SEMMI SEM MEHET KÁRBA

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon.
Amikor már nem térhettünk ki az ismerősök elől, néhány mondatos beszélgetésekbe elegyedtünk, hogy elkerüljük az udvariatlanság látszatát; az ismerősök többsége a Bátyám barátai és egykori munkatársai közül került ki. A Rózsa utca fölszámolásával az ottani népek elszéledtek; szinte jövevénynek számítottam a sajátjaim közt, amikor hazacsöppentem, hiszen megtette a magáét a hátam mögött hagyott három Pesten eltöltött évtized is, és gyermekkorom szinte valamennyi arcát elsodorta mellőlem az élet a szülővárosomban. Mondják, a rátarti kanizsaiak új barátokra ritkán tesz szert az ember egy bizonyos életkor után, így ez velem sem történhetett másként, hiába szongyolodtam el emiatt néhanapján.
Hogy ne essen csorba a család becsületén, kis időre azért csak-csak bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, aztán hagytam, hogy a Bátyámék diskuráljanak tovább; távolabb húzódtam, minek zavarjak. A szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen az öröm érzése, ha valaki ismerőst pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi politikai eseményeket, és városi pletykákat. Majd egy tréfálkozó mozdulat, vagy egy kemény, férfias kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után, és a szertartás véget ért.
Látszott, hogy a Bátyám erőre kap ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét; láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.
Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők, szökött föl bennem, de utólag úgy érzem, hogy akkor csúfot űztem belőle, amelyet sohasem tudok majd megbocsátani magamnak.
Kicsikét csípett az idő már, tolta maga előtt a hideg fuvallatokat a levegő, de ezzel együtt sem gondoltuk volna, hogy a sétáinkon változtassunk, és lerövidítsők őket. Az eső is valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, sőt a Nap korongja render átbújt a felhők mögül, és kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények elfogadhatóak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.
“Vajon, meddig még?”
Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy a családból már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyeket a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.
Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.
A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.
Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.
Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”
A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.
Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.
A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.
A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.
A kórház szépen megépített, a főutca emeletes polgárházaihoz hasonlatos pavilonjaihoz közelítve elfogott bennünket  a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kicsrepesedett az ajkunk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?
És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.
Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.
A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.
Hogy tetézzem még valamivel a Bátyám előtt az októberi hónap jelentőségét, Bohumil Hrabal cseh író kék felöltőjéről kezdtem el mesélni.
Októberében egy hónapot töltöttem Arany Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utólag tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette az életét.
A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.

Amikor idáig jutottam a történetben, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha mesélsz nekem, és nemcsak a Rózsa utcáról?”
„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy időt nyerjek ezzel is. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy a kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.
Kisvártatva, a biztonság kedvéért, belefogtam egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!
“Pedig az életet csak szmoking nélkül lenne érdemes élni! –  tűnödött el a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.
Jellegzetes mozdulata volt ez.
Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.

