Türelmes. Szereti a pontosságot, de ebben a szakmában a kivárás a lényeg. Még ha ez már nem is igazi csempészet, mint amit a vesztegzáron keresztül folytatott. Itt nincsenek kutyás önkéntes biztonságiak, mint Pomáztól le Budaörsig az erdei utakon – a Kelenföldi pályaudvart egyszerűen körbevették mobilkerítéssel meg gyodával, mint évekkel korábban a déli határt.

Alex a kerítés mellett sétál. Utolsó akciója után nem szökött vissza a nyugati területekre, hanem a telepen maradt. Megtalálta, akit keresett.

A kerítésnél a pizzasütödében dolgozó albán sráccal kell találkoznia, ő csempészi mindazt, amire szüksége van. Vitt már retekmagot – Alex a retket tojástartóban termeszti –, multivitaminokat meg zoknit, ezek mind aranyáron cseréltek gazdát a vagonlakók közt. Most épp koffeinmentes kávét hoz Alexnek – komoly tőke ott, ahol szükség van rá, de nem elérhető.

– Meg itt van ez a kulcs – mondja a siptár gyerek. – Ezzel lehet nyitni a vonatok ajtóit. Olcsón megkapod.

Alex kezébe venné, de a srác visszahúzza a kerítés rácsai között. – Húszezer – röhögi.

– Lófaszt – mondja Alex –, a feléből alkudjunk. Talán. Miért kellene nekem egy ilyen kulcs? Minden vagon nyitva van amúgy is.

Az albán fiú sejtelmesen néz rá, majd kiböki:

– Felszámolják a telepet, bré. Holnap, holnapután, nem tudom, de felszámolják. Tizenhétezer.

Alex fejébe szöget üt a dolog. Felszámolják a telepet. Végül is semmi értelme fenntartani. Van nála pénz, bár nem mind a sajátja – csempészekkel ez előfordul. Felmutat egy tíz- meg egy kétezres bankót: – Ennyi van.

– Lesz ott több is – mondja a srác –, nézd csak meg jobban.

Alex egy darabig rezzenéstelenül figyeli a fiút, elteszi a kétezrest, majd így szól:

– Apád tudja, hogy esténként vodkázol a fiúkkal?

A hithű muszlim sütödés fia átadja a kulcsot és elveszi a pénzt. – Nem voltál korrekt – mondja Alexnek –, lehet, hogy többet nem üzletelek veled.

– Ha úgyis kitelepítenek, akkor nem is lesz szükség erre – kapja a választ.

Az albán srác jóslata hamarabb vált be, mint gondolta. Másnap reggel Alex épphogy felteszi a vizet főni a konzervdobozból formázott dzsezvában és megbontja a kávéscsomagot, hangosbeszélő jellegzetes hangját hallja meg: – Figyelem! Figyelmet kérek! – Nem ritka ez a telepen, de Alex gyomrát enyhe remegés fogja el, mivel eszébe jut az albán srác figyelmeztetése: felszámolják a telepet, a lakókat kitelepítik. Na de hova? A vesztegzáron kívül senki nem fogadja be őket, azon belül pedig nem igazán van hely.

– Figyelem! Figyelmet kérek! Eljött az idő, hogy végre segítséghez jussanak, és ne ezen a zsúfolt helyen nyomorogjanak! Egyúttal pedig újra indítjuk a vonatközlekedést is, az első utasok pedig önök lesznek!

Ujjongás és örömrivalgás hallatszik mindenfelől, a férfiak a levegőbe dobják fejfedőiket, a nők a gyerekeket ölelgetik.

– Mindenki szedelőzködjön! Csak a legfontosabbat hozzák! Hamarosan mindenkit tájékoztatunk, hogy hányas vágány mellé sorakozzon!

Közben látni lehet, hogy Budapest felől korszerű szerelvények érkeznek, füttyük betölti Kelenföld levegőjét.

Alexet nagyon rossz érzés keríti hatalmába. Előkúszik egy emlék:

– Slušajte ovamo! Ostanite mirni na svome mestu dok ne dobijete drugo naredjenje!

Alex tudatalattijából előnyomulnak a töredékek. Összeállnak teljes képsorrá. Emlékszik, hogyan zajlik egy efféle jobb helyre telepítés, legalábbis Koszovóban hogyan zajlott. És ugyanezt hallja a telepen is a terepszínű egyenruhát viselő rangosabb katona szájából, vagyis megafonjából, csak ezúttal magyarul:

– Figyelem! Mindenki maradjon nyugodtan a helyén, amíg újabb parancsot nem kap.

