ülés aszott fűcsomón

a saját erdő, mindig az a legjobb, mert úgy saját, hogy én vagyok övé
itt, ebben az erdőben van a világ legszebb helye
a legeslegszebb
most persze mindenki valami nagyon különlegesre gondol
pedig a legszebb hely nem különleges, sőt, még csak nem is feltűnő
egy idegen magától valószínűleg észre se venné
csak egy fát látna, ugyanolyat, mint hatszáz másik, felpúposodott száraz fűvel
meg törött fehér ágakkal alatta
körben nyírfák meg bokrok, amiken bújik a hajtás
ez az? kétkedve nézné
pedig a legszebb helyet nem nézni kell, hanem onnan kell nézni
a legszebbség nem látható rajta, csak belőle
ezért is nem tűnik fel, ha keresi valaki
néha még én se találom, ide-oda bóklászok a hasonló fák közt
a hely elrejti magát, amikor túlságosan is a ránéző szem vezet
az idegennek meg kéne mutatnom, hogy nézd! ülj le ide! innen –
ő leülne, fészkelődne a megviselt mohán
és próbálkozna, jé, tényleg! nagyon szép – és bólogatna
szépnek találná, kicsit értené is, de titokban elképedne:
ugyan hogy tarthatja valaki éppen ezt a helyet az egész világon a legszebbnek?

pedig az a fa!
és alatta az a hely!

borostyánkő

vannak kikezdhetetlen napok,
amik önállósítják magukat és leszakadnak
kiválnak az események iszonyatos jelentéktelenségéből
a tények egyforma, piszkos folyamából
milyen fura, hogy a legvadabb szarságokban,
a legmélyebb szerencsétlenségekben is vannak ilyenek
borostyánkő-emlékek, zárvány-idők, befelé kristályosodók, sötét mézüket befelé sűrítők,
amik akkor is a megmaradnak,
mikor a körülöttük lévő történet már rég eltűnt
elszürkült vagy elátkozódott
ők ragyognak sötéten, sárgán a hamutengerben
az érdektelenség elpergő pora és az elátkozások nagy gödrei közt

sok száz, sok ezer por-nap
hosszú örömtelenségek közt
megfogom őket
sima, meleg kő, csepp-idő
az ember táguló orrcimpákkal ül, szemét lehunyja
és a tapintás és a látás melegéből
belép a kőbe
a kristályos méz-barlangba
a barnán húzó nehéz fátylak alá, a csillogó, aranysárga lépbe
a méz-üvegbe belefagyva erek, levelek, rovarok
milyen is volt hát, milyen volt az a nap?
lassan megolvad és a kristályban áramlani kezd a tündöklő régi idő
süllyedek egyre lejjebb
lélegzem, élem az egykor-volt napot
mézbuborékok szállnak fel a számból

este elalvás előtt vagy az s-bahnon ülve, hosszabb út alatt
eltűnök a borostyánkőben

égbolt

egy vékony szelet holdat kérek. köszi.
felhő?
felhő nélkül.
szelet szeretnél?
igen.
és te mit kérsz?
egy napot. vagy nem, kettőt. lehet kettőt?
lehet.
vagy inkább hármat. lehet hármat is? mennyit lehet max?
hetet.
ennyi van fejenként vagy ennyi az összes?
ennyi az összes. nincs több nap.
kérhetem mind?
igen.

napszem

szembenéz velem a vonatablakon át
felállok és az üveges ajtóhoz megyek, hisz már nem sokáig látni
épp észrevétlennek és szeretetlennek érzem magam
a fülemben napok óta ugyanaz a dal jár
a moszkitókról és az élőlények egymást falásáról
a napszem most engem néz
követ
követi az s-bahnt és az s-bahn ajtóban engem
elbújik-előbújik a novemberi város fölött
látva vagyok
nézzük egymást

(Illusztráció: Tamara Phillips: Sun water)

a tréning után

kilépni a tűzből magasfeszültségből
mozdulatrengetegből tízezres fordulatszámból
eva kiáltásaiból az örvényen át
a már átcserélt száraz ruhában kimenni a tágasságba
a hangokba
a fénybe a házak oldalán
a fák telizöld koronájába
kilépni a tanzfabrikból eva tréningje után

