György Imre összes bejegyzése

Bejegyzések

Bohém erdő

3 hozzászólás

A felszínen lüktetett a nyugalom. Ráfröcskölni készült sárgáját az utcalámpa, magatehetetlen szürke párjára, az emberarcú betonra. A természetes és mesterséges fény, már szokásos, a naprendszer által előre megbundázott versenyét játszotta, a visszavágó biztos tudatában. Az érvénytelen csillagok vidékre szorultak ki, és a város cenzúrázott egén feltűnő holdat senki nem énekelte meg aznap este. Az újságban nem fog vers megjelenni róla se holnap, se holnapután… a kutyákon meg szájkosár van. A talajhoz tapadva, egymáson gubbasztva, bús élőlények bonyolult hálózata szomorkodik ma. A madarak ordítanak, a macskákat a szél fújja egyik háztetőről a másikra, és egy csecsemő gorombán kaparássza kedvenc emlőjét, a nyitott ablaknak és a széliránynak háttal ülő édesanyjának ölében. A szélnek, amely igazságosan átfúj a kerület hatalmas objektumain, egymásba olvasztva testek, szerves-szervetlen bűzeit, hűvös, városias, nemkívánatos felfrissülést nyújtva a gyermekét tápláló asszonyhátnak, így már átérezhető a mélyéről feltörő, a szobából érkező, férjéhez intézett női üvöltés: „Csukd már be azt a kurva ablakot!” Valószínűleg vitatkozni fognak ma is, én pedig önkénytelenül végig fogom hallgatni, én aki egy szobával arrébb támaszkodom a konyhaablak párkánya nyújtotta biztos pontot élvező könyökömre, élvezem a friss szellőt az arcomon, és almacsutkát hajítok a járókelők fejére. Évám épp nincs, hát megdézsmáltam magam.

Az ablaküveg akaratlanul is engem rajzolt meg egy utolsó portré gyanánt, a konyhakő mereven és büszkén tűrte a súlyomat, a fal festékpergetéssel tisztelgett hozzádörzsölődő combom előtt, a mikró, a bögre, a hűtő, mind-mind engem siratott. Engem, aki néhány nap múlva végleg búcsút veszek tőlük. Holnap reggel kivonulok a belvárosból – legalább másfél hónapja nem mozdultam ki – meglátogatom a szüleimet vidéken és jelzem nekik hazaköltözési szándékomat. Egy időre, egy évre biztos, talán többre is… ki tudja. Fülem alatt romantikusan leselkedett a chat hívó hangja, a laptopomhoz csoszogtam, egy gyerekkori barátom válaszolt: „olvastam, a többit majd élőben, várunk! :)”. Megírtam neki bú-bajomat, és szülőhelyemre való látogatásom szándékát. Rájöttem, hogy blogot kell nyitnom, idáig mindig úgy gondoltam, hogy naplót, vagy bármely személyeset magának címezve csak az ír, akinek bűntudata van, vagy sok szabadideje. Bűntudatom van, hogy sok a szabadidő a fejemben, még ha egész nap dolgozom is, unalmas az életem, pláne most. De leírva izgalmasnak tűnik majd, és talán úgy érzem, érek valamit. Rábámultam a tv-re, elérte célját, azonosultam, milyen felkapottak voltak mindig azok a mozik, amik szerencsétlen, hétköznapi emberek drámájából viccet csinálnak, az enyémet is elképzeltem. Az előnyös snittek és sminkek szimpatikussá tennék ezt az egész újrakezdés dolgot, látnék benne valami magasztosat, sőt szinte eggyé akarnék válni e karakterrel, akinek a bőrébe a valóságban csúnyán beszorultam, és jelenleg legszívesebben hat láb mélyre kívánnám. Semmi romantikus nincs abban, ha a tornácon teregető édesanya, botra kötött batyujával, a horizontról visszakullogni látja magzatát a szülői ház irányába, nem háborúból jön, nem aranyparipán, se limón, de a szeretett nőtől, aki már nincs többé, nem azért mert meghalt, beteg lett, megcsalt, elszerették, hanem mert „meguntuk, nem megy tovább, sajnálom.” Egy szimpatikus Ben Stiller, egy elbaszott Róbert Gida.

Nem így képzeltem el annak idején, szüless meg, nőj fel, költözz el… gyere vissza. Talán csak én vártam sokat, talán csak velem van a defekt, nagy kár, hogy legtöbb ismerősöm még idáig sem jutott. Vagy csak én ismerek túl sok semmirekellőt. Persze most újrakezdhetek mindent, egyesek szerint ennek örülni kell, azt tanácsolták, fogjam fel úgy, mintha újjászülettem volna. Nem is tudom, hogy a feszültség gerjesztette verítéktől vagy a magzatvíztől nedves a pofám. Először 90’-ben szültek meg a fővárostól távol az Alföldön sok jó barátommal együtt. A rendszer váltott, mi jöttünk! Az új alkotmánnyal és szó szerint határtalan szabadságba vetett hittel kereszteltek meg minket, a ciános Tisza szolgált szenteltvíznek, tiszteletünkre a taxisofőrök blokádoltak, öltönyösök hozták a rendeleteket a tv-ben, berlini fal bomlasztó mosolyukkal. Belénk simogatták, hogy szerencsések vagyunk, mert tanulhatunk, és jó állásunk lehet. Szabadok voltunk és annyira magabiztosak, hogy még a Napot is elsötétítettük az ezredfordulón.

Másodszor is egy hölgy tette meg, amit tenni kellett. Persze nem olyan látványosan, mint húsz évvel ezelőtt, se orvosok, se műtő, se sompolygó vérrokonok. Ő vigyáz az alakjára, karrierjét kénytelen szíve alatt hordani, mint keresztjét a hátán. Nem hibáztatom, én se vagyok egy szent. Férfi vagyok-e? Talán a gyerek tényleg jobb jelző rám. Leölök egy disznót, ha kell, de a Tescótól viszolygok, felvillanyoz a szex, ha megkaptam volna nászajándékként, de a tv és a fogmosás között kötelezően, naponta hidegen hagy. Életre nevelném jövendő gyermekemet, de azt majd megteszi egy zöld tábla ABC freskója az iskolában és néhány mocskos weboldal, én meg vehetem neki a méregdrága fröccsöntött gyerekjátékokat, a sok-sok drogot, állhatom a randikat a ribanc (vagy szelíd, de csúnya) barátnőjével, könnyezhetek a ballagási, szalag avatós, diplomaosztós (ha eljut odáig, ha meg nem akkor az lesz a baj, hogy miért nem) videó felvételeken, és a kamat, csak egyre növekszik és növekszik. Persze mindezt meg fogom tenni. Csak néhány dühös, antiszoc’ kirohanás erejéig, jól esik visszaköszönni a tizenéves énemre. Csak előtte kell egy kis pihenő. Messze innen.

