a tréning után

kilépni a tűzből magasfeszültségből
mozdulatrengetegből tízezres fordulatszámból
eva kiáltásaiból az örvényen át
a már átcserélt száraz ruhában kimenni a tágasságba
a hangokba
a fénybe a házak oldalán
a fák telizöld koronájába
kilépni a tanzfabrikból eva tréningje után

……………………………..és menni az utcán

az ösztönök és érzelmek meghunyászkodva, nyelvüket lógatva kushadnak
ki vannak nyuvadva hálaisten
az élmények és emlékek csuromvizes, ledobott rongyok
fent hevernek a terem padlóján
most aztán egy ideig kuss van
ilyen az, amikor a tűzmanó kicsi és erőtlen

a tréning után csak vagyok
belélegzem, visz az este
fáradtságtól zsongok
a mehrindgammig és a südsternig

……………………………..enyém az út

ilyenkor nem nyomasztanak a dolgok
hogy a tetteim, a szavaim, a napjaim
a mód, ahogy élek,
én:

……………………………..nem vagyunk megoszthatók –

a tréning után megbékélek a világgal
nem zavar se igazságtalanság, se bánat
a dolgok vannak
nincs rárakódás
csak utca, lámpa, fák,
emberek szatyorral, közlekedés
és fent az ég

……………………………..együtt az időben

ó ez az időben-lét! együtt mozdulunk
a tágasságban járok, fent, szét, mindenütt
így-kell-lenni-érzés, rend-érzés
nézem a mehringdamm fáit

……………………………..és így megyek gyalog

 

április

a köpenicki kastélyparkban heverek
kijöttem lenni
utat törtem a burjánzó, őserejű növényzetben,
és kipróbáltam, milyen, ha leülök
a szőnyegszerűen összenőtt sövény benyomódott, nem értem szilárd talajt
most nincs alattam föld, csak az ágfonatok
csukott szemem mögött vörös-narancs hőmező, fehéredik, ha fejem fordítom
bal kezem a vízbe lóg, hideg
bennem futnak össze a hőmérsékletek
mindenütt madarakat és virágokat hallani, az első virágokat idén
nehéz vagyok, kezem-lábam ólom
de jó, most nem nekem kell tartani ezt az egész súlyt
de jó, csak leadom ide, tartja más
csukott szemmel feküdni így hanyatt az elhagyatottságban
elvileg ez egy teljesen kiszolgáltatott pozíció
szabadon rámtörhetne bárki
de semmi veszély
ruganyos ágak tartanak és melegít a nap
örök sövény a félsziget szélén
éles, fényes, friss határtalan
narancsvörösbe merülök
döngésbe, zúgásba, pittyegésbe
suhogásokba,
amik a vizet érik és darabokra szelik a levegőt

 

egyszer majd

egyszer majd más lesz
mondom magamnak
mert kinek is mondanám
ki más van még a köpenicki kastély parkjában szerda este
a vizet bámulom és benne a világosságot,
amiből majd az este jön
diluvium
mondaná nicolas
ezt a szót tőle kaptam
a köztes időt jelenti, a forrástalan, lassú, maradó világosságot,
amikor már nincs nap, de még van, késlekedik a fény
alkonyodik –
azóta sokszor eszembe jut
esti világosságnál felnézek az égre és azt mondom:
diluvium
más latinul gondolni rá
külön jelentést kapott az idő
milyen hihetetlen ajándék egy szó!
homályosan az etimológiát is sejtettem benne, a lu-ban a luxot
éreztem, a di-ben a kettőt:
kétféle fény, a nappali és az éjszakai, és a kettő közti idő
most, tizenegy év után valamiért csak úgy rákerestem a latin-magyar
szótárban és ott az állt:
diluvium: özönvíz, árvíz
nem hittem a szememnek
özönvíz?
nem létezik
nicolas rosszul tudta? vagy csak átírta a szótárt, ahogy rimbaud-t is
meg a görög mitológiát, saját mitológiája szerint?
de akkor mi a fene az alkonyat?
az alkonyat crepusculum
crepusculum!!!
hát ez még rosszabb
micsoda béna, roskatag, roggyant szó!
milyen bekrepált!
mintha valami kripli nyekergetné a rozzant crepusculumját pár garast
remélve a sarkon
vagy tekerne erre szánalmasan egy csotrogány crepusculummal, ami
mindjárt szétdűl alatta
a diluvium mennyivel szebb, milyen hatalmas, micsoda íve van!
igazi ó nagy kerek kék ég
és hangszer is
és zárt és rejtett: Nagy, Titkos Szó!
zengő lakatját felkattintja a „d“, szélesre tárja az „i“, dallamot fúj
bele a „lu“ és a „vi“, összehúzza és felszívja az „u“, majd rázárul
lágyan az örök „m“
sötétből a sötétbe tart, középen előfuvolázó fülemületrilla világol
diluvium:
a nap nélkül itt maradó fény titka –
—
most köztes idő van
átváltozás
minden áll
állnak a hosszú bojtos füvek egy irányba
semmi se rezzen
levél se moccan, nincs szél, a levegő nem jár, sík lap a víz
sose tudom eldönteni, hogy melyik a titokzatosabb
az, ha fúj a szél, vagy az, ha minden áll
most ez van:
álló füvek vigasztalansága
a partról soha el nem úszó félsziget
soha el nem mozduló bokrok
soha el nem menő pad
soha nem rezdülő ágak
és a füvek, a füvek!
a nap nélkül maradó fény lassan beléjük szivárog
már csak onnan világít
egyszer majd minden más lesz
egyszer majd minden jó
igen igen
és két sírás közt újra csak elképedek, hogy hiába a túlnépesedés,
mégis milyen egyszerű egyedül lenni
hogy azon a helyen, ahol én vagyok,
az én helyemen, amit én töltök ki a térben:
senki nincs, egyedül csak én
milyen furcsa is ez
de nem csak ott:
közvetlen mellettem sem, holott már hét és fél milliárdan vagyunk
akkor ez azért mégsem magától értetődő
de az egész kastélypark üres
és lassan már az utcák is fent
egyszer majd jobb lesz
biztatom magam
egyszer majd más lesz
és bizonyossággá nő a sejtés, hogy épp ez lesz
éppen ilyen lesz mindig
pontosan ilyen
most pontosan a mindig közepén vagyok
–
–
–
valahonnan nevetés hallatszik
besötétedett
égnek a lámpák a tó túlsó partján és a távoli házak ablakaiban
rezeg a víz
vége
megint minden egyértelmű
megvolt az elválasztás
a válság elmúlt
a bojtos füvek is túlélték és a bokrok
és én
elmúlt a diluvium

 

(Illusztráció: Face leaves butterfly)