IGYEKSZEM BEVÁRNI A PILLANATOT

November derekára már megtépázott volt körülöttünk az évszak, a megcsúnyult  utcákon és a kopott parkokban a csalódottság és az elveszettség érzése vett erőt rajtam. Haragos hetek jöttek. Hideg esők verték kövezetet,  az elhagyott kertek alján sár ült, esténként és hajnalonként fűteni kellett. A sötétfekete Égen, mint a kiteregetett ruhák,  nedves felhők csücskei lógtak Ha elállt, a párás levegőben az ereszcsatorna fojtottan cseperészett, a ház végében, a konyha sarkához állított vízgyűjtő hordókban gyűlt a mosáshoz az esővíz.  Nagyanyám erre a lúgos vízre esküdött, és egy csöppjét sem hagyta volna kárba veszni. Ez a folytonos csurgás betöltötte lefekvéskor az udvari szobát, és sokszor ragadta ki a szememből az álmot.
A vak bombatölcsér, a történelem csöppnyi ásónyoma, a mi kertünk pörkszagú kísértete is lassan elfogyott a szemünk elől; a korai szürkeségbe és tompaságba szinte belevakultunk.
Hajnalonta a meszesgödör melletti kicsinyke tócsákban kocsonyásodni kezdtek a megfeketült szilvaszemek; ettől olyan viszolyogásom támadt, hogy majdnem belebetegedtem. Lassan, megállíthatatlanul a környékünkre telepedett a kapzsi tél, hogy néhány hónapra elvegye tőlünk az eleven világot, és mély torkából hideget leheljen;  hogy falánk sarki szelekkel keserítse meg  az életünket, melyek átfújtak a letarolt dombok hajlatain, hogy odatömörítsék a védtelen kerítések és a házfalak mellé a tél minden kínját.
Az első első kemény fagyokban a föld megadta magát az elmúlásnak.
A gyéren kivilágított Sétakertben a hó szaga gyűlt az orromba, amikor félve átosontam a bokrok között, hogy a vasúti árkon átívelő gyaloghídig eljussak, mely olyannnyira vonzott, hogy mindent veszélyt vállaltam érte. Itt a hatalmas megkopaszodott fák alatt éreztem, hogy lecsapott ránk a a tél,  hátrálni kezdett az év, késői rakományát lerakta; mintha az öröm lángját lecsavarta volna egy láthatatlan kéz valahol messze, hogy ne lássuk szomorú arcát, és hogy a tettének következménye elől elbújjon előlünk.
Ahogy érett az év végzete, egyre aggodalmasabban figyelték az öregek az  eget, ide-oda ácsorogva az utcában lesték a duzzadt felhőket, és a távoli, meggörnyedt dombok alján elterpeszkedő ködöket.  „Milyen telünk lesz?“, találgatták, és igyekeztek volna mind többet kiolvasni abból, amit látni véltek, de hogy mit tartogatott az elkövetkező néhány hónap itt a mezőktől védtelen városszéli házsorokon, azt valójában senki sem sejthette. Az összezsugorodó napok, olyan egyformaságban teltek, mintha gúnyt űzne belőlünk valaki, hogy az aranyló októberi napsütések árát kamatostul fizettesse meg velünk.
Egyetlen esemény  törte meg ezt a komor egyhangúságot, ha szakadó havazások kíséretében egyik pillanatról a másikra tört ránk a mindent elborító fehérség.  Minden alkalommal mesebeli álomnak éreztem, ahogy egy gyapjú pléd melegében ámuldoztam a kanapén erről, az engem ért  hatalmas kiváltságról. Rövid idő alatt befestette a táj valamennyi aprócska zugát a hó, vastagon belepte a tárgyakat és mindent, ami csak eléje tárult. A lakadatlan hóesés a gyógyító puhaságával tüntetett ki mindent; mintha csak azt akarta volna a tudtunkra adni mindenféle alakoskodás és cicoma nékül, hogy  az élet egyetlen momentuma sem mehet kárba ezen a földkerekségen.
A zsibbadt, elsötétedett délutánokon, amelyeken addig a komorság és a mozdulatlanság ült, most engedetlen kutya módjára cikázni kezdtek a lázas fények. Neszezett a sűrű hó a villanylámpák boldog cilindere alatt.  Akkor még lovasszánok is jártak a Rózsa utcában; a városi gazdák  a házak mögött elterülő széles  mezőket átszelve a borospincékhez használták ezt az útat.  Mintha csak ők is az első, érintetlen hóra vártak volna, amely a hosszú távollét után végre megérkezett. Farsangi hangoskodás hasított bele a levegőbe, nevetések csirpelése szállongott. A lovak tompa rugdalódzása meg-megremegtette a léckerítések közeit, gőzölgött a fejük, fujtattak, csörtettek a hóban.
Mindez váratlanul történt, egyik pillanatról a másikra, szinte előzmény nélkül, mint egy hirtelen, képzeletszülte látomás, noha ízig-vérig valóság volt.  A téli évszak minden megerőltetés nélkül egy szemvillanásnyi időre megcsillantotta a jóságosabb arcát, mutatta, hogy kicsoda is ő voltaképpen; hókirálynői palástban pompázott.  Aztán a gyors adakozásának véget vetve néhány röpke nap múltán hűvösen elfordította a tekintetét, hogy  tőből kitépje mindazt a jót, amit addig elültetett a szívünkben.
Azóta is csak az első hóesések zongásába tudok belefeledkezni, azokba az álomszerű jelenésekbe, amelyeknek  gyermekfejjel foglyai lettünk mindannyian. Igyekszem bevárni a pillanatott, hogy ez a szemem láttára történjen meg.
Az emlékezet vállogat és selejtezik, és csak ritkán olyan erős is, mint a föld alól kitörő láva. Ezek azok a kegyelmi pillanatok, amelyektől a költők írnak, és nekem sokszor inkább elijedni volna kedvem tőlük, de ezt mégsem teszem, mert az irodalom hitével élek, bármily romantikus hőzöngésnek hangzik is.
A kései, elrongyolódott telektől, mint valami bőrbetegségtől, hamar kimerülök; a járdaszélre púpozott mogorva, zsíros és hókupacok irtózattal töltenek el. Amennyire csak tudom, elűzöm magamtól őket, hogy ne nehezedjen rám nyomasztó terhük, és ne kelljen segítségért kiáltanom az átvirrasztott éjszakákon, amikor a világ kihűl körülöttünk.

