„Rádöbbent, hogy ezek szerint a szavak testté válnak.
Azaz mégsem, hanem Fordítva lesz igaz,
mert az emberi test válik szavakká.
Vagyis Tulajdonképpen mindegy,
mert a kétféle változásnak ugyanaz lesz az eredménye.”
Márton László: A követjárás nehézségei (Testvériség III. rész.)
Úgy tűnik, az ezredforduló után sem lehet regényt írni anélkül, hogy a szöveg ne beszélne egyúttal a regényírás lehetőségeiről is, legalábbis Darvasi László Virágzabálók című műve mindenképpen ezt látszik alátámasztani. Bombitz Attila irodalomtörténész A virágzabálók legendája című írásában azt állítja a regényről, hogy akár az 1999-ben megjelent A könnymutatványosok legendája folytatásának is tekinthetjük a művet. Ez valóban így van, főleg ha a mesélés aktusának elementáris jelenlétére gondolunk, aki azonban abban bízik, hogy beszédmódjában is a könnymutatványosok továbbélésével fog találkozni a regény olvasása során, annak csalódnia kell.
Nem beszélhetünk ugyanis a mítoszokba hajló írói megszólalásforma folytatásáról, sokkal inkább annak megszüntetéséről. Igaz ugyan, hogy a regény lapjain föltűnik Mama Gyökér, Levél úr, Féreg úr és Koszta Néró fűmuzsikus legendaképző figurája, de ők már nem szólnak bele a történet alakulásába, mint ahogy teszi ezt Pep Velemir vagy Luigi Escapolo Firabolla. A regény szövegszerűen is jelzi a figurák legendába ágyazódott voltát, de ezzel párhuzamosan utalásokat tesz arra is, hogy el fognak tűnni, mivel éppen egy új világ van születőben: „Azt akarja mondani Kigl, hogy ebben a robbanásszerűen érkező új rendben nem lesz helye az olyan lényeknek, mint Mama Gyökér, Levél úr, Féreg úr?, kérdezte Imre. Tartok tőle, hogy így lesz, köhécselt Kigl.” (294–295.)
Ebben a megszüntetésben teljesedik ki a Tisza motívumának legfontosabb jelentősége, miszerint elmossa a régi, legendákkal átszőtt világot, melynek helyére egy új Szeged kell, hogy épüljön. A választott korszak sem a mítoszokkal és legendákkal átitatott középkorba vezet, mint ahogy ezt A könnymutatványosok legendája tette, hanem egy olyan történelmi pillanatot választ ki, ahol a régi monarchikus társadalmi struktúra eltűnik, és helyébe egy új Magyarország épül. A legfontosabb azonban, hogy Darvasi László előző nagyregényére és novelláira jellemző erősen metaforizáló beszédmód is háttérbe szorul, s helyette a történetszövés poétikájának fő elve a figurákban és a figurák történethez való viszonyában valósul meg, mely azonban már nem tekinthető a mítoszteremtés eszközének. Vagyis a mítosz, a legendák homályát a posztmodern igaz-hamis oppozíciójának homályossága váltja fel. Hiszen nem lehet tudni miről szólt Szép Imre virágzabálók című előadása, nem fejthető meg pontosan a család története sem, és ezt jelzik leginkább az egymásnak feszülő történetek is. Ahogy az öt főszereplő által kirajzolódott narratíva átfedi egymást vagy éppen vitázik a másikkal az elsőbbségért, úgy azt sem tudni, hogy Pelsőczy Klára kurva volt-e, avagy szent. Ez az elbeszélői megoldás azt sejteti, hogy leginkább mindkettő.