Chateltem a barátommal, majd ágyba süllyedtem. Már egy hete egyedül alszom, lassan újra megszokom. Két éve élek a városban, mikor összeköltöztünk dolgozni kezdtem egy bárban, mint csapos. A lakás a szüleié. Most hazautazott hozzájuk a hegyekbe. Azt mondta ad néhány hetet, amíg összeszedem magam. Albérletet nem tudnék fizetni. Anyám nincs jól és folytatnom kell az iskolát. Különben beszippant az éjszakai élet. Legyen elég ennyi.

Amikor anyám két hónapja beteg lett, akkor kezdődtek a gondok. Hiába hagytam őt az Alföldön, nem élhettünk boldog párként, éjszakánként az ágyunk elfekvőszagú volt. Néha, amikor a sötét semmiszerű szobában feküdtünk, ő elaludt a mellkasomon. Hallgatta a szívdobogásomat, és ez megnyugtatta. Ilyenkor egyszerre volt a barátnőm, az anyám és a kislányom. De egyre kevésbé a barátnőm. Valaki, akit óvni akartam, aki közel volt hozzám, és ott a sötétben, amikor nem számít a kor, a test alakja, csak a lélegzetvétel monoton, de életről tanúskodó szösszenete hallatszik érzed, hogy közel van hozzád, és hogy te vagy felelős érte. Elképzeltem, hogy a lányom, tőlem függ az élete, s nem akartam elengedni, akár egy féltékeny apa, inkább magamhoz szorítani, hogy együtt rohadjunk el a sötétségben, a puha, langyos takaró alatt. De együtt. Olyan volt mint egy koporsó. Száguldottunk az űrben oda, ahol a szüleim vannak. És még csak házasok sem voltunk. Nappal  egyre inkább csak befelé fordultam, ő egyre inkább kifelé kacsingatott. Az érzés nem múlt, és nihillé változtatta a hétköznapjaink. A zavaros, feldolgozatlan, képzelt, kusza kozmosz rávetült körülöttem minden tárgyra. Valami furcsa lény, valami ősi feszült közénk. Végül ő mondta ki, amit ki kellett. Persze nem így indokolta.

Reggel könnyű volt elindulni. Többnyire villamoson utaztam, a kerületek, mint hadviselt páncél hullottak le rólam, ahogy kifelé gyűrűztünk belőlük és elvesztésükkel, én is egyre sebezhetőbbnek éreztem magam. A pályaudvarra tartva támadott meg és kebelezett be először a nosztalgia keserédes, fojtogató légköre, amely úgy kering köröttünk élők és emlékezők között, mint a legmélyebb fekete lyuk, amelyet egy illat, egy hang, egy tárgy könnyedén megnyithat bármikor. Esetemben egy bevásárló központ aktiválta. Régen ott magasodott kontrasztosan, a külvárosi gyártelepek mellett, akkor emelték, amikor gyerek voltam. A szocialista tárgyi emlékek nagy része ma már eltűnt, vagy felújították, és új cégek költöztek a helyükre, lakóházak, üzletek, de a koszos kis mellékutca, amelyen most átvágni kényszerültem, őrzött egy betondarabot pulyakoromból. Emlékszem indokolatlanul sokat bömbölt a tv akkoriban otthon, anyám és apám mellett ő volt a harmadik nevelőm, eszelős szókincsből és beteges fantáziából vizsgáztam általa. Amikor megnyitotta előttünk fotocelláit a bevásárló központ, mint marhák csődültünk, mi falusi népek is a Vágóhíd mellé, ami vonattal csak fél órára volt. Anyuék ezen a szűk kis utcán vezettek oda, ugyanígy néztek ki a falak. Akkor még nem voltam tisztában a politikai és társadalmi viszonyokkal, csak a kulcsszavakat ismertem fel a híradó információfolyamából, mint: munkanélküliség, pusztulás, környezetszennyezés, közel-kelet, atomfegyver. Fogalmam sem volt a kommunizmusról, arról, hogy annak vége. Hogy e romok ennek az idejét múlt, roppant hatalomnak a legyötört bástyái, és csak most szabadultunk fel. A külvilág, ha akkoriban, nagy ritkán beérkeztünk a városba, nem sokban tért el azoktól az olcsó és ma már nevetségesnek ható, B-kategóriás science-fiction filmek által generált, alternatív jövőképektől, amelyeket esténként néztünk otthon. Mit tudtam én, hogy „csak a parabola mocskot” fogtuk. Ezek az utcák ugyanúgy festettek, mint a poszt-apokaliptikus, neve nincs, külföldi mozik gagyi díszletei. Biztos voltam benne, hogy hamarosan érkezik a savas eső és az atomtámadás is. Aztán egy nem túl szép, de átlagos nap szüleim közén megékeztem a frissen nyílt üzletközpont bejártához. Pont így képzeltem el akkoriban az üveghegyet, és kurta-farkú malac is volt, és húszassal működött, a kirakatok, az üzletek termékei, a hatalmas mozi, a gyorséttermek, minden olyan nagyvilági volt. Gőzöm sem volt mi az, de azonnal kapitalista lettem. A pláza azt éreztette velem, biztonságban vagyunk e rendezett, tiszta környezetben, és az egész világ idővel ilyen lesz és csak az enyém minden, ha felnövök. A későbbiekben már az osztályfőnök is elhozott ide minket, ezt a nevetségesen alföldi csürhét, akik nem voltak kompatibilisek ezen új látképpel… még. Néhány gyerkőc szinte még a városban sem járt, vagy csak nagyon ritkán, de mind hamar beletanultunk. Tisztában voltam vele, hogy jó tanuló vagyok és szerencsés, mert majd egyetemet végezhetek, a világban szabadon oda mehetek ahova akarok és a kirakatokból bármit megvásárolhatok magamnak. Bár tudtam volna, hogy örökké csak álom marad, hogy csapda, hogy mindenhez értek, amire nincs kereslet. Most tűnődve megálltam és közelebb léptem a bejáratához, arcom, csaholó akaratom tükröződött az üvegen, és rátörte vágyaimat az árura, de a vasfüggöny mintázatú üveg most is ott feszült közöttem és a kincsek között. Mindig így éreztem viszonyomat a külvilággal, bizony szolidaritást vállalok a falusi kutyával a nagynénéméknél, aki láncra kötve sosem éri el a moslékos tálat, de majd megfojtja magát a nyakörvvel, miközben erőlködik. Most a fejemet is elfordítottam erről a szörnyű, átlátható, szerethető monstrumról, és a szerelvények irányába indultam.

