– Hogy nektek mennyi időtök van! Egész nap itt ücsörögtök a kávézóban, és arról tárgyaltok, milyenek a férfiak. Ugyan, milyenek lennének? Nekem fogalmam sincs. Én csak egy házat akartam, egy saját házat és gyerekeket. Ház és gyerekek… olyan nő nem is volt a mi családunkban, aki mást szeretett volna.
Ludmilla néném – nyilván ti is érzitek a beszédemen, hogy orosz vagyok – ezért ment férjhez Kanadába, ahogy Jekatyerina, az unokatestvérem Törökországba. Nyina, a másik óvatos volt: nem bízta a férjkeresést gyanús ügynökségekre, saját maga levelezett egy házias feleségre áhítozó dán mérnökkel. A dán, a török, a kanadai férfiak talán orosz nőket esznek, mind a három lány megígérte, hogy képet küld a házról és a gyerekekről, de a fotók soha nem jöttek meg.
Filip Szergejevics, az én férjem nem várt csomagban küldözgetett orosz menyasszonyokra. Talán ő maga küldözgette őket. De annyira méltatlan lett volna belemártanom magam az ő ügyeibe! Gyerekeket akartam, házat, a közelben meg egy pravoszláv templomot, hogy imádkozhassam a sok eltűnt lányért, a sok meg nem épült házért, az áldozatokért – a férjem és mások áldozataiért.
Nekünk több otthonunk is lett, a Krímben, London mellett, Frankfurtban és Cipruson, egy görög faluban, ahol nekem a görög templomok sem voltak olyan idegenek. De a gyerekek? Hiába zarándokoltam végig a ciprusi templomokat, hiába rendeltem az internetről csoda-pirulákat, csoda-lúgokat, csoda-füveket, csoda-savakat, nem estem teherbe. Nem szégyellek mesélni nektek erről. Most együtt kávézunk, aztán hívom a pincért, fizetek, és többé nem találkozunk.
Nos, Filip Szergejevicset mintha nem bántotta volna annyira a dolog. Mióta felszámolta az üzleteit, a nőkkel és velem csak keveset foglalkozott. Ült a ciprusi házunk teraszán, és ha berúgott, lövöldözött képzelt ügynökökre, a pétervári osztálytársakra, akiket nem látott húsz éve, a tornácunk mozaikfiguráira, vagy csak Szerafim Davidovicsra, erre a ravasz, sebhelyes arcú kópéra, akit kinevezett fegyverhordozójának. Ha már Szerafim Davidovics is részeg volt, akkor tudtam, hogy a házban semmi keresnivalóm. Egyik nap hagytam őket a tornácon őrjöngeni, és elvonultam bóklászni Filip Szergejevics nagynénjével és egy vidám odesszai lánnyal, Raiszával, akit azért tartottam magam mellett, hogy ne legyek olyan egyedül, és hogy minden keresnivalóról megfeledkezzek.
Micsoda kertünk volt! Soha életemben nem láttam hasonlót. Közel a házunkhoz, de olyan kanyargós, köves ösvényen kellett a narancsfákhoz botladoznunk, hogy úgy éreztük, ez már egy másik völgy vagy tán egy másik sziget. Én szívesen sétálgattam volna ott többször is, de volt abban valami félelmetes, hogy se oroszul, se görögül nem ismertük ezeket a virágokat, bokrokat. Olga néni az egész ligetet csak úgy hívta, a „dzsúz-kert”. Mintha betörők lennénk, nevetett ilyenkor Raisza.
Igen, de a legkülönösebb mégiscsak az volt, hogy soha nem volt igazi csend! Mintha minden rovar, szöcske, lepke, dongó, minden zizegő, szöcsmögő bogár ezek között a különös bokrok között gyülekezne. És ez nem volt elég! A hangokból-bokrokból szőtt függöny egy kis tavacskánál ért végét. A hullámok olyan zajt csaptak, mintha éjjel-nappal beszélgetnének. Akárkivel és akárhogyan jöttem ebbe a ligetbe, soha nem érezhettem magam egyedül.
Pedig most szélcsend volt, tikkasztó, délutáni szélcsend. Letelepedtünk a fűre, ettünk egy kis camembert-et, tasakos olajbogyót, miegymást, aztán meghámoztunk néhány narancsot. Eltelt egy kis idő, Olga néni ledőlt az egyik nevenincs bokor alá és hortyogott. Mit tehettünk volna mi? Megkértem Raiszát, hogy egy kicsit beszélgessünk. De öt perc sem telt bele, és a millió-millió, ide-oda-röppenő szárnyacska között mi is elbódultunk.
