Tűnődés; Linearitás

Tűnődés

A napot lemossa az eső az égről.
A szél csapdossa az ajtómat.
Nézem az ablakból a diófát.
Amit eddig erősnek láttam,
most ringó zöld sebezhetőség.

Érzem a derekamon a láncaim.
Leoldom őket rendre,
de egyre több lesz.
A könnyeimtől nyikorognak a láncszemek,
sóhajaim közéjük szorultak.

Az éjszakai egyedüllét egy görbe tükör:
merülés és feloldozás.

Linearitás

Jó lenne egy lineáris fonalon haladni,
ahol az idő múlása fejlődést hoz.
Egy élet, amelyben
az alagút végi fény nem az elnyelő sötétség.
Egy olyan, ahol nincs visszaesés.
Egy olyan ideális út, amiben elindulunk egy batyu teherrel,
de rendre lerakjuk őket,
és a helyükre virágok nőnek.
Amiben keveset vágyakozunk,
sokszor kiteljesedünk.
Amelyben nem a posztmodern széttöredezettségét éljük,
hanem fogjuk a darabkáinkat,
és újjáépítjük magunkat.
Bár folyamatosan visszafele növekszünk.

(Illusztráció: Henri Rousseau: The Equatorial Jungle, 1909 )

irodalmi félreolvasások 110., 111.

irodalmi félreolvasások 110.

Visky András gulyáslegénye a hónap könyve Németországban
(gulágregénye)
*

a NAV nevével visszaélve támadnak öreg halászok Magyarországon
(adathalász csalók)
*

nyilvánvaló szatymazi képtelenség
(szakmai)
*

felhívjuk szeszes figyelmüket
(szíves)
*

a demencia első tünete ha gyönyörű a járása
(ha így változik meg)
*

kitalált szobalány
(kitálalt a szobalány)
*

a kiadó által megacélozott korosztály
(megcélzott)
*

kizárólag ordítások megjelentetését tervezik
(fordítások)
*

pálinkafőző alkotók tehetséggondozása
(pályakezdő)
*

már írják a verset a rétisasok a Kis-Sárréten
(költenek)
*

régi fényében térhet vissza a sötétség
(a tihanyi Körpresszó)
*

hozza magával laptopját vagy tablettáját és töltsön velünk egy inspiráló hétvégét
(tabletjét)

Irodalmi félreolvasások 111.

hivatkozással tér vissza a tél
(havazással)
*

elképesztő mit dobott piacra a Lego: mutatjuk az új szonetteket
(szetteket)
*

ellenőrizze a vízióját mert 70 ezer lakásban kell idén cserélni
(vízóráját)
*

teljesen privát kis irodalmak Budapest határában
(birodalmak)
*

eleinte csak a többköpetes befutott embereket tartotta írónak
(többkötetes)
*

Goethe nagyanyja
(hangyája)
*

olyan igazán költőies volt a fajfenntartása
(fejtartása)
*

az egyik legkeresettebb magyar koton
(alkotó)
*

párzást ritkító kiállítás
(párját)
*

Robosztus kőmorzsák a hídon
(kőkorlát)
*

bárcsak ott tartanánk már hogy ne kellene külön felhívni a figyelmet a női alkoholra
(alkotókra)
*

kortárs alkoholista és író
(okkultista)

(Illusztráció: Bruno Liljefors: Sea Eagle’s Nest (Havsörnbo), 1907, Nationalmuseum, Stockholm)

Beismerések; Kérdés-sor

 

Beismerések

Időnk gyomrából
hiába szakad fel
fényes, új virradat

a szétrebbentő ébredés
sem segíthet már,
hogy ne kívánjam újra
tebenned magam
*       *       *

csigaházban a tengerzúgást
sikerült eljátszanunk
jeleket faragtunk a nincsből
így kívülünk,
mi teremtődött általunk
*       *       *

 

Kérdés-sor

Csapzott dalokat majdan
ki fogja össze,
s őrzi úgy, mintha
lenne múltja annak,
ami sosem következett be?

Ki kereszteli névre
a földrészt, melyet
felfedezni véltem
egykoron?

Hogy lehet
ennyi kést
dobálni vakon?

/Dilemma/

Ígérjen
halál utáni békét,
vagy hazudjon
életet tovább?

 

(Illusztráció: Charlie O’Shields: A Snail In A Puddle)

Clarisse esője

Képeket nézegetek az ötvenes évek Amerikájáról: hatalmas hűtőszekrények, makulátlan konyhák, rendíthetetlenül mosolygó háziasszonyok. Minden azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés és az anyagi jólét az összes emberi problémát megoldja majd.

A képek láttán Ray Bradbury 1953-ban megjelent könyve jut eszembe. Odalépek a könyvespolchoz, és leemelem a Fahrenheit 451-et. Rég volt a kezemben, pedig egykor milyen fontos volt!

