koldusok is. Minden évben megrendezték, kellett valami, ami a kisváros szürke hétköznapjait, eseménytelenségét megváltoztatja, kilendíti. Készült új ruha, sok új csecse-becse. Gyakran cserélgettek díszeket, tervezgettek, szabtak, varrtak, ki selyemből, ki papírból. Nagy ünnepre készültek. Újságok, hirdetések, rádió, televízió, szóbeszédek, pletykák, irigykedések, mid erről szóltak.
A fő utcát egy héttel előbb kezdték díszíteni. Tarka lampionokkal, csillogó füzérekkel, mű pálmákkal. Utolsóként a felfújt lufikat ragasztották fel a fákra. Több hangosan elpukkadt, nem baj, sokat rendeltek, fújtak újakat főleg a gyerekek nagy örömére.
A zenekar pontban tíz órakor megfújta az indulót A polgármester adománya volt ez, meglepetés , egy barátját, a híres zeneszerzőt kérte fel komponálására. A sok trombita, harsona hangja szinte beterítette az utcákat, parkot. A galambok ijedten repültek fel az ereszekről. Sok lehullott tollpihét és ürüléket hagyva maguk után. Az összesereglett tömeg nevetve nézett utánuk.
A díszmenet élén maga a polgármester jött peckesen. Napoleonnak álcázta magát, kezét gondosan kabátja gombolásába tette. Előző nap felesége és tükre előtt többször gyakorolta. Másik kezével álarcot tartott orra elé. Mellette tipegett Maria Antionette szoros fűzőben, kissé lihegve. Fodros álarcát titokban legyezőnek használta és mérgesen gondolt az előző estén bőségesen fogyasztott töltött káposztára.. Mögöttük jöttek a helyi méltóságok hivatalnokok, kereskedők, tanítók. Királyok, koldusok, pékek nagy lapáttal a kezükben, manók, törpék, balerinák, boszorkányok, pocakjukat, kilétüket palástolva, vidáman. Utánuk a város köznépe hintón, lovaskocsin, parádézva, tarka ruhában, parókával, álarc alatt, táncolva, kiabálva, vidáman. A gyerekek mellettük futkároztak, viháncoltak, kutyák ugattak, nem zavarta őket a nyakukon fityegő masni, nyakkendő. A zenekar fújta a ritmust. Boldogok voltak. Mások, mint tegnap voltak, és mint holnap lesznek.
A tarka forgatagban egy asszony egyedül jött. Testét súlyos selyemköpeny takarta el, cipője aranyozott, gyöngyökkel díszített. Kalapja nagy, színes hullámos karimáján levő tollak eltakarták arcát. Köpenyét kis bársonyretiküljével szorosra zárta. Többen meghökkenve nézték. Idegen volt, nem mosolygott. Csak ment, keresett valamit, vagy valakit. Aztán már nem figyeltek rá. Táncoltak, nevettek, üvegből itták a sört, mulattak.
Az asszony hirtelen megállt. Előtte állt a férfi, akit vár, aki várta őt. Frakkban, csokornyakkendővel, fekete lakkcipőben, kezében sétapálcával. Botját felemelte, mint egy karmester. Intésére az asszony köpenye hirtelen szétnyílt, leesett. Alatta csupán a mez volt. Mez amelyet, szeretetből, tudásból, kíváncsiságból, szenvedélyből, féltékenységből, indulatokból, gyűlöletből, kevés bátorságból és nagyon sok félelemből szőttek egykor, kizárólag neki. Evvel fedte magát, soha nem volt mez-telemül. De most, a második intésre ez is lehullt és ott állt a forgatag közepén pőrén, ráncosan, öregen, őszintén. Kalapját, gyöngyös cipőjét egy hirtelen jött szellő elfújta.
Csak egy percre és csak neki szólt. A férfi mosolygott, felsegítette vastag selyemköpenyét asszonya vállára, megcsókolta kezét és fülébe súgta: köszönöm.
Körülöttük az emberek döbbenten néztek, gúnyosan nevettek, csúfolódtak, mutogattak: ezek bolondok, mondták. Ők nem vették észre. Egymást nézték.
Összeölelkeztek és titkos, belső mosollyal arcukon eltűntek egy sikátorban.
A karneváli mulatozást ez nem zavarta meg. Tovább szólt a zene, táncoltak, bohóckodtak. A felvonuló sokaság a parkban pihent meg, megteltek a kocsmák, ettek, ittak, bokrok alján szeretkeztek, aludtak, mulattak.
A közeli part mellett álló csónakos hatalmas csobbanást hallott. Talán egy nagy hal jött mulatni, vagy csak kíváncsiskodni, mondta, és nagyot húzott a borosüvegből.