Személyesebb perspektívából szemlélni a halakat:
egy önmagában táguló gyomornak
a száj csak üres mimika. Horogra tűzött garatba
ültetett fák, mintha sziklákra vetve a
magok, mégis megnőnek egyszer.
Az ágakon len kötél és hangszálak csüngenek.
Télen tűzre dobjuk majd a száraz
hasábokat, mert tél jön – vitathatatlan.
Előbb vagy utóbb elhasználjuk mind:
egy fagyosabb tél jön, szűz hó hull a sárba és beleolvad
mielőtt újra befagyna minden felület.
Mint kínai kert, sosem kerekedik ki teljesen
az ajak. A gyomorban vadlibák szállnak alá,
a belek felé, találni egy mélyebb hangot.
Tanulmányozni a flórát, a nyálkás közeget,
minden hangyavárat, minden lárvát.
Pecázni a homoktengerek stagnáló hullámai között;
tojásokat keresni egy fa ágain elhagyott
fészekben. A gyomor tudja ezt is,
építeni maga köré a rákos sejteket
minden magunkba zárt anyagból.
Egy újabb nekiindulás, amíg nincs hova tovább menni.
A bőr kalciumot és tollakat izzad. Ikarusz tetveket gyűjt
egy tollpárnába. A minotaurusz tollasodik, sárga pihék
bújnak elő végbélnyílásánál: új konfliktus.
Mindegy mert úgy sem elég.
De azért még gyűjtögetjük a repedező viasztesteket:
„Az idő esete: az idő esete”, és ugye „mind ismerjük az időt”.
Mindenhonnan visszaverődünk: óceán partok, kirakatok,
tükrök, holtág. Ugyanoda vezet mind:
örökre kiapadni képtelenség és teljesen
feltelni sem lehet soha. Újabb nekiindulás, valami bizonytalan
konfliktushelyzet megint. Jó ez így, illetve jónak kell lennie:
esetleges kérdésekre esetleges válaszok.
kép: Jen Lobo
