Márkus László összes bejegyzése

Márkus László (1955. február 13. Miskolc) költő, szerkesztő, könyvkiadó, a Magyar Nemzeti Írószövetség tagja. Újságíróként fészbukos magazint és online webes folyóiratot szerkesztek, kortárs költőket, írókat és más alkotóművészeket népszerűsítve. Időnként interjúkat készítek, recenziókat írok. Műfordítóként angol és amerikai költőket valamint antik- és kortárs japán haikukat ültetek át magyar nyelvre. Felelős kiadóként közel 5 év alatt több mint 60 kortárs költő/író könyvét és kiadói antológiákat jegyzek.

Charles Bukowski: Légy kedves

mindig arra kérnek bennünket,
hogy értsük meg más emberek
nézőpontját is,
nem számít, ha
elavult,
ostoba, vagy
visszataszító.

kérik az embereket,
hogy nézzék el
égbekiáltó tudatlanságukat,
eltékozolt életüket,
megértés címén.
kedvességgel,
főként, hogyha ők már
idősek.

az életkor tapasztalatokra
és az ebből fakadó cselekedetekre épül.
rosszul megöregedtek meg,
mert tudatlanságban
éltek
reménytelenül,
nem voltak hajlandóak
elfogadni a valóságot.

nem az ő hibájuk?

kinek a hibája?
tán az enyém?

arra kértek, hogy rejtsem el
előlük,
az álláspontomat
félelmeimet az ő
félelmük miatt.
az életkor nem bűn.

de szégyen
így, szándékosan
elpazarolni.

sokan közülük
szándékosan
pazarolták el életüket
lehetőségeik ellenére.

Márkus László fordítása

Őszi haikucsokor

 

mily mókás az ősz
barázdált arcát ezer
színűre festi

*

vérszín levelek
mint megannyi diadém
lepik el a sírt

*

bőkezű az ősz
veszeksző varjakat vár
a teli tarló

*

mint tarka szőttes
míves az ősz folt hátán
folt pelerinje

*

sejtelmes árnyak
fakó színek hívatlan
vendég a köd

*

esővel széllel
köszönt a hajnal az ősz
bája megkopik

*

csalfa őszutó
ködfátyla mögött sápadt
az erdő arca

 

(Illusztráció: Valery Rybakow)

Charles Bukowski: Hagyd, hogy a béke vagy a boldogság körülöleljen téged

Amikor fiatalember voltam,
úgy éreztem, hogy ezek a dolgok
nem kifinomultak, ostobaságok.
Vitt a rossz vérem, a csavaros
eszem, a hiányos
neveltetésem.
Kemény voltam, mint a gránit,
csak bámultam a
a napba.
Nem bíztam senkiben, és
különösen nem a
nőkben.

A poklok poklát éltem át
a kis szobákban, romboltam,
összetörtem dolgokat,

átmentem az ajtó üvegén,
káromkodtam.
Mindent megkérdőjeleztem,
folyton verekedésekbe keveredtem,
állandóan kilakoltattak,
bebörtönöztek, zavart volt
az elmém.
A nők olyan valamik voltak,
amiket meg lehetett cseszni és megdugni.
Nem voltak férfi
barátaim.

Váltogattam munkáimat és váltottam
a városokat, ahol éltem, utáltam a nyaralást,
a babákat, a történelmet,
az újságokat, a múzeumokat,
a nagymamákat,
a házasságot, a filmeket,
a pókokat, a szemeteseket,
az angol akcentust, Spanyolországot,
Franciaországot, Olaszországot, a diót és
a narancs
színét.
Az algebra feldühített,
az opera undorított,
Charlie Chaplin egy
hamis clown,
és gyűlöltem a virágokat,
a virágok nekem az árvácskákat jelentették.

Béke és boldogság nekem
…csak jelek voltak…
az alsóbbrendűség jelei,
a gyengék,
és
az elkényeztetett
elmék tulajdonságai.

De ahogy folytattam
a sikátorokban harcaimat,
az öngyilkos éveim,
a vergődéseim
…a sok-sok…
nő között – fokozatosan
eszembe jutott
nekem is,
hogy én sem vagyok más,

mint a
a többiek, pont ugyanolyan vagyok.