……………………………..és menni az utcán

az ösztönök és érzelmek meghunyászkodva, nyelvüket lógatva kushadnak
ki vannak nyuvadva hálaisten
az élmények és emlékek csuromvizes, ledobott rongyok
fent hevernek a terem padlóján
most aztán egy ideig kuss van
ilyen az, amikor a tűzmanó kicsi és erőtlen

a tréning után csak vagyok
belélegzem, visz az este
fáradtságtól zsongok
a mehrindgammig és a südsternig

……………………………..enyém az út

ilyenkor nem nyomasztanak a dolgok
hogy a tetteim, a szavaim, a napjaim
a mód, ahogy élek,
én:

……………………………..nem vagyunk megoszthatók –

a tréning után megbékélek a világgal
nem zavar se igazságtalanság, se bánat
a dolgok vannak
nincs rárakódás
csak utca, lámpa, fák,
emberek szatyorral, közlekedés
és fent az ég

……………………………..együtt az időben

ó ez az időben-lét! együtt mozdulunk
a tágasságban járok, fent, szét, mindenütt
így-kell-lenni-érzés, rend-érzés
nézem a mehringdamm fáit

……………………………..és így megyek gyalog

április

a köpenicki kastélyparkban heverek
kijöttem lenni
utat törtem a burjánzó, őserejű növényzetben,
és kipróbáltam, milyen, ha leülök
a szőnyegszerűen összenőtt sövény benyomódott, nem értem szilárd talajt
most nincs alattam föld, csak az ágfonatok
csukott szemem mögött vörös-narancs hőmező, fehéredik, ha fejem fordítom
bal kezem a vízbe lóg, hideg
bennem futnak össze a hőmérsékletek
mindenütt madarakat és virágokat hallani, az első virágokat idén
nehéz vagyok, kezem-lábam ólom
de jó, most nem nekem kell tartani ezt az egész súlyt
de jó, csak leadom ide, tartja más
csukott szemmel feküdni így hanyatt az elhagyatottságban
elvileg ez egy teljesen kiszolgáltatott pozíció
szabadon rámtörhetne bárki
de semmi veszély
ruganyos ágak tartanak és melegít a nap
örök sövény a félsziget szélén
éles, fényes, friss határtalan
narancsvörösbe merülök
döngésbe, zúgásba, pittyegésbe
suhogásokba,
amik a vizet érik és darabokra szelik a levegőt

egyszer majd

egyszer majd más lesz
mondom magamnak
mert kinek is mondanám
ki más van még a köpenicki kastély parkjában szerda este
a vizet bámulom és benne a világosságot,
amiből majd az este jön
diluvium
mondaná nicolas
ezt a szót tőle kaptam
a köztes időt jelenti, a forrástalan, lassú, maradó világosságot,
amikor már nincs nap, de még van, késlekedik a fény
alkonyodik –
azóta sokszor eszembe jut
esti világosságnál felnézek az égre és azt mondom:
diluvium
más latinul gondolni rá
külön jelentést kapott az idő
milyen hihetetlen ajándék egy szó!
homályosan az etimológiát is sejtettem benne, a lu-ban a luxot
éreztem, a di-ben a kettőt:
kétféle fény, a nappali és az éjszakai, és a kettő közti idő
most, tizenegy év után valamiért csak úgy rákerestem a latin-magyar
szótárban és ott az állt:
diluvium: özönvíz, árvíz
nem hittem a szememnek
özönvíz?
nem létezik
nicolas rosszul tudta? vagy csak átírta a szótárt, ahogy rimbaud-t is
meg a görög mitológiát, saját mitológiája szerint?
de akkor mi a fene az alkonyat?
az alkonyat crepusculum
crepusculum!!!
hát ez még rosszabb
micsoda béna, roskatag, roggyant szó!
milyen bekrepált!
mintha valami kripli nyekergetné a rozzant crepusculumját pár garast
remélve a sarkon
vagy tekerne erre szánalmasan egy csotrogány crepusculummal, ami
mindjárt szétdűl alatta
a diluvium mennyivel szebb, milyen hatalmas, micsoda íve van!
igazi ó nagy kerek kék ég
és hangszer is
és zárt és rejtett: Nagy, Titkos Szó!
zengő lakatját felkattintja a „d“, szélesre tárja az „i“, dallamot fúj
bele a „lu“ és a „vi“, összehúzza és felszívja az „u“, majd rázárul
lágyan az örök „m“
sötétből a sötétbe tart, középen előfuvolázó fülemületrilla világol
diluvium:
a nap nélkül itt maradó fény titka –
—
most köztes idő van
átváltozás
minden áll
állnak a hosszú bojtos füvek egy irányba
semmi se rezzen
levél se moccan, nincs szél, a levegő nem jár, sík lap a víz
sose tudom eldönteni, hogy melyik a titokzatosabb
az, ha fúj a szél, vagy az, ha minden áll
most ez van:
álló füvek vigasztalansága
a partról soha el nem úszó félsziget
soha el nem mozduló bokrok
soha el nem menő pad
soha nem rezdülő ágak
és a füvek, a füvek!
a nap nélkül maradó fény lassan beléjük szivárog
már csak onnan világít
egyszer majd minden más lesz
egyszer majd minden jó
igen igen
és két sírás közt újra csak elképedek, hogy hiába a túlnépesedés,
mégis milyen egyszerű egyedül lenni
hogy azon a helyen, ahol én vagyok,
az én helyemen, amit én töltök ki a térben:
senki nincs, egyedül csak én
milyen furcsa is ez
de nem csak ott:
közvetlen mellettem sem, holott már hét és fél milliárdan vagyunk
akkor ez azért mégsem magától értetődő
de az egész kastélypark üres
és lassan már az utcák is fent
egyszer majd jobb lesz
biztatom magam
egyszer majd más lesz
és bizonyossággá nő a sejtés, hogy épp ez lesz
éppen ilyen lesz mindig
pontosan ilyen
most pontosan a mindig közepén vagyok
–
–
–
valahonnan nevetés hallatszik
besötétedett
égnek a lámpák a tó túlsó partján és a távoli házak ablakaiban
rezeg a víz
vége
megint minden egyértelmű
megvolt az elválasztás
a válság elmúlt
a bojtos füvek is túlélték és a bokrok
és én
elmúlt a diluvium