Parancsot. Nem utasítást, nem útmutatást, hanem parancsot.

A pályaudvar nyugati felében áll három üres FLIRT motorvonat. A fene sem foglalkozott velük, lakókocsinak nem engedték át, le voltak zárva, különben is áramtalanítva voltak a felsővezetékek már vagy három éve, a rozsda ette őket. Csakhogy most új vonatok érkeznek, áram fut a vezetékekben. Alex keres egy vékonyabb és hosszú drótot – nem nehéz találni egy elhanyagolt pályaudvaron. Anyacsavart köt egyik végére, a másikat egy kővel a sínhez rögzíti. Az anyát átdobja a vezeték fölött. Az egyszer csak megáll, a drót visszarántja, és még mielőtt a felsővezetékre esne, megcsapja a huszonötezer voltnyi feszültség, pillanat alatt elpárolog. Hát van áram. Alex előkeres egy rég nem hívott számot a telefonjából. Tárcsáz, kicsöng, felveszik… Miközben visszasétál a telepre, néhány rozsdás váltót átigazít és kövekkel rögzít. Tán szerencséje lesz. Szerencséjük.

Hamarosan harmadmagával tér vissza a FLIRT-höz, meg a kulcssal, amit az albán sráctól vett. Pillanat alatt kinyitja az ajtót – úgy tűnik, a motorkocsi akkumulátorában van még némi áram, ami nagyszerű, különben tán el sem indulhatnának.

– A váltókat beállítottam, áram van, bent vagyunk. Van kábé tíz percünk, most a te tudományod következik! – mondja a magát korábban a társaságukba mozdonyvezetőként beajánló szakállasnak. Ám az csak vigyorog, mint kurva a gőzfürdőben, majd kiböki:

– Hazudtam. Nem tudok mozdonyt vezetni.

Alex legszívesebben tökön rúgná és kihajítaná a vonatból. De ha ezt teszi, a szakállas könnyen felhívhatja rájuk a katonák figyelmét, abból pedig nem kér. Így a kihajítást mellőzi, egyszerűen ágyékon rúgja, majd hátra kötözi a kezét egy fedetlen panelból kirángatott kábellel. A kamu mozdonyvezető kiabál meg pofázik. Alex leveszi a fickó cipőjét, lerángatja a zokniját, és a szájába tömi. Majd rögvest gondolkodni kezd: hogyan tovább?

– Van térerő – mondja a háta mögött a lány.

– Az jó, kérdezd meg a fészen, hogy kell beindítani egy flörtöt, mármint FLIRT-öt – feleli élesen Alex.

– Van itt egy videó a vonat elindításáról – kapja a választ.

Indítókulcsa természetesen nincs, de zsebkése van, probléma megoldvaa. A vonat puttyanó hangot hallat.

– Fordítsd el balra a jobb felső kart – hallja az útmutatást.

A vonat trillázik, majd sebességmérő tűje tiszteletkört fut a műszer lapján. Jobb oldalt, a monitoron futni kezd egy szoftver, bootol a vonat. Nem egyszerű, de aki korábban jugoszláv Orao csapásmérőt repült, ezt is meg tudja oldani – elindul a FLIRT. A tükörből látja, hogy a katonák felfigyelnek rá, és szaladgálnak ide-oda. A vonat gyorsul. Alex a sínpárat figyeli. Nedves tenyerébe meleg női kéz kérezkedik.

(2020)

Az első egy egér, kilapulva, járdaszélre tapadt pici, szürke rongy. Nagy a meleg, flip-flop papucsban vagyok, szerintem a csupasz lábam is hozzáért. A gyomrom felfordul. Nem szólok. Dávid tülekszik a sétányon, a tengert fotózza, posztolja azonnal. Ez a sok barnára sült naplopó, morogja, és húz a híres Hotel Nacional felé. A fényűző bárban, légkondihűvösben, a koktélja és a szivarja mellett már azt mondja, itt a napfénynek is más színe van. Harminc lettem. Az ajándék Kuba, kettőnknek. Megérdemled, mondta Dávid, és megveregette a vállamat. Később, a szülinapi bulimon belekötött egy huszonéves srácba, szerinte egész este engem bámult. Kimentem taxit hívni.

Havanna színes. Harsány házfalak, neonzöld és narancssárga, színes ruhadarabok lengnek a forró szellőben. Az élénkkék erkély alatt szakadt kanapén két napbarnított, sildes sapkás öreg atlétában, szivarozva beszélget, a dohány kesernyés szaga megül a szűk utcán. A járda peremén egy kigyúrt fazon ül, bal bicepszén Che Guevara, az ismert sapka alól kibomló fürtös

arckép. Dávid fintorogva kerüli ki. Morog, húz tovább. Már délelőtt inni kezd. Rumot. Koktélban, kávéba öntve, tisztán. Szeme csillog, hangja emelkedik. Néha megölel, túl hosszan. Néha csak néz, mozdulatlanul, mintha várna valamit, amit nem akarok mondani.