Bár mindannyian bőkezűek.
teli voltak gyűlölettel,
és kicsinyességgel, szépítgették
sérelmeiket,
az emberek, akik ellen a sikátorokban
harcoltam, kőszívűek voltak.
Mindenki lökdösődött, taposott,
…csalt…
valami jelentéktelen
előnyért,
a hazugság volt a
legfőbb fegyverük és a
az összeesküvés,
a kiürült
sötétség diktálta
a tempót.

Olykor megengedtem,
hogy jól érezzem magam
időnként.
Találtam olyan pillanatokat,
a béke pillanatait, az olcsó
szobákban,
csak bámultam a
a gombokat a kopott
komódokon,
vagy hallgattam
az esőt a
a sötétben.
Minél kevesebbre volt szükségem.
annál klasszabb volt,
annál jobban éreztem magam.

Talán az a másik élet elkoptatott.
…a másik énem is kifárasztott.
Már nem leltem
örömöt
abban, hogy valakit földbe döngöljek
egy beszélgetésben,
vagy abban, hogy megmásszak
egy szerencsétlen,
részeg nőszemélyt,
akinek elméje
elszállt
bánatában.

Soha nem tudtam elfogadni
az életet úgy, ahogy volt,
soha nem tudnám elnyelni
az összes
mérgeit,
de voltak részei,
gyenge, mágikus részek,
melyekre
nyitott voltam.

Újrafogalmazom.
Nem tudom az idejét mikor,
a dátumot, időpontot, mindent,
de a változás
megtörtént,
valami bennem
ellazult, kisimult,
…kisimult.
Nem kellett többé
bizonyítanom, hogy
férfi vagyok,

Nem kellett bizonyítanom.
semmit.
Elkezdtem látni a dolgokat:
Kávéscsészék sorakoztak
egy pult mögött, egy
kávézó pultja mögött,
vagy egy kutyát ügetni
a járdán,
vagy ahogy lesett rám az egér
a komód tetejéről,
csak állt ott,
apró testével,
fura füleivel,
hegyes orrával.
Megállt az idő,
egy darabka életet
magába zárva.
És a szemei,
ahogy rám nézett,
hát azok…
gyönyörűek voltak.
Azután…
eltűnt.

Kezdtem jól érezni magam,
Egyre jobban érezni.
A legrosszabb helyzetekben is,
és
volt belőlük bőven.
Mint például a főnök.
az íróasztala mögött tespedt,
…és ő…
azt kiabálta, hogy ki kell rúgnia engem.

Túl sokszor hagytam ki
napokat.
A férfi, aki puccos ruhát visel.
Öltönyt, nyakkendőt, szemüveget.
Azt mondta: “Menj…
el kell, hogy küldjelek.

“Semmi baj”, mondom neki,
semmi baj.

Azt teszi, amit csak akar.
amit tennie kell, van egy
felesége, háza, gyerekei,
kiadásai, valószínűleg…
barátnője.

Sajnálom őt,
hogy így elkapták.

Belesétálok a lángoló
napsütésbe.
Az egész nap
az enyém
ideiglenesen,
Mindenesetre…

(az egész világon
mindenki dühös,
…megrövidített, becsapott,
mindenki csüggedt,
kiábrándult)

Üdvözöltem a díszlövéseket,
a béke, a békesség széttöredezett szilánkjait,
a boldogság szilánkjait.

Átöleltem ezt az életet.
mint a legforróbb dalt,
mint a magas sarkú cipőket, a melleket,
az éneklést, és
mindent.

(ne értsetek félre,
létezik olyan, hogy “fura optimizmus”,
ami elnézi az összes
alapvető problémát csak azért, hogy
saját kedvére tegyen.
önmagáért –
ez pajzs és egyben
betegség.)

A kés közel került az én
torkomhoz is.
Majdnem ráfanyalodtam
a gázcsap megnyitására
megint.
De amikor a jó
pillanatok eljöttek
újra,
nem küzdöttem ellenük,
mint sikátorban
az ellenfelekkel.
Hagytam, hogy elragadjanak.
Élveztem,
szívesen fogadtam őket,
boldogan mentem haza.
Még bele is néztem
a tükörbe,
régebben azt gondoltam.
magamról, hogy
csúnya vagyok.
Most már tetszett,
amit láttam, majdnem
jóképű, igen,
egy kicsit szakadt és
rongyos,
ijesztően ráncos.
Fura fordulatok,
de mindent egybevetve,
nem túl rossz a végeredmény,
majdnem szép,
legalábbis jobb,
mint néhány filmes
sztárarc,
például az olyan arcok
mint egy csecsemőé
vagy mint a seggünk.