FELHŐK EZÜSTJE REZDÜLT

A szovjet időkben történt, a Gorbacsovi-érában. Színhelye a Riga melletti üdülőváros, Jurmala.
Moszkvából vonaton tettem meg az utat, tömény éjszakán keresztül; ahogy ki-kitekintettem az ablaktáblákon, láttam, hogy fagy és sötét járt a nyomunkban, kietlen kinti világ, farkasordító idő, a leghidegebb tél, amit valaha is érzékelhettem a saját bőrömön. A száraz hideg néha fölszakadt, egy-egy távoli lámpa gyönge fénye átsütött a dermesztő vaksötéten; holdfénynek nyoma sem volt. Vágtatott a vonat, lassan elszunyókáltunk, s mire kivilágosodott, Rigába értünk. A pályaudvar fölött kormos füst lebegett, az utcákon és a szélesen elnyúló parkokban vastagon összegyűlt a hó; elkódorgott kutyák zsinatoltak a szemétkosarak körül. Morogtak, ajánlatos volt távolságot tartani tőlük; szőrzetükön véres harapások és marások szörnyű nyomai éktelenedtek. Máskülönben is minden meddőnek és idejétmúltnak tűnt. Az emberek nem szívesen álltak szóba idegenekkel, hiába kezdődött el a politikai olvadás, a zavarodottság tapintható feszültséget szült.
Vendéglátóim eleinte lesték a kívánságaimat, és igyekeztek a kedvemben járni a lett főváros szép házai, az óváros pompás látványa jókedvre hangolt.
Kiértem a fehérre mázolt faházak között a partra.
Lélegzetelállító látvány fogadott.
Felhők ezüstje rezdült, a tenger tömör kristálynak hatott.
Lassan fogalmazódott meg bennem a befagyott tenger képe. Bádogszürke, ahogy olvastam valakitől. A látóhatár gerincén elnyújtott tollvonásnak látszott a messzi vízi élet.  Éreztem, hogy a vastag jég végére soha nem érhet el a pillantásom, bárhogy szeretném.
Semmi mást nem tettem, csak néztem a tenger fagyos szemébe.
Az összetorlódott jégtáblák ollójában megcsikordultak a móló vaskapoccsal összefogott gerendái.  Sercegő, hangokat adott ki magából a roskadozó építmény, mintha rimánkodásba kezdene, de az okát nem tudnám megfejteni.  A sejtelmes neszeket mély csend követte.
A csönd elijeszt; mindig a csönd az ijesztőbb.
Aztán megdördült a márvány-eres balti ég.
Belesajgott az egész táj.
Egy kemény donga zuhant a pokol feneketlen mélyére.
Rövid idő múltán az ólmos felhők alól előbukkant a Nap, fénye megnövesztette a kövek árnyékát a lábam előtt. Bokacipőm alatt csontkemény homok roszogott, hogy visszaindultam.
Kegyetlenül hideg volt a levegő.
Egy egész szezonra elegendő lett volna belőle Kanizsán.

(Részletek a szerző A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT című, decemberben, a PRAE.HU  kiadónál  megjelenő  könyvéből)

 

1.

(…)

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.
Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?
“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.
Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

2.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”.  Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.
Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.
Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek.  Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.
Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.
Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.
Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.
Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

3.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett elhaladva, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, jutottam el a családi sírig.
A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő a kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.
Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.
A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?
A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban.   Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét.  Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.
Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.
Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.
A mise és a temetés között három óra különbség volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.
Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.
Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.
A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.
A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn.  Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.
Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

4.

Talán sohasem tudom meg, hogy Te mit őriztél meg az emlékezetedben a kanizsai Hidegházról.
Nem kérdezlek róla.