Minden álomban van egy olyan perc, amikor úgy érzed, órák, sőt napok, hónapok teltek el, és ha felriadnál, azt látnád, hogy mindenki megváltozott szörnyűségesen. Jobb ilyenkor továbbaludni, de én felemeltem a fejem, és láttam, hogy az egyik fa árnyékából egy fiatal férfi figyel. Nem félek elmesélni, mi történt azon a napon. Úgysem hiszitek el.
Ne ijedjen meg, ne kiabáljon, ne sikoltozzon, Anna Fjodorovna, kezdte az idegen. Én rettenetesen megrémültem, mert csend volt, nagyon nagy csend. És máig sem tudom, hogy oroszul szólt-e hozzám, vagy félelmemben (mert ez a furcsa érzés fogott el), megértettem a görög nyelvet. Gyorsan lesimítottam a szoknyámat, mert az is átsuhant rajtam, hogy ez a különös idegen férfi talán Danyil Mojszejev ügynöke. Az uram a házban van, hebegtem, és Szerafim Davidovics vigyáz rá. Délután tárgyalásuk lesz. Hiszen akárki is volt az idegen, nem akartam olyan látszatot kelteni, hogy álló nap csak heverészünk, és nem tudjuk magunkat megvédeni.
Az idegen csak mosolygott, aztán lassan elkezdte: ne ijedjen meg, Anna Fjodorovna, a szerelméért jöttem, és rámutatott – nem viccelek! – egy felszerszámozott, nagyon szép lóra. Féljek vagy nevessek? Újra hebegni kezdtem, erre a férfi elmondta, hogy két gyerekem lesz tőle, egy kisfiú és egy kislány – egy szerencsés, szép és kedves lány, aki hozzámegy majd egy gazdag angolhoz. A fiamat viszont különös betegség sújtja majd: soha nem fog tudni aludni.
És honnan jöttél, te, Lovasevics, kérdeztem. Talán a különös tóból? És mért ígérgetsz mindenféléket? A lovag sértődötten elmosolygott, és anélkül, hogy Raisza vagy Olga néni felébredt volna, nyeregbe emelt, és levitt a tavacskához. Elég, Anna, ennyit tudnod, felelte, és a tó úgy reszketett előttünk, mint valami tükör.
Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, és bármennyire is iszonyodtam, engedtem, hogy a víz széléhez tuszkoljon. Anna, vigyázz majd a fiamra, és soha, semmi szín alatt eszedbe ne jusson, hogy engem felkeress, súgta, és a végén, mert alig öt percet töltött el velem, megcsókolt. Furcsán száraz és hideg volt a keze, de attól a perctől kezdve soha nem féltem senkitől. Egy kislány, egy kisfiú, mondogattam magamban, mikor a kísérőimet a szunyókálásból felkeltettem.
Mitől is féltem volna? Filip Szergejevics, a férjem meghalt, mielőtt a kékszemű, feketehajú ikrek megszülettek volna. De a szerelmem nem hagyott el, ő velem volt, mikor Filip holttestét Oroszországba vittem, és mikor megszabadultam Szerafim Davidivicstól, Olga nénitől, majd ráadásképp Raiszától is. Szerafim nagyon álnok és erőszakos volt. Nyilván azt hitte, ezek után kettesben lövöldözünk a mozaikpadlós tornácon. De én mást akartam.
Senki nem maradt a házban, csak én és a gyerekek. A mozaikpadlót rögtön megjavítattam, és a szobákat teleraktam világos, könnyű bútorokkal. Sok nyár elmúlt, sok tél, de egy idő múlva nem keresett meg engem az ismeretlen. Megsértettem? Valami jóvátehetetlent követtem el? Valaha megfogadtam, hogy a narancsligetet beültetem virágokkal, de mára minden megváltozott, olyan félős lettem, hogy alig merek a liget közelébe menni. A gyerekeimnek azt mondtam, az apjuk angol orvos, titkos kiküldetésben járt Cipruson, és nekünk várnunk kell, nincs más dolgunk, csak várni… A lányom már Londonban tanul, nem nagyon izgatja magát lánykereskedőkkel, titkokkal, orvosokkal, a tanulmányi költségeit Filip Szergejevics számlájáról fedezem. Csak a fiam! Miatta aggódom, mert higgyétek el, nem aludt, amióta megszületett. Fekszünk éjszaka a bezsaluzott villában Cipruson, mereven heverünk a sötétben, és egymás félelmét figyeljük. Pedig megfogadtam, hogy érte mindent megteszek! Jártunk az összes híres orvosnál, most is ezért jöttünk Budapestre. Szeretném, ha meggyógyulna, bár nem akarnám, hogy a titkainkat kifecsegje.