Az otthon, a haza nem pusztán tartózkodási hely, amelyet tetszés szerint kiválaszthatunk és váltogathatunk. Az otthont elfelejteni sem lehet. Az otthon időtlen – hogy Schelling egy híres szavával éljek: valami olyasmi, ami emberemlékezettel megelőzhetetlen, elő-gondolhatatlan.

Így a száműzetésben eltelt életet annak az otthonnak a gondolata és arra a hazára gondolás kíséri, amelyből az ember kizártnak tudja magát – és ugyanakkor a visszatérés gondolata is folyamatosan jelen van, még ha valóságos visszatérésre gondolni sem lehet. Az otthon elfeledetlen marad. Csakhogy egyre mozgalmasabbá váló világunkban az otthon már nem ugyanaz, ami a letelepedettség meghatározta állapotban, a szigorúbb helyhez kötöttség idején volt. Ezért akkoriban a számkivetettségből a hazába való visszatérés, amit valakitől megtagadtak, olyan gondolat volt, amit az ember mindig megújuló kizárásként szenvedett el. Nyilván minden száműzetés nehéz és terhes, és ezért mindig él a remény, hogy az elűzés döntését eltörlik, és az embernek megengedik, hogy visszatérjen otthonába. Így szólhatnak ma is szívünkhöz azok a panaszos énekek, amelyeket a római költő, Ovidius szerzett a Fekete-tenger partján, ahová száműzték.

De micsoda számunkra az otthon, a haza, a régtől és bizalmasan ismert hely? Hol van, és mi volna ez a nyelv nélkül? Az otthon elő-gondolhatatlanságához elsősorban a nyelv tartozik hozzá. Magunk is ismerjük ezt az utazás illanó élményéből. Amikor hazaértünk egy idegen nyelvű országból, hirtelen újra találkozni a saját anyanyelvünkkel szinte rémisztő élmény, és valóban a közelből ismert tartalmak egésze, a megszokott világ szokásai és hagyományai képezik azt, amit átsző, átjár és hangzásával betölt a saját nyelv.

Az, aki a saját nyelvében otthon van, nyilván megtanulhat más nyelveket is, és akár annyira alaposan, hogy bizonyos értelemben azokban is otthon legyen. De a döntő pont ez: aki száműzetésben él, annak nincs szabad elhatározására bízva, hogy hazatér-e a saját nyelvi világába. Aki csak vendégként éli bele magát egy vendéglátó ország nyelvébe, az nem veszítette el a hazáját, és ez akkor is érvényes, ha valaki egész életét külföldön tölti, ha tudja, hogy visszatérhet. De tény, hogy az otthon elsősorban nyelv-otthon. Az anyanyelv mindenki számára megőriz valamit az elő-gondolhatatlan otthonosságból, és ez a soknyelvű emberre is igaz, még akkor is, ha anyanyelvét csak saját honfitársaival való futó érintkezés során hallhatja és beszélheti. De akinek az a sorsa, hogy száműzetésben éljen, az életét a felejteni akarás és az emlékezés őrzése között vezeti, búcsú és felidézés, elveszítés és újrakezdés között, akárhol is lenne az. Az élet betérés egy nyelvbe. Így mindenkinek neki kell látnia, hogy a messzi idegent és az idegenséget belakhatóvá tegye, és keresnie kell a betérés lehetőségét egy másik nyelvbe. Olyan szakadás van ebben, amelyet nem lehet kikerülni, és amelynek össze kell forrnia, ha az ember túl akar élni. Ez a gyógyulás egyáltalán nem olyan, amilyennek mechanikussá váló társadalmunkban olyan gyakran képzelnénk: nem az, amit valaki elvégez, mondjuk az orvos. Mindig a betegnek magának az életre szóló feladata. Így van azzal a búcsúval, amit az embereket összekötő nyelvtől vesz az, aki nem hallhatja a saját nyelvét. Ez minden száműzetés emberi háttere.