Részlet A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT (Elégikus víziók a Halottas Könyvhöz) című, a PRAE.HU kiadónál idén megjelenő prózakötetből

Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az éden zenéjébe, meglesve a lábujjhegyen ágaskodó mesék tündéreit, a bodzabokor alatt csodás szívdobbanás volt minden.

Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útravaló, meddig lehet még az enyém?

A délután kisimított selyme alatt megülő pára szemérmesen eltakarta a kertek nyitott sebeit, a kikapált, üres virágágyásokat és az őszi égetések utolsó nyomait. Pörkszagot árasztott magából a Föld, oldalra az istállók falának bontástörmeléke púposodott a drótkerítés mellett; a mállott téglákat, ahogy az izmos karok odatalicskázták őket, egymásra burogatták. Egy-egy nagyobb tömbből elgörbült vasrudak meredtek hegyesen a levegőbe; lépcsők letörött darabjai csillantak meg síkosan a reggeli harmat maradékától. A betondarabok közeibe deszkák forgácsai szorultak, mint valami vaskerítés kiálló tüskéi.

Bámulva nézte a rombolást, akinek arra vitt az útja.

A nyári konyha meszes falának támasztva foghíjas ülőke csúfoskodott az eresz alatt, mellette ócska, behorpadt bádogvödör, amelyet nem is oly rég még az állatok itatására használtak. A vödör fülét, hogy erősebb tartása legyen, és jobban kézre álljon, kék műanyag huzallal tekercselték körbe. Sodronyos vaságy rozsdásodott az elfeketedett ajtófélfa tövében. Rajta kiselejtezett matracbélés; évtizedes penésznyom virágzott a csíkos huzaton.

A hirtelen eleredő eső kopogni kezdett a köves verandán, és sűrű szálaival elmosta a színeket. Minden életlenné változott, mintha egy légypiszkos ablak mögül látszana messziről, egy homályba vesző kapuboltozat alól, vagy valahonnan egy eltakart zugból, mely védelmet nyújt valaki vagy valami elől.

Mely összezsugorítana mindent úgy, hogy onnan nem is látszanék.

Hová tűntek a Belsped-istállók kapui, amelyek elnyelték a nappali fényeket, hol maradt el a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága? Hol marad? Hol maradnak a fuvaroslovak hajnali horkantásai, amikor álmosan nekilódultak az útnak, hogy kiszolgálják a város mohó igényeit? Hová merül el a jegenyék imbolygó árnyjátéka, ha majd kivágják őket, és tüzelő lesz belőlük?

A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszei alatt, egy deszkákkal megmagasított, elkerített sarokba – onnan lehetett a nyerstéglákra támaszkodva az Ég madarait és a felhők vándorló hegyeit félrebiccentett fejjel kémlelni – döntötték be a szénszállítók a rakományukat. Minden erejüket összeszedték az irdatlan munkához. A kicsinyke szünetekben sistergő káromkodás és piszkos beszéd törte meg a szívlapátok dörejét. Az erőlködéstől a fogak összecsikordultak, hogy az inas hátak és a fölhólyagosodott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Aztán, ahogy vesszőkosaraikat odacsapták a kövezet pereméhez, Égbe csattanó korbácsütések hallatszottak. A fölszálló szénpor vastagon rátapadt az izzadt fejekre és a meztelen felsőtestekre. Sebek nyomai sötétlettek mindegyre a bőr mélyen bevésődött barázdáiban. Égővörös hegek.

A közelükben álltam, de ennek nem mutattam jelét.

Az Égen az évszak horzsolásaival korhad a délután. A köves veranda fölött egy-egy eltévedt Napszilánk még fakószürkén elidőz. Évődik az idővel. Messzire innen alkalmi madárcsapat húz el, a szárnyak mintha ide-oda lökdösnék a felhőket. A kertek aljáról, az esőtől megdagadt deszkakerítések mögül foszlós szalagban száll föl a füst: égetik az összegereblyézett faleveleket. A keserű szagba valahonnan fűrészpor illata keveredik. A szürke celofánosan ráheged mindenre.

Pár lépésnyire a kerti csaptól az otthagyott bútorok kiszolgáltatva a hideg levegő érintésének.

A hátsóudvarok mélyét kísérteties magány üli meg. Az elformátlanodott gyümölcstestek körül a szürke mintha veszítene még maradék erejéből is. A körtecsonkokat kukacok rágják.

