Ott állt fent a dombon. A Városligetben voltunk. Néztem, mint egy jelenést, majd felrohantam hozzá, és megöleltem. Egész testét éreztem életemben először, de minden olyan volt, mintha öröktől fogva így lenne, és nem volt idegen teste a testemtől. Álltunk ott sokáig, tartott ő is. Ringatott, mintha félnem kéne tőle, hogy elillan. Késtél, mondtam. Tudom, de nem jöhettem hamarabb, felelte. Olyan rég… Mindegy, nem is érdekel. Körbevezetlek Budapesten, rendben? Ami maradt belőle, mondtam. Rendben. Úgyis rég már, felelte. Karon ragadtam, és csak vittem magammal, át a romokon, a maradékon. Mindenfele szürke gomolyagok tartottak az ég felé, emberek sétálgattak, mentek kávézni, próbálták folytatni életük. A Margit hídhoz érve felmutattam rá. Akkor még nem volt ilyen, mondtam, villamos járt rajta, és futók tartottak a szigetre. Most csak pallók vannak, a ködtől még nem lehet látni a Margit-szigetet, mondtam. Nem baj, majd egyszer, felelte. Menjünk inni inkább! Tudok a közelben egy boltot, és kiülhetünk a Duna partra utána, mondtam. Nem ellenkezett, követett végig minden kihalt úton, a köd úgy ereszkedett le körénk, mintha ott lett volna már kezdettől fogva. Mindjárt ott vagyunk, mondtam. Én ráérek. Végre itt, felelte. Nem tudtam, mégis hogy került ide, de velem volt. Az emberek rohanni kezdtek, orvosok ültek ki a rakpartra, és hallgatták a sebesülteket. A köd lassan hömpölygött a folyó felett, emberek jöttek-mentek, volt, aki csak ült mereven, meg sem akart mozdulni. Gyere, menjünk odébb, mondtam. Követett, mintha minden mozdulatunk és szavunk előre megírt volna, ami csak erre várt. Megfogta a kezem. Szorosan fontuk össze ujjaink. Rémisztő picit, nem, mondtam. Itt vagyok, nem?, felelte. Lépdeltünk tovább. Később feljössz majd, mondtam. Persze, felelte. A hangja olyan volt, mint mikor álmaimban szólt hozzám, puhán suhant a köd felett. Azért Budapest még Budapest, és majd holnap megmutatom, merre szerettem járni, mondtam. Alig várom, felelte. Élvezni fogod. Megelevenedik majd, ne félj, mondtam. A keze, a teste, a tekintete, mindene elevenebb volt, mint amilyen én valaha is lehettem volna. Mintha bennem lüktetett volna, amióta csak ismerem. A szemei mintha belém láttak volna mélyen, és helyette is én láttam volna. Túl sok volt ez nekem, csak tereltem vissza a dombhoz, ahonnan minden kiindult, bár ki tudja, mióta is volt ez már így. Nem bírlak el. Túl sok ez nekem, és kifakadom, és nem tudom, nem tudom… mindegy, nem is érdekel, mondtam. Csak magához vont, úgy tartotta a fejem, mintha levihetné bármi. Ringtunk a ködben, mint ahogy mindig is elképzeltem. A zacskó csörgött mellettünk, közel s távol senki. De ott már nem is érdekelt semmi. Jöhettek újra, eltiporhattak volna, minden megszűnt, mert kezét végre körém fonta. Én mondtam neked, hogy fogunk találkozni, felelte. Azok a hosszas órák… én…, mondtam. És álltunk a dombtetőn, ringva, közömbösen, és nem lehetett ez sosem másképp. Elhittem a karjainak, a testének. Bele akartam mélyedni. Későn jöttél, mondtam. Ssssshhhh, felelte. A távolban egy szirénát hallottunk. Reggel nyolc óra volt. Felkeltem és sírtam.