Vessünk most számot a tulajdonképpeni kérdés súlyával: Mit jelenthet visszatérni a számkivetettségből? Nem kell-e szükségszerűen újabb törésnek lennie, nem jelent-e mindig egy második szakadást? Vagy még egyszer fájdalmasan érezhetővé teszi az első törést? Olyan, mint a beszéd, a beszélgetés szükségállapota, ami ilyen szakadások esetén mindig közrejátszik. Vagy ha a saját otthon, amit az ember el sem hagyott, az idegenségig eltorzul, végső soron csak a remény és ígéret jegyében élhet az ember: „Et illud transit.” Jelenleg is megtapasztalhatjuk Németországban, hogy mit jelent egy ilyen törés, ami, mondhatnánk, megnehezíti a beszélgetést. Így az a beszélgetés, amelyet a nyugaton élők és a keleten élők egymással folytatnak, nem könnyű. Emlékszem, milyen nehéz volt már a saját barátaimmal is, akik a száműzetést választották (vagyis „örökre” külföldre távoztak), a posta szükségmegoldás-hídján keresztül újra felvenni a kapcsolatot, miután az a háború alatt megszakadt. A beszélgetés résztvevői ilyenkor mindig új feladat előtt állnak: olyan új identitást kell találniuk, amelynek folyamatosságot kell jelentenie, ugyanakkor amely nem jelentheti azt. Akármilyen hatalmas lenne is a szellem és a szív ereje, az ember nem hozhatja vissza az időt. Az, amihez visszatérünk, mássá lett, és ugyanígy az is mássá lett, aki visszatér. Az idő mindkettőbe nyomokat vésett, mindkettőn változtatott. Aki visszatér, az előtt ott áll a feladat, hogy egy új nyelvbe betérjen. Mindenen, amibe az ember visszatér, ott van egy leheletnyi idegenség, az idegenség lélegzetvétele.

Hasonlóan mindenki számára megismétlődik a világban-levés alapvető feladata: legyőzni az idegent, az idegenséget. A kisgyermek nekiütközik a tények falainak, és fokozatosan elkezdődik a beszéd, a beszélgetés: a pillantások cseréjének lassú ébredésében, az első tapogatózó érintésben, a nyelv felé közeledő hangok eldadogásában, végül pedig az első szavakban. A beszélni tanulásnak ebből az alaphelyzetéből valójában mindig megismétlődik valami, minden beszélgetésben, mindig, amikor megpróbálunk szót érteni, szót váltani. Hiszen a nyelv nem az, amit a szavakból birtoklunk, és tetszőlegesen kezelünk. A nyelv képződésének közege: adás, ajándékozás, adományozás, felajánlás, és elfogadás, kapás, fel- és átvétel. A beszédnek a végrehajtásban, a beteljesítésben van az értelme, és csak ott jöhet létre, ahol az egyik ember közeledik és odafordul a másikhoz, hogy megbizonyosodjon a tapasztalás közösségéről.

Éppen itt mutatkozik meg az irodalom feladatának tétje. Az irodalom szóhoz akar juttatni valamit, amihez nem lehetnek előre megformált, előre strófába és öntőformába illeszkedő megfogalmazások. Az egyre erőteljesebbé váló leszabályozás korszakában, amikor kábító hullámzásként naphosszat minden irányba ömlik a nyilvános információk áradata, előállhat a helyzet, hogy az írónak és a költőnek a betérés abba a nyelvbe, amit ő maga mondhatna ki, jóformán egy egészen másba és idegenné váltba való visszatérésnek mutatkozik.

Innen állapítható meg az irodalmi rendezvények célzott értelme is. Ezek nem feltételezik és nem is igénylik, hogy itt az ember olyan költőkre találjon, akikre a rendezvény nélkül nem találna rá, és azt sem követelik meg, hogy valamiféle költőiskolák alapítására kerüljön sor, ami talán nem is a legrosszabb dolgok közé számítana a magas szintű irodalmi képzés történetében. Célkitűzés viszont, hogy bizonyossá tegyenek egyfajta kölcsönös megerősítést az irodalom szerzői és befogadói között – és végső soron erre alapul a kulturális alkotás minden lehetősége.