Olyannyira kísértetiessé vált a halott gyümölcsök terhe a szélfútta fűben, hogy a helyet a Kutyák is messze elkerülték.

A távolban már nincs mire fölfigyelni; a gerendákkal megtámasztott istállók falára az ősz kopasz fénye tömörül.

De nem fény ez már, csak kialvó homály, bármennyire igyekszem is.

Későn érkeztél; nem közömbös neked, hogy épp most járt itt, sápadtan, gyűrötten, törődötten. Ősszel nem marad sokáig egy helyben, nem időzik sokáig sehol, mert csábítják a sötét, határtalan földek; van bennük valami varjúszerű, érezni tudod majd te is, ha mindenáron látni akarod őt.

Hát röppenj ki a földekre, ott lesz bizonyosan, behorpadt mellkassal kuporogva a néptelen tarlókon.

A rozsdás, lyukas drótkerítéseket alul korhadó deszkák szegélyezik; toldozottak-foldozottak. Megsínylették, hogy az odagyűlő víz miatt sohasem tudnak kiszáradni, még a legforróbb kánikulában, a legnagyobb szárazságban is nyirkos az érintésük. Szögfejek álltak ki belőlük, vigyázva kellett lépni, nehogy fölsértsék a lábat. A deszkák mindkét oldalához agyagos földet hordtak támasztékul, hogy vihar idején ellenálljanak a közeli mezőről jövő szél hirtelen lökéseinek. Fölső részüket arasznyi vastag faoszlopok közé kifeszített huzalok tartották a levegőben. Nyáron hosszan vadszőlő kúszott föl rájuk, a hőségtől fölpöndörülő levelek néhol barnára égtek a vakító Napsütésben.

Balra az udvar elhagyott végében, távol a gazdasági épületek maradékaitól, a bodzabokrok mellett pincekijárat ágaskodott föl a fák koronája felé, alatta téglával a talaj szintje alá süllyesztve kifalazott verem. Durván ácsolt lépcső vezet a belsejébe, ahová valahonnan víz szivárgott le, amely sosem párolog el teljesen; a helyiség levegőjét a nyirkosság hideg szaga üli meg. A lepedékes falakra csigák és gyíkok telepedtek, furcsa színű gombák tenyésztek az alacsony plafonon.

El innen, csak innen el! Nem kell megmondanod nekem, hová vezetsz.

A mező szélén gazzal benőve elhagyott műhelykocsi áll, eszi a rozsda; hogy mikor került oda, nem tudni. Az öles lapulevelek átkarolják a lyukas bádoglemez falakat, madarak rebbenek ki a mélyéről, jóllakott vadpipitér és pipacs türemkedik elő az altalajból. A növények hová máshová, mint oldalra nyílnak a poros napfényben. Csak a horpadt tető nyújt valamennyire védelmet a Nap tűzétől, vagy a csorgó esőlé elől. De előbb-utóbb elfogy ez a védelem, s csak a jegenyék ideeső árnyéka marad délutánokon. Az von majd éles barázdákat az arcra, ha valaki odatalál hozzá, vállalva odáig a vadszeder horzsolását egy hosszan kanyargó árkon keresztül.

Az árok alja kiszámíthatatlan. Nehéz sebesülés nélkül átgázolni rajta.

Összegömbölyödve fekszik a pecsétes zsákvásznon, mint a magára hagyott kutya. Beszél, folyik belőle a szó. Mindenen zsörtölődik. Elfogytak az illúziói, mondja. Kárhoztatja magát, hogy valamit nem tett jól az életben. A megváltozott világ sem tartogat számára újat, merőben mást. Mindenkire szikrát hány. Amikor magához tér, belebújik a rongyaiba, és kimegy levegőzni. Kiles az utcára is, és csak akkor lép ki a kapun, ha úgy véli, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozik. Az utcai csapig merészkedik el, nem tovább. Ott is magában dörmögve panaszkodik, haragosan magyaráz, miközben a vödörbe csorgó vizet figyeli, mintha abból akarna meglátni magának valami biztatót.

Nincs senki a közelében.

Ha kerül mindenkit, vajon egyszer is fölenged-e még a fagyos szíve?