(Illusztráció: Face leaves butterfly)

fürdés

felfedeztem ezt magamnak augusztusban:
a nap végén felugrok a villamosra és kimegyek a müggelseehez
jé milyen közel van, csak egy félóra
és későn is megéri menni, sőt, az a legjobb
szokásom lett, hogy minden nap jövök
sosem strandolni,
ennek ahhoz semmi köze
izzadva heverni a rekkenésben – á dehogy
hanem mindig a fény utolsó órájában
amikor már minden lágy: a víz, a föld, a levegő
megérkezem
kiszállok a villamosból, átvágok a kiserdőn, bemegyek
és akkor kinyílik
csak víz meg ég
megnövök széles nagyra és boldog vagyok
fürdés, úszás! –
úszom fellélegezve, hosszan, egyedül,
alattam, köröttem, mindenhol a selymek
aztán esti szél, homok, vizet bámulás,
frottírtörölköző dörzsös, száraz melege –

minden nap ezt várom, és megbocsátom a dolgokat, mert tudom, vár a tó
végre!
megkönnyebbülés, ahogy a vízbe dőlök
végre!
a hullámok elfogadnak
végre!
hazaérkezem elsüllyedt víz-hazámba
végre!
zöldszürke ég
végre!
víz-elevenség
nem baromság az a vízimajom-elmélet, ilyenkor mindig eszembe jut
itt éltünk valaha, vízben vízközelben
így kellett lennie
másképp megmagyarázhatatlan szőrtelen szárazföldi bőrünk
és ez az ismerősség, mélységes rokon-érzés
meztelenségünk őrzi a vizet
az enyém biztos
úszom egyre beljebb
végre!
siklok előre
bár ez a tó, bár sose fogyna el
ahogy az este se
hogy úszhatnék örökké a színes, világító ég felé a tükröződésben
locska hangok
úszni úszni
bele az égbe
a fákba
a felhőkbe

müggelsee, vihar

mért ez lesz belőle
mért jövök így haza
a müggelsee-n kitörő viharból
amiben hajó nélkül is majdnem elhajózom
a kék-fehér batikolt vászonlepedőt összefogva magamon,
mintha a görög állam menekültje lennék egy félrenyomott, szabálytalan
mintájú zászlóba csavarva
villamosozva hazafelé, állva a megállókban, várva a csatlakozásra
úgy nézek ki, mintha csak ez az egy szál vászon lenne rajtam
lobogok, betakar
valamennyit melegít és levesz a vacogásból
pedig eredetileg csak a plédem volt, leterítve a homokban
várt rám, amíg én a hullámokon ugráltam a puha égbe,
amin nem is olyan távol az eső este egybe a színeket,
és amin nem voltak kontúrok,
csak halvány, porlódó, szóródó, minden irányba szűrődő fény
és egy vékony résben éles, villanyos nap