Amikor egy könyvet újra kézbe veszek, nemcsak a történettel találkozom újra, hanem azzal az emberrel is, aki akkor voltam. Megállok a ceruzával aláhúzott mondatoknál, összeolvasva őket kirajzolódik, mi volt fontos, mi változott meg bennem, mit őriztem meg. 

A kötet főszereplője, Guy Montag tűzőr egy jövőbeli társadalomban, ahol a könyveket betiltják és elégetik – csak felidegesítenék, felzaklatnák az embereket –, az olvasás pedig tiltott, üldözött, gyanús dolog. Mégsem Montag lett e kötet legfontosabb szereplője a számomra, hanem egy fiatal lány, Clarisse. Az ő képe rajzolódik most is ki a lángok mögött. Ma is kívülről fújom a sorait: „szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már?” Látom a háttérben, egy ágyon heverve Montag feleségét, Mildredet is, altatóktól kábultan, a faltévék duruzsolását hallgatva. Montag e két nő között őrlődik. Mildreddel él, de leginkább már csak elviselik egymást – egyre inkább Clarisse szemével kezdi nézni a világot, és azt érzi: hozzá van köze. 

Mildred irtózik a csendtől, a gondolkodástól, életét telezsúfolja hangokkal (vagy inkább zajokkal), képekkel, mégis alig történik vele valami. Napjai a falakat beborító képernyők előtt telnek, a műsorok szereplőit a családjának nevezi, Montaggal közös múltja pedig lassan elmosódik. Már arra sem emlékszik, hol találkoztak először. Nem egyszerűen felejt, hanem valódi élményei sincsenek, amelyekből emlékek lehetnének. Az egymást követő ingerek azonnal kiszorítják egymást, semminek sincs ideje leülepedni benne. Mintha a saját élete is csak keresztülhaladna rajta.

Ha Bradbury ma írná meg ezt a regényt, Mildred könnyen lehetne egy középkorú férfi is, aki egész nap videókat néz, algoritmusok által kiválasztott tartalmakat fogyaszt, online vitákban vesz részt, és estére már fogalma sincs, mivel telt el a napja. Bradbury az ötvenes években már pontosan látta a képernyők meghatározó szerepét, azt azonban még nem tudhatta, hogy a közös műsorok helyét idővel személyre szabott világok veszik át: mindenki a saját hírfolyamában él, saját – leginkább virtuális – közösségeket talál. Annyi minden vesz körül bennünket, hogy közben szinte fel sem tűnik, mi az, amiből egyre kevesebb jut. A „sok” eltakarja a hiányt.

Clarisse más ritmus szerint él. Sétál, megáll az esőben, nézi a holdat, követi a falevelek mozgását, meghallja azokat a neszeket, amelyek a többiek számára rég beleolvadtak a háttérzajba. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden érzékszervével kapcsolódjék a világhoz. Látni akar, de igazán, hallani, megszagolni, megérinteni. Talán ezért olyan zavarba ejtő a többiek szemében egy olyan társadalomban, ahol már a séta is gyanús. 

Kellemetlen kérdéseket tesz fel: „Magának nem tűntek még fel kinn a mezőn a hetven méter hosszú reklámtáblák? Tudja, hogy ezek a táblák régebben legfeljebb hét méter hosszúak voltak? Csakhogy a kocsik most oly gyorsan iramodnak el mellettük, hogy ezeket a táblákat hosszában el kellett nyújtani, különben senki se vette volna észre őket.” 

Ezért képes Montagot is kizökkenteni.  

Olyan maradt, mint egy gyerek, aki belemegy minden pocsolyába, aki sárból is várat épít, és egy bogár vagy egy falevél képes hosszú percekig is lekötni őt. Aki egyszerre két valóságot tart fenn: tudja, hogy a homok az homok, de „most” fagyi, süti vagy vár. Tudja, hogy a bot az csak bot, de „most” kard. Ez nem jelenti azt, hogy összetévesztené a valóságot a képzelettel, hanem inkább azt, hogy a játék idejére a képzelet is a valóságának része lesz. Maga a cselekvés – a gyúrás, formázás, kínálás, az, hogy meg lehet kínálni a mamát vagy a mackót – pedig fontosabb, mint a végeredmény. Az idő nem pusztán egymást követő percek sora, amelyet ki kell tölteni vagy hatékonyan kell felhasználni. Egy kavics, egy felhő is képes sokáig lekötni a figyelmét. Clarisse is így él, Clarisse is ilyen. Nem gyerek, és nem is gyerekes. Abból a látásmódból őriz valamit, amelyből a művészet is táplálkozik. 

