Balázs Csilla Kinga összes bejegyzése

Balázs Csilla Kinga 1969-ben született, a kígyótartó – a nyilas – jegyében, Kovásznán. Címkefelhő: világjáró „marimacsó”, asszony – Ahasvérus, hajléktalanjelölt albérlő (modern jobbágy), egyedülálló anya, modortalan fényharcos, a gyengék és a kitaszítottak védelmezője, az Igazság elszánt bajnoka, megrögzött túlélő, koron-a-tanú.

Szirmok

 

Emlékszem,
…a sötét gyűrűk szorításából kiszakadó első hangokra…
…a kiöblösödő remény naiv csapongásaira….
…eget ostromló, fényes vitorláira….

Emlékszem,
…testvéreimre, a földtől elrugaszkodott, lázadó növényekre…
…az égre torlódó  levegőkatedrálisok sziporkázó sűrűjére…
…a fénysugarak szálkás fényözönére…

Emlékszem
…a tengerek homályában alvó korallok színszimfóniájára…
…az időtlenségbe dermedt figyelő szempárokra…
…az algák rémült   bolyhaira…

Emlékszem
…a magam köré tekert csontfehér bőrköpenyre…
…a formák tétovázó, hosszúra nyúlt  álmaira (–
(idők néma halrajvonulása – )

Emlékszem
…a szemhéjakon áthatoló lila felhőpamacsokra…
…a test éjszakájába  oltott lebegő  aranyra…
….a fehér falak  labrintusából kivezető ösvényekre…

Emlékezésem utolsó gesztusaként
tisztelgek a sötétség szellemlovasai előtt
mert ködlovaikkal ráncosra gyűrték az arcomat
és színeket csikartak ki belőlem
és élő szirmokat.

(2009)

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Transience)

Limerick a dildótlan korokból; Ludmilla; Szeretőm; Jancsó a pokol vadászmezőjén

 

Limerick a dildótlan korokból

Két nővel élt együtt Freud bácsi,
de egyet se tudott meg- …érteni.
Hisztiztek a hölgyek.
„Miért teszik ők ezt?”
„Péniszirigység!” – vágta rá Freud. – „Ácsi!”

 

Ludmilla

De fura lány ez a Ludmilla,
rákapott tavaly a lúdlikra.
Intettem: „Nem kéne,
rámegy a vesédre.”
Vállat vont s elröppent Dublinba.

 

Szeretőm

Szeretőm lakhelye Bosznia.
A sapkája fél pár zoknija.
Kérdeztem: „Jó ez így?”
Azt mondta: „Melegít, s
nehéz lesz rólam leszoknia.”

 

Jancsó a pokol vadászmezőjén

Fut fancsali képpel pucéron Jancsó.
Reng a likában egy szép kicsi kancsó.
„Mi történt, hékás?!”
„Üldöz a répás” –
szól –, „buzi az ördög s az egész brancs, ó!”

 

(Illusztráció: Eugène Atget: Joueur de guitare)

A londoni béka; Meggybefőtt; Cím nélküli; A limerickről

 

A londoni béka

Képzeljék, hogy jártam Londonban:
békát találtam egy bonbonban!
Hogy történt, nem értem,
lenyeltem egészben
s bentről brekegi, hogy: „Dolgom van!”

 

Meggybefőtt

Lakhelyem két éve Treuchtlingen.
Süt a nap, hull a hó, baj nincsen.
Csak hát ez a meggybefőtt,
amiben egy medve nőtt
összemaszatolta új ingem!

 

Cím nélküli

E hölgy szülővárosa Kovászna.
Jó volna, ha nem sokat pofázna!
Mert pisszenni ki mer itt?
Másról szól a limerick:
kéjre van igény, nem kovászra!

 

A limerickről

A limerick őshazája Limerick,
ahol az urak műgonddal kiverik
egymásra a kókadt lompost.
Ne hívjatok ezért orvost,
semmi az, a rím kedvéért: mímelik.

 

(Illusztráció: Eugène Atget: Street Musicians)

Te, meg én

 

Mindig úgy tesz, mintha véletlenül álldogálna a kapu előtt, amikor a gyereket hozom haza az óvodából. Dehogy néz rám, a messzeségbe réved, majd lehajtott fejjel cigarettára gyújt. Óvatosan, nehogy a láng megégesse a tenyerét. A legszívesebben belerúgnék, én sem nézek rá, jó mélyen lehajolok, hosszasan matatok a zárban a kulccsal. Semmi Nap, semmi út, két félelem soha nem lesz Egész: teljesen reménytelen eset vagyunk, te, meg én

két gépolajtól

 csöpögő szárnyaira

 figyelő sirály –

 Egymás felé araszolgató csigák egy végtelen pengén.

 

(Illusztráció: Зеленая лампочка: Журавлики)

Tinilány, télen: őzike

 

Mintha lövés érte volna, pedig csak csípőficama van és néha utálja magát, mert a fiúk észre sem veszik, hogy mégis kontyba tűzve viseli a haját. Párás buszablak mögül figyelem, milyen elszántan biceg a gyémántfoltosra taposott ösvényen, löki lassan előre magát a buszról lezúduló kamaszok között, meglökik

megtorpan

felhőszürke kabátot feszít a viharos erejű szélnek, halad, dobog tovább, felszegett fejjel az elcsendesedő, szikrázó, havas úton és őzike

szeme — rebbenő / láng — szaggatott vonal a / térben — sebzett hang

 

(Illusztráció: Xingye Jin: Protecting)

 

Hipnózis

 

El kellett utaznia ahhoz, hogy egy véget érni nem akaró júliusi napon rájöjjön: mások álmában létezik. Ő nem ilyen épületeket álmodott maga köré, nem ilyen pályaudvart, nem ilyen kerteket, itt csak a hegyek és a mezők ismerősek.

Vissza kellett utaznia ahhoz, hogy rájöjjön: a hazájában a legapróbb színes kavics fölött is alattomos, fekete pára gomolyog, és ő, aki már látta a nyarat és a telet, a legmélyebb kútból felszálló hajnalt és a lidércfényes  mocsár ezer változatát, ő, aki már farkasszemet nézett azon a meztelen mezőn a delelő Nappal, most nem biceghet oda a többiek mellé, nem imádkozhat gigantikus reflektorokhoz és nem tehet úgy, mintha nem látná, amikor a fényképezőgépével a kezében vakuzik, hogy mindaz, ami itt  körülveszi: Hipnózis.

Csak / az igazság / kap arcot / néha / villan / a sötét ködből.

 

(Illusztráció: Stanley Donwood: Fleet Street Apocalypse, London Views, 2015)