És végül felfedeztem.
az igazi érzelmeket,
másokét is,
…pedig nem jelentették be…
…hogy..,
Mint mostanában,
mint ma reggel,
amikor elmentem,
a pályára,
megláttam a feleségemet az ágyban,
csak az
alakját,
a fejét.

(Nem feledkezve meg az
évszázadokról, az élőkről
és a halottakról és
a haldoklókról,
a piramisokról.
Mozart halott,
de a zenéje még mindig
ott van a
a szobájában, a gyomnövények nőnek,
a föld forog,
a koporsó meg vár
rám)

Láttam a formát,
a feleségem fejét,
ő olyan mozdulatlan,
Fájt az élet,
csak azért, mert ott volt
a
takaró alatt.

Megcsókoltam őt a
homlokán,
lementem a lépcsőn,
és kimentem a házból,
beültem a csodálatos
autómba,
bekötöttem a biztonsági övet,
visszatolattam a
a kocsifelhajtón.
boldogság öntött el
az ujjbegyektől,
egészen a
a gázpedálig.
Beléptem a világba
még egyszer
újra,
végighajtottam a
dombon
a lakott és lakatlan
házak mellett,
az
emberek között
megláttam a postást,
dudáltam,
visszaintegetett
nekem.

(Márkus László fordítása)

 

Charles Bukowski: Tömegszállás

addig nem éltél igazán
amíg nem laktál
egy tömegszálláson
ahol csupán egyetlen
villanykörte pislákol
és 56 férfi
zsúfolódik össze
mindenki egyszerre mocorog
a priccseken
és némelyikük
horkol
ez az egész így pokolian durva
és hihetetlenül bizarr
taknyos
kegyetlen
embertelen
zihálásuk
maga a pokol
elméd
szinte felőrlődik
ezek miatt
haláltusához hasonló
hangok
keverednek
izzadtságszaggal
kemény világ
mosatlan zoknik
hugyos és
szaros
fehérneműk
és mindezek felett
lassan kering
a levegő
olyan az ájer
mint ami
a fedetlen
kukákból árad
és ezek a testek
a sötétben
nem látszanak
nem tudni ki kövér
vagy sovány
akad köztük aki rokkant
néhányan
lábak karok nélkül
legtöbben
agyatlanok
és ami a legrosszabb
mindenek fölött
az a jövőkép teljes
hiánya
a reménytelenség
ami körbeveszi őket
eltorzítva
egojukat teljesen
nem
ez több mint elviselhetetlen.
de neked is ez jutott
felébredsz
kimész az utcára
sétálgatsz
fel
és alá
ótvaras járdákon
az épületek tövén
a
sarokig
és vissza
le majd újra föl
mindig ugyanazon az úton
kinn az utcán
azt gondolod
ezek az emberek
mind
gyermeteg lelkek
vajon
mi történhetett
velük
és mi történt
történik
velem
sötét van.
és hideg.
kint
és itt benn is

Márkus László fordítása

Charles Bukowski: Függöny

Az utolsó függöny: az egyik leghosszabb ideig futó
musicalről néhányan azt állítják, hogy
több mint százszor látták.
Néztem a tévéhíradóban, ezt az utolsó Függönyt:
virágok, éljenzés, könnyek, dübörgés…
Micsoda elismerés.
Ezt a különleges musicalt nem láttam élőben,
de tudom, ha láttam volna, akkor sem rajonganék érte.
Nem tudtam volna elviselni, nem tudtam volna rajongani érte.
Rosszul lettem volna tőle.
Bízzanak bennem, ez a világ
és ezek a népek és az egész művészi szórakoztatóipar,
nagyon keveset tett értem, nem kértem belőlük.
Kívánom, élvezzék csak egymást, ez majd…
távol tartja őket az ajtómtól.
Íme, ez a sajátságos mennydörgés
az én dicséretem.

Márkus László fordítása

Kortárs japán haikuk II.

Akao Tósi (1925-1984)

iszogunakare cuki taniguku ni szachadzsimu

figyelj csak vándor
holdfény trónol egy béka
parányi hátán

*

Csioda Kuzuhiko (1917-2003)

katacumori onaga hikó no naka o juku

csiga araszol
nyoma csillogó fénycsík
az út közepén

*

Avano Szeiho (1899-1993)

szamidare no amadarehakari Ukimidó

vad ritmust dobol
koranyári esőcsepp
Ukimidónál

Márkus László fordításai