Clarisse nem írt verset, nem festett képeket, a regényben nem szántak neki hosszú életet sem, mégis kapott valamit a halhatatlanságból, tovább él bennem – és Montagban is. Most pedig olvasni akarok, ledőlni a fűbe ráérősen, aztán kitunkolni a serpenyő aljáról a flekken zsírját (se flekken, se zsír nincs persze ebben a pillanatban), rendes kenyeret enni, és olyan barackos gombócot, amilyet utoljára a nagymamám készített. Porcukorral megszórva. Ha három nappal rövidebb lesz az örökkévalóság, azt sem bánom.

(A novella először az “Olvasat” online folyóiratban jelent meg 2026-ban.)

A háromfolyó Krisztusa (a Júlia-katekizmusból)

 

(Lovas Andrásnak és Votin Dórának)

mi az egyház tágassága?

csak Krisztus segíthet, hogy az egyház ne
mikrototalitás, hanem mikrokozmosz legyen.
a mikrototalitásból nincs kilátás. ezért
a belátás sem születhet meg. az ember
kozmikus lény. Krisztus kozmikus megváltó.
ennek tagadása lesz a közeg. lehetetlenségi nyomaték.
a legtöbb hit az egyház elhordozásához kell.
próbálni Isten szerinti megszomorodásban lenni az egyház felett.
hogy ne emberi indulat legyen.
de nem siettetni. az is Isten teremtménye bennünk.
hagyni saját érzelmeink zajlását.
akár háborgását is. amikor elül, az nem fáradásos
törés. legyen bár maga a folyó a roncs. lebeg Isten Lelke
nemcsak a sejten kívüli, de a sejtbe zárt vizek felett is.
élni az összeömlésben. Krisztus teste az Atya háza.
mi hát ne a test által kiszorított vizek térfogatát
hívjuk egyháznak, hanem a belső keresztséget,
a bemerítkezést a vigasztalás vizeibe. onnan
fogva minden alkalmatlanságunk is Istentől van.

 

(Illusztráció: Passau Krisztusa, Hegedűs Gyöngyi képe)

A Via Etneán; Robogás a Harminckettesen

 

A Via Etneán

Otthon még rügyek is alig akadnak,
pedig most már március eleje van –
vagy ha vannak is, csak fagyhalál
fenyegette dunántúli mandulafácskák.
Meddő hun talaj, mint a szívem, amelyet
csak néhanap termékenyítenek meg bájos
olasz, brazil és oláh hajadonok apró lábai,
akikkel lépten-nyomon összesodor az Élet,
akár a dohányleveleket egy kubai asszony,
Katánia kies szobáiban és virágos erkélyein.

Az égiek furcsa játéka folytán éppen Vivaldi
Tavasza szól az utcán, ám a koncertek királya
ezúttal nem olvasztja meg a kóborló pannon
telet keblemben. Észak reneszánsza után ott,
a botanikus kertnél már Dél barokkja zendül,
amott pedig, a másik sarkon a Keresztapát
játsszák harmonikán (Szicíliában mi mást?),
és ha már harmonika, akkor a másik Tavasz,
Piazzola Buenos Aires-i remekműve is terítékre
kerül, minek játékossága hegedűkével vetekszik,
sőt; még a lezser Je so’ pazzót is meghallom
valamelyik sikátori bár rekedtes rádiójából.
Nem is tudtam, hogy ezt a dalt itt is ennyire
szeretik, nem csak valami turistáknak szóló
fröccsöntött klisé valami olasz-francia
koprodukciós filmszatírából, szögletes
kocsikkal, kalapos kópékkal, hálóinges
dívákkal meg olcsó, füstös szalonokkal.

Íme a Korzó, ez a verejtékcsöppektől csillogó,
könnyekkel kikövezett szép s hosszú látomás:
mint a Campo di Santa Margarita, a Mariacka,
a Slovenska ulica, a Plaça de la Mare de Déu
vagy a Stodolní, amelyek fürge járókelőikkel
együtt foszlanak szét ráncosodó szemem elől.
Csak amikor itt vagyok éppen, akkor érzem
meg minden boltívben, stukkóban, oszlopban,
utcai lámpában, leanderben és babérlevélben;
akkor zizeg ott minden pálmafában
és krémszínű, vízköpő démonokkal
díszített, szigorú atlaszok által tartott
homlokzaton; akkor hallom a narancslét
és limonádét facsaró mozgókocsis árusok,
zsivajgó pincérek és szabadtéri zsibvásárok
kusza forgatagán át, hogy itt is van egy világ,
ami ugyanolyan valódi, mint az enyém,
ha az önzés gőzhajója a mélybe süllyed.