Az esővíz, a hólé lemosta a festéket a Jézust ábrázoló kőszoborról. Kicsinyke mélyedésben áll az utca torkolatában. Talapzata meglazult az állandóan nedves földtől. Messziről látni a dőlését, mintha megtántorodott volna. A vaskerítés körülötte térdig ér, megsüppedt oldalai görbén bedőltek, néhol szépségtapaszként piros futórózsa szökik föl rajtuk. A kicsinyke vasajtót haragosan zörgeti az északi szél, a zárat rég szétmarta a rozsda. Ennél az útszéli feszületnél szokott nyáron féloldalasan feküdni a lapulevelek között a fűben. Mindenfelé színes gyom virít, óriáscsalán nő, és szúrós tövis tör a fölfelé a poros levegőben. Elnyeli őt a világ szeme elől. Nem zavarja, szívós teremtés, az élet tanította meg: bal lábára nyomorék, tudja, hogy csak magára számíthat. Lábfejét tolatáskor a fűtőháznál egy elszabadult tehervagon lapította szét. A forgatómester későn kapott észbe, így mesélik, a baleset akkor már elkerülhetetlen volt. A bokája bánja. Erősen sántít, csak mankóval éled meg a járása, furcsán tolja maga alá az alfelét, minden lépéserőlködés számára. Mégsem nyughat. Rendszeresen megjelenik a környéken, de már nem szúr szemet senkinek. Már nem „idegen”, kikerült ebből az kategóriából. A kutyák is megszokták az imbolygó alakzatot a kerítésen át; nem rohannak acsarkodva eléje.

SZOMORÚSÁGUNK ELŐKÉSZÜLETEIT VÉGEZNI

 

Három napja szakad a hó, valahol a gyermekkor sűrűjében közeledik a Jézuska.  Nem késlekedhetünk tovább, indulnunk kell a családi sírhoz. Összegörnyedve lépkedünk a vastag hóesésben, igyekszünk nem tempót téveszteni. Rábízzuk magunkat a régi ösztönökre. Könnyű a levegő fölöttünk, egyre csak havazik, mint tavaly is tette. Kihaltak az utcák, se híre, se hamva senkinek. Némán hasítjuk magunk előtt az utat. Személyes lehetőségeinket latolgatjuk.  Befelé beszélünk.

 

Jó lenne tudnom, hogy mire gondol.

 

Vajon a drámai szakadékra élet és halál között?

 

A temetőbe menet a hallgatásunk mégiscsak mond egymásnak valamit. Ünnep idején járunk, a jászol illata betölti a délutánt. Vagy inkább egy falusi szalmazsáké.

 

Békésnek látszunk a nagy hóesésben, de most mintha nem is a saját   városunkban járnánk, minden olyan magára hagyott körülöttünk. A hópelyheket is mintha Isten lehelné oda az arcunkhoz.

 

Nehéz összhangot találni ezzel a helyzettel.

Már nem húz védőszárnyai alá a gyermekkor.

A hótól félig lesöpört járdák síkosak, óvatosnak kell lennünk. A lépteinket ki kell számítanunk. A bazaltkockák összeillesztései durvák, hegyesen kiállnak. Erősen figyelünk. Összeszűkült szemmel nézünk a lábunk elé. Hiába takarítják le rendes időközönként a havat, a hópelyhek hamar belepik újra.  Az úttesten keskeny keréknyomok csíkjai látszanak. Néhány autót igyekeztek kimenekíteni a hó alól, sikertelenül. A legtöbbjüket azonban sorsukra hagyták a tulajdonosaik. Ez a véget nem érő hóesés engedékennyé tesz. A kerteket is hó béleli a házak mögött. Kutyáknak nyoma sincs, ők az ólaikba kucorodtak. Valahol tüzeléshez fát hasogatnak, csizmák toporgása hallatszik.

Ragaszkodunk ehhez az úthoz. Nem intézhetjük el a Karácsonyt a temető nélkül.

A kórházi kápolna előtt jegesre fagyott a járda, mert a szél kifújta a havat előle a térre, egészen a Szentháromság-szobor derékmagas vaskerítéséig. A kápolna beékelődik a kórház udvarába. A betegeknek külön bejáratot véstek oda a falba. A kicsinyke kápolnában mondanak misét a temetések előtt a család halottaiért. Messzire innen, mint egy elhaló lélegzetvétel, megcsendül egy harang. 

Árvaság. Elesettség.

A macskaköveken opálos fény csillog, tejüveg-körték világítanak az utcai lámpákban. Aztán mintha hirtelen elpattannának, körben örömtelenül elszürkül minden.

