Akkoriban nem aggódtunk, csak szerelmeskedtünk. Védekezni kéne? Eszünkbe se jutott. A csemeténk káóval győzött, születni akart, és ezzel kiütötte belőlünk a félelmet, hogy miből fogunk megélni.

Szép legyen, okos legyen, ha most úgy alakul, mondogattuk, és úgy alakult.

Naná, hogy misztérium, ez a teremtés kézzel fogható csodája, és persze istennek éreztem magam, holott nálam gyarlóbbat nem hordott a Föld. Minden édesanya átéli, változik a teste, melléből folyik a tej, szülés előtt alszik jól utoljára. Nem tudtam, hogy ezután mindig így lesz, mert akkor is felébredek, ha a szomszéd szobában mozdul, vagy, ha éjfél után jön haza a kölyök. Akkoriban csak a gátvágás fájt, néztem a négykilós csöppséget. Két szoptatás közt berohantam az egyetemre, sok újszülött sírt az évfolyamon, mi amolyan gyerekcsináló csapat voltunk. A srácra nagyi, nagynéni, unokahúg vigyáztak, mikor ki ért rá. A dékán felháborodva utasított el minden könnyítési kérelmet. Döntse el, kérem, egyetemi hallgató vagy családanya akar lenni. Megsemmisülten álltam, a dékánt szívtelen állatnak neveztem magamban, és két héttel a szülés után félfenékkel már a padban ültem, ha már egyetemistaként szültem. Végül is az én döntésem volt, nem a professzoré. Anyalecke bővebben… →