lent meg
….a végtelen
………a suttogó
…..elveszett elem
…az ősrokon
………..ringató
………….régi hon
………….hullámzó
………..meleg
……de már borzos
………..víz
…………..váratlan
…………apró……………….. szembespriccek

mindez már mutatta, mi közeleg
nem volt véletlen, hogy kimentek a legbátrabb fürdőzők is
………………….juhéjjj!
…………………ujjongás!
teljes eufóriában ugráltam hullámról hullámra
rugaszkodás és loccsanás, hinta, hinta!
elhintázni odáig, ahonnan a vihar jön!
ahol lement a villámnap!
mindig tovább, soha, soha ki!
egyedül fürdök nehéz, lágyan lógó függönyök között
……………elmosódó szürkében
……………………….egyre feljebb
………………………………roskadó
…………………………hullámokon

…………………..ó hatalmak!
…………………………ó ti felkerekedők,
……………………………………felhorgadók!
………………………………………….ó felkavarodók!

………………….ó hatalmak!
……………………..ó én!
………………………itt!
…………………..itt vagyok!
……….nevetésem itt most az egyetlen emberi!

…………………………………………………………….tovább!

köhögök
arcul vág és orromba folyik a tó
…tarajos csapások döntenek, sodornak el
………..lábam mint laza gyökér, elválik a talajtól
………………lebegek, nagyra nőtt vízinövény
……………………..átdől rajtam hullámok széles tömege
visszavet, kifésül, kisimít
…………………….szikráznak fölöttem éles, meztelen
……………………………………………………….villanyvezetékek
……….……………………………a hullámokból látom a tó fölött
……………………………………………..erre rohanó, növekvő eget

csak a természetes józanság hajtott ki a vízből
a mérlegelő, kicsiny értelem,
az emberi

…………………ó valóság!
………………ó bevárni a vihart!
…fel se öltözni, csak maradni így, csatakosan
……………párás, fülledt meleg világ
………………roskadó egek közt
……….karomon felborzolódik a szőr és
…vacogok
hűlő lábfej, hisztérikus belső hideg
……….pedig
……………most

……….pedig
……………………………most!

……………………………………………….ó erők, hatalmak!

mért kell mindig mindent elrontani egy sörrel
persze ki tudja, tényleg a sör-e a ludas
amíg a villamost várom, azalatt bontom meg
őrjöngő hideg száj, üvegen koccanó fogak
a semmibe növő sárga nyárfákat nézem
amik a semmi-égen söpörnek újra és újra
leveleik a földön meg a szélben
a kék-fehér vászonlepedő vizesen csattog
villamost váró vitorlaszárny

(Illusztráció: Helen Lepsky: The sunset was amazing)