Kifárad a szívünk, hallgatni kell.

Megmakacsolta magát az idő, három napja egyfolytában szakad a hó, nincs előtte akadály. A temető ismerős kovácsoltvas kapuja félig tárva, a havat két-oldalra tolták az útból, de a hó folyamatosan vastagszik, és rövid időn belül újabb buckát állít majd a bejárathoz. Elindulunk a Hidegházhoz vezető gyalogúton. Végigmegyünk rajta. Csend van, és üresség. Elhalványodott nyomok vezetnek odáig; ma már jártak mások itt előttünk. A fejfák között barázdát taposunk a tiszta hólepelbe a sírkőig. Csak így lehet odajutni. Ezek a nyomok vezetnek. A szomorúságot, melyet a Hidegház jelenléte máskor megkívánna tőlünk, most nem érzékeljük. Egyetlen hangos szó nélkül takarítjuk le a havat a gondjainkra bízott sírról; a keretet a tenyerünkkel söpörjük körbe, lábunkkal az oldalt odatapadt hódarabokat dögönyözzük szét és toljuk távolabbra. A gyors és sietős mozgástól kimelegszünk, de nem állunk meg, nincs pihenés, nem tartunk szünetet. Érezzük egymás leheletét. Meglátom a Bátyám bepárásodott szemüvegét a kalapja alatt.

Hátunkban valahol messze tompa moraj, az ágakról leszakadó hó súlya emészti a csöndet a temetőfalon túl.

Még hosszú ideig nem zárul le semmi előttünk. A sors repedései nem tágulnak, nem vastagszanak meg. De tudjuk, hogy minden nappal fogy az időnk; addig is hallgatásba burkolódzunk. Ennyit tehetünk. Kivárunk. Mint akik biztosak a dolgukban.

       Kijárunk a sírhoz, szomorúságunk előkészületeit végezni.

Anyánk még él, bekészített kávéfőzővel vár. A nagyszoba függönye mögül időnként kiles a hóesésbe, hogy vigyázzon ránk.

Amikor meglát minket, leveszi a kötényét.

Siet ajtót nyitni.

 

 

 

       A FELEJTÉS PROVOKÁCIÓJA        

 

 

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon. Olykor szóba elegyedtünk az ismerősökkel, pontosabban a Bátyám ismerőseivel; a hátam mögött hagyott három Budapesten eltöltött évtized szinte mindenkit elsodort mellőlem a szülővárosomban. Új barátokra meg, legalábbis a kanizsaiak szerint, nem tesz szert az ember egy bizonyos életkor után. Udvariasságból néhány mondat erejéig én is bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, de aztán távolabb húzódtam, hogy ne zavargalódjak. A kölcsönös üdvözlések után a szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen öröm, ha valakit pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi városi eseményeket, és pletykákat. Majd egy pajkos vállra csapás, vagy fickós kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után.

 

Bátyám erőre kapott ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét, noha az önelégültség távol állt a jellemétől. Az azonban láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.

 

Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők?

 

Kicsit csípett az idő, de még nem éreztük kellemetlennek a levegőt. Az eső valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, és a Nap korongja is átbújt a felhők mögül, rendre kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények ideálisak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.

 

“Vajon, meddig még?”

 

Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton a családból. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyet a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.

 

Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.

 

A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.

 

Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.

 

Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”

 

A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.

 

Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.

 

A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.

 

A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.

 

A kórház szép stílusú, kétemeletes pavilonjaihoz közelítve kitört ki rajtunk a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kiszáradt a szánk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?

 

És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.

 

Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

 

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.

 

A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.

 

Hogy tetézzem az októberi hónap jelentőségét a Bátyám előtt, Bohumil Hrabal cseh író felöltőjéről kezdtem el mesélni. 1984. októberében egy hónapot töltöttem Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utóbb tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette életét

 

A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

 

„A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.“

 

Amikor idáig jutottam a történet szövésében, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha beszélsz hozzám, és nemcsak a gyerekkorunkról?”

 

„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy ezzel is időt nyerjek. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy minden kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.

 

Kisvártatva, a biztonság kedvéért, azért belekezdtem egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!

 

“Pedig az életet tényleg csak szmoking nélkül érdemes élni! – vágta rá a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.

 

Jellegzetes mozdulata volt ez.

 

Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.   

 

(Részletek a készülő, a prae.hu-nál megjelenő regényből)