A vonatvagonba, mint búgócsigát toltam be magam előtt poggyászomat, majd leülve az ablaknak pupilláztam, és izgatottan vártam, hogy a csatlós, külső kerülteket a hátunk mögött hagyjuk. Ahogy a tárgyak egyre kisebbek lettek és a sík horizont egyre tágasabb, úgy tisztult ki az én fejem is. Csak a villanyvezetékek tartották a gépies rohamot a vagonnal, vastag kábelekben úszott a kultúra döbbenetes tempóval a száraz Alföldön. A repedezett talajon, mint az áram helytartói emelkedtek a dicsőséges fellegekbe, a villanypóznák földesuraiként a háromlábú oszlopok. Dinamó formájú kobakuk a felhőket súrolta, én pedig a légnemű bárányok gyomrába betűket képzeltem, mint a képregényekben, az oszlopok, mint higgadt transzformerek társalogtak általuk egymással. Az egyik távolra volt helyezve a többitől, elmémben beleképzeltem szövegbuborékjába, Petőfi Alföld című költeményét. Egy nem túl csinos, de éppen annyira izgató lány ült le mellém, hogy megérkezésemig nyugodtan fantáziálhattam arról, hogy mi lenne, ha leszólítanám és berángatnám a WC-be. Sose ment ez nekem. Lassan leszálláshoz készülődtem. Őseim háza nem messze feküdt a vonatállomástól. A házak és gyerekkori helyszínek semmilyen érzést nem keltettek bennem. Egyelőre. Az udvarunk talajából az elmúlás és ápolatlanság szaga szivárgott, a háziállatok lassúak voltak, a varjak pedig egyre furcsább és ördögibb alakzatokat írtak le az égen. Az ajtó túl könnyen nyílott, szinte beestem rajta a lendülettől, és a magába szippantó előszoba megmagyarázhatatlanul megható miliője ráébresztett, hogy itthon vagyok. A családom a konyhában ült, csöndben, hétköznapi halálkultuszukban elmerülve fogyasztották kávéjukat, amikor letelepedtem köréjük.

De térjünk a lényegre. Áramszünet vágta félbe a világot a házsoron. Az utca végén három alak várakozott a lámpasugár alatt, amely burokba teremtette a teret, és csak az ő sugárzó sziluettjük volt biztos létező pont a fenyegető űrben. A rejtett talaj, önakaratom nélkül is feléjük vitte lábaim, feléjük, akik fejüket lehajtva, fényfürdőzés közepette motyogtak egymáshoz, miközben én, a cipőm kopogását lent és a kábelek lengését fent hallgatva fixáltam magamban, a bolygó elbújt valóságosságát. Különösen fújt a szél, a levegőből kiszagolhatatlan volt az évszak, csupán a változás tűnt egzaktnak. A lámpa görbítette térbe belépvén köszöntöttem a három személyt, kikhez időtlen barátság kötött, és már jó fél éve nem láttam őket. „Csoda, hogy mindannyian itt tartózkodunk ma éjszaka, együtt” – gondoltam. Mint hiányzó láncszem kapcsolódtam be közéjük, eredetileg egy közeli kocsmába terveztük a menetelt, legalábbis a chat beszélgetésekből ezt ollóztam össze, de ösztönszerűen az ellenkező irányba indultunk. Mivel úgy gondoltuk ma már emberek közé nem nagyon megyünk, hát a legközelebb lakó társunk pincéjéhez beugrottunk egy kis házi borért. Bizony az öröklött földhöz nem jár használati utasítás, tavaly sikerült felrobbantania egy hordót, az én lőrémtől meg hányni lehet, ezért abba bele sem szagolunk, de mivel sok időt fogok itthon tölteni, ígérem kitartóan próbálkozok majd. Furcsa utca engedte átkelni társaságunkat magán, az üveg járt kézről-kézre, és a felszínes „hogy vagy?” kérdésekre adott, üdítően ismerős válaszok sorozata, a mélyebb rétegeimet is elkezdte nyugtatgatni. A régmúltból elém szivárogtak barátaim személyiségei, mind-mind nagy hatást gyakorolva rám, tökéletes egységet alkotva bennem. Négyen ficánkoltunk bele a tinédzser korba annak idején, ezeken az utcákon vedlettünk át azzá, amik vagyunk és akkor is, mint most is a településen kívülre indultunk, a Bohém erdőhöz és a mellette fekvő földekhez. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki tapogatózva felteszi a kulcskérdéseket arról, hogy hogy érzem magam, mihez kezdek most, és milyen volt a fogadtatásom otthon. Elbeszéltünk egymás mellett a vacsoránál a szüleimmel, és nem hiszem, hogy értették miért költözöm haza. Ezt persze hosszasan kitárgyaltam a mellettem sétálóknak, amíg még az utolsó utca fényei simogatták elmémet, de ekkor már minden megnyilvánuló mondatom, kifejezésem és betűm állóképességét a részegség döntögette, hát hangulatvilágom is imbolyogni kezdett velük együtt. Néhány lépés a sötétségbe, és a friss, tiszta és lehűlt levegő járta körbe figurámat, és ezzel végleg magunk mögött hagytuk a falut, rátérve az ösvényre, amely az erdő sűrűjébe visz. Kántálni kezdtük a mondókát, amit a nagyobb srácok tanítottak nekünk, amikor először léptünk erre az útra:

„Jegyezz le még egy imát, ami

felülír majd minden vitát, ami

meggátol minden titánt, aki

a nyomomba jár!” 

Az énekünk olyan erővel rengett végig a vidéken, hogy a föld háta beleborsódzott, a rovarok, a madarak, az állatok és növények mind megrezzentek, hiszen évek óta nem találkoztak ezzel a pár varázssorral. Annak idején, afféle beavatási szertartás volt egy helybéli fiatalnak kijönni ide. Pedig mi már televizionált kölykök voltunk, de még elég tiszták ahhoz, hogy ne vegye be a gyomrunk a mocskot, és a tinédzserkorral együtt, a műanyagot is kivesse a szervezetünk, a tükörszerű sík képernyő darabokra tört bennem. Gyakran irigyeltem az idősebb fiúkat, akik minden idejüket itt töltötték, gyarmatosítatlan agyuk itt szabadulhatott el. Rémtörténetek jártak e helyről, amiket  a tűznél költöttek a srácok a bagolyról, aki itt ólálkodik és valami nagyon csúnyát csinál az emberrel, ha elkapja és satöbbi baromságok. A másik kedvenc horrorsztori-téma a városi fiúkról szólt, hogy mit tesznek velünk falusiakkal, ha bekerülünk majd közéjük gimnáziumba. Bizony egy korombelinek két akadályon kellett túlesnie, hogy férfinak mondhassa magát, egyrészt a Bohém erdő, másrészt a város meghódításán. Éjszakánként láttam a baglyot az udvarunkon álló fenyőfáról lelibbenni, és mint később megtudtam, minden éjszaka ide repült.