emberek

az emberek érdektelen és érvénytelen beszéde
amitől máskor megőrülök
most csak simán elúszik mellettem
lenyalt hajú fazon, ordítva telefonál
igen, csináld meg légyszi
lépj be, igen, és húsz eurót tegyél rá
köszi csácsá
a vastag hangú nő meg felnőtt fiának beszél megállás nélkül
közben minden mondatnál megérinti a vállán, a mellén, a kezén,
böködve, paskolgatva,
miközben amaz csak a síneket nézi, mintha itt se lenne
igen és aha – ennyit mond néha
ezek itt a kollegákat szidják a korrektség és a kritika látszata alatt
az undorítónál is alacsonyabb, ahogy vigyázva a szavakat használják
odébb csúf anya és csúf lánya
ugyanolyan farmerkabát ugyanolyan fekete okosszemüveg
ugyanolyan zsíros seggük ugyanúgy billen
a reprodukció kiábrándítósága
de most nem idegesít, meg se érint
az emberek iszonyatos jelentés- és mondanivaló-nélkülisége
és a vele párosuló elképesztő mértékű öntudat
amitől alapesetben behányok
most mintha az egészet képernyőn nézném
az egyen-leszbikusok itt az orrom előtt
egyikük rondább, mint a másik
frizurájuk, mint az amerikai tengerészgyalogosoké
húsos, ronda orrukban a piercingek
kidagadnak a tépett nadrágból
egymás vigaszai
látszik, hogy sértődöttségből választottak szexuális hovatartozást
kiszálltak a kilóra mért heteroszexuál szabadversenyből és azóta folyamatosan demonstrálnak
azóta bátrak és erősek
azóta minden sétájuk manifesztum, minden fogmosásuk politikai aktus
a nemi identitás mint életünk értelme
az abszolút és totális katasztrófa tövében
végül is mért ne, olyan mindegy, hogy környezetvédelmi aktivizmus, büdösnagy karrier vagy ez
bezzeg itt a piroskabátos nő a botsarkú cipőben
bezzeg ő versenyezni akar, győzni, győzni mindenáron
édes istenem, és milyen a férfi, akiért teper
rücskös képű ifjú, sör bádogdobozban, levegőt se vesz, úgy dumál a telefonba, ide-oda fordul a padon
a nő meg próbálkozik, közvetlen elé áll
nézz! nézz meg! láss meg! kiabál a piros A-vonalú kabát meg a botsarkú cipő
de a rücskös képű rá se néz, csak megállás nélkül nyomja a sódert a telefonjába
vigasztalan az emberiség én mondom
amott meg az ócska hulladék-angollal a yuppie-k, napszemüveg éjjel
az örök coolness és a mindenható style
mennek partizni
meg ez a borzalmas fontoskodó alak itt szemben meg a gügyögő nője, ezek is angolul szakértenek
mindannyian angolul szakértjük a semmit
a nyelven, amit a látszattal ellentétben senki nem beszél
az egymást egyezményesen nemértés nyelve
bábelben még nem volt ilyen probléma
Isten is jobban tette volna, ha a közös nyelvből csinál látszatot, nagyobb bosszú lett volna
dehát néha Isten is naiv
vagy csak túl dühös ahhoz, hogy raffinált legyen
mellettem két sovány, barázdált képű, barna arcú fickó sörösüveggel
na nekik nem a party jutott, látszik
vajon hány évesek lehetnek
az a gyanúm, hogy valójában még fiatalok, csak a túlélési harc és a megveretettség véste így szét az arcukat
egyébként a szokásos, mindenki bekábelezve és becsatlakozva
fület bedugva, maga elé beszélve
emberek feladat és tett nélkül
emberek élmények és tapasztalat nélkül
emberek gondolat nélkül
emberek fantázia nélkül
emberek élet nélkül
visszakötve a köldökzsinórra, gyermekünk tápláljon bennünket bébi-nedveivel, föl nem nőtt anyákat
egy sör, egy joint, meg egy profil a facebookon és az instán
ennyi a minimum szükséglet a lakatlan szigeten
egyben ennyi a maximum is, sőt az optimalitás
aaa visszakívánom a szóbeliség korát
ami maga az abszurditás, hiszen épp őrült tempóban jegyzetelek, egy füzetbe,
amiben papírlapok vannak és amibe tollal kell írni
és arra gondolok, hogy a kultúránkon talán végérvényesen diadalmaskodott
a lakksima, tükrös felület
a műanyag-üveg
amit össze akarnak hozni a foghatósággal
mintha ennek bármi értelme lenne
siklani ujjal és tapintgatni jelentés nélküli szavakat, képeket
beléjük nyúlni, folyton próbálni, valódiak-e
„megnyitni” őket,
hátha!
hátha egyszer valódi vér folyik ki a képernyőn és hátha kidomborodik belőle a felpumpált nő!

és aztán ott vannak azok, akik az s-bahnba szállva azonnal elalszanak
arcuk még álmukban is komor
szemük közt mély ránc
szájuk összeszorul
mintha befelé néznének és valami nagy filozófiai kérdésen töprengenének
pedig csak átdolgozták a napot
vörösbarna fej
könyökére támaszkodva alszik már jó ideje
vajon hány sörrel támogatta meg ezt az alvást
most pozíciót vált, kezét szája elé teszi, úgy támasztja meg az állát
felnéz, aprókat pislog,
kérdés, lát-e bármit is
és már vissza is hull előbbi helyzetébe, öklére dűl
az ajkakat talán a homlok és a fej súlya préselte ilyen keskenyre
talán neki van még mit mondania, ha semmi más, hát legalább egy káromkodás
egy súlyos, rövid baszd meg
talán abba összesűrűsödne mindaz, ami ebből az egész hosszú s-bahn szerelvényből hiányzik
a jelentés
de sajnos ez a káromkodás nem hangzik el
csak napszemüveges majmok vihognak egymás közt