Miguel de Unamuno a Don Quijote és Sancho Panza élete című művében több helyütt azt boncolgatja, hogy az ember semmi más, csak önmaga története; az egzisztencialista filozófus ezzel a kijelentéssel a történetek szubjektumkonstruáló funkciójára is felhívja a figyelmet. Ebből a megállapításból kiindulva Darvasi narrátora azt mondja, hogy az ember nem ismerhető meg a történeteiben, mivel csupán egy nagyobb történet része, melyben valamilyen konstruáló/dekonstruáló funkcióval bír, amit a regény minden egyes figurája önmaga megismerhetetlenségével igazol is. Előbb Klára, aztán Imre, majd Ádám, végül Péter nézőpontjából mesélődik el a történet (és akkor Gilagógot kihagytuk a családi felsorolásból), az elbeszélő azonban nem áll egyik szereplő oldalára sem, nem is állhat, ha túljutott az elbeszélhetőségbe és egységes szubjektumba vetett hitén. A mindentudó elbeszélői pozícióban lévő narrátor paradoxona, hogy nem tud kibújni – jóllehet nem is akar – a posztmodern történelem/történetszemlélet alapvetéseiből: nincsenek referencializálható, igaz vagy hamis történetek, csak történetek vannak, amelyek úgy hullámoznak, mint a már említett központi motívum a Tisza. Koránt sem tekinthető tehát véletlennek, hogy a város pusztulását a Tisza szabályozása okozza, az elbeszélés ezzel mintegy úgy definiálja önmagát, hogy egy történet mederbe terelésével a történet szükségszerűen elveszti formátlanságában rejlő eszenciáját. Ez utóbbi, a történet áradása, és az elbeszélés lényegének ilyeténvaló megfogalmazása mindenképpen A könnymutatványosok legendájának továbbéléseként fogható fel.
Az olvasó számára a szöveg nem kínálja fel a lehetőséget, hogy etikai ítéletet hozhasson, ahogy a szereplők motivációi is rejtve maradnak. Nem derül ki, miért fekszik össze Klára egy fél huszárezreddel, ahogy arra sincs a regényben utalás, hogy Imre miért tartja meg végül a beszédét, melynek vége csak a meghurcoltatás lehet. Ha tudnánk, hogy egyetlen fűszálról vagy a szabadságharc virágairól szólt-e a beszéd (az egyes szereplők másként emlékeznek vissza), akkor be lehetne emelni egy jelentésközpontú interpretációba, de ennek híján ezt az olvasó nem tudja megtenni. Darvasi történetszemléletének talán ez a legfontosabb kitétele – A könnymutatványosok legendájában sem volt ez másként – mondanivalója lényegében tehát nem sokat változott, a beszédmódja azonban annál többet. A hosszú, gyakran öt-hat soros hasonlatok eltűntek, helyettük dokumentáló jellegű tömörebb megfogalmazások érvényesülnek azért, hogy végül egy történet dokumentálhatatlanságának fontosságára hívják fel a figyelmet.
A szereplők végül kikerülnek magából a történetből, s ez egyébiránt leginkább Márton László Testvériség-trilógiájának elbeszélés-felfogására emlékeztet, ahol Menander regényének a figurái átsétálnak a Károlyi család történetébe. Menander, a szerző meghal és ettől a pillanattól fogva Kártigám és Ahmed, a regény a regényben fiktív figurái felügyelet nélkül sétálgatnak egy a referencialitás igényével fellépő szöveguniverzumban. Márton ezzel a valóság és a fikció határainak átjárhatóságára utal, a szerző halálával pedig, aki valamelyest igyekszik kézben tartani a dolgokat, mindez összekuszálódik. Hasonló történik a Virágzabálókban: Schütz bácsi sajátos helyet foglal el a regény figurái között, a doktor mindig ott volt az események alakításánál, mint egy narrátor kezébe vette a történet szövését, hátulról irányítva azt. A regény legvégén, miután meghal, a szereplők megszabadulnak a szerzői fogságból és befejezik saját történetüket, de már nem értelmezhetők úgy, mint „hús-vér” figurák: „…elmondták a történetből kihullott történeteket, a világból kihullt világokat. Talán Isten marad így kívül az emberen, és az embert mégsem szabad árulással vádolni! Ezer szöget kalapáltak a félfákba, az ablaktáblákba, az ajtólapba, ezeregyet.” A regény utolsó sora pedig így hangzik: „Akkor elmúlt a kinti világ, s ők csak szavak voltak, nem volt rés, nem volt repedés, melyen át a fény hozzájuk szökött volna.” A regény figurái szavakká változnak, mellyel befejezetté teszik önmagukat, de egyszerre el is zárják az olvasó elől azt a lehetőséget, hogy egyféleképpen legyenek értelmezhetőek, mivel ők szerző nélkül már nem bírhatnak fixálható jelentéssel. A történet megszüntetése a virágzabálás motívumában is tetten érhető. A szirmok megzabálása így a történet bekebelezését is jelenti, amely az elbeszélés legvégén önmagába fordul, pontosan úgy, ahogy a külön-külön elbeszélt kulcsszereplők ülnek egyetlen csónakban, hogy itt találkozhassanak újra, egy végső közös eltűnésben.
Darvasi László: Virágzabálók, Budapest, Magvető, 2009.