Kiértünk az erdő közepén fénylő tisztásra, és úgy mint régen tüzet raktunk. Tudom, hogy minden generáció azt hiszi magáról, hogy az övé volt az utolsó nagy, mindent megváltoztató közösség az évek folyamában. De ha nem így van, akkor miért csak mi vagyunk itt? Hol vannak a maiak? Miért nőtte be a fű a szent kis körünket? Mit csinálhatnak ilyenkor? Ropogott a tűz, rágyújtottam, röhögtünk, nem olyan volt, mint annak idején, amikor fiúk, lányok együtt, dühöngve ordítoztunk és rohangáltunk a holdfénynél, de mégis ismerős és kellemes. A tűz, az alkohol, a környezetváltozás és a barátok tünetegyüttese, elfeledteti az emberrel a szív- és érrendszerterhelő lelki problémákat akár percekre is. Az összeszoruló lábujjpercektől, a gyomor összerándulásán át, fejgörcsben kicsúcsosodó stressz, amint belehasít újra az emberbe, áldozata szinte éles késszúrásként érzékeli. Aztán hirtelen apátiától kezd büdösödni a levegő, és ezt nem akartam megvárni. Velem szemben egy jobb és egy bal agyfélteke társalgott. Tipikus példája annak, mennyire nehezen értjük meg egymást mi emberek. Az egyikőjük néhány napja, megszívva magát új impulzusokkal, érkezett haza külföldről, a másik a melóból két órája. Úgy látom nem boldog az ember a jó kereset mellett sem, nagyon szórakoztató volt hallgatni az egymáshoz intézett baráti szemétkedéseket, de egyre rosszabbul éreztem magam. Telefonálásra hivatkozva bementem a fák közé, a többiek nem kérdeztek semmit, gondolom azt hitték meggyengültem, és őt hívom, nem őt hívtam. Nehezen szedtem a levegőt a torkom gombócosodott, ujjaim elemien bizseregtek, gondoltam pánikroham, megesik, kihozza az emberből a stressz. A vizenyős szemeim előtt ráfociztak a hangyák a sötétségre, egyedül kellett lennem, egyre mélyebbre akartam merülni a lombok között, elbújni, már a tűz fényét is alig láttam, eszembe jutott, hogy ha tíz évvel ezelőtt lenne, akkor most nagyon félnék itt egyedül, de most mégsem, a pánik nem engedi. A fák törzse egyre vastagabb lett, szédültem, egy idő után mozogtak ők is és én is, a bokrok bagoly alakzatot vettek fel, a szívem üteme olyan hangosnak hatott, mintha egy nagydobot vernének közvetlenül a fülem mellett, szörnyű bulit járt az erdő velem, a tölgyek, mint hatalmas összesúrlódó testek lökdöstek, a növényzet, mint köldök zsinórok tekeredtek körém, a gaz, a bokrok, mint lengén öltözött kurvák akaszkodtak rám, futottam, vetődtem, csaholtam, verekedtem, kántáltam, jegyezz le még egy imát…, jegyezz le, jegyezz le, jegyezz le, még egy imát, minden vitát, minden titánt, mint gumibotos kidobókon törtem át magam az erdőlakókon, hirtelen kicsapódott a testem a pusztára. A sötétből megnyílt az ég, sokkal hatalmasabb és tisztább volt, mint előtte bármikor, futottam az Alföldön, messze a Bohém erdőtől. Néhány perc múlva, a szívem, lábaimmal együtt lassulni kezdett magam alatt, verejtékem a talajjal érintkezett és én is leborultam reá. Csend lett, és hirtelen nevetségesnek éreztem magam, a város nem a kenyerem, kővel dobott meg és én ide száműztem magam, ahol még az erdővel is kinevettetem magam. Mindkét gyerekkori vágyam, melyet teljesíteni akartam, megbukott. Harangoztak a falu felől, a két sötét templom, mint öreg ellenfelek óbégattak egymásnak, szüleink és nagyszüleink batár nagy házai emelkedtek a síkságra, olyanok, amelyeket mi sohasem engedhetünk meg magunknak, ha itt maradunk és mint rákos daganat csüngünk tovább öregedő testükön. A másik irányban a városra emelkedtek a távoli hegyek, tudtam, hogy valahol ott van ő is. Hiányzott, fejem rásimítottam a földre hátamon feküdve bámultam, ahogy az ég közepén a lámpa és a holdfény összecsap. A rózsaszín városi világítás, évekkel ezelőtt még csak az ég alján virított, de évről-évre, egyre nagyobb területeket igényelt magának. A templomi kongástól, megperdültek a régi lemezek, eszembe jutottak a hittanórák, a lelkész egyszer kihozott minket az erdőhöz virágot szedni, hogy kicsinosíthassuk a templomot valami ünnepségre, miközben szorgoskodtunk példázatokat énekelt bele a tavaszi levegőbe, zsoltárok szállingóztak a gyerektorkokból, az „Ó Sion ébredj!” résznél aztán leintett minket, és rámutatott a pusztára. Azt kérdezte, tudjuk-e hol lakik Isten? „A templomban” válaszra csóválta a fejét. Ujja ismét ugyanabba az irányba tévedt, és furfangos mosolyt engedett meg magának vékony, cserepes szája széle. A gyermeki elme tiltakozott, hiszen ott az ördög lakik, háromszor is megkísértette Jézuskát. Kezén fogva osztályunkat, kivitt a napfényre, a föld göcsörtös volt és még alig sarjadt, a felhők hatalmas, organikus építményként formálódtak a fejünk fölött, a földet alig láttam, úgy éreztem egy síkban lebegek a kéklő éggel. Ekkor ránk szúrta tekintetét és azt kérdezte, hogy látjuk-e a hegyeket? Akkor nem biztos, hogy értettem a hasonlatot, a hegyen lakókról, akik mindig sziklába kapaszkodva, fölmászva, a csúcsra akarnak jutni, maguk alatt tudva a talajt, kínkeservesen elérni az Urat. De ismerem magamat, nekünk alföldi embereknek nem kell mást csinálni, mint úgy eljárni magunkkal, akár a puszta teszi vidékével, „legyetek olyanok, mint e hely itt, ahol a tárgyak, a házak, a játékok, a vágyaitok nem takarják el az eget, ha gond van, ne vegyétek körül magatokat örömmel, ha gyász van, gyászolni kell, legyél kopár, mint a puszta télen!” Innen nézve nem is olyan marasztaló és nagy a föld. Az ég pedig nincs is olyan messze! „Ha problémáitok vannak, ne próbáljatok a hátukra mászni, hogy feljussatok a magasságba, csitítsátok el úgy a környezetetek, hogy ne látsszon az égtől a föld.” Szirupos? Túl édes egy felnőtt szájnak? – Kérdeztem magamtól, de akkor, ott kiterítve, tudtam, hogy csak én vagyok, az ég és a kísértő szellemeim. Tudtam, hogy tragédiáim ebben a példázatban magában foglaltatnak, hogy nem tudok küzdeni, hogy nem tudok mászni, magam alá gyűrni, csak felégetni és összebarmolni magam körül mindent, széttépni a csinos napellenzőt, lyukat fúrni a plafonba, ami eltakarja az eget, én akkor sem nyitok ablakot. A faluban most is, a takaró alatt szunnyad a vérvonalam, a hegyről pedig tudom, hogy ő tekint le rám, nem kívánkozik utánam, nem vágyik rám, de kísértete átsuhan az éjszakán, hozzám dörgölődzik és hallgatja lassuló szívverésemet. A felszínen most, lüktetett a nyugalom… „még legalább öt perc, amíg a srácok nem kezdenek el keresni, majd bevonszolni a faluba, mondván, hogy részeg vagyok, ami nem igaz” és közben háború szagot hord majd a szél…