hurcolás

az s-bahn ablakában elrondít a hideg
fáradt karikák
vörös, sovány arc
most leginkább a hetvenéves apámra hasonlítok
mielőtt az otthonba költözött
nagy krumpli orr, kialudt tekintet, vésetek

a megálló túloldalán megint felhúztak egy házat
a sarki bolt kávéja meg elromlott, szar vizes lötty
ezekből látható, hogy múlik az idő
mert a mozdulataimból, amikkel a függönyt eresztem le minden este
meg amikkel a matracot tolom félre a szekrény elől minden reggel
meg a postaláda-nyitásaimból, virágöntözéseimből nem

tavasz van, de eltakarja az eső és a szürke ég
el fog múlni úgy, hogy nem is látjuk
egyszer majd kisüt a nap,
de akkor már minden kész lesz

mostanában a metrószerelem is megritkult, nem tudom, mi lehet az oka
talán csak nem vagyok elég éber
vagy megritkultak az érdekes férfiak
vagy én nem vagyok elég érdekes, nem tudom
de én inkább a férfiakra tolnám a felelősséget,
eddig is tiszta reveláció volt olyat látni,
aki egyáltalán feltűnt, nemhogy olyat, aki tetszett
például olyat, akinek van tekintete
hány tekintet nélküli ember van, te szent ég
persze az én érdeklődés-nélküliségemben azt hiszem, az is benne van,
hogy valójában még mindig azt várom, te hülye D., hogy véletlenül összefutunk
megpillantjuk egymást a tömegben,
a tekintet nélküli emberek között valakit, aki lát
bizonyos állomásokon, bizonyos vonalakon ennek a valószínűsége megnő, úgy képzelem
minden hasonló profil vérnyomás-emelő faktor, minden hasonló sziluett ütés
mekkora balfék vagyok, hogy nekem még a metrószerelem is csak emlék és képzelet

lapát

nemrég új szemétlapátot vettem a régi sötétkék műanyag helyett
nemesacél
vadonatúj, impozáns darab, ez aztán egy egész életre szól
hosszas nézegetés és vágyakozás után megvettem
utolsóként lógott a menő háztartási eszközök falán
most meg már nálam villog fémesen
felületét nem karcolja karc, körvonalait nem töri törés
nem szennyezi se szenny se nyom
épen, élesen fénylik
a lapát: tökéletes
néha csak úgy felemelem a sarokból és belenézek
sima lapjában tisztán látom magam
homorú vagy domború oldal, csúszik és játszik benne a forma, ahogy mozgatom
megnövök, összemegyek
nézem magam
döbbenetesen tiszta és világos az ostoba műanyaghoz képest
ó acéltükör!
az igazságot mutatja
torzképet
rólam

(Illusztráció: Vladimir Kush: Eye pond)

áááá az utak

hát mert hogy az a kérdés,
hogy hogyan keresztezik egymást az utak.
hogy hogy fogok én találkozni bárkivel is,
ha mindig ugyanazt az utat járom,
a szokásos utakat.
akkora véletlennek kell történnie, amit el se tudok képzelni.
már önmagában az, hogy a másik és én egy helyen legyünk, egy mezőben úgymond,
vagyis észlelhető távolságban!
aztán, hogy észre is vegyük egymást.
mert simán lehet, hogy még akár közel is vagyunk,
nem sikerül, mert az egyik épp a közlekedési lámpára néz, a másik meg a földre.
aztán az egyik rohanni kezd, a másik meg épp a táskáját cipzározza be.
soha nem tudják meg, hogy ott voltak egymás mellett.