Egy hely, ami egyszerre fenséges és poros,
elegáns és koszos, elragadó és piszkos,
idilli és nyomorgó. Ahol lodzsás paloták
és torz szeméthegyek váltogatják egymást,
mintha azon versengenének, ki veszi át
végül az irányítást az ősi kikötőváros fölött,
én pedig az ő szúrós, gigászi árnyékukban,
ezen az Európa ékes lovaglócsizmája alatti
gyönyörű, fényes tengeri kavicson taposva,
medúzák, küklopszok és turbános, porcelán
mórfejek kérdő tekintetének kereszttüzében
próbálom megfejteni, hol rejlik az a kis fűszer:
az a morzsányi oregánó, a csipetnyi rozmaring
és leheletnyi csili, amit valahol félúton,
ezen a hullámzó sugárúton, a Vulkán
végzetes tüze felé menet elvesztettem.

 

Robogás a Harminckettesen

Pedig olyan hideg van, jöhetne már
az a busz, már rég itt kellene lennie,
még pirosat is kapott, hát ez nem igaz,
ezt nem hiszem el, komolyan mondom,
ennyi embert, én meg itt szorongatom
hónom alatt a nagy csomag papírtörlőt
meg a bio-címkés körtét tele hátizsákkal,
egyszerűen nem lehet már megmozdulni,
komolyan mondom, hallok egy öreges fiatalt,
ilyen nincs, ezt is csak Magyarországon lehet,
hogy állandóan pótlót küldenek, de még
az sem jön, mert a hármas villamos csak
az Örs vezér tere és a Határ út között
közlekedik, mondja be egy kellemes női
hang, akinek sokkal kiegyensúlyozottabb
a hangulata az ideges utasközönségnél, pedig
valószínűleg filléreket kaphatott csak ezekért
a szövegekért, nekünk meg itt kell heringek,
termeszek, császárpingvinek módjára egymáshoz
dörgölőzni s ütközni mint kósza biliárdgolyók
vagy eltévedt üstökösök: egymáson átgázolni,
logisztikázni, ki, mikor, kit enged leszállni,
ha éppen odaér egyáltalán a megállójához
időben vagy a sofőrnek olyan kedve van,
hogy figyelembe veszi a leszállásjelzőt,
mert hát a menetidőt azért tartani kell,
és ilyen tömegre senki sem számított,
ez is megint jókor jön, szól a keserű
szarkazmus valahonnan, önmagunk
sajnáltatásának fagyos csimborasszója,
aztán megszólal a kiugrott grafikus is,
hogy hát találd ki, a megrendelőnek mi
lehet a fejében, én így is versenylónak
készültem, s most bányaló lett belőlem,
nem becsülik meg a művészt, meséli
a randipartnerének és nem is tudja,
mennyire igaza van, gondolom én,
ám fellök egy bedugott fülű, közönyös
kamaszlány. Most nem lesz jó, küldd el
inkább az interneten, tömve van a busz,
nem tudok beszélni, így az üzletasszony,
kisfiam, ülj le, szabad ez a hely, ne tedd
fel a lábad, így meg egy anyuka, ez vicc,
panaszkodik púpos szatyrával egy alkesz,
le tetszik szállni, csendül az örök kérdés,
mire a válasz ezerféle. Uborkasavanyúan
ülünk, állunk, nyomorgunk mind közben;
a hullámvasút, a dodzsem és az óceánjáró
sem dobálja úgy az embert, mint a Nagy
Lajos király útjának tajtékos kátyútengere,
és a kavargó, tolakodó, akaratlanul összezárt
testek hullámverése, a tehetetlenség törvénye,
amíg én sem vagyok talán kivétel, bár kívülről
nem látom úgy magamat. Csupa világfájdalom,
mindenkinek elege van és már szállna le,
megy a meccs, vár az asszony, a gyerek
visít, a kutya, macska egyedül van, főzni
kell, csak le akarok már dőlni az ágyamba,
mindenki siet valahová, mert most épp neki
a legfontosabb odaérni, egyedül egy khmer,
tibeti vagy egy ilyesmi középkorú házaspár
mosolyog ezen, mint egy humoros jeleneten,
nekik ez semmi, ők láttak már sokkal durvább
tumultusokat Ázsiában, miért is kellene sírni,
a busz elvégre is ugyanúgy pöfög és halad,
ráadásul már be is mondták a Czobor utcát,
úgyhogy mindjárt jön a Kassai tér, már csak
egy kicsit kell kibírni, ám ekkor valahol
az ajtó felé egy ölbevett kisbaba felnevet
a kíntól izzadó, unott, ingerült arcok között,
és a költő rájön, hogy talán még van remény,
szívébe pedig, ahogy leszállt az esti utcasarkon,
a pokoli zaj ellenére is mennyei béke költözött.

 

(Illusztráció: Javeria Asghar: Cafe De Fleur, Floral Stone Archway)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info