 

 

 

Bejegyzések

Tormay Cécile Bujdosó könyve az Arany János-i nagyepika és balladaköltészet tükrében

1 hozzászólás

Tormay Cécile és a Bujdosó könyv recepciójának kapcsán felmerül a kérdés, hogy a mű és szerzőjének politikai, ideológiai túlkapásai okán várható-e jelentős szemléletváltozás a szerzővel és a művel kapcsolatban? Kétségtelen, hogy bár az írónő és főműve a rendszerváltástól napjainkig terjedő periódusban újra reneszánszát éli (nemcsak a nagyközönség, hanem az irodalomtörténet-kutatás számára is 1) azonban a könyv poétikai struktúrájának feltérképezése, elsősorban szépirodalmi műként való értelmezése 2, további kérdéseket vet fel.

 

Hankiss János monográfiájában 3 a Tormay Cécile-t érő irodalmi hatásainak összegzésében Arany Jánost emeli ki 4, mint legfőbb útmutatót a magyar szerzők sorai közül, majd gondolatát egy Tormaytól származó idézettel is alátámasztja: „Arany János kincses magyar nyelve lett a mesterem”. Erre a poétikai önmeghatározásra Balla Csenge is felhívja a figyelmet 2009-es szakdolgozatában 5, melynek tanúsága szerint Tormay nyelvezete leginkább – Ady Endre mellett – Arany Jánoséval rokonítható (a párhuzamot Tormay fentiekben idézett saját szavai alapján húzza meg). Ez a hipotézis fontos szempontnak bizonyul, ha a szöveg misztikus vonásainak és eseményszálainak (bujdosás, démonikus világ) eredőit kutatjuk. Kétségtelen, hogy Arany János élete és irodalmi munkássága, egy a Tormayétól élesen elütő alkotói formátumot foglal magában. Ám ezen ekvivalencia létjogosultsága sokkal erőteljesebb, mint sem azt a korszakolás, vagy a verses és prózai megfogalmazás közti tér problematikája feltételezni engedné, valamint az a tény, hogy Tormay irodalmi stílusa abszolút mentes a  „népiességtől 6 sem bizonyul kizáró oknak. A Bujdosó könyv megalkotásához, szerzői intenciójához közelíthetünk úgy is, (Kollarits Krisztina koncepcióját kiegészítve és nem kizárva azt 7, mint amelyben a hangsúlyt a szerző elsősorban a Bujdosó könyv politikai felhangjára helyezi és többnyire történelmi forrásként kezeli) mint a XIX. századi nemzeti mítoszok felelevenítésére tett kísérlethez, melyben Tormay a XX. századi közösségi tragédiát akarta félig-meddig tudatosan „ráírni”, egy klasszikus magyar elbeszélés formájára. Máskülönben Tormay Arany felé fordulása nem is lenne adekvát, hiszen esetében egy külföldi, avantgárd mozgalmakkal kapcsolatot tartó, nyugati szellemű kozmopolita írónőről 8 beszélhetünk. Az irodalmi népiesség mintaadó elbeszélése, az 1846-os Toldi egyes fejezeteinek történései is hasonlóságot mutatnak, például Toldi Miklós mocsárban való bujdosása („Bujdosik az ,éren’, bujdosik a ,nádon’” 9), elűzetése saját otthonából és édesanyjától, majd az utolsó énekben újratalálkozásuk, nagy vonalakban megegyezik a Bujdosó könyv cselekményszerkezetével is. Az alábbiakban e két műnek a közös érintkezési pontjait kívánom összehasonlítani a cselekményük strukturáltsága alapján. A Toldi esetében is abszurd és indokolatlan módon túlhangsúlyozott az anyaság szerepeltetése. Toldi Miklós és Tormay Cécile regénybeli énje esetén is összefonódik az otthon képzete az édesanya figurájával, akinek alakja Toldi történetében is (ez alatt a trilógia első részét értem) a kizárólagos nőiséget jelképezi, amely egy életen át kíséri a főhőst: „Nem is lőn asszonnyal tartós barátsága, / Azután sem lépett soha házasságra.” 10 A záró képsor, mindkét alkotásban anya és gyermeke találkozása: „Elfelejtett mindent és futott elébe, / Kímélve szorítá páncélos ölébe” 11, míg a Bujdosó könyvben, a feminim gyengédségre, a befogadásra való készségre élezi ki a jelenetet az elbeszélő: „A két karja kitárult (..) És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom.” 12  Az anya irányába intézett gesztus erotikus felhangja mindkét esetben érezhető, valamint Tormaynál politikai jelkép is egyben, hiszen egy középkorú, Európát keresztül-kasul megjárt, érett nőből nehezen válthat ki a realitásban ilyen mértékű, infantilisnek is nevezhető hisztérikus letargiát a szülőjétől való hosszasabb távollét. Ez a motívum tehát szimbolista funkcióval terhelt, az otthonnak, a születésnek emblematikus hordozójává válik, valamint meglétében közrejátszhat a Tanácsköztársaság után nem sokkal elhunyt Barkassy Hermin iránt érzett gyásza is, a „Már csak kiváló láng volt (..) valaki, aki menni készül” 13 sorok pontosan tükrözik, ezt a leginkább ösztönösnek nevezhető szerzői intenciót. A Toldiban és a Bujdosó könyvben is a negatív főhősök, a szerzők interpretációjának értelmében egy vérből valóak a főhőssel, Toldi György saját testvére, míg Károlyi Mihály „fajának” árulója 14, tehát testvér a testvér ellen, magyar a magyar ellen küzd. Megjegyzendő, hogy Toldi Lőrinc háza és a „megszállt” város is magában foglalja nem csak az elbeszélt gonoszt, hanem a jó eredőjének princípiumaiként a főhősök édesanyáit is.