Tegyük most fel a kérdést: Mi is valójában egy szerző? Azt mondanám: valaki, aki a nyelvhez folyamodik. Meghallgatásra akar lelni a nyelvnél. Arra vágyik, hogy a nyelv megajándékozza őt – hogy sikerüljön újra szóhoz juttatnia a nyelvet, hogy a pusztán leírt mint olyan vagy az elolvasott mint olyan ne általában vett esemény legyen az információáradatban, hanem hallgassunk a nyelvre. Ebben rejlik a kitűnősége annak, amit költői nyelvnek és tulajdonképpeni értelemben irodalomnak nevezünk: hogy ott az ember a nyelvre hallgat. A költészet minden formájában – líraként, elbeszélésként, drámai jelenetként – jelen van az igény és a lehetőség, hogy diktáláshoz hasonló legyen, amit az ember csak felvehet, befogadhat, de nem rendelhet alá egy kritikusan tapasztalati világnak. A Dichtung [költészet] szó eredete: dictare, azaz diktálás – még ha talán régebbi, humanizmust megelőző jelentésrétegek a Dichtmachen [tömörítés, sűrítés, feszessé, szorossá tétel] értelmet sugallanák is. Mindenesetre az, amit a szerző saját magából előállít, előhoz, kitesz, hogy azt elolvassák, az olyan valami, aminek a hallgatása nem szűkül le a benne közöltek kiszűrésére, hanem amire odafigyelve hallgatnak, és kihallják belőle azt, amit saját nyelvi meghívó és felidéző ereje megmutat. A szerző rátermettsége annak mértékétől függ, hogy az első mennyire tudatosodik benne, munkájának sikerültségét pedig az mutatja meg, hogy a másodikban válaszol-e a nyelvben megidézett ilyenfajta jelenlét. Ezért az irodalmi rendezvények „tiszteletbeli címe”, hogy csendes olvasókat gyűjtenek egybe, és csak nagy lemondások árán vonhatják magukra a nyilvánosság figyelmét. Ezért nem kell szégyenkeznünk, vagy kevesebbnek éreznünk magunkat, hiszen végül is csak azt bizonyítja, hogy társadalmi életünkben a közösségi ügyek minden fajtájához mennyi munkára, közreműködésre van szükség.

Befejezésként kicsit élesebben is rá szeretnék világítani visszatérés és irodalom összefüggésére. Tisztán kell látnunk, hogy az ipari forradalom, az automatizált kommunikáció, a gyors ütemben sokszorozódó informáltság (hogy mindenki mindenről azonnal értesül) korszaka egészen új feladatokkal állítja szembe a szerzőt. Bizonyos értelemben állandóan egy száműzetésből kell visszatérnie, ha arra törekszik, hogy megszabaduljon az állandóan használt, el- és kihasznált szavak világától, a véleményalkotás szájbarágottságától, a technika által előállított minden beszédmód és információ-elvárás elkoptatottságától. És annál jobban tudatosodik bennünk, hogy mi is a nyelv a maga igazi lehetőségeiben, és hogyan vetődik fel a nyelvhez való visszatérés feladata az irodalom esetében. Ez az, ami minden költészetet az idegenből való visszatéréssé tesz. Ezt annak idején megfogalmaztam Hilde Dominnak szóló gratulálciós beszédemben a Droste-díj átadása alkalmából, felfigyelve arra, hogy a költészete az ő számára is a nyelvhez való visszatérést jelenti. ¹ Mindenikünk számára életre szóló feladat hazatérni az elidegenedésből. A költészet szava ebben előttünk jár.

Három aspektusát szeretném megkülönböztetni annak, ahogyan a nyelv mindannyiunkat egybegyűjt, egyesít. Először is a Paul Celan használta nyelvrács [Sprachgitter] szóra utalnék: a nyelv elsődlegesen egy rács. Ennek tapasztalata már a kisgyermek nyelvi nevelődésének, beszélni tanulásának szocializációs folyamatában megjelenik, amiről az imént már szó esett. Nyelvi kifejezésünknek a szocializáció által megérett, de ugyanakkor lecsiszolt világában fel kellene idéznünk annak a korai időszaknak a zsenialitását, amelyben az ember beszélni tanul, és ebben példaképet kellene látnunk. Hiszen itt mutatkozik meg, hogy mire képes a nyelv, ha nem szorítja le és nem szűkíti be túlságosan a szabályok kényszerítő hatalma, hanem ha kimerészkedik, és maga felé indul meg abban az odaadó és alázatos próbálkozásban, hogy valamit másokkal megosszon, közöljön – ahogyan ezt a hároméves gyermek esetében mindig újra csodálkozó bámulattal végigkövethetjük. Itt látszik meg, hogy a nyelv nemcsak akadályozó rács, hanem ugyanolyan mértékben az a rács is, amely átengedi a meghitt, bizalmas közlést és megértést. Mindkét elem jelen van, a gátlás is, ami bizonyos feltételekre, határokra figyelmeztet, amelyek nélkül egyáltalán nem volna lehetséges eljutni, átjutni a másikhoz. Wittgenstein helyesen és joggal mondta, hogy nem létezhet magán-nyelv. A nyelv beszélgetés. Az a szó, amely nem éri el a másikhoz, nem jut el hozzá, halott. A beszélgetést a másikkal folytatjuk, és minden egyes szó rászorul a konkrét pillanatban érvényes helyes, megismételhetetlen hangnemre, hogy a másik rácsot, a másság rácsát átlépje, és elérje a másikat.