milyen is az, mikor az ember megoszt valamit?
mikor volt utoljára olyan
elmesélni valamit tényleg-szavakkal, látomásozva égve lelkesedve,
leírni színes, apró, jelentőségteljes részleteket, amiket mind észrevettél és megéltél
amiket senki másnak nem mesélnél el,
és amiket senki másnak nem lenne türelme végighallgatni, se fantáziája végiglátni
de ő, ő értené
ő élvezné
ezt akarná
ezért szeretne
benne akarna lenni ezekben a világokban
és minden onnantól lenne csak érvényes, hogy neki elmesélted
ó megtörténtté tevés!
vagy milyen az, amikor valaki vár. otthon, vagy a reptéren, amikor külföldről visszajössz.
nem az ürességbe érkezni, hanem abba, hogy valaki már ott van
milyen, amikor ajándékot kapsz. kis elejtett mondataidat, kósza kívánságaidat amikor valaki megjegyzi. és ad apróságokat, csak úgy ok nélkül
créme brulée-t vesz neked például, vagy gránátalmát, csak mert szereted
és milyen ajándékon agyalni neki. gondolkodni, tervezni, titokban csinálni, rejtegetni előle hosszabb időn keresztül, és végül odaadni
milyen életre-halálra vitázni valamiről, gyúrni és gyömöszölni, fúrni és szétszerelni a dolgokat, pakolni szét elemeikre, alájuk feküdni, fölébük szállni, rájuk mászni, rakosgatni őket összevissza, két szerelő csavarkulcsokkal a dolog két oldalán, jó izgalmas hibakeresés.
milyen, amikor átölelnek a konyhában. és milyen, amikor valaki neked főz.
milyen a mezőn mászkálni a nyakig-gazban este, meg mindenféle olyan helyeken, ahol senki sem jár.
vad dolgokat véghezvinni
beszállni hajtogatott papírhajókba és elhajózni messze tengerekre, odüsszeuszkodni ketten, mindenféle gyanús szigetek között veszni el
nekirugaszkodni hatalmas hegyeknek utcai ruhában csak úgy egy délután, és mászni, mászni a mászhatatlant, a matterhornra fel!

de minél idősebb vagyok, annál kevesebb férfi tetszik. gyakorlatilag senki. nyilván én is egyre kevesebbnek tetszem, de most annál maradok, hogy ők.
mi kéne, hogy tetsszen?
rondák. unalmasak. végtelenül önimádók.
szűkagyúak. egysíkúak. laposak.
lassúak.
nincs humoruk, nem értik a viccet.
a szokásaik rabjai, földlhözragadtak és megrögzöttek.
fantáziátlanok. tudatlanok. integrálaltlanok. álszentek.
fingjuk sincs semmiről.
működnek, és ezt életnek tartják.
gyűjtik a gyűjtenivalókat. és aztán felmutatják.
semmivel nem terhelhetők. összeomlanak egy széllibbenéstől.
nem vállalnak felelősséget, leginkább semmiért.
üvegen át krémest nyalók.
egyszer leérettségiztek és azóta semmit nem tanultak hozzá.
kibaszott bunkók.
érzéketlenek. közönyösek.
betörők: gyorsan lerabolni, amit le lehet és vinni, vinni, pucolni el vele.
sötétek.
szétesettek.
erőtlenek.
gyávák.
tartás nélküliek, lekvár-emberek.
rohadt zártak, és erre még büszkék is.
pitiánerek, alacsonyak. az elviselhetetlenségig kicsik.
aki meg izgalmas, érzékeny, fantáziadús, nagy, szellemes, szép: az meg mind depressziós és engesztelhetetlenül gyűlöli magát.
ez mért van?
mi a fenét kezdjek ezekkel ÉN?

arany fény

kellene egy szem, amikor így süt a nap
kellene egy szem ehhez az arany fényhez
ami fölfogja és összegyűjti a sugarakat
hogy ne csak az eredetit lássam
de a visszfényt is
a tükröződést a szemben

hogy is lehet
ennyi ember
mennyi is lakik berlinben?
ömlenek szembe a buszon, mozgólépcsőn, zebrán
milyen hihetetlen, hogy ebből a rengeteg emberből,
akik közt állítólag nincs két egyforma,
egy se tetszik
csak az arany fény tetszik, ahogy végigsüt a városon

párhuzamosok

ma a boltból kilépve közvetlen mellettem az úton
befordult egy srác biciklin
ő a zsömléjéből harapott le épp egy darabot,
én meg épp a számat nyaltam körbe a dobozos radler után
pont egymás szemébe néztünk
hangosan elnevettem magam
nem tudom, neki feltűnt-e szájmozgásainknak ez az egyidejűsége
az ő fogai és az én nyelvem
vagy csak én vagyok ilyen éhenkórász momentán
nem lenne csoda, ha kívánnám a szendvicsét hahaha
vagy ha szeretnék a szendvicse lenni –
ő meg lehetne az én radlerem –
micsoda váratlan erotika ezen a napsütötte délutánon itt az aldi előtt!
sajnos azonban az ilyesmi a túléléshez túl kevés
max egy versre elég
vagyis akkor mégiscsak túlélés
esetleg ha látta volna, hogy nevetek, talán megismerkedünk
és talán tényleg megkínál a szendvicséből
normálisan
mert tényleg kurva éhes vagyok
én meg felajánlom a dobozos radlert
és spontán piknikelünk a büchnerwegen
aztán addig hörpölgetünk harapdálunk egymás dolgaiból, hogy végül
felülök a csomagtartóra és elbiciklizünk valahová