 

A feltehetőleg a magyar folklórból merített  „bujdosó” terminus 15 szemantikáját, anatómiáját, nehéz és összetett feladat meghatározni, mégis lényegét ezen motívum mentén rajzolhatjuk meg, tehát, ahol a közös őstől származtatott nép, faj, vagy akár testvérpár közül az egyik fél a másikra támad, érvényesülését háttérbe szorítja, ott materializálódik a Toldi és a Bujdosó könyv által is ábrázolt bujdosási kényszer mechanizmusa. Ez a jelenség Toldi Miklós és Tormay elbeszélt énje esetében is egyaránt saját addigi önképük elvesztésével jár, a Toldi eseményeiből ez explicit kimutatható, mivel a főhős, mint arról a nyitójelenettől fogva értesül az olvasó, állandó szerepzavarral küzd. A „Hé, paraszt!” megszólítás, illetve a megalázó bánásmód az, amely Toldiból oly’ mértékű megrökönyödést vált ki, hogy erőfitogtatásra vetemedjék, a harmadik énekben pedig gyilkossá legyen. Arany „szolganépnek” titulálja a vitéz legényeket, akik Toldira támadnak, míg Toldit magát a bibliai Sámsonhoz hasonlítja 16. A mű első három énekében tehát, egy belső ellentét feszül Toldi személyiségében, lénye a paraszti megaláztatást és a hősi méreteket öltő, vitézi erő ambivalenciáját egyszerre hordja magában. A „paraszt” megbélyegzés, a gyilkosság és az azt eredményező bujdosás beemelése a cselekménybe készteti arra, hogy a főhős szubjektumában elképzelt vitéz „idea” a felszínre törhessen. Menekülése egyfajta „énvesztést” eredményez, elszakad otthonától, parasztfiú voltát levetkőzi, szimbolikus értelemben bujdosása következtében még az élők közül is kivétetik 17, majd a mű végére hőstetteivel a király színe előtt is vitézzé válik, ezzel társadalmi pozíciója, illetve identitásának eddig a külvilág számára ismeretlen oldala domborodik ki.

Lábjegyzet:

  1. Elsősorban Kollarits Krisztina közelmúltban megjelent monográfiájára gondolok. L. Kollarits Krisztina, Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile, Vasszilvágy, Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2010. ↩
  2. vö. Bánki Éva, Tormay és Dosztojevszkij, http://ujnautilus.info/tormay-es-dosztojevszkij/  2012. március 16., illetve Szigeti Csaba, Tormay Cécile Bujdosó könyvének műfaja, http://www.forrasfolyoirat.hu/1105/szigeti.pdf  2012. március 16. ↩
  3. Hankiss János, Tormay Cécile, Győr, Kairosz Kiadó, 2009, 25-27. ↩
  4. „ (..) Arany János, aki Tormay Cécile-nek mindig legfőbb útmutatója maradt” Uo., 25. ↩
  5. Balla Csenge, Metaforikus nyelvhasználat Tormay Cécile Bujdosó könyv című regényében, Károly Gáspár Református Egyetem BTK, 2009, kézirat, 14. ↩
  6. Bánki Éva, Lobogó sötétség, Múltunk, 2008/2, 91. ↩
  7. Kollarits Krisztina monográfiájának tanúsága szerint, a Bujdosó könyv kiadása bel- és külpolitikai céloktól sem volt mentes, fontos szerepe volt abban, hogy külföldön is együttérzést keltsen a magyarság ügyével Trianon után. Kollarits, i.,m.,89. ↩
  8. „az addig inkább liberális-kozmopolita beállítottságú, de egyetlen írói vagy politikai csoportosuláshoz sem tartozó, szecessziós-impresszionista novellákat és regényeket író Tormay szakított korábbi életformájával…”  Uo., 72. Művészetéről a kortárs Szerb Antal is hasonlóan emlékezik: „nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is” l. Szerb Antal, Tormay Cécile = Mindig lesznek sárkányok, 2.kötet, szerk. Papp Csaba,  Budapest, Magvető, 2002, 433. ↩
  9. Arany János, Toldi, Toldi szerelme, Toldi estéje, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969, 17., Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak. ↩
  10. Uo., 58. ↩
  11. Uo., 58. ↩
  12. Tormay Cécile, Bujdosó könyv, Bp., Gede Testvérek Bt., 2003, 486. Hivatkozásaim a továbbiakban erre a kiadásra vonatkoznak. ↩
  13. Uo., 486. ↩
  14. ”Vérrokonoknak korcs fia”, Uo., 64. ↩
  15. Bár a bujdosás motívumai már Szenci Molnár Albert műveiben is szerepet kaptak, vö. Szabó András, „Bizonytalan helyeken búdosunk” Szenci Molnár Albert a magyar és az európai szellemi életben, Dunaszerdahely – Komárom, Lilium Aurum – Selye János egyetem Tanárképző Kar, 2011, 167-173., valamint a Kölcsey Himnusz „Bújt az üldözött, s felé kard nyúl barlangjában” sorai, csak erősítették nemzetünk önmagára reflektáló tudatában e kifejezést. ↩
  16. „Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon, / Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon.” Arany, i.m., 18. ↩
  17. „És mivelhogy szállást az élők nem adtak, / Elpihent tanyáján hideg halottaknak (..) / Keservesen gondolt bujdosó voltára” Uo., 52. ↩
Oldalak: 1 2
Bejegyzések

K(ó)orkép

Hozzászólás most!
 