A második ehhez kapcsolódó funkciót nyelvfátyolnak [Sprachschleier] nevezném. Magában foglalja a keménység és élesség, a meggondolatlanság és ingerültség elkerülését, ami hozzátartozik a szokásba vett udvariassághoz, és amely az együttélést az ilyen jellegű lecsiszolások által egyáltalán lehetővé teszi. A nyelv ilyen fátyolának nyilván megvan a maga aggasztó fonákja is, amelyre Talleyrand híres mondása érvényes: a nyelv a legjobb eszköz arra, hogy gondolatainkat elrejtsük. Ez ténylegesen megvalósul a diplomácia művészetében. De ez sem egészen negatív aspektus. Ennek a művészetnek nyilvánvalóan sikerül a gondolatokat elrejteni, és végül is eljutni a megegyezés és a békés egyetértés szilárd talajára. És ezzel érek el a harmadik aspektushoz, amelyet különösen relevánsnak találok itt, azoknak a körében, akik az irodalmi alkotás munkáját végzik, és az irodalomért fáradoznak.

Ezt a harmadik aspektust nyelvi villámnak [Sprachblitz] nevezném. Minden alkalmas és találó, jól megvilágított és bevilágított szóban, amelyek oda-vissza mozognak az emberek közötti kölcsönösségben, cserében, villám hasíthat és ragyoghat fel. Ez olyan tapasztalatokat idéz fel bennem, amelyekben gyakran lehetett részem. Ha megengedik, elmesélek egyet, mivel különösen vidám: egyszer, hogy kicsit bepillantást nyerjek a fekete földrész titkaiba, Dél-Afrikába utaztam tanítani egy egyetemre, ahol busmanok dolgoztak és tanultak. Angolul tartottam előadásokat, ott ez volt az oktatás nyelve. Így lényegében azokkal az afrikaans anyanyelvű professzorokkal és az általuk képzett tanársegédekkel kerültem kapcsolatba, akik az európai filozófiába szerettek volna betekintést nyerni, közelebb kerülni hozzá, hogy majd a megszerzett tudást diákjaiknak is továbbadják. Arra kértek, hogy legyek szíves egy alkalommal az összes diáknak beszélni a filozófia feladatáról. Igazán látványos, hatásos jelenet volt. A busmanok nagyon magas növésű, különösen szép emberek. Így ébenfából faragott szobrok egész galériája vett körbe engem. De az arcuk sem rándul, egyetlen vonásuk sem rezdült, pedig igazán mindent megtettem azért, hogy szavaimmal elérjem őket. Egészen kétségbe estem. Mit is mondhatnék nekik a filozófiáról, hogyan tudhatnék erről beszélni nekik, ha egyszer nem éreztem a válasznak semmi jelét? (Később kollégáim elmondták, hogy ezzel sajnos ők is ugyanígy voltak, nem adtak nekik sem semmilyen válaszreakciót.) Előadásom közben hirtelen eszembe jutott egy mentő ötlet. Kifejtettem, hogy a görög filozófia Paramenidésszel kezdődött, és az ő belátása szerint a semmi nem létezik, hanem csak a lét. És ezt mondtam: „Kérem, értsék meg világosan: Nothing is no thing. [A semmi sem-mi, a semmi nem egy dolog.]” Nyomban, abban a szent pillanatban futótűz indult meg a padsorok között: „Értetted? Megértetted? Te is értetted? Nothing is no thing!” Olyan volt, mint egy nyelvi villám, amely beléjük csapott. Egy szempillantásnyi ideig világossá vált, hogy a lét nem egy dolog, nem egy „valami”. Ez a történet természetesen inkább szolgálja a szórakozást, semmint a tanulást, de nagyon is megvan a tanulságos oldala.

