Alkor András összes bejegyzése

1997. október 9-én született Budapesten, de egyébként Dunaújvárosban nőtt fel. Tizenegy évesen már alkotott, de gimnazista korában, Tatán lelt rá igazán az írás örömeire. Művei nagy részét rövid novellák teszik ki, s hol magyarul, hol angolul ír. A magyar darabok kevésbé, de angol írásai elérhetőek az internet különböző szegleteiben. Jelenleg Dunaújvárosban tanít angolt, matematikát, és maradék szabadidejében új műveken dolgozik.

Emlékek halmaza: a test

 

Anarchia. Ez volt az első gondolata. A toll hangosan koppanva ért a papírhoz, ráeresztve tintáját, mely szétfolyt az apró, szabálytalan gödröcskékben. Az író egy családi veszekedés közepén ült, közben állatok szaladgáltak ide-oda, tigris, elefánt, egy levegőben úszó cápa, fölötte sebesen szálltak a felhők, pedig nem volt szél. Keveredett a víz hangja a villámlással, az ének, mert valaki valamit énekelt, úgy hatott, mint egy cuppanós csók, a kínosabb fajta, az elefánt lába sem stimmelt valahogy, néha a távolban felbukkant egy-egy ismerős arc, nevetés, érzet, de ő görnyedt az asztal fölött tanácstalanul.

Leírt egy szót, áthúzta. Hogy legyen? Gondolkozott. Most már egy jól megrakott tűz mellett ült, és törzsi emberek sütöttek húst. Tűzropogás, dobok, jurták, sátrak, a friss hússzag és az eső utáni illatok furcsa elegye jelent meg. Régi kedvese a törzsfőnök mellére hajtotta fejét. A távol ködbe borult, farkasvonyítások hangzottak az ismeretlenből. Az író leírta első mondatát.

Most csengőbb hangok szóltak, felakasztott harangrudak összeütközve játszottak egy c-mollt, a gondolatok tisztultak, de a köd közeledett, ellepte a széket, az asztalt, míg végül az író nem is látta a papírt. A farkasok vicsorogva vették körbe, de fellángolt körülötte egy tűzgyűrű, ami kicsit a ködöt is eloszlatta, így sikerült valamit írnia a farkasokról. Ekkor a harangjáték disszonáns, félrehangolt zongora akkorddá alakult át, a szöveg elnedvesedett, homályossá vált.

Mindemellett kitartóan küzdött, a szavak felsorakoztak egymás mellett a papíron. Nézte, áthúzta, újraírta, továbbírta, áthúzta megint, a képek pedig elképesztő sebességgel váltakoztak, katonák lépdeltek az íróasztal mögött, a szék majd összeroskadt a rezgéstől, hamarosan a tank is megjelent, de mind üvegből volt vagy vajból, rajzfilmfigurák füveztek az asztalra támaszkodva, vagy körbeadták a tűt és közben hápogtak, és egy idő után mindez pontos, színekre bontott fényekkel történt, akár egy prizma, elemeire szedte gondolatait, majd véletlenszerűen egymáshoz csatolta őket.

Megrázta fejét, ez sok, egy színt, legfeljebb kettőt, gondolta, és kiválasztotta a pirosat, a lilát. Ismét koppant a toll, ahogy a papírhoz ért. Kirajzolódott körülötte a történet, elejétől a végéig, s minden egyes jelenet bekeretezett kép volt egy szövet anyag közti réseibe illeszkedve. Választhatott. A festmények között volt sok, minden korszakból, és valahol a szélén egy: éneklő, gondtalan kisfiút ábrázolt, de a gyermeki tekintet hiányzott, valami teljesen más, mindenen keresztüllátó szempár nézett ki belőle. Meghallotta az éneket. Megtalálta.

Ekkor eloszlott a köd, a titok megnyitotta kapuit, s a kapu mögött nem volt semmi. Ült az író a semmiben, és ült. Írt. Kézbe vette a papírt, megfújta. Lefolyt róla a tinta. Tükör volt.

 

 

 

(Illusztráció: Katie Hoffman)