“… amit a végén felhoztál, nagyon is igaz és tudd meg, hogy szívem valóban meg van osztva “
                                                                         Szent Gellért Püspök nagyobbik legendája
1.Mindenki
Éjszaka van, a főhőst Mindenkinek hívják, és furcsa álom keríti hatalmába.
    Álmában vonaton utazott, viszonylag steril hangulatállapotában bámult kifelé az ablakon, egész lényével rákoncentrálódott a hatalmas tömegű monstrum egyenletes mozgására és gyorsulására.
Kiváló megfigyelőként szemlélte a táj változását, ahogy a külváros összetegelt, romos falait lassan a gyér mezők zavarták a feledésbe, és ahogy a nap végül győzedelmeskedett a felhőkön, ő maga is kezdett felülkerekedni hétköznapi apátiáján.
Ezt az apátiát gyűlölte a legjobban, ami képes volt teljesen megbénítani és minden iránt közömbössé, illetve szükség esetén támadóvá tenni a külvilággal szemben. Legtöbbször olyankor jelentkezett, mikor egyedül érezte magát, de eme őrületében igazából lényegtelen volt kik, vagy hányan vannak körötte, a facsaró szorongás képes volt, hogy Mindenkiből teljesen kizárja a külvilág ugrándozó bábjait. Most viszont a természet és barátságos időjárás hatására kedélyállapota feloldódni látszott és a dombokat, fákat, mezőket figyelve gyermeki könnyedséggel és spirituális világlátással mélázott el bolygónk szemgyönyörködtető felszínén. Ám a boldogságban pancsoló hősünk vizébe iparterületek formájában pisált bele a felnőtt-valóság huligánja. A növényzet összetett, organikus, ugyanakkor zseniálisan megkomponált egészét, szinte megalázta az ember- alkotta betonkocka: mintha egy Van Gogh festményt Hello Kitty matricákkal ragasztanék tele. Képtelenek vagyunk már társadalmi szempontból jót alkotni-gondolta.
Itt tartunk…
    . Itt tartott a szemgolyója is, ahogy a retinájában hirtelen újra ott vibráltak a színes google betűk, a plakátról virító nő alakja az idegeibe égette magát, az orrát facsarja még a ragasztó szag, amit néhány hontalan csempészett az orrába a pályaudvar felé tartó villamos utasterében és a mobilja folyamatosan rezgeti a zsebét és ezzel emlékezteti a temérdek kötelességre.
Nem őrjítő ez a fröccsöntött káosz? Mert az, mert még káosznak sem jó, de határozottan dühítő.
De itt álljunk meg, lázadás helyett, lazítás képpen mesélek az előzményekről.
     Szóval Mindenki nem volt öreg, sőt ami azt illeti, húszas évei elejét taposta, túlkésőn született ahhoz, hogy a még meggyötört diktatúrán edződött generáció magába fogadja, túl korán ahhoz, hogy a számítógép-agyú, televízió függők, interneten szoptatottak társadalmához sorolja magát.
Ő valahol a peremvidéken foszforeszkált, a digitális és az analóg ritka kombinációjaként.
     Ez a peremvidék a megye szélén volt és főhősünk régen látogatta már ezt a terepet. Meghívásból tartott ide. A családja régen gyönyörű kertes házban élt, ebben nőt fel ő is és gyakran gondolt erre az időszakra, elmerengős, bortól borús, szabad perceiben. Nem a tipikus gyerekkort visszasíró felnőtt hiszti rohamokra gondolok, nem, hősünket nem ez zavarta. Ott az életének azon távoli pontján valakinek érezte magát, nem kellett külön utakon járnia, megvolt a helye az életben, amely jól láthatóan haladt egy meghatározott irányba, egy sorsa volt, egy világa, egy szerepe.
A vonaton, gondolatain szörfözve elbóbiskolt, s mikor felriadt, nem tudta eldönteni hol van, illetve a hét mely pontján tart a világ naptára, iskolába vagy munkába tart e éppen, melyik barátnőhöz, életének mely szakaszából megismert barátjához.
A tudatosodás perce következett, az ébredés legnehezebb szakasza és a lassan megálló szerelvény elhagyása után, elindult a megadott cím irányába.
A környék barátságtalan volt, sötét, koszos, mindenki el tudja képzelni.
A megérkezés pillanata két földbegyökeredző lábat eredményezett, nyoma sincs a régi hangulatú kellemes otthonnak, nincs napsütés, kert vagy fák, csak egy panelház vasbeton tekintete köszöntötte.
A kapucsengőhöz lépve rohamozta meg a zavarodottság és rémület első igazi turnusa: az édesanyja és édesapja neve külön volt szedve és két külön lakásba költöztek be, még az emelet is különbözött.
Ezt nem tudta mire vélni, hiszen bizonyára jelentették volna neki, ha elválnak, és ami azt illeti Mindenkit nem is lepte volna meg, hiszen réges-rég elhidegültek egymástól.
Sosem látta őket, még gyermekként sem boldogan összeölelkezve, nem látta őket együtt örülni, emlékeiben is így darabolódtak fel a szülői emléktömbök: van anya, van apa, de nem anyaapa.
A nevek listáját fürkészve arra lett figyelmes, hogy a legtöbbjüket ismeri valahonnan, bár nem igazán tudott mindenkit személyes intenzív emlékhez társítani, de ott volt a sorban élete első barátnője: a mai napig görcsben van a gyomra, ha eszébe jut a lány és a férfiúi birtokló- büszkeségtől harciasra puffadva, dördül rajta át villámszerűen a gondolat, hogy éjszakánként mással fekszik egy ágyban.
Ott volt egy barátja a régmúltból, akivel csúnyán összevesztek egy balul elsült üzleten és inkább nem is szőtte magában tovább a véletlen találkozás lehetőségének esetleges következményeit.
A következő lakás tulajdonosa, szülőfalujának lelkipásztora, aki kiváltképp szívesen foglalkozott a kis Mindenkivel, de a nagy Mindenki túl gyenge volt hozzá, hogy leragadjon egy helyen, és ez nem csak a három dimenzióra vonatkozott, hanem a lelki élet átláthatatlan sokszögére is.
Az idegrendszere görcsbe rántotta gyomrát, amikor gyermekkorában elhunyt unokatestvérét pillantotta meg a harmadik emelet, egyetlen férfi lakosaként (rajta kívül csak cserbenhagyott exbarátnők neveinek tömkelege díszelgett a névlistán).
Munkahelyének főnöke volt a következő a sorban, aki egyre nyomatékosabban környékezi a kirúgással, az egyetemi professzora, akinek hetek óta lóg a szakdolgozatával, az edzője, akit fél éve nem látott és faképnél hagyott a csapattal együtt, egy idősebb nő, akivel viszonyt kezdett, az kezét ígérte neki, de hősünk egy szó nélkül lelépett és folytathatnánk a sort.
Azaz folytatnám, de Mindenki itt omlott össze a zavaros emlékek folyamatosan alakváltó monstruma alatt.