Az ilyen tapasztalatok esetében fel kell tennünk a kérdést, mit lehet Európa felől, Európa pozíciójából tenni ezen a kontinensen. Így ma is megkérdezzük, mit jelent az, hogy igen művelt és magasan iskolázott japán kollégáink ide érkeznek, és egy bizonyára áthatolhatatlan nyelvrácson keresztül, megdöbbentően árnyalt ismeretek alapján, gondosan és éles elmével veszik a nyugati filozófia szövegeinek üzenetét, amelyeket olvasásból ismernek. Annyira szívesen megtanulnánk az így adódó alkalommal, hogy mi elmondanivalójuk lenne az ő hagyományukból kiindulva, hogy mit szólnak a mi gondolkodásvilágunkhoz a konfucianizmus és sintoizmus, az ő vallásban, erkölcsben és szokásokban átadott értékeik alapján. Ma az elején állunk egy olyan óriási nagyságrendű, az egész emberiséget érintő folyamatnak, amely mindannyiunkat érint. A tizennyolcadik századi felvilágosodás ideálját a világban uralkodó örök békéről soha nem fogjuk megvalósítani, ha nem jutunk el valahára egy igazi kölcsönös (eszme)cserére az idegen kultúrák és saját európai kultúránk között. Mit jelent az, hogy ők is velünk együtt filozofálnak, és velünk együtt fogadják be a világirodalmat? Nyilvánvaló, hogy ehhez egészen szervesen hozzátartozik az idegen nyelvek tanulása. Ezt nem lehet kikerülni. A fordítások tehetnek ugyan valamiféle szolgálatot, eleinte segítségünkre lehetnek, hogy megsejtsünk valamicskét az eredeti hangzásából, csengéséből, érzékelhető oldalából és értelméből. De hogy mi minden lehetséges ott, ahol nem akadályoz a nyelvi korlát, azt megtanulhatjuk minden kultúra képzőművészetének mindenütt jelenvaló voltából, és nem utolsó sorban a zenétől, az egész emberiség első kultúrnyelvétől.

De itt most mi német nyelvterületen, és az irodalomban való részesülésben vagyunk. Így be is fejezem ezt az előadást, mégpedig azzal, hogy egy nyelvi villámmal illusztrálom a nyelvbe való visszatérést. Hérakleitosz egyik híres mondatáról van szó, amelyet különösen bizalmasan ismerek, mert Heidegger belekarcolta azt kunyhójának ajtajába. Német változata így hangzik: „Es ist der Blitz, der alles steuert.” [A villám az, ami mindent irányít.] Ezt nagyon szó szerint kell értenünk. Nem úgy, mintha a tűz természeti elem értelmében lenne jelen, hasonlóan a vízhez, a levegőhöz és a földhöz. Nem, a villámról van szó. De nem paradoxon ez, hogy a villám kormányoz, irányít? Ó, igen, meg kell értenünk, hogy paradoxon a villámot irányító erőként elgondolnunk. De mire vonatkozik ez? Hogyan kell ezt értenünk? Azt hiszem, úgy, hogy a megránduló villám szempillantásnyi fénye a világot hirtelen káprázatos világosságban mutatja. És ha minden vissza is zuhan a mélységes éjszakába, mégiscsak megadatott az eligazodás egyetlen pillanata, és ebben felismerünk valamit a szellem életéről. Sok minden visszasüllyed a sötétségbe, de mégis jelzést kaptunk, megmutatták a keresés és kérdezés útját, ami felejtés és felragyogás között ide-oda ingadozik.

Így jutok utolsóként ahhoz, ahogyan mindannyian ismerjük a nyelvet a közeledés, megközelítés formájában. Ezt nyelvkristálynak [Sprachkristall] nevezem. Ennek nemcsak a hangzásában van köze a nyelvrácshoz. Arra a kristályra emlékeztet, amelynek rácsa feszes matematikai struktúra szerint épül fel, ami meghatározza a kristály képződését. Ez történik, úgy gondolom, amikor a beszéd folyama a költészetben érvényes formát nyer. És ahogyan a kristály tüzét képződményének szilárd szerkezetében, felépítésének feszességében kezdi el szórni, amikor ráhull a fény – a költészet nyelvi teljesítménye is így működik: a kristály keménységéhez, feszesen rögzített szerkezetéhez, állhatatosságához áll közel, és nem egy tetszetős, laza formával csábít el, hanem a fény felragyogásával. Változatos és gazdag szikrázás, ami a költészet képződményéből sugárzik, mint a kristályból. Mi ebben mindannyian részt veszünk, és megsejtünk valamit annak a szónak az igazságából, ami ilyen fényben áll.

(1992)

Gadamer, Hans-Georg: Heimat und Sprache. In: Uő: Gesammelte Werke. Band 8. Ästhetik und Poetik I. Kunst als Aussage [A művészet mind kijelentés]. Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck), 1993. 366-372.

A szöveg előadásként hangzott el Karlsruheban, az 1991. június 21. és július 5. között kilencedik alkalommal megrendezett Baden-Württenbergi Irodalmi Napokon. Az írott változat először Rückkehr aus dem Exil [Visszatérés a száműzetésből] címmel jelent meg, a kiadás adatai: Kress-Fricke, Regine (szerk.): Grenzüberschreitungen [Határátlépések]. Baden-Württenbergische Literaturtage in Karlsruhe. Karlsruhe: Edition G. Braun, 1992. 123-131.