A boltban tejpor, rum, a pénztáros lány fölött, falra szerelt állványon egy WC-kagyló. A lány unottan kaparja színesre festett körmét a pult mögött, az üveg alatt egy legyező és két doboz gyufa. Szendvicset is árul, a zsemlében zöldesbarna felvágott, legyek köröznek. A meleg mindenre ráül, a szél is forróságot hoz. Minden mozdulat lassú. Minden árnyék túl hosszú.

Este Dávid újra iszik. Megint kérdezget, gyanakszik, rám dől. A bárban a ventilátor lassan forgatja a meleg levegőt, a plafonon fények mozognak. Kint valaki énekel. Csak a hotelek recepcióján van net. Ott gyűlnek a turisták, a lobbyban, a bárban. Az utcán is, az ablakon át látom, tömeg veszi körül a szállodát, az emberek, hogy befogják a hotel wifijét, tömegesen álldogálnak, arcukat kéken világítja a képernyő. Dávid vedel.

A második dög egy madár. A csontja és a csőre maradt csak meg, szeme helyén üresség. Azután látom meg, hogy ráléptem. Az aszfaltra tapadva, árnyékban. Dávid előtte már kiabált. A pincérrel, velem. Nézem a kezét, ahogy megfeszül a koktélospoháron. Ha még egy dögbe belelépek, ennyi, fogadom meg magamban.

Tijuanába tartunk. A busz nem jön. Helyette limuzinná hegesztett amerikai autók. Rózsaszín és türkizkék.

Még öten toporognak tanácstalanul, angolul próbálnak egyezkedni, hogy osztozzunk a két felkínált autón. Dávidot nem érdekli, magával húz, beülünk a rózsaszín limuzin óriási hátsó ülésére, becsapja az ajtót. A visszapillantón plüssmajom és rózsafüzér hintázik, a tükörből látom a dühösen hadonászó hátizsákosokat. A sofőr nem tud angolul, udvariaskodva próbálkozik, vigyorog, foga fehérje villan, örül, Tijuanában a visszaútra is fog találni buszra váró turistát. Az út mentén érett mangóktól nehéz ágak hajlanak a fákról, a táj buja, a dombok zöld cukorsüvegek. Dávid kortyolgat a laposüvegéből, szivarozik, fotózgat, posztol. Na, hova hoztalak, kérdezi.

Tijuanában sorakozó helyiek a tejbolt előtt, franciaerkélyek felcicomázott veretes ráccsal, ajtók kitárva, bent hintaszékekben öregemberek ringnak, harsog a tévé, család épp ebédel, öregasszony takarít, macska fekszik, zöld szempár, kérdőn méreget.

Rongyos kisöreg gyümölcsökkel megrakott háromkerekű standot tol, rajta mangó, banán, papaya, a napellenzőn koszos plüsspapagáj lóg. Nem veszünk semmit, Dávid undorodik. Egy étterem felé húz, a Tripadvisor ajánlotta. Hosszú a sor, tömve a hely turistával. Csak várunk. Tűz a nap, csorog a szemöldökömből is az izzadság. Dávid már kötekszik, azok ott miért ülnek az árnyékban, állják csak végig a sort, nem ér kiállni.

Azt mondom, elmegyek fotózni. Letérek az útról, azt hiszem sikátor, de újabb utcák. Fekete kisfiúk baseballoznak mezítláb a porban, kurjongatnak, rohangálnak,

fütyülnek. Egy férfi kiáll a háza ajtajába, és véres húslét löttyint a bejárat előtti kis lépcsősorra, folyik le a fokokon, sáros vér csordogál felém.

Megtorpanok, oldalra lépek, a papucsom megcsúszik. Talán olaj, de nem, bunda. Kilapult macska teteme. Bordacsontja kilátszik, a szőre sárgás folt a porban. Feje kitekeredve, mintha figyelne, de a szeme helyén csak sötét mélyedés. Nem tudom levenni róla a tekintetem. Lassan lépek hátra. Elindulok a szálloda felé. Nem nézek vissza. Felmegyek a bőröndömért, átvágok a főtéren, ahol néhány idősebb fazon a padoknál beszélget. Kézzel-lábbal magyarázva megegyezem az egyikkel az árban, vissza Havannába.