Tenyereit az arcára fektette, megdörzsölte a szemeit, de nem volt ereje kinyitni őket az ösztönös művelet, még ösztönösebb folytatásaként, csak arra tudott gondolni, hogy képtelen lesz bemenni ebbe a panelból összeeszkábált emlékcsarnokba és szembesülnie azokkal a személyekkel, akiket leginkább lelki szemei előtt sem kívánt látni.
Lassan nyíltak fel a pupillák és megdöbbentően tapasztalta, hogy a külvilág megváltozott és nem az utcán egy ajtóban, hanem egy háztetőn találta magát és a környezetet megvizsgálva a különös panelház tetején.
A pánikroham kerülgette intenzív zsibbadás és szívverés kíséretével, amikor föleszmélt, hogy a tetőről lenézve nem látja a város fényeit, nincs horizont, eltűnt a perspektíva.
Lehunyta szemeit, majd a légzésére koncentrált, ahogy azt a keleti küzdősportok tanítják, és ahogy tanulta ő is általuk. Az első pillanatokban csak még görcsösebbé válik az ember, majd a szívverés elkezd lassulni, a levegő vétel is egyenletesebb lesz és elönt a teljes nyugalom.
Zihált, egyre elviselhetetlenebbé vált teste engedelmetlensége, érezte, hogy az őrület kipattanásáig nem kell már sokat várnia, ezért nem árt rendre kalapálnia önmagát, hirtelen föleszmélt és megértette: Nyugalom van, ez itt a cél, a lehető legtökéletesebb helyen van. Most végre felülkerekedett mindenen, minden esemény az életéből, a talpa alatt van bezárva egy szétosztott házba minden emléke külön-külön kis szobákban, mint az elméjében, minden személyhez egy másik történetet tud kötni, egy másik világot és saját személyiségének más-más darabjait. Nem eresztheti őket össze egy családias közegbe, az csak gyermekkorban megoldható, amikor az ember csak egy adott közeget ismer és még sehonnan nem menekült el, hogy újra alkossa önmagát, mert idővel mind elkezdjük felhúzni magunkban a panel falait.
Mindenki viszont úgy érezte, hogy ebben a pillanatban felettük áll, a tájat nem látja csak a sötétséget, csak új saját maga létezik, amelynek végtelen sok irányultsága van még.
Boldogan élt, amíg meg nem halt-ezt általában mindig hozzátesszük egy győzedelmes mese befejezésénél, de mi van akkor, ha az rögtön a siker pillanata után történik?
Talán ezt nevezzük tragédiának.
Ugye mindenki ismeri azt az érzést, amikor álmunkban minden ok nélkül zuhanni kezdünk? Amikor gyermek volt és felriadt apja mindig azzal vigasztalta, hogy fiatal korában ő is gyötrődött ettől a bizarr álomklisétől, de az öregedéssel és felnőtté válással megszűntek a zuhanások is.
Mintha az ember zsenge, ifjú tudatállapotában még tisztában lenne a legfontosabb bölcsességgel: a zuhanással. Azzal a legijesztőbb mozgástípussal, amely megszabadít mindentől, ami az emberi hiúságot táplálja, mert ha a mélybe kerülünk, akkor csak magunk vagyunk, nincs veszteni valónk és csak itt találkozhatunk össze leggyengébb és legijesztőbb énünkkel. A csúcs után mindig jön a mélyrepülés, ha görcsösen ragaszkodunk a megszerzett legmagasabb pozícióhoz, akkor önmagunk ellentettjévé válunk.
Zuhanás közben nagymamája jutott eszébe. Még óvodás korában minden szombat délután nála szundikált. Ahogy az ágyon feküdt elalvás előtt a plafont és a polcokat bámulta, mígnem tekintete egy falon függő kisméretű feszületre nem tévedt és feltette a mindenkit foglalkoztató kérdést: “ki az a bácsi a kereszten?”A nagyanyja elmesélte, röviden és tömören a mindannyiunk által jól ismert történetet, majd az álom elnyomta mindkettőjüket. Mindenki Jézusról álmodott, de csakis a haláláról és egyáltalán nem fogta fel tragédiaként. Sőt ami azt illeti, ha a későbbiekben a megváltóról esett szó ő mindig a kereszthalált hangsúlyozta, ami akkor számára elég feleslegesnek tűnt és pont ez volt benne a vonzó.
A cselekedet értelmetlen mivolta, hiszen valaki, akit követ a nép, királyként vonul be Jeruzsálembe, csodákat tesz és legyőzi a benne kísértő sátán mindhárom formáját a pusztában, attól elég fura, hogy önmagán felülkerekedett csodálatra méltó lényét, a farkasoknak dobja.
De gyerekek jegyezzétek meg, a csúcson kell abbahagyni!
Ha valaki már legyűrte saját gonosz énjét, megszerezte a legnagyobb kincset, attól a legnemesebb cselekedet, ha nem hajlandó élni vele, és persze mennyire igaza volt.
Végül is mit fejlődött volna a többi nyomorult, ha megszabadítja egész Jeruzsálemet és mindenki boldogan él örökkön-örökké? A jólét szüli a legprecízebb erkölcsi züllést.
Tehát Mindenki, ott saját panelházának és személyiségének legtetején a mélybe vetette magát.
2.Valaki
Valaki csipás szemeit nyitogatta, gyötrődve a kellemetlen szájszagától, fájó fejétől és kiszáradt szájától, a zuhanás érzése hirtelen riasztotta fel, majd ugyanazon lendülettel csapódott vissza feje a bárpultra, a másnaposság a gondolkodás eltompítását eredményezi, ez pedig néha gravitáció formájában funkcionál. A csapos a nevén szólítgatta, hogy térjen magához. Nehezen tudatosult benne a saját tulajdon neve, már nem ő volt a mindenki csak egy pontja a nagy egésznek és a zárt pupillák előtt az egész ijesztő Föld nevű panelház, innen nincs hova zuhanni, csak a kocsma padlójára, de attól nem leszünk nemesebbek.
Mindenki fölállt és hazaindult, hogy tovább cipelje a másnaposság keresztjét és megkeresse saját Golgotáját (minden valószínűséggel egy WC formájában meg is találta).
Elég régóta volt már az ital rabja és ezen a hajnalon megfogadta (mint már annyiszor), többet nem nyúl a pohárhoz és közben azon gondolkodott, miért érzi magát részegen közelebb Istenhez.
A válaszra pedig reméljük, hamarosan rádöbben: mert elvágja a fölös mellékágakat az agyban, mert pár pillanatra nem koncentrálsz a kétkedésre, csakis Isten valódi lényére, mert amikor bántunk valakit az adrenalin visszaadja az önbecsülésünk. Amikor a tizenéves kislány félrefésült hajjal megvágja az ereit, a fájdalomtól érzi, hogy életben van és hogy egy érző lény, nem csupán egy myspace link, mert amikor ostoba embereken nevetünk a talk-show-ban, élvezzük, hogy mi különbek vagyunk, mert amikor megcsaljuk azt, akit szeretünk, egy pillanatra rádöbbenünk mennyire fontos, mert már nem megszokás lesz, hanem újra ember, akit félünk, hogy elveszítünk.
Mindenkinek megvan a saját peremvidéke és ezen az elátkozott helyen mindig a helyes ellentettjét cselekedjük, de az ember sötétben bolyong, ha a házak eltakarják a napot, ezen az elátkozott helyen, csak a bűnben találjuk meg Istent.
“Ha meg van osztva, akkor beteg”
Szent Gellért Püspök nagyobbik legendája