Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, és az erdő kellős közepén egy aprócska ház. Ebben a házban élt egy öregasszony a férjével és a három lányukkal. Egy hűvös őszi napon a három leány sétálni indult az erdőben. Amikor egy nagy szikla mellett mentek el, hirtelen vihar kerekedett. Ropogtak az ágak, süvített a szél, és egyszercsak egy villám csapott a sziklába. Ahogy a lányok lenéztek a karjukra, lábukra, elhűlve látták, hogy a bőrük beszürkült, és ocsmány, gennyes hegek tátonganak rajta. Minden egyes seb olyan volt, mint egy fájó, lüktető, véráztatta kráter. A legifjabb leány ijedtében felsikoltott. A hangját meghallotta a Bölcs Öreg Vakond, aki éppen a szikla körül ásott. Rájuk rivallt:
– Leányaim! Veszélyben vagytok. Hát senki sem okított titeket az erdő veszélyeiről? Ha közvetlenül melletted csap le a villám, bőröd nyomban szürkévé, fénytelenné válik, és telis-tele lesz kör alakú, gennyedző hegekkel. Ezután pontosan három óra elteltével eljön érted a Halál és segítője, a Vak Lúd, hogy soha többé ne láthasd Isten egét. De van rá egy mód, hogy elkerüld a végzetet: a Vak Lúd nem lát ugyan, de egyből megérzi a szagát azoknak, akit a túlvilágra kell vinniük. Szedjetek tehát össze annyi zöldséget, amennyit csak bírtok, sárgarépát, káposztát, mezei abácot, szárzellert, pityókát, szegőgyökeret, karfiolt, és mellé temérdek hagymát, aztán takarjátok be az egész testeteket egy lepellel, hogy ne látszódjék a hamuszürke szín. Az egész családotok öltözzön fel így, különben gyanút fognak. Mire megérkeznek, már álljatok neki a leveskészítésnek, mivel a főzés szaga fogja majd megtéveszteni a Vak Ludat. Mikor belépnek, vágjátok fel vagy reszeljétek le a hagymát, tegyetek úgy, mintha csak estebédet készítenétek, és mondjátok meg a Halálnak, hogy rossz ajtón kopogtattak. A jó szerencse legyen veletek!
A leányok hazamentek, és rögvest kezdtek készülődni a Halál fogadására. Miközben munkálkodtak, egy holló repült be a nyitott ablakon, de nem nagyon törődtek vele, a kezük tele volt munkával. Bevitték a zöldségeket a házba, és kendőkkel, lepedőkkel takarták el szürke, sebes bőrüket.
Hirtelen nyikordult az ajtó, és kopogás nélkül benyitott a Halál a Vak Lúddal egyetemben. A középső leány úgy megrémült a jövevényektől, hogy majdnem a tálba vágta az ujjait is a hagymával együtt.
A Vak Lúd megszólalt:
– Ha nem csal az orrom, akkor ebben a házban nincs senki, akit várnának a túlvilágon. Rossz házba nyitottunk be nagy sietségünkben, nem igaz, Halál komám? Te mit látsz rajtuk?
– Lúd komám, valóban nem csal az orrod, biztosan az erdő másik felébe kellett volna mennünk. Habár… Hohó! Mi ez a különös gúnya rajtatok, lelkeim? Mi okból visel mindenki lepelt ebben a házban?
Az öregasszony körbe-körbepislantott, majd nyugodt hangon válaszolt: – Itt lakik velünk ez a pernahajder holló, a szemünket is kivájja a betyár, ha nem takarjuk el magunkat leplekkel.
– És miért szipog az a leány? Hohó, talán valamit rejteget?
A Halál közelebb lépett a középső lányhoz, de az asszony gyorsan válaszolt:
– Csak a hagyma miatt sírdogál szegénykém. Mindig könnyezik, ha hagymát kell vágnia a levesbe.
– Az már más. Lúd komám, úgy látom, nincs több tennivalónk itten. Tévedés volt erre indulni, itt nincs egyetlen halálra készülő lélek sem. Isten veletek!
A Halál és a Lúd eltűntek, és mindenki úgy érezte, újjászületett. Örömükben körbetáncolták a házat, aztán megették az ízletes zöldséglevest. A család hosszú évtizedekig boldogan élt, és a Halálnak hírét sem hallották újra.
Kép: Leonora Carrington