(Illusztráció: Leonard Aitken: Immaterial Monoliths)

s-bahn

háttal a jövőnek arccal a múltnak
ösztönösen így ülök
és mivel mindenki amúgy is a menetirány szerinti helyekért van oda
én legtöbbször könnyedén találok helyet akkor is, ha tele van az s-bahn
nézni örökké visszafelé
dacolva a haladással
demonstratívan hátat fordítva a progressziónak
vitetni magam, nem látva, hova
nézni, ahonnan eljöttem
nézve a régit
az elhagyott helyet
néhai megállót, volt utcát, egykori fákat, elmúlt házakat
hátrafele menni és olvadni lassan el
zsugorodni, párafolt az üvegen,
makacsul az elmúlót nézni mindig
nem én őket: ők vesztenek el engem
hullani hagyom őket, mit is tehetnék
a metrószerelem az egyetlen lehetőség
soha vissza nem térő tekintetek, elkapott szemek
kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak

monológdialóg

hogy is bírtuk-bírjuk ezeket az éveket, sonja
hogy is bírunk így létezni
kiszolgáltatva minden pontosvesszőnek
biztosan találnak, csak mi, egyedül mi nem vagyunk biztosak
talaj helyett szanaszét csúszó jégtáblák
fél lábunk merül a feneketlen semmibe
mi meg fent kapkodunk mondatok után
megírjuk, átírjuk amit még lehet
hogy is tud halmozódni, ami nincs?
hogy tud halmozódni a hiány?
pedig mi felhalmoztuk annyi év alatt
ragyogó keresésünknek
szárazon és szomorúan
ugyanaz az oka

aaa sonja
ez az út itt
ez a mindeneste-út
ez a mindeneste-utolsó szakasz
ezek a mindeneste-neonlámpák
ezek a házak itt
ezek az üres utcák
ezek az üres utcák!
és köztük és rajtuk
ezek a lépések
a lépéseim
mikor változnak meg végre

magma

megyek a könyvtár felé
buszok mennek és váltanak a lámpák,
és táblákon olvasom, hogy Brook-Taylor-Straße meg Rudower Chaussee,
közben a föld mélye most is olvad
elképzelhetetlen hőfokon működik odalent egy vulkán
nyomják egymást, préselik és gyúrják a kőzetek,
birkózik önmagával a vetélytárs nélküli anyag
mi lenne, ha most egyszerre megolvadna itt a humboldt egyetem természettudományi kara
a kémialaborok az informatika tanszék meg a fénytani intézet
és az anyag, vagyis amit mi itt fent anyagnak ismerünk, és aminek olyan neveket adunk,
mint aszfalt meg tégla meg acél meg üveg meg beton
nem lenne többé elkülöníthető
összezuhannának a közlekedési lámpák és felforrnának a buszok
elfolynának a lépcsők, egymásba csúsznának a felüljárók
megtekerednének és nyolcasokat vetnének az utcák,
felpúpozódnának gyűrődnének összevissza sosem látott halmazállapotban
és már nem mutatnák táblák, hol van a Brook-Taylor-Strasse és a Rudower Chausse
és a természettudományi kar sem lenne megtalálható

munka, asszonyok

mancival csütörtökön takarítjuk a praxist
és ahogy elhagyjuk a várószobát, manci megy elöl,
kezében nagy cserép átültetendő virág, bólogat, mint valami győzelmi pálma,
a porszívót meg maga után húzza, engedelmes állatot kötélen.
én mögötte, kezemben az ablaklemosós vájling,
mintha valami szent löttyöt vinnék.
nagy óvatosan, méltóságteljesen megyünk,
az előszobát épp most mosta fel, ezért kerülőúton kanyargunk át a rendelőn,
több helyiségen, nyitott ajtókon, küszöbökön át,
egyenletes tempóban kerülgetünk iratszekrényeket és orvosi műszereket,
így vonulunk a praxison át a wc-be
ahol minden beteljesedik

(Illusztráció: Helen Ansell: